Vadak a tó fokán

Leülni a folyópartra, rá a macskára, a macska puha testére, s ott megülni, okkal ülni ott a legjobb, a legjobb, ami érheti az embert, ha szépen süt a nap május valahányadikán. Vagyis ma. Te a parton, a part a folyó mellett, a nap feletted, a macska puha teste alattad, a szőrös farka a szádban, ott csapdos jobbra-balra, amitől olyan érzésed támad, mintha mosná valaki a fogsorod, pucolná szélesen csodálkozó szádat a bokacipős fodrásznő karosszékében. Nála, mert csak nála tolnak puhaságot a feneked alá, kivéve a konyhát, de a konyhában nem száll annyi szőr körülötted, hogy még érezd is; hogy érezd, mennyire szúrja acélszínű fogtöméseid, főleg ha nincsen macskád. Legalábbis nem látod. Nem látod sem a szőrt, sem a macskát a szomszéd konyhaasztalán, amint beleköp a levesébe.

Legyen bármilyen is, támadjanak bármiféle gondolataid is, muszáj ezt tenned, mert a folyóban, a csak kicsit bűzlő szép zöld löttyben ott a vadkacsamama, mellette a vadkacsababák tarka serege. Rohannak, futnak, siklanak a víztükrön, követni sem tudod őket a tekinteteddel, te pedig csak hümmögsz, nyelsz, hümmögsz és nyelsz, honnan ez a gyorsaság. 

De jó is lenne, ha a macska farkának nem kéne belelógnia a szádba. Hanem csak simán ülhetnél a füvön, néznéd a korizókat. De inkább elviseled, mintsem hogy lenyeljék őket, pont őket, az egyetleneket, akik időnként megszépítenek. Megkímélnek az összeomlástól, amikor kimész a partra, hogy megmentsd szerethető kis családjukat a ravasz cicától.

Szemközt egy lemustrált horgász legyezget, akasztgat, dobigál, a legszívesebben ráülnél. Megtaposnád, ha puhátlan lenne a teste. Ám hat méter távolságból is kiszagolod, fizikumát dohánylevelek, parafadugók, kupicák gyurmásítják. 

És te tudod, hogy nem szabadna felügyelet nélkül hagynod a drágákat éjjelre.