Szabadság

A kőhíd, amelyet "nagyvárosiasítanak". No meg a Zagyva-part, amely most még zöld, de vajon meddig?

Hogy milyen ez a város? Hát szép is, meg nem is. Szép mert nyugis, és csúf, mert nem is annyira nyugis. Van itt például egy park, amellyel már nagyon régóta szemezek, mégsem sikerült testközelből kiélveznem az ő természetes gyönyörűségét, amely élvezet, azt hiszem, azon alapvető emberi jogok egyike (lehetne), amely mindannyiunkat megillet(ne). Szabad óráimban szívesen végigfeküdnék valamelyik lócáján, hanyat vágódnék lombos fáinak árnyékában, megszámolnám a fűszálakat, vagy csak ülnék egymagamban a kis énekesmadarak társaságában, örülnék a csendnek, a tiszta levegőnek, a bogaraknak, a virágoknak, mégha nem is csinálnék közben semmi különöset, nem váltanám meg a világot. Ám ezt meg sem tehetném, mert ez a park nem az a park, nem az én képzeletbeli mentsváram, nem az enyém, nem a miénk, csak egyeseké. Bejáratát lelakatolták, elreteszelték a „betolakodók” elöl, ember legyen tehát a talpán, aki nem ugorna át néha a kerítésen – csak azért is! Hogy áthágja azt a szemtelen és íratlan törvényt, amelyet ismét róla hoztak meg, ám nélküle, a beleegyezését, véleményét figyelmen kívül hagyva, s amely rendelkezés szerint, csak az léphet be a titkok kertjébe, akinek hozzáférése van a zárakat nyitó kulcshoz. Egy-két tippet már kaptam azt illetően, kihez forduljak, de egyelőre nem bonyolódok bele a részletekbe, mert annyira körülményes lenne a beavatottak felkutatása, hogy inkább továbbra is kívülről szemlélem a paradicsomi állapotot.

Van itt azért még egy faegyveleg, amely számomra igen mini, s amelyet azon megfontolásból, hogy a Kis-Zagyva öleli körül, Margit-szigetnek neveznek. Természetesen nem a híres budapestiről van szó, s talán jobban is illene rá a Déryné füveskertje elnevezés, ha már a művésznő öregedő szobra őrzi katonásan már évtizedek óta. Ám ez csupán egy apró hibafolt ahhoz képest, hogy nyaranta autóparkolóként használják a szemközt strandolók. Igaz, ránézésre (s messziről) kiállítási térnek véltem a parányi földnyelvet, egy olyan szabadtéri létesítménynek, ahol a legnagyobb gyártók mutatják be legdrágább és legnépszerűbb verdáikat, ám közelebb kerülvén a forró ponthoz, tisztán láthattam, hogy bizony nem. Megértettem: az egymás hegyén-hátán fénylő négykerekű jelenségek a lubickolókhoz tartóznak. Elvégre gyalog vagy biciklivel kész leégés lenne kimenni a napozóra. Hát még a gazdasági válság, a teljes lerongyolódás idején! Szóval pihenni, felüdülni a szigeten sem lehet.

És ha körbe nézek, ezennel véget is ér a számba vétel, mert a városkának, amelyben jelenleg éldegélek, nincs több valódi parkja, virágoskertje. Elvétve akad még egy-két be nem épített tenyérnyi telke, de ezek egyike sem az, amit keresek. Vagy fáik nincsenek, vagy padjaik, vagy annyira esetlegesek, elhanyagoltak, hogy inkább mezőnek, rétnek néznek ki. Az arborétum pedig arborétum marad: fizetős és laboratóriumi.

S hogy a hangulatom kifogásolhatatlanná váljon, és vele együtt a megelégedettségem is, most még a kedvenc kőhídamat is tönkreteszik, szétszedik, kétsávosítják, nagyvárosítják, vagy mi. Jóllehet a településnek épp az a legnagyobb hátránya s hibája, hogy nincs sétálóutcája (mint pl. Gyulának), sem intim, sérthetetlen főtere, mert a központon robog keresztül az egész magyarországi teherforgalom. Az újabb beruházással pedig épp erre tesznek rá még egy lapáttal a város okos kormányzói. Valószínűleg egyikük már megelégelte, hogy a hivatalból nem hajthat egyenesen a palotájáig, hanem csak két utcányi kerülővel és pár kanyar után érhet célba. Ugyan már! Mit számít neki egy közterület, egy közügy, egy közember, egy nép (hogy fokozzam), a porfelhő s a szmog, az állandó dübörgés? Ő már megszerezte magának a családi vityillót és a tejbe aprítandót a ronda világtól elzárt hangtalanított villanegyedben, már csak a híd kiszélesítése, autópályává avatása hiányzik az életéből.

A jászsági helyzetről újból az otthoni szélhámosságok jutottak eszembe. Odahaza is bezárták a gyermekparkot, amely kiterjedésileg ötszöröse a jászberényi állatkertnek, azzal az ürüggyel, hogy majd feljavítják az állagát, úgymond rendbe teszik. Terveik távlatiságához tartották is magukat, hisz mára akkorára nőtt a kerítés melletti bozót, hogy a zöldövezet felszámolásának, lebetonozásának szükségességét könnyen le lehet majd csúsztatni a választópolgár torkán. Mert kell a milliomodik irodaház, kell az ezredik szálló. És miután tényleg ritka, Európában páratlan növényzet megy így tönkre, nem várhatja el tőlem senki, hogy az érdekeljen, hány milliárdot fognak nyerni a kivételezettek ezen a projekten.

Feng Shui. Az otthon harmóniája

Évszázadokkal ezelőtt Kínában a Feng Shuit hétpecsétes titokként kezelték, a mindennapok rejtélye volt, és csak a politikai változások következtében vált mindenki számára nyitottá, elérhetővé. A Feng Shui fogalomként szelet és vizet jelent, de nevezhetjük a terek akupunktúrájának is. Ha elveit betartjuk, az érintetlen természettel azonos körülményeket teremthetünk a magunk részére a városban.

Szempontok

A Feng Shuiról szóló első európai tanulmányt Ernest J. Eitel tiszteletes, a Londoni Missziós Társaság tagja tette közzé 1873-ban, ám a nyugati világot már korábban elbűvölte és zavarba ejtette. Amikor a császárság idején a kínai kormányzat arra kényszerült, hogy kikötőket adjon át a gyarmati hatalmaknak, kivétel nélkül olyanokat választott, amelyek elhelyezkedését a legrosszabbnak ítélték a Feng Shui szakértői: kopár, szinte lakatlan szigeteket.

A kínaiak a Feng Shui alapelvei szerint határozták meg városaik helyét. Kerülték a sík vidékeket, mert ezeket veszélyesnek tartották az árvizek és tájfunok miatt. Egy épület vagy település elhelyezkedését akkor tekintették ideálisnak, ha az valamely domb déli oldalán feküdt, és így védve volt az északi széltől. Ennek megfelelően, amikor Kína kantoni területet kényszerült átadni az amerikai és európai kereskedők raktárai számára, a Gyöngy-folyó melletti lápos részt ajánlotta fel. Nem csoda tehát, hogy a külföldiek ingatlanjait azonnal elárasztották a fehér hangyák, a kínai mandarinok pedig igazoltnak tekintették a Feng Shui hasznosságát.

Észbontó szögelmélet

A britek először a Boldogság-völgy néven ismert alacsony fekvésű mocsaras hongkongi területet akarták megtenni az új gyarmat központjává. A kínai lakosságon azonban már a puszta ötlet hallatán is rémület vett erőt. Így amikor a völgyhöz utat törő mérnökök sorra haltak meg sárgalázban, a már felépített házakat pedig a maláriás megbetegedések miatt el kellett hagyni, a kínaiak megalapozottnak vélték aggodalmaikat, és azt gondolták, a britek ismerik ugyan a Feng Shuit, de bolondnak tettetik magukat. A Boldogság-völgyben elszenvedett kudarc után a gyarmati kormányzat úgy döntött, hogy a ma Centralnak nevezett, kedvező fekvésű területen veti meg a lábát.

A történet további alakulása kapcsán mindenképp említésre érdemes, hogy a Feng Shui művelői irtóznak az éles szögeket bezáró építményektől, amelyek szerintük olyanok, mint a védtelen szomszédokra irányuló tőrök. Ettől az állásponttól még a mindenkori államvezetés sem tudta magát függetleníteni. Éveken keresztül például rendkívül agyafúrtnak tartották a briteket amiatt, hogy a kormányzó házát a város legkedvezőbb fekvésű domboldalára húzták fel: a ház mögött égbe szökő fák magasodtak, előtte utak kanyarogtak, és a kikötőre is gyönyörű kilátás nyílott az ingatlanból.

Az 1980-as évek végén a kínai kormány I.M. Pei neves architektust bízta meg a Kínai Bank új székházának felépítésével. A beruházás helyszínét a kormányház közelében jelölték ki. Hetven emeletével ez lett Hongkong legmagasabb palotája, éles sarkai pedig gonosz dárdákat kezdtek hajigálni a kormányzó rezidenciájára. A Feng Shui szakértői ennek a „jelenségnek” tulajdonították a britek gyarmatvesztését.

Irányzatok

Az ősi Feng Shuinak két alapvető iskolája van. Az egyik a Forma Iskola, amely Kína déli, hegyvidéki részén alakult ki, ahol a városrendezők a terepviszonyok alakulására, vagyis a hegyek, völgyek formájára, illetve ezeknek a folyókhoz való viszonyaira támaszkodva alkottak. Ennek a vonulatnak a szakértői mindig alaposan áttanulmányozzák a terepet: kielemzik a táj összképét, a fák lombozatát, sőt még a talaj színét is.

Az Iránytű Iskola Kína északi síkságán bontakozott ki. Neve onnan ered, hogy az iránytűre és a kifinomult számításokra támaszkodott.

A harmadik irányzat az intuitív Feng Shui, amely közel 40 éve jelent meg, és igen hatásos módszernek bizonyult.

Ami közös mindháromban, az a tradicionális kínai orvoslásból jól ismert Csi, a Feng Shui rendszer alapja, egy olyan kozmikus energia, az életnek azon forrása, amely az emberi szervezetben az úgy nevezett meridiánokon vagy energiapályákon keresztül áramlik.

Ez azért fontos, mert a Feng Shui a lakást vagy a házat az emberi szervezet hasonmásának tekinti: a száj a bejárati ajtónak felel meg, az ablak a szemnek, a falak a bőrnek. A Csi tehát akkor képes megteremteni az ember jó közérzetét, ha lakásában vagy házában nyugodtan áramolhat, és a hátsó nyílászárókon keresztül a szabadba távozhat. Jó, ha a bejárattal szemben nincsen ablak, mert azon keresztül könnyen kiszökik az energia. Ugyanezen okokból a mellékhelyiséget sem szabad a bejárattal szemben elhelyezni.

A bagua

Azt, hogy a lakáson belül melyik helyiség hol helyezkedjen el, a Feng Shui-szakértők a bagua-térkép segítségével határozzák meg. Ez egy olyan nyolcszög, amelynek 8 szektora van, és tartalmazza az iránytűként működő (egyébként az élethelyzetek térképének is nevezett) I Ching 8 trigramját: a ház vagy a lakás külső s belső energiái valójában ennek közvetítésével állapíthatók meg. A bagua azt is megmutatja, hogy a vizsgálat tárgya mely irányból kapja belső energiáját, illetve miként hasznosítja azt. Olyan területeket lokalizál, mint amilyen a karrier, a pénz, a tudás, a hírnév, a házasság, a család, az utazás és a kreativitás. Ha a térkép az előbbiekben felsoroltak bármelyikéből hiányt mutat, a kiegyenlítésben is nagy segítséget jelenthet.

Miből tudhatjuk meg, hogy lakásunkban megfelelően áramlanak-e az energiák?

1. Otthonunkba lépve rögtön észleljük, miként érezzük benne magunkat. Eme érzelmeinkből következtethetünk arra: kellemes kisugárzása van-e a lakásnak, avagy sem. Fontos, hogy a bejárat és környéke barátságos, hívogató legyen. Ne torlaszoljuk el különféle akadályokkal, például cipőkkel, telezsúfolt fogassal, szanaszét heverő gyerekjátékokkal. Ezek a tárgyak ugyanis megakadályozzák az energia szabad beáramlását.

2. Lényeges az is, hogy energiadús-e odabenn a levegő. Ha igen, minden rendben van, ha viszont nem, annak valószínűleg az az oka, hogy a lakásban nem megfelelő a Csi mozgása. Mindenekelőtt azokat a helyiségeket figyeljük meg, ahol a legtöbb időt töltjük: a hálószobát, az étkezőt és a kedvenc ülőhelyünket. Nézzük meg a sarkokat, az éleket, ezek ugyanis láthatatlan nyílként irányulnak az emberre, tehát nem mutathatnak sem fekvőhelyünk, sem dolgozóhelyünk felé. Semlegesítsük őket virágokkal, kendőkkel.

3. Szobáink nem nyílhatnak eldugott folyosóról, mert ha abból az irányból nyílnak, nem kapnak elegendő életenergiát. Ennek az energiának a minőségét terelő fényekkel és kristályokkal befolyásolhatjuk.

Elmélet

A Feng Shui többek között az öt elem – víz, fa, tűz, föld, fém – tanára épül. Eme öt elem közé azonban az égtájak, színek és formák mindenike, valamint a személyek, lakások egyéni jellemzői is besorolhatók. Ezek harmóniában vagy konfliktusban állnak egymással, a köztük előforduló feszültség viszont az öt elem módszerével könnyen feloldható, kezelhető. Így például ha a konyhában a tűzhely mellett, vagy vele szemben a mosogató, esetleg a hűtőszekrény áll, a helyiségben beszélgetők között általában igen gyakoriak a nézeteltérések. E tény arra vezethető vissza, hogy a tűzhely a tűzelemhez tartozik, a mosogató és a hűtőszekrény pedig a vízhez, e két elem pedig, mármint a víz és a tűz örök konfliktusban áll egymással, hisz a víz kioltja a tüzet. Ez a küzdelem természetesen a konyhában tartózkodókra is kihat. Harmóniába őket úgy hozhatjuk, ha a térbe bevisszük a fát. A víz ugyanis táplálja a fát, a fa pedig a tüzet. Mivel a fa színe a zöld, a konfliktust akként orvosolhatjuk, ha a tűzhely és a mosogató közé zöld szőnyeget vagy tapétát helyezünk.

Összegzés helyett megjegyezném: a Feng Shui nem csodaszer, amellyel minden probléma megoldható, ám megalapozza az egészséges, kiegyensúlyozott életmódot. Ezért ha meg akarjuk változtatni környezetünk előnytelen adottságait, minél előbb tegyük meg. Életünk minőségén mindenáron érdemes javítani.

Így, vagy másképp. :)

Székelyföldi zuhanások

 Kozma Lajos: Istenek alkonya (1909)

A következőket olvastam nemrég egy fiatal székelyföldi hölgy tollából:

 „Ha megkérdik tőlem, ki vagyok, mindig megtorpanok egy pillanat elejéig, és nem tudom hogy a nevemet, a származásomat, a nemzetiségemet vagy a hazámat kellene mondanom. Mivel egyik sem az enyém. A nevemet a szüleimtől kaptam, tőlük származom, de hogy kötelező maximaként fogadjam el, azt hogy akinek az anyanyelve magyar az magyar, aki Erdélyben él, az székely, aki székely az pedig székely a javából, nem tehetem. Egyik sem, a másik sem vagyok. Nem tudom mitől magyar a magyar, mitől székely a székely, vagy miért sulykolják belém, hogy gyűlölnöm kell a románt, a rohadt komcsikat, a rohadt szocialista propaganda szart, s ha fenn akarok maradni őket kell kiirtani,  hogy most jobb legyen nekünk. Hogy gyűlölnöm kell. Hogy le kell köpnöm őket. Mert Erdélyben mi vagyunk többségben, a mi kisebbségünk van többségben, nekünk van elsőbbségünk még a szarlapátolásban is, ha úgy adódik.

Sok múlik az önmeghatározáson.

Ki az a mi és melyik időszámítástól kezdődik, honnan a felhatalmazás, hogy a  Többes szám Első személy az isten, abba mindenki beletartozik, ha akarja ha nem, az is aki nem egészen érti, hogy a mi halmazában pontosan ki tartozik bele. De azért jól hangzik és igazi közösségkovácsoló ereje van, sőt hagyományformáló és kulturális emlékezetté is felszentelhető, csak majd valaki bogozza ki, hogy hol vannak határai és honnan kezdődik az igazság.

S ha valaki azt mondja, köszönöm szépen én nem vagyok mi, akkor az legalább hazaáruló, aki megtagadja népét, nemzetét, hazáját (ez alatt pontosan mit kell érteni...?), és száműzik. Ha te nem köpsz, mások megteszik helyetted.

Passzív szenvedéstörténetből táplálkozni: kényelmes együgyűség.

Akkor ki vagy?

Ki vagyok?”

Az idézett szöveg, amelynek a szerző a Békanyál címet adta, engem teljesen megdöbbentett, ezért is határoztam úgy, beillesztem az oldalamra. Nem tudom, helyesen tettem-e, hogy az íráshoz megjegyzést fűztem. Egészen pontosan: hogy az íráshoz ezt a hirtelen felindulásból született megjegyzést fűztem: 

„Majd ha felnő, megtudja, miért van súlya annak, ki fia-borja, hogy igenis tartozik, tartozhat valahová, valakikhez, akikkel egyazon anyanyelvet beszél. Csak az tagadja ennek jelentőségét, akinek nincsenek gyökerei, akinek nincs mit felmutatnia, nincs fogódzója, hanem csak úgy van, mások erejéből táplálkozva tartja fenn magát. Akinek fölöttébb bizonytalan és kétes a léte.

Azt viszont nem tudom, miért gondolja ön úgy, hogy aki magyarnak vallja magát, és küzd azért, hogy ebben ne háborgassák, hanem tiszteljék, és adják vissza neki, ami az övé, amit jogtalanul vettek el tőle, az gyűlöli a tolvaját/v. az elnyomóját/? Ezért mondom, előbb fel kell nőnie. S ha majd felnő (adja Isten!), tudni fogja, ki valójában. Hogy ön is valaki. Meglátja (adja Isten!), jobban érzi majd magát.

(+ aki Erdélyben él, nem feltétlenül székely, mert én pl. magyar vagyok. Tudom, hogy az vagyok, és ez fontos számomra (nem is akarok más lenni, román sem), olyannyira fontos, hogy nem adnám fel /a/ semmiért. Képzelje, még a világpolgárságért sem. Tán szégyellnem kéne ezért magamat?)

Minden jót.”

Nos, most már teljesen mást üzennék az ifjú csíki hölgynek, talán kicsit durván fogalmaznék, hogy érzékeltessem, szimpátiájáért, együttérzéséért sosem fog köszönetet kapni a védelmébe vett és féltve szeretett féltől, pofonokat viszont szinte biztosan el kell majd szenvednie.

Vagy tán tévedek? Az általa felvázolt lenne az út, amelyen szétszakított, haldokló országunkban járnunk kell? A feltétel nélküli önmegtagadás és önátadás? A nemzetnélküliség? Olyan ez, mint a nemzetekfelettiség. Mennyei távlatú, de abszurd. Politikai-társadalmi fogalomként egyébként tanították az iskolában, éppúgy mint azt, hogy mi a nemzet. Igaz, sok mindent tanítottak abszolút fölöslegesen, ám a lényeg valahogy mindig kimaradt a tananyagból, vagy elveszett a hatalmas információtengerben.

Rovásírás: ahány ház, annyi szokás?

Amióta az ember lábra állt (kiegyenesedett), azóta „rója” útjait, a bűneit és a betűit. Ezen az ösvényen haladva mára odáig jutott, hogy önműködő gépei között azon kezdett el töprengeni, hogyan pörgesse fel most már gombnyomásra sem működő életét, hogyan tegye izgalmasabbá, bonyolultabbá s elviselhetetlenebbé. Szándéka tehát lezárni azt a korszakot, amelyen még azon agyalt, miként könnyítsen teendőin, sorsán. Ma tehát nem az a legfőbb kérdése, el tudják-e olvasni üzenetét a társai, hanem az, hogy merről merre lépkedve kommunikáljon velük? Jobbról balra, vagy fordítva? Ám mint a politikában, úgy a tudományos, gondolati szférában is képtelen zöld ágra vergődni, megtalálni a helyes megoldást. A vitázók mindenike kompromisszumra kívánja rávenni a másikat, saját álláspontjából viszont egy jottányit sem hajlandó engedni. A legbékítőbbnek az a vonulat tűnik, amelynek követői fenntartják: a magyar írásmódjának vonatkozásában is legyen, maradjon nyakas, vagyis független más népek szokásaitól (pl. az egyiptomi hagyományoktól!). És bár ők valóban az egyedi tulajdonságok megtartása mellett törnek lándzsát (pennát, pálcikát, avagy szálkát a konkurencia szemében), nem számolnak azzal, hogy ahány magyar, annyi elképzelés, igazság. Ha tehát abban fognak megállapodni, hogy ki-ki olyan irányba vezesse sorait, amerre lát, abból semmi jó nem fog származni.

Az alábbi megjegyzés egy levelezőlistán fogalmazódott meg, és mivel a rovásírás fejlődésének (megfejtésének) menetét illetően érdekesnek találom, a szerző nevének elhallgatásával bocsátom olvasásra, véleményezésre.

„(...)Betegesnek tartom, amikor más népek írásához akarják igazítani a rovásírást. Beteges, ha a balról-jobbra haladó latin íráshoz próbálják idomítani, ám az sem normális, ha azzal érvelnek, hogy azért ne írjunk a szokásos irányba, mert az „szemita jelleg”, vagyis az arabok, zsidók, berberek, etiópok, csádiak stb. írásmódja. Márpedig az ó-egyiptomi írás is szemita, s állítólag jobbról-balra, balról jobbra vagy fentről lefelé is vezethették. Következésképp: ha nem szabadna a szemitákkal egyforma írásirányt használnunk, akkor csak alulról fölfelé írhatnánk... :)

Ilyen szempontból szerintem a magyar nép független, úgy írhatunk, ahogyan akarunk, egyetlen idegen kultúrára sem kellene tekintettel lennünk. Hagyományaink ápolásakor károsnak tartom, ha fél szemmel másokat lesve helyezkedünk.

Szerintem az sem helyénvaló, amikor az ókori görög írástechnika ökörszántásait igyekeznek a rovásírásra ráerőszakolni, vagy amikor a latin-görög-cirill írás nagybetűit majmolják.

A rovásírás szabványosítása épp amiatt sikertelen már egy évtizede, mert az önjelölt szakértők nem a tradicionális, létező írás egységesítésére törekednek, hanem a szellemi örökséget félrelökve akarják megalkotni azt az ideális, utópisztikus írást, amely kielégíthetné a kutatók zavaros és összeférhetetlen vágyálmainak követelményeit. A viták tehát nem arról folynak, melyek a hagyományaink, hanem arról, milyen legyen a jövő írása.

Mindezt csak azért , mert ismét találtam egy új reformirányzatot az interneten:

http://wwwold.sztaki.hu/~smarton/erdely/rovas.htm Ennyit fűznék még hozzá: az emberi képzelőerő szinte kimeríthetetlen...

Remélem, a közeljövőben a magyargyűlölő nézetekkel együtt a mesterségesen gerjesztett majomparádé is vissza fog szorulni, s így végre lehetővé válik majd a rovásírás szabványosítása.”

Mára nincs több mondanivalóm. :)

Órák

 Orosz Gellért: Üdvös város (1957)

 

Jó lenne nem lenni,

nem éhezni,

s nem szeretni,

ülni egy puha

párnán az ágyadon,

mazsolázni egy közös

kosárból,

és vizet kérni,

ha megszomjazom,

megöntözni a virágod,

ha lenne merszem,

lemondanék,

nem élnék,

és nem rontanék,

csak állnék egy út szélén,

ha jönne szél,

meghajlanék,

forróságban árnyékot

adnék,

aratás után

vendégem lennél,

lennék szőke,

miután beérnék,

barna, miután

tányérra kerülnék,

nyelvednek kedves,

bensődnek simogató,

életet szülő,

s halált szakító,

ölre mennék a gyermekkel,

ki bántani merne,

ki szemed közé szórná

anyja minden mocskát,

elvinném egy kertbe

sétálni,

hogy feledjen,

felemelkedjen,

és újrakezdjen,

beleköpnék a levesbe,

melyet mérgezetten

tolnának elébed,

nem hagynám, hogy a kígyó

almává érjen,

és a nő

felszolgálóvá vetkezzen,

hogy ő terítsen meg neked

tizenkét személyre,

a gecsemáné kertben,

egy olajfa csillagzata alatt,

majd táncba vigyen

a pokol tüzében,

kezemet adnám,

hogy te se menjél,

el ne menjél,

de egy tenyér

ehhez túl kevés,

kettő kéne,

de az egyiket

már elvették,

ott van ni,

temérdek mocsár fölötte,

megyek, miattad

visszarakom a helyére,

egy életem, egy halálom,

két jobbom,

nem mintha nélküle

hiányozna a lényeg belőlem,

de újraillesztése által

a kelléked lehetnék,

a félkarú lány,

ki érted áldozatot vállal,

viseli a keresztedet,

ezt fogják mondani rólam,

és örömömben majd megcsókolom

saját magamat,

imádott istenfiúm,

tekints már le reám,

fakassz nekem egy forrást

legalább,

tégy valamit a kedvemért,

ejts el menet közben

egy csöppnyi kedvességet,

hogy ennyi év után

érezzem már én is,

fontos vagyok,

valaki vagyok,

ó,

ha meghallod esdeklésemet,

kérlek, írj egy e-mailt,

mert nem leszek otthon,

hiába keresnél tehát,

ajtómat fölöslegesen feszítenéd,

látni még nem akarlak,

vajon miért félek

ennyire a kinézetedtől,

vajon miért félek

a tekintélyedtől,

rettegek a teljes lényedtől,

és a legszívesebben beköltöznék

egy barlangba,

bölénylakodalmakat rajzolnék

a kavicsokra,

miközben a sorsunkon gondolkodnék,

és könnyeimmel táplálnám

a patakot,

amely hozzád vezetne el,

ha partja mentén elindulnék,

a pillanatra azonban

még várnom kell,

ugye megéred,  

megérted, hogy ide most miért nem

teszek pontot,

egy vessző

többet elárul az érzelmeimből,

a szívem lüktetéséből,

figyeld csak, mennyire harmonikus,

mennyire békésen viszonyul

a földgolyó apróságaihoz,

szeret élni, vigadni, pihenni,

nem úgy, mint én felnőtt koromban,

s nem rühelli annyira azt a bárgyút,

ki eggyé vált a székével,

inkább maga is egy szék lett,

egy tedd ide, tedd oda bútordarab,

arra sem méltó, hogy beleüljek,

de undorító ez a világmindenség,

gyorsan keríts elő egy fűrészt,

siess, mert nem bírom tovább

bámulni a ragacsos ülőkéjét,

legyek hada lepi el naponta,

hisz ő az uruk, a guruló

légypapa,

jut eszembe,

mint az édes szájú megcsalt asszony

a lépesmézre,

úgy vágyom hiába rád

naponta egy szál ruhában,

a délutáni tapogatósdira,

hé, segíts,

vágjuk el alatta a támasztékot,

juttassuk a trónfosztottak útjára,

aztán nézzük meg odafentről,

ketten együtt,

de várj csak,

valaki sír a szomszédban,

tán csak nem őt vezette el valaki

a mi országunkba?

Eljössz –e hozzám,

ha már nem lesznek úrhatnámok fölöttem?

Ha már nem fogom látni szeplőit

az orra hegyén?

S ha kiágasbogozódok,

fészkeim és árnyékos helyeim lesznek?

Valahol az út szélén

várni fogok rád,

addig óvjál meg bennünket, atyám,

minden romlandóságtól.

Karórádat hozd csak magaddal,

nincs sok időnk, percre játszunk,

és drága minden egyes pillantás.

Dobolva küzd a rontások ellen a váradi gróf. Beszélgetés Erdély egyetlen sámánjával

Orosz Gellért: Örvény (1959, MNG)

Burckhardt Pál volt már aszkéta, vegetáriánus és színházi alkalmazott. Oktatott jogát és több éven át karatézott. Édesapja arisztokrata származású szebeni száz volt, édesanyja magyar, mindketten régi vágású keresztények, ezért kétségbeesve figyelték gyermekük fura megnyilvánulásait. Tanácstalanságukból kiutat keresve fordultak végül pszichológushoz.

Felvétel indul

– Mi különbözteti meg önt a többi embertől?

– Szerintem semmi. Nekem is ugyanúgy két kezem és két lábam van, mint másnak, ugyanolyan belső szervekkel rendelkezem, mint a többiek, és embertársaimhoz hasonlóan én is anyától meg apától születtem. Bár az nem kizárt, hogy hiányos a testfelépítésem, hisz még nem bontottam magamat szét teljesen.

– Tehát nincs hét ujja, harminc oldalbordája.

– Jaj, dehogyis! Persze előfordulhat, hogy a sámánnak, táltosnak, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, a természetestől eltérő számú foga van, és burokban jött a világra. Ám nem ettől sámán a valódi sámán. Társaim egyikén-másikán valóban vannak bizonyos ismertető jelek, jegyek, tudományukat pedig felmenőiktől tanulták, ám nem ezek a legjellemzőbb tulajdonságaink. Hisz bármerre megyünk, mindenütt ősi sámáni kultúrába ütközünk. Mert megmaradt, konzerválódott. Ha megkérdi, történtek-e velem megmagyarázhatatlan dolgok, igennel kell válaszolnom. Alig múltam egy éves, amikor nagyon beteg lettem. Hozzátartozóim azt hitték, végem lesz, örökre elveszítenek. Én azonban hirtelen meggyógyultam. Meggyógyultam és megváltoztam. Bizonyára érdekli, miben nyilvánul meg ez a másságom? Abban például, hogy utazni tudok távolabbi világokba. Afélékbe, amelyek azért másmilyenek, mert a tudatunkban vannak.

– Az ősök világába?

– Buddhista vagyok, a buddhizmus pedig a reinkarnációt hirdeti. Azt mondta nekem egyszer az egyik láma: felmenőink bennünk vannak. Ennek tulajdoníthatóan van ön most itt. Ezt támasztja alá a genetika is. Az ősök világa olyan, mint az a filmfelvétel, amely a tudattalanban rögzül. Ha valamiért el kell oda menned, akkor az említett felvételeket szükséges megnézned. Aláhúzom, nem halott személyekkel való találkozásról van szó.

A látszat csal

– Miként ismerte fel azt, hogy sámán?

– Látván, miket művelek, édesanyám meg volt győződve arról, hogy hiányzik az egyik kerekem. Kétségbeesésében elvitt a pszichológushoz, aki kiderítette: szó sincs bolondériáról. De mivel a nyugati kultúrában ismeretlenek a sámánok, senki sem volt tisztában azzal, kik és milyenek ők. Emiatt nézték értetlenül azt a gyermekkori szokásomat, amelyről most már tudom, mi indokolta. A csörgő helyett ugyanis én egy botot fogtam a kezemben. Ezt rázogattam, közben mormogtam, énekelgettem és ringatóztam, képzeletemben pedig mesék körvonalazódtak: az ekként megfogalmazódó történeteimre viszont nagyon hamar ráuntam. Elengedtem magamat, elindultam. Utakat, ösvényeket kerestem, hogy megértsem, mégis mi miként, miért van. A keleti filozófiával, tanokkal, vallásokkal és harcművészetekkel később kezdtem foglalkozni. Sokáig karatéztam, majd nekiálltam jogázni. Már buddhista voltam, amikor Magyarországon összefutottam néhány táltossal. Ők kérdezték meg tőlem első ízben, nem-e vagyok sámán, mivel a megnyilvánulásaim arra vallanak. Észrevételük beigazolódott.

– Nem zárja ki egymást a buddhizmus és a sámánizmus?

– Soha, sehol. A nyugati kultúrkörben felnőtt ember ugyan hajlik afelé, hogy bármit önnön szemszögéből minősítsen, és fenntartsa: aki keresztény, az nem buddhista, és fordítva, Japánban ellenben ez nem így működik. Ott egyazon időben lehetsz keresztény, buddhista meg sintó, ez az állapot senkit sem zavar. Az, hogy én sámán vagyok, számomra elsősorban munkát jelent, ezért minden további nélkül össze tudom hangolni a buddhizmussal. Amúgy a kettő valójában egy, hisz a buddhizmus magába olvasztotta a tibeti sámánizmust, a tibeti sámánizmus pedig befogadta a buddhizmust. A tibeti buddhizmus egyébként mindközül a legteljesebb, sok mindent magába foglal, a sámánizmus pedig az által, hogy aktivizálja, csak jót tesz neki.

Koncepció

– Ön azt vallja, nincs teremtő isten, mi több, istenek, istenségek sincsenek. Mégis miben hisz?

– Semmiben sem hiszek. Én tapasztalok, azaz tudom, hogy mi miként van. A hittel ugyanis vigyázni kell. Hadd kérdezzem meg: hisz magácska Mickey Mouseban? Persze, hogy hisz benne. Hisz benne, ha látja a tévében. De ha nem lenne jelen sem a tévében, sem máshol, nem hinne benne, hiába erősködnének egyesek. Buddha kijelentette, hagyjuk békében az isteneket. Mi hasznunk van nekünk ugyanis abból, hogy vannak? Ők is múlandók, ugyanúgy mint mi, csak nálunknál egy picit többet élnek. Na már most, vizsgáljuk meg, hogyan állunk a tudatunk természetével. A világegyetem összes szintje benne van mindegyikünk tudatában. Miért? Azért, mert beszélünk róla. Én beszélek róla, te beszélsz róla, mi beszélünk róla. Úgy véljük, az univerzum végtelen és nagy. De mihez képest olyan, amilyen? Hozzánk képest, mivel mi kicsinek tartjuk magunkat. Ha viszont kivesszük onnan saját egzisztenciánkat, megszűnik a nagy, a kicsi, a végtelen, a véges, az isten, az ember, a démon, egyszóval minden. Kiderül, a felsorolt lények, entitások olyan energiamozgások által kiváltott tudatállapotok, amelyek karmikusan keletkeznek és párhuzamosak egymással. Butaság az az elmélet, miszerint van egy föld alatti ország, a pokol, amely az ördögöké, és van az ég, ahol az angyalok laknak meg az isten, és amelyről nem tudni, hol kezdődik. Szerintem itt kezdődik a földön. De nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy ezek a világok együtt léteznek. Amit mi tudatnak nevezünk, azon keresztül lépnek velünk kapcsolatba a démonok és az égiek, vagy aminek nevezzük őket. Van, aki ennek hallattán azt mondja, te hülye vagy fiam, szkizofrén, menj, kezeltesd magadat. És mivel a tudomány a jelenségek mindenikére előszeretettel aggatott cifra latin szavakat, a látomásokat halucinációnak nevezte el. Persze nem tagadom, hogy léteznek bolondok. Az ősi és a modern elméletek azonban csak abban az esetben vállnának egymással kompatibilissá, ha képviselőik egyeztetnék nézeteiket. Az én álláspontom szerint felhők felett tronoló teremtő isten nincs. Mert ha lenne, őt is meg kellett kreálnia valakinek. A keresztények azzal érvelnek, hogy ő mindig is volt. Aztán, hosszas semmittevést követően egyszer csak rájött a teremtésinger. És teremtett. Rosszul persze, hisz egyebek mellett a saját ellenségét is létrehozta. Ám az isten világa nem lesz örökké tartó, mert azt egy szép napon az alkotó önkezűleg meg fogja semmisíteni. És akkor ismét magára marad majd a fennvaló a végtelen semmiben. Ez a fajta gondolkodás rettenetesen primitív és korlátozott. A keleti ember azt tartja: van egy kezdet, ami relatív, az események pedig ritmikusan váltogatják egymást. Valójában minden ritmikus, akár a légzés vagy a szívverés. Ezt a végletek közti ingadozást utánozza a sámán dobverése. Pusztít, teremt, pusztít, teremt. Vannak, akik egy egyszerű fadarabot ütögetnek, és vannak, akik csörgőt használnak.

Gyakorlatok – zenei aláfestéssel

– Burckhardt Pál miért választotta a dobot?

– Nem én választottam, a dob jött hozzám.

– És egyáltalán, mire szolgálnak a hangszerek?

– Velük, a segítségükkel indulsz el. Egyfajta utazóeszközök. Miután ütök hármat és elmondok egy mantrát, kezdetét veszi a folyamat. Hogy utána mi történik, azt képtelen vagyok felidézni. Allítólag folyton ismétlem magamat.

– Extázisba esik?

– Részben, mivel tudom, hogy dobolok, hallom a zajt, ütemesen mozognak a kezeim, de ugyanakkor fogalmam sincs, hol vagyok. Elmegyek és visszajövök. Miután kinyitom a szemeimet, rendkívül gyengének érzem magamat, légzési és nyelési zavarokkal küzködöm, és három-négy egymásra vetített kép is imbolyog előttem. Eléggé kellemetlen, de néhány másodperc alatt magamhoz térek.

– Naponta hányszor, hány percen át meditál?

– Délelőttönként egyszer, de akkor három fajta meditációt végzek, mindhárom egy-egy órát tart. Azért vonnom őket össze, mert délután a klienseimmel kell foglalkoznom.

Forgatókönyv

– Mit akarnak a modern evilágiak egy sámántól?

– Problémáik vannak. Például rontás van rajtuk. Aki ezt hallja, elmosolyodik. Amíg át nem tanulmányoztam Jungot, én se hittem, hogy létezik ilyesmi. Ő beszélt először kollektív tudattalanról. Abban van benne az egész világegyetem, általa állunk kapcsolatban egymással. Ezért van az, hogy ha én rosszul érzem magamat, az a környezetemben élőkre is kihat. Olyan nincs, hogy én elérem a nirvánát, a többiek pedig csinálnak, amit akarnak. Mert addig senki sem lesz megvilágosodott, amíg mások még a közelébe sem kerülnek. A lényeg az, hogy a kollektív tudattalan összetart bennünket, általa olyan hatások érhetnek minket, amelyekre nem is számítunk. Ha valaki marhára gyűlöl valakit, bevethet ellene régi mágikus módszereket, amelyekkel rosszat képes neki okozni, ám a 21. században erre már senkinek sincs szüksége. Túl sokan vagyunk, így a gyűlöletenergia is könnyebben megfertőzi az egyént. Kiváltképp, ha védtelen. Az illető azt fogja érzékelni, valami nincs rendben körülötte. Ebből kifolyólag jön majd el hozzám, nézzem meg, mi van. Szerencsére több módszerem van erre. A buddhistával kezdem, azzal a legmagasabb szinten elemzem ki a tényeket, oldom meg a gondokat. Sámánként a konkrétumokra térek rá. Fontos, hogy mindenki megbánja azokat a gonosz, buta tetteit, amelyeket mások ellen követett el. A javallott szertartást az egymást követő három hónapban kell elvégezni, havonta egyszer. A hold ugyanis az a bolygó, amely előidézi a változásokat, és mint ismeretes, három hónap alatt háromszor kerüli meg a földet.

– Konkrétan mit csinál a „páciensekkel”?

– Semmit. Részt vesznek a ceremónián, majd hazatérve elvégzik az általam javasolt meditációt.

Szereposztás

– Visszatérnek önhöz ezek a személyek?

– Vissza.

– Tehát nem veszi le róluk rendesen a rontást.

– Nem azért térnek vissza, mert elégedetlenek, hanem azért, hogy egészen jól érezzék magukat a bőrükben. Gyakran nekem kell leállítanom őket, és értésükre adnom: csak valóban fontos ügyekre keressenek nálam megoldást. Persze van, aki minden apróságot lényegbe vágónak tekint. A legtöbben azt szeretnék, hogy gombnyomásra múljanak el a nyavalyáik. Mindenekelőtt össze kell raknom őket, és el kell mondanom nekik, miként változtassanak a sorsukon.

– Férfiak vagy pedig nők veszik inkább igénybe a szolgáltatásait?

– Több nő, de azért panaszos férfiból is bőven akad.

– Fiatal férfiból.

– Miből gondolja?

– Sejtettem. Divatosak manapság a távolkeleti eszmerendszerek.

– Mindig is divatosak voltak, csakhogy az átkosban titokban tartották. Pedig akkor is mindenki mindenhova járt és mindenfélével foglalkozott.

– Ezzel együtt ön az egyetlen sámán Romániában.

– Az egyetlen aktív. Én ugyanis ország-világ előtt merem vállalni azt, amit csinálok. Bárki megkereshet, bárki részt vehet a szertartásokon. Ennyi.

Snitt

– Utalt már arra, hogy a sámánkodás a foglalkozása. Ki volt a mestere?

– Számos fogást mástól lestem el, de magát a „szakmát” nekem kellett felfedeznem. Énekeimben szanszkritül, tibetiül és magyarul fogalmazok, néha viszont nemlétező nyelven dalolok, ám ezt a tudást nem mester adta át nekem, csak úgy jött. A precíz buddhista tanokban azonban csakis egy mester irányításával mélyülhet el az érdeklődő.

– Pénzért gyakorolja a hivatását?

– Pénzért, mert ma már semmit sem adnak ingyen. Ha a klienseim disznóhúst hoznának, vagy rizset, nem fizethetném ki a villanyfogyasztást és a lakbért.

– Amúgy mi az eredeti mestersége?

– Dolgoztam színházban, jógázni tanítottam felnőtteket, karatézni fiatalokat, és kipróbáltam, milyen aszkétának lenni. Alapjában véve azonban mindig sámán voltam.

Látomás

Balogh Balázs András: Látomás (kép)

 

Semmi sem igaz abból,

amit magatokból megmutattok,

tetteitek arcátlanul hazudnak,

és a csúnya szátok, ha kinyílik,

nem engem szólít,

nem hozzám beszélsz

te sem,

és te

nem nekem énekelsz,

elszáll minden, amit teszel,

virágod a kukában fonnyad,

vedd ki, ha kell neki

tövis, celofán és rózsa,

szopd el a bonbonod,

amit anyaföld helyett

égi adományként hoztál,

vakard meg a hátát,

az enyém nem neked fáj,

nem neked mutatom majd,

amikor megharagszom,

ennyit sem érsz már,

és ne nyald ki utánam

nálad hagyott tányéromat,

miután ő is belekóstolt,

éhségét nem értékelném,

ugye nem akarod,

hogy ne fogjam ki

vitorlád elől a szelőt,

és hogy ne érinthesd többé

a vállam, mely hozzá ér,

ne csinálj semmit,

ha csinálsz, hozzá simulj,

dörgölőzz a rondaságába,

hisz mosolya mint a kátrány,

tapad, de nem szabadít,

műfejben sötétlik két szeme,

műfonat takarja el batyúját,

’s a derekát élettelenül verdesi,

szertefoszlik tőle álmod,

combjai összecsavarodnak

a rengeteg halandzsától,

bontsd ki, rántsd ki,

nincs köztük újdonság,

csak egy régi hasadék,

foltos, kopott üregébe

belevájhatod a koponyádat,

talán megérti,

talán benne marad,

kibomlik majd belőle

egy friss zagyvahajtás,

a világ kifordul a tengelyéből,

visszaköp és megsimogat,

te kimaradsz belőle,

levedlik rólad a takaród,

itt maradsz semmi nélkül,

a másik veled mitsem törődik,

övedet meglegyinti, utánad csap,

leterít, szívedet kőként kiveri,

nem kér a szerelmedből,

vitrinébe nem férnek értékek,

de a szekrény mélyén,

egy cipősdobozban,

helyet készít

a fűződnek,

újságpapírba csomagolja

leendő unokáidat,

a hálószobádat,

álmodozhatsz majd

egy komód mélyén,

molyok fogják szétrágni

harcias történetedet,

ám ez nem lesz esemény,

nem kerül be a könyvedbe,

rejtekhelyen porladsz szét,

néződ nem lesz,

tapsot sem kapsz,

szignódra ex librist nyomnak,

ne kérdezd, honnan tudom,

látom, mondtad, elhittem,

és te megkérdőjelezted

irántad táplált érzelmeimet,

tornyot rakok én is a skatulyáimból,

nincs bennük semmi,

meséket sem csomagolhatok,

az ihlet átutazóként kopogtatott,

amikor nem voltam itthon,

csillagfényben karjaidba estem

akkor, az éjszaka holdtükrében,

ha időben egyáltalán mérhető,

ami nem múlik, ami állandó,

s örök, ami értelmet vált,

színt, alakot nem cserél,

végtelen és fájdalommal jár,

marja az ajkam, mégsem nyüszítek,

arcomon a kupecek közönyét látod,

sejtheted, ebben őt követem,

ez csupán a férfinak állított

félreismerhetetlen csapda,

s én sejtem, ráhagyom,

varázslataiban nem követem,

lejátszatom a kedvenc dalomat,

bezárom az ajtót mögötte,

bólint, hogy a feladatot elvégeztem,

pedig nem is a feljebbvalóm,

elméletileg lefekszem neki,

pedig csupán egy mitugrász,

mit számít, hisz nem közügy,

ami ma úgy indul, hogy

kusolj, ha maradni akarsz,

és én maradok alattvalója

a teremtőnek, a szent atyának,

a legfelsőbb úrnak, embernek,

aláírom az elbocsátásomat

kimondó szándéknyilatkozatot,

mert a betű elméletté válik,

ám a kő, amit kirúgtak belőled

kenyérré dagad a számban,

verejtéked, amit érte adtál,

borrá forr a nyelvemen,

tévedtem tán, mégsem megyek,

lábaim derekam köré fonódnak,

kimondom, ami elfogadhatatlan,

és elfordulnak tőlem a hazugok.

Dance Macabre

Vasarely: Fille-fleur (1932)

Lapjaikra esnek szét

a könyveim,

soraik bennem

üdvözülnek,

Mária könnyeket hullat

a sötét hajóban,

értem,

fekete arcok fogságában,

torz értelmezések

jegyében,

mennyasszonya lesz

a hazugságnak,

kényszerű zuhanás

a poklokra,

mikor tér már vissza

a Messiás,

mert minden megvan,

mit megjövendöltek,

a kőtábla ketté tört

(bár ezt nem),

régi s új

kell így versenyre,

győzelmi ének csendül

erre

a nénikórusban,

lányok szaggatják ruháikat,

nézzed,

hajtincsek esnek bele

a szenteltvíztartóba,

ez egy műsor,

élvezned kell,

hová jutottunk (!?),

kérlek, értsd meg,

a tar koponyát kiveti

magából a sancramentum,

és az örökmécsesre

szemüveget tesznek,

a gyóntatószéket befalazzák,

mától minden nyilvános,

a káromlás,

a szex,

a rablás

nem kap már

tizennyolcas karikát,

a reverendás megteríti

az Úr asztalát,

zabigyermekei körbe ülik,

de hiába,

mert nekik

nincsen apjuk,

mert az apjuk félisten,

nincsen anyuk,

mert az anyjuk bűnöző,

félig félistenfeleség,

félig céda,

a káplán szajhája,

ám hatott rá az átok,

a papnej

most

civilek után nézeget,

ha lát még,

ha hall még,

hisz

szemét kinézték,

fülét kidobolták,

itt rózsafüzérre

megy a játék,

összecsap alattuk

az alvilág,

jut és marad is,

lesz is,

meg nem is

karórája a templomnak,

miután a sekrestyében

bemelegítenek

a mások,

és a torony erkölcscsősze

gumikesztyűsen nyúl utánuk,

körülmetéli a nemtelenségüket,

pfujj,

a bibliából a mélybe ugranak

a csodák,

és lesz salto mortale,

megtestesül

az égő csipkebokor,

ez a forróság lenne

az apokalipszis

előtétele,

felvonulnak a keresztek,

többen,

mint amennyire

emlékeztem,

sokan,

mert mag helyett

feszületet vetettem,

vízzé válik a bor,

és megsántul az ép,

divina commedia,

Tamást beköpi

a tisztátlan testület,

ez a kezdet vége,

beléptetnek

a mennyei seregbe,

s kuss lesz, szentem,

teljes menzátlanság,

olajbogyók,

égi mannák,

és szelekció,

feltétel lesz a férfinév,

ezt nem tehetitek,

iszonyunkban megzabáljuk

Gábriel mentéjét,

a kulcs lecsúszik a torkunkon,

innen nincs menekvés,

veti ránk első kövét

Péter,

és az apostolok követik

őt,

széles a hálójuk,

de lukas,

hallgatag bárányok helyett

sódarabok akadnak belé,

a bányák úgyis

lent maradtak,

fent az angyalarc,

nekem tehát

nem pálya,

lassan beverek neki,

fogait egyenként tépem ki

aranyozott padlásából,

eztán bambán néz rám

és bekapja a tollát,

száj nélkül nem írhatja le,

mit tett a játszótéren,

micsoda megkönnyebbülés,

mert nem kell

a hülyesége,

nem kell a kajla

vigyora,

mennyire ostoba,

koronája lefelé hajlik,

verdesi a kókadozó

mellét,

letépek róla mindent,

ez a vég,

ez maga a pokol,

örvények nyelik el,

és én a parton

rajta szórakozom,

adj kérlek egy

friss koktélt

jéggel,

hadd vágjam hozzá,

hadd fagyjon képére

a rondaság,

levakarhatatlan bélyegként

hirdesse:

ez a némber kurva volt,

nem kap feloldozást.

Üzenet Japánból. Wagner Nándor „corpusai”

Wagner Nándor: Négy alakos szökőkút (Svédország)

Találkozásaink

A sors fenséges szálai összeszövődtek, így megadatott, hogy Japánban tett látogatásom alkalmával, 1995-ben Wagner Nándorral is találkozzak. Egy rendkívüli embert, szobrász- és festőművészt, szellem- és művészettörténészt, építészt és filozófust ismertem meg benne, aki óriási szeretettel fogadott. Közel 30 éve élt már akkor a távolkeleti országban, mégis hibátlan magyarsággal fejtette ki hitvallását. Csodáltam ezért, mire ő ezt mondta: „Én magyarul élek, magyarul gondolkodom.”

Először talán 1948-ban, vagy pedig az ötvenes évek elején futottunk össze. Velünk élő szobrász nagybátyám legjobb barátjaként gyakran felkeresett bennünket ebben az időszakban, de jómagam is jártam az ő várbazári műtermében. Ott láttam meg gipsz Corpusát, a falon. Amint azt később bevallotta, eredetileg az ötvenes évek nehéz körülményei közepette, öngyilkosság helyett, önként vállalt feladatként tervezte meg a Rózsadombra szánt fogadalmi kápolnáját, annak terébe képzelte bele ezt az alkotást. Ötletét Szendrey Karper Lászlóval osztotta meg, ám elképzelésük akkoriban, a politikai közeg nyomása miatt nem valósulhatott meg.

Az 1995 után azonban új remény csillant fel benne. Bízni kezdett abban, hogy a magyarság felemelkedését jelképező szoborcsoportja felállítható lesz Székesfehérvárott. Erről készült rajzát faxon küldte el ottani ismerőseinek, majd a küldeményhez egy megbízólevelet is csatolt, amit postán juttatott el a címzettekhez. A barátai által megmentett gipszkompozíciója ekkor még a helyi múzeum raktárában porosodott.

Valójában ez egy önálló történet, amely 1999-ben a Corpus Hungaricum ünnepélyes felavatásával zárult Fehérvárott. Ebben a fizikai létben sajnos ő ezt már nem érte meg, hisz 1997-ben örökre eltávozott közülünk. Szellemében azonban továbbra is jelen maradt. Én mindenképp óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy felhatalmazásának birtokában hozzájárulhattam tervének megvalósításához. Rajza alapján a térplasztikát Nagy Benedek öntötte bronzba, példás művészi alázattal valósítva meg az alkotó üzenetét.

Wagner Nándorral az 1956-os forradalom leverése, azaz Svédországba való távozása után szakadt meg a kapcsolatom (részben azért, mert nagybátyám tragikus balesetet szenvedett).

Időközben viszont – egy másik szálon – a szintén Svédországban élő Pajor Kornél építész kötött vele barátságot, az a Pajor, aki később sógorom lett.

Megtudakolva Japánbeli lakcímét, 1992-ben levelet intéztem hozzá, amelyre hamar válasz is érkezett. Ebben Nándor felidézte a családommal ápolt régebbi viszonyát, és papírra vetette, amire jól emlékezett: édesapám szellemi létünket megjelenítő, értelmező rajzát a Gömbszimbolika-sorozatból. „Ha Japánban jártok, szeretettel fogadlak” – írta.

Ez a találkozás végül 1995-ben következett be. Tokióból vonattal utaztam feleségemmel a fővárostól 120 kilométerre északra levő Utsunomiyáig, ahol már várt bennünket. Onnan kocsival mentünk Mashikóba, a kerámiáiról híres vidéki településre, amely földszintes épületeivel egy rendezett község benyomását keltette bennem. Elindultunk a keskeny utcán, és addig haladtunk rajta fölfelé, amíg ki nem kötöttünk a „falu” utolsó házánál. Eme porta után az erdő következett, az utca másik oldalán pedig egy háztáji gazdaság szántóföldje meg a hegyek koronája tündökölt. Ő csak mesélt, és mesélt, múltbéli magyarországi élményeit öntötte szavakba.

Az út

Az általa alapított, tervezett és felépített Tao Intézet épülete egyszerű s természetes anyagokból, helyi tufából – azaz meleg érintésű vakolatlan kőből és natúr cédrusfából –, a természethez alkalmazkodva készült. Előtte a béke jelképe, Shótiku Taishi szobra állt, a ház falát pedig az intézet ismertető jele, a Tao – japánul Dó, vagyis az út – szimbóluma díszítette. A fehér út, amelyen járnunk kell. Aztán felvezetett bennünket meditációs-, illetve alkotószobájába, amelynek ablakai a közeli rengetegre nyíltak. Leültetett a földre – a tatamira –, majd egy csodálatos, közös meditációt éltünk át. A falon egy két méternél is magasabb festményt pillantottam meg: Az én Japánom lenyűgöző tájat ábrázolt, az élet mélységeit és magasságait megjelenítő égig érő hegyekkel. Az érdekesen megvilágított képből belső fény sugárzott. Nándor mindeközben a japán bambuszfuvolán – a shakuhacsin – zenélt, és a legfontosabb pillanatokban megkondította hosszan zengő gongját, így szellemünket szinte kiemelte a fizikai létből. Beléptünk a remekmű bensőséges világába, leültünk a magaslati tisztáson, a fényben. „Ez Isten kegyelme” – mondta.

Ezután megmutatta kápolnatervét, amelynek belterét a magasságokba emelő festménnyel kívánta kitágítani. Ez a hajlék körülöleli majd az embert, „hogy az ember csak úgy legyen” – összegzett.

Másnap korán reggel legyalogoltunk az intézet általa tervezett kertjébe, ahol a felkelő nap sugaraiban a filozófia nagyjainak szentelt szoborcsoportja fogadott. A kompozíció döbbenetes hatással volt ránk.

Küldetés

Wagner Nándor Nagyváradon született 1922-ben. Élettörténete, példát mutató üzenete külön kötetet érdemelne. Hisz ő a legnehezebb élethelyzetekben is mindig másokon segítő, megalkudni nem akaró, a szellem üzenetét következetesen magvalósító nagy művész volt és maradt, igaz ember, aki sosem tagadta meg hazáját.

Az ötvenes években több szobrával is díjat nyert, de mivel nem kívánt kezet fogni a rendszer főkolomposaival, alkotásai nem ölthettek formát. Műtermében az akadémiára fel nem vett fiatalokkal foglalkozott, a dunántúli és a székesfehérvári múzeumokban pedig újszerű természettudományi kiállításokat szervezett. 1956-ban beválasztották a képzőművészek forradalmi bizottságába, amelynek kötelékében a valódi értékek védelmében lépett fel. A forradalom leverését követően Svédországba távozott. Néhány rozsdamentes acélból készült köztéri kútja s plasztikája még ma is áll a Skandináv félszigeten, jóllehet sokáig újságkihordóként kereste kenyerét.

A döntő változás 1969-ben következett be életében, amikor a tokiói nemzetközi reptérre kiírt szoborpályázatra beküldött művével első díjat nyert. Ezután telepedett le Japánban feleségével, Akiyama Chiyóval, aki szellemi segítőtársa lett.

A hetvenes években rendkívül termékeny volt, feltételezhetően nagy megbecsülésnek örvendett. Intézetében tehetséges, de szegény ifjakat oktatott, emellett pedig állhatatosan tanulmányozta, mi az, ami a világ kultúráit, vallásait összeköti, mi az, ami közös, és mi az, ami nem. Tíz évi kutatás és megfeszített munka eredményeként született meg Filozófiai kertje.

„Az én működésem itt is a magyarság hitelképességére törekszik. Én hiszek a munkám fontosságában. Biztos vagyok abban, hogy munkám által a hazám javát szolgáltam. Ha élni akar a nemzet, Széchenyi István útján kell járnia! A szenvedésekből és megalázó ostobaságokból kiútra van szükség! Hiszem, hogy munkám kis lépés ebben az irányban” – olvasható hitvallásában.

Wagner Nándor úgy vélte, a magyarság kapocs Kelet és Nyugat között. „Magyarországnak összekötő szerepe van. Ez a mi hazánk fő iránya, ez a mi elemi jussunk. Én hozzáteszem: küldetésünk.”

(Forrás: Makk István A filozófia kertje a Gellérthegyen, Országépítő 2001/4.)