„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. január 31., hétfő

Aurél

mintaférjnek bizonyul,
és tudta ellenére fegyelemre inti asszonyát


Miután megittuk délutáni kávénkat és elfogyasztottuk Karolina barátnőm kiváló süteményeit, a társaság kivonult a kertbe egy kis tracspartira. Aurél folyton a nyomomban volt, pedig Teréz bejárónőm által időben értesítettem, hogy ne tegye, mert veszélybe sodorhatja széles körben elismert jó hírnevemet. Nekem sem volt könnyű úgy tenni, mintha semmi közöm nem lenne hozzá, természetesen a köztudott családi barátságon kívül, sőt, egyenesen nehezemre esett eljátszani a sors által igazságtalanul rám mért szerepet, ám az uramat megbántani nem akartam. Próbáltam tartani a tisztes távolságot, egyre sikertelenebbül, végül ki kellett fejeznem a viselkedésével kapcsolatos nemtetszésemet. Ezért hát véletlenül leejtettem a zsebkendőmet, amiből ő megérthette, amit mondani szerettem volna neki, mármint a következőket: Kedves Aurél! Kérem, nagyon szépen kérem, ne méricskéljen ennyire feltűnően. Megmondtam magának, ma nem szabad!

Üzenetem valószínűleg célba ért, Aurél ugyanis megemelte kalapját, aztán mellénykéjének legfelsőbb gombját - titkos jelrendszerünknek megfelelően - balra kezdte csavargatni. Hirtelen nem értettem, mit akarhat, hisz ezzel tulajdonképpen azt közölte velem, hogy az úri lak baloldali fertálya tiszta, de hamar rájöttem, ott kíván velem találkozni. Aurél tehát mindenképp, minden tiltás és elutasítás ellenére velem akart lenni. Ha a férfi szerelmes, az maga a pokol, mivel szokatlan lelkiállapotában felperzsel maga körül mindent. Hogy ez ne következzen be, én jobb felé forgattam el ruhám legfelsőbb gombját, tudniillik érzékeltem, hogy abban az irányban a legnagyobb a ricsaj, a nagy jövés-menés közepette pedig még ő sem fogja végigcsókolni illatozó nyakamat, összes bolondsága ellenére sem fog benyúlni a szoknyám alá, nem fog látható nyomokat hagyni rajtam, és persze láthatatlanokat sem. Mert ugyan én is szeretem őt, ám nekem csupán arra kell ez a túlfűtött románc, hogy betöltse azt az űrt, amelyet a többi férfi hagyott bennem egy-egy együttlét után. Józsefet pedig semmiképp sem akartam elhagyni, ő végtelenül jó férjnek bizonyult.

Nagyon sajnáltam mindezekért Aurélt, de ezzel együtt sem mehettem ma el vele, ráadásul Annácska is belém volt csimpaszkodva, mint egy kismajom, úgy lógott rajtam, félre sem nézhettem, mert azonnal észre vette volna. Még így is furcsált valamit rajtam, hisz megkérdezte, magamnál vagyok-e, jól vagyok-e, minden rendben van-e velem, és ha igen, mi a fészkes fenének szorongatom azt a gombot?!

2011. január 28., péntek

Várak, kastélyok, templomok (2010)

6 szám 1 kötetben, több mint 300 oldalon!


Ebben én is benne vagyok! :)))

Megjelent a Várak, kastélyok, templomok című történelmi és örökségturisztikai folyóirat 2010. évi lapszámainak gyűjteményes kötete, amely a VI. évfolyam 6 számát tartalmazza.

A tartalomból:

• Csorba Csaba: Világos a „szomorúság vára”; Európa legbátrabb asszonya: Zrínyi Ilona; Nógrád vára

• Benkő Elek: Középkori harangöntőhelyek Magyarországon

• Sólyom Sándor: Tündérvár a Nyitra mentén: Bajmóc

• Virág Zsolt: A Hajósi Érseki Kastély Látogatóközpont

• Szatmári Sarolta: Egyszer volt Tatán országgyűlés

• Giber Mihály: A késő középkori egri püspökvár

• Ferenczy Sándor József: Bozók vára

• Petrovay Reskó Sándor: A korosi Berényi-Forster-kastély

• Bodó Balázs: A szentléleki pálos kolostor

• Kőnig Frigyes: A kastélyba rejtett zsámbéki vár

• Pedeles Tamás: Kapisztrán Szent János újlaki sírja

• Sólyom Sándor: a betléri kastély

• Pálffy Géza: A szigetvári hős kettős szolgálatban

• Varga Zoltán: A Szent Rókus plébánia templom Szigetváron

• Buzás Gergely: Erzsébet királyné óbudai építkezései

• Karczag Ákos-Szabó Tibor: Zimony

• Csépe Attila: Szlovéniai vártúrák

• Szatanek József: Zrín vára az évszázadok tükrében

• Szabó Tibor: Bród újkori erődje

• Major Balázs: Margat keresztes vára

• Sólyom Sándor: Wawel vára Krakkóban

• Visy Zsolt: A keresztesek dicsérete

• Sisa József: Franciaország legszebb kertje: Villandry; Ferenc király vadászkastélya, Chambord

• Sisa József, Dénes József: A Tengermellék kiskirályainak várai

• Csabai Dolores: Vár a Medway torkolatánál, Rochester

• És én: Máriaradna, a magyar Jeruzsálem


Megrendelhető a www.varlap.hu és a www.talmakiado.hu weboldalakon, valamint a vkt@varlap.hu e-mail címen.

Címlapon a tatai vár látképe (fotó: Keserű László).

2011. január 27., csütörtök

A tisztességes polgár

rádöbben arra, hogy hiábavalóan járt egész életén át
az elődei által kikövezett úton

Temesvár, korzó (Lloyd-sor)

Hans Müller ezen a téren született. Amint anyjától, apjától megtanulta, reggel, miután nyugodt éjszakai álmából felébredt, megmosakodott, megborotválkozott és megfésülködött, magára kapta levendula illatú barna öltönyét, óvatosan belebújt kifényezett bőrcipőjébe, majd elindult bevásárolni.

Előbb a hajlott hátú Jakabot kereste fel, aki már az ajtóban várta, leste érkezését. Hans szokásszerűen tőle vette a tejet, mert már az édesanyja, s az édesapjának az édesanyja is tőle szerezte be a kávéba valót. Talán azért, mert hajdanán az ő termékei voltak a legfinomabbak a városban, talán nem, Hanst azonban ez egyáltalán nem érdekelte, őt inkább a megszokás vezérelte, járta a felmenői által tisztességesen kitaposott utat. A pirosra sült házikenyeret a család régi barátjától, Molnár Gézától rendelte meg, ezen a napon is, de mivel maradt még néhány aprója, úgy gondolta, vesz még egy kis meglepetést Klein Jakabtól, a méterárustól, drága feleségének, Matildnak. Következett a szódavizes. Guten Morgen, Herr Gruber, köszöntötte illedelmesen a tulajt, miközben megemelte kalapját, ám a pult mögül ezúttal egy általa még sosem látott pofa vigyorgott rá. Ez azt követően esett meg vele, hogy ablakából kifigyelhette, miként állítanak szobrot a latin anyafarkasnak a korzón, amit előbb nem tudott mire vélni. Mivel az arc szótlanul pislogott rá továbbra is, megismételte a német jó reggeltet. Bună, nyögte ki végül az ismeretlen. Gruber urat keresem, tán csak nem esett baja?, érdeklődött Hans válaszra várva, ám mindhiába, mert a bajuszos barna koma erre csak annyit mondott, hogy: poftiţi, cu ce vă pot servi. Hans persze egy szót sem értett ebből, sőt, úgy tűnt neki, hogy a susmorgó tag szórakozik vele, s kezdte kínosan érezni magát. Petrovicsnak kellett belépnie a boltba ahhoz, hogy valamennyire megvilágosodjon előtte a helyzet. Hát tudja, kedvös kolléga, innenstől kezdve maga már sömmit se fog értöni a világ dolgaibul, s ha rám hallgat, úgy elpucol innét, mint a pinty, mert ha nem eztöt teszi, a későbbiekben nagyon rosszul fogja viselni magát. Petrovics ezután kitárta előtte az ajtót, és kedvesen kitessékelte. Néhány másodperc múlva ő is követte a megkövült Hanst, anélkül azonban, hogy bármit is vásárolt volna a bekecses kereskedőtől.

Hansnak valóban már csak nyugtalan éjszakákban volt része, krónikus kialvatlansága pedig arról is leszoktatta, hogy naponta végigjárja a gyermekkorában belé rögzült útvonalat. 1965-ben hunyt el agyvérzésben, újrahasznosított belvárosi sírjából mára már a csontjait is kidobálták.

2011. január 25., kedd

Iluci

igazságtalannak tartja a vele történteket,
és Magdikát okolja a nézeteltérésért

fotó: 20. század eleji temesvári műhely

Énrám gondolt? Miért pont énrám? És miért most, miért nem korábban? Szükségtelen magyarázkodnia, hisz tisztában vagyok a valódi okokkal. Maga ugyanis mindig Magdikát részesítette előnyben, soha engem. Csak az utóbbi időben tesz úgy, mintha megnőtt volna az étvágya irántam, ám ez csupán Magdika szerelmi fellángolása miatt van. Ha a maga Magdikája nem esik bele abba a pénzeszsákba, a fotografálás után engem továbbra is hazaküldene. Most mit néz rám ilyen ártatlan ábrázattal?! Úgy tesz, mintha újdonságokat mondanék!? Pedig dehogyis! Hát nincs igazam?! Ha a maga fülét ennyire bántja az igazság, nem jövök többet, van nekem elég kuncsaftom, akikből rendesen megélhetek, de akkor megnézheti magát! Akár már holnap bezárhatja ezt a kuplerájt! Mert ebben a városban nem talál ma már olyan nőt, aki a maga szolgáltatásaiért széttárná a combjait. A mai lányoknak luxust kell nyújtani, drága párfümökre, nercbundákra és automobilra tartanak igényt, maga pedig képtelen megadni nekik azt, amire vágynak. Persze az sem elhanyagolandó, hogy nem is akarja! Azt hiszi, a punci ingyen van, a maga két szép szeméért, de téved, mert azok az idők már elmúltak! Tőlem tudja meg, hogy nagyon téved, mert velünk együtt maga is kiment a divatból, drágám.

2011. január 24., hétfő

Hétfőn

egy temesvári műteremben
a modellt álló hölgy vallomást tesz

fotó: 20. század eleji temesvári műhely

Bár csak sejtené!... Egész éjjel izgatottan forgolódtam ágyamban, csakis maga járt az eszemben. Maga őrült!, elvette az eszemet, így most teljesen tanácstalan vagyok, mint egy bakfis, nem tudom, mihez kezdjek. Férfi miatt sosem fordult még elő velem hasonló. Ennek egyszerűen nem szabad megtörténnie! Érti?! Nem lenne szabad magára gondolnom! Mégis... Elég volt kimondanom nevének kezdőbetűjét, és a szívem oly heves dobogásba kezdett, hogy kénytelenné váltam egyéb elfoglaltságba temetkezni. Elővettem kedvenc olvasmányomat, annak reményében, hogy nehéz sorai majd csak édes álmot hoznak szemeimre. Ám a sorok között is csak magát  láttam, minden betű mögül az ön arcképe tűnt elő, s én zavaromban kiszaladtam a fürdőszalonba, megfésülködtem, ajkaimat kirúzsoztam, hogy a rám telepedett álomtalanság sápadságát valamiképpen elrejtsem a világ elől. Ma hétfő van, és az úr, ki a fotómasina mögül intézi ügyeimet, feltételezhetően ismét egész éjszakás munkát ad majd nekem. Bagó szagú vén szivarokat kell szórakoztatnom, mert a fényképezést folyton a kényszerű ölelkezés kíséri, s én érzem, a mostani eltérő lesz a korábbiaktól, talán jobb lesz, talán elviselhetetlenebb, de más, mert én most önt fogom magam mellé képzelni. Nézze ezt el nekem, kérem! Kérem, én szerelmes vagyok magába!

2011. január 21., péntek

Egy nap


fotó: Griober Erika

Semmit sem fogok szépíteni a helyzeten, sőt, úgy döntöttem, olyan jelzőkkel hágom ma át szűzi tűrőképességeteket, amilyenekkel engem is megbélyegez ez a kibaszott társadalom, a fenébe is. Kurvára szar napom volt!

Kezdődött a történet azzal, hogy egy agyament rendszabálynak engedelmeskedve háziorvos-keresőt tartottam, körbeloholtam ezt az idióta tanyavárost, mint a kivetett kutya, mert senki sem akart az eltartottam lenni, ide-oda küldözgetett a sok manipulátor, miután a horrorisztikus várótermekben bő órákon át szidhattam, akit és amit csak akartam, mígnem visszajutottam az első eltanácsolómhoz, és ő, bemutatva előbb egy piruettet, majd egy salto mortalét, kannibál gyomrából kibökte, már nincsen érvényben a régi ügymenet, tépjem szét és dobjam el, mindenki azt viszi táncba, aki számára a legszimpatikusabb, feltéve, ha az illető elfogadja a felkérést, na ja, egyet előre, kettőt hátra, így ismerkedtem meg a legszimpatikusabbal, aki rám bólintott, még jó, hisz földim, kettőt előre, egyet hátra, nem olyan perverz, mint ők, na ja, őt sem öleli ezért senki keblére ebben a rohadt mocsártengerben, amelyen végigvergődve fülig sáros lettem, mert a táncparkettet eltakarja szemed elől a rengeteg kátyú, kutyaszar és hamburgeres napilap, amit maga után hagyj a harmincezer pihent agyú, identitás nélküli elmebeteg, egyikük még majdnem fel is borított, vörös pofával ordította a képembe, álljak félre, nincsen helye tőlem, miközben elküldtem a lófaszba az egész egészségügyi rendszert, úgy, ahogy van, hisz a röntgengép pont ma nem működött, persze tegnap sem, és azelőtt sem, ezt akár odahaza is eljátszhattam volna, minek kellett ehhez megtennem több száz kilométert, menjen a kórházba, suttogta fülembe, mint valami államtitkot, az egyik hozzám hasonló sorsra juttatott páciens, a kórházi megy, gyorsan fogy ott a sor, javasolta, s én szedtem a görcsbe rándult lábaimat, rohantam, futottam, lógott a gyakran kitámadott nyelvem, vettem az akadályokat, hogy aztán kifogást találjanak a beutalómban, ez nem jó, ez nem jó, ez volt a repeta helye ebédidőben, amelynek okán már szinte más nóta sem csengett a fülemben, csak a katolikus iskola ördögi tanulóinak sikítskálázása, s a félelmetes mutrájú gyámjaiké, kik pimaszul teleszórták az albérletem előtti placcot mindenféle csúnya szeméttel, kakis papírral, mert autóval járnak még a budira is, noha pár éve még azt sem tudták, mi fán terem az automobil, s mi a budi, de az összes vackot ott hagytam, ahová hajították, hadd legyen a továbbiakban ez a bizonyítványuk, miért ne legyen nagyobb a rakás, ha lehet, a picsába is, panaszkodott egyik barátom, tizenkét órában nyomják naponta, jobban, mint a robotok, a koreainak ettől lesz szép az élete, plazmabetétet a seggébe, hogy aztán jöjjön a másik, és szavatolja, jobb munkanélkülinek lenni, otthon pihenni, irogatni s olvasgatni, hát persze, kirúgatta magát, én meg irigyeltem, hogy megmerészelte tenni, mekkora mázlijuk van egyeseknek, de túl sok időm nem volt ezen filózni, mert jött a felszólítás, miszerint nem fizettem ki a gázfogyasztás díját, holott kifizettem, és miféle gázfogyasztás, kérem szépen, hisz hidegben fekszek és kelek, egy adta jégcsap vagyok már, a kezeim lefagytak, kilehelt melegségem penészfoltokban bulizik a falakon, plazmabetétet az ő seggükbe is, hogy durranjon, mint a román puliszka, amikor a magyar megpiszkálja, és nincsen kedvem herék helyett dolgozatokat írni, én csináltam meg ezt is, meg azt is, a határ a csillagos ég, basszus, ám a mocska ezt is lenyúlta, meg azt is, úgy tesz, mintha az ő fenekéből gurult volna ki az aranyalma, hogy kerülne már töviskorona arra a hülye fejére, pukkadjatok meg felfuvalkodott odútlanok, nem is osztom tovább a szart, értelmetlen lenne, időpocsékolás, hogy robbanna már fel az egész mindenség, nagyon utálom, és még a turkáló analfabéta eladónője is úgy nézett végig rajtam, akár egy nyomorulton, plazmabetétet az ő seggébe is.

Kibaszottul rossz napom volt. Mégis tiszta irgalom és szentség vagyok. De utálom. És kész.

2011. január 18., kedd

Nők az asztal alatt

Az asztal, amelynél ültek, aránytalan volt, de négyszögletű, mert a kerek felületeket a tanoda vezetősége túlságosan nőiesnek találta, s úgy vélte, illetlen a fegyelmezett diák elfoglaltságaihoz. Minden tehát nem volt adott ahhoz, hogy elégedettek és nyugodtak legyenek, inkább csak az intimitás meglétének örülhettek, ám annak fokozottan. Ők azonban annyira bizonytalannak és kiszolgáltatottnak érezték magukat a nyirkos, kivilágítatlan teremben, hogy végül is suttyomban, az asztallap alatt intézték el afférjaikat.

Mi van ott, mit dugdostok?, kérdezte ezért egyikük kigömbölyödött szemekkel, mint az, ki nagyon megijed attól, amit lát, és bosszúból, amiért kizárták a számára izgalmasnak tűnő megbeszélésből, beletenyerelt a srácok féltve őrzött titkába. Mi a fenét művelsz, te idióta?!, vetette rá magát egy másik, mivel emez közben fel is fedte rejtett ügyeiket. A kitámadott erre meghátrált, de jelezte, mindent tud már. Középső ujjával beintett nekik, s a tinédzserek pökhendiségével így szólt hozzájuk: „He, a jányok. Másra sem vagytok képesek, csak nézegetni őket”. Majd legyintett, és helyet szorított magának az alakulatban. Most már bátran megtehette ezt, hisz hősies fellépése beavatottá tette.

A továbbiakban azonban nem igazán történt velük semmi különös. A legények a combjukra fektetett periodikát tanulmányozták, de úgy, hogy szinte lángra kapott forró pillantásaiktól, noha nem láthattak egyebet, mint itt-ott egy-egy hosszú női combot, amely kígyószerűen tekeredett a lábhoz tartozó formás nyakba, néha pár szép fejecskét hátra csapva, hogy a keblek erotikus zónaként domborodjanak ki a testből. Ám ekkor ők még nem tudták, miért izgatja ez őket. Érezték ugyan, hogy nincs minden rendben, különben nem kéne dugdosniuk a kiadványt, ám annyira nem bonyolódtak bele a helyzet elemzésébe, hogy megfejtsék, mi rossz van benne.

Mígnem egyszer a szép Tódor lényegbe vágó bevezetőt tartott nekik: „Te, azért már nem kéne dugdosnunk ezt az Erikát, elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy bevállaljuk a nyilvánosság előtt”. A felvetést nem vették fontolóra, hanem... Egyszerűen csak bevállalták.

Nos, mondhatnók azt is, hogy Erika volt a kedvencük, vagyis az egyik kedvencük. Mediterrán bőrszínével, fekete hajzuhatagával, húsos idomaival már első ránézésre megbabonázta őket. Ezután jött, hogy mindenikük Erikákat kezdett keresgélni az iskola folyosóján, az utcákon, a parkokban. Ám keserűen rá kellett döbbenniük, hogy a lapban pózoló Erikához hasonló ördögi nők nem szaladgálnak a környékükön, és hogy ebből fakadó hiányérzetüket továbbra is más úton-módon kell pótolniuk, így hát újból és újból összegyűjtögették a kiadványra valót.

Szerinted a Kálmáné milyen?, szólalt meg egyszer a legdöbbenetesebb csendben Mihály, akinek folyton a szeme sarkában gyülekeztek a meghatódottság könnyei. Hogyhogy milyen a Kálmáné? Hogy értsük ezt?, értetlenkedtek többen is, de főleg Máté, a legnagyobb darab. Arra gondoltál, hogy milyen az alkatrésze? Ha arra gondoltál, te kis pojáca, miért nem azt kérded?, fejezte be mondandóját, és merészen kidüllesztette erősem megmunkált izomkötegeit, ekként adva hangsúlyt önbecsülésének, amely nem ismert határokat. Pólója szakadásig feszült meg rajta, a sztárfocista pedig, amely a gyomor feletti részeket olcsó reklámarcként tette viccesebbé, szinte szétpattant a mozdulattól. Rosszul sejted, nekem a cicamicáját juttatta eszembe ez a fotó, pontosított Mihály, ezzel is értésére adva a kompániának, mennyire tájékozott a témában.

Ez azonban még mindig túl kevés volt ahhoz, hogy ő kerüljön az összejövetel középpontjába, s ez hamarosan be is bizonyosodott.

Mozárt ugyanis eltávolodott tőlük. Kezdetben a szülői szigorral magyarázták váratlan meghunyászkodását, később viszont rájöttek, hogy tévednek. Először a felöltője szúrt nekik szemet, mert az nem olyan volt, mint az övéké. Feró, a hippi, még meg is jegyezte, hogy – idézem – ez a béna megbolondult. Jóllehet nagyon túl kellett lépnie magán valakinek ahhoz, hogy Feró megszólja. Ő volt a társaságnak az a figurája, aki soha semmit nem vett észre, semmi sem zavarta, egy egész világháború lejátszódhatott körülötte, mert nem csinált belőle tragédiát. Mindezek alapján kiszámítható, hogy Mozárt retteneteset tehetett magával. Remélem, nem fog arra kényszeríteni senki, hogy én is rongyokat aggasszak magamra, taglalta tovább a látottakat, mert azt már nem élném túl. Hogy mit értett ez alatt Mozárt? Mitől borult ki ennyire? Hát ez már csak az ő titka marad, másnap ugyanis elköltözött a településről. Persze, lehet hogy csak úgy elment leánykeresőbe, nekiindult a nagyvilágnak. Csinált ő már máskor is ilyeneket. Követte a napot, a szelet, a felhőket, valahová mindig eljutott, onnan pedig tovább, egy másik csillag alá. Ő ebben hitt. Hitt az emberiség eleve elrendelt sorsában, hitt abban, hogy útjainak sosem lesz végük, mindenik vezetni fog valahová, ha máshová nem, hát akkor a világvégére, de neki még ott is jó lesz, ő ott is feltalálja majd magát. Feró ebben hitt, és eszerint cselekedett. Mozárt azonban... Mozárt egyenesen sokkolta.

Mozárt, mint már utaltam rá, más egyéb fogásaival is kiborította őket. Állítólag a frizurája is olyan lett, hogy még a legelszálltabb punk is meghökkent volna tőle. Amikor besétált a szürke iskolába új színes fejével, minden tekintet felé vetült. Ám ebben az iskolában, hiába uralkodott a leghátborzongatóbb terror, és hiába irányult minden pillanatban az összes szem őreá, senki sem vette észre, hogy borzalmas külsője szörnyű belsőt takar, a kabátja pedig egy másik világot. A lányokét.

Mi nem vagyunk olyanok, mint ők, mi mások vagyunk!, hangoztatta Lacika, amikor Pompom, a legkisebbik beletenyerelt az ügyükbe még a legelején, és megkérdezte, mi a manót vacakolnak az asztallap árnyékában. Ezt a másságot hordozta ruházata alatt Mozárt sok-sok újságkivágat alakjában, és amikor már az egész banda őt figyelte, de egyikük sem igazán, elővette papírnőit, hogy élvezze a természet szépségeit. Csakhogy azt még ő sem sejtette, hogy babái megbosszulják a rajtuk elkövetett erőszakot, fellázadnak, gonosz démonná növik ki magukat, és rátelepednek az életére, beleeszik magukat a koponyájába, kirágják a mellkasát, felfalják az ágyát, bemocskolják a fürdőszobáját, kiverik a biztosítékot. Mozártot így már semmi sem korlátozta, és semmi sem menthette meg, sem a szégyen, sem az undor. Homály volt a szobájában, fénytelenség a felöltője alatt és sötétség a koponyájában.

Mozárt végre azt tehetett, amit mindig is tenni akart, de nem volt hozzá mersze.

Mozárt megzakkant.

Ezt azonban senki sem vette észre, mert Mozárt megjelenése mindenkit elkápráztatott.

Szemükben Mozárt maga a szabadság volt.

Holott Mozárt kórtünetet takargatott hosszú kabátjával.

(vázlat, részlet)

2011. január 12., szerda

Karácsonyfa

Marci javíthatatlan különc volt, ilyenné formálta a sors, a közösség beszámíthatatlannak minősítette, fogalma sem volt, mit kezdjen vele, tehetetlenségében inkább megvetette. Karácsonykor, miközben mindenki a hótorlaszok eltakarításával bajlódott, ő kockás házipapucsában csoszogott ki a piacra, hogy kiválassza a neki leginkább megfelelő fát, mások ízlésében nem bízott meg. Hiába ajánlottam fel, hogy kimegyek én, és megveszem, amit kíván, ő nem tágított. Igaz, én is csak azért vállalkoztam a feladatra, mert semmi kedvem nem volt helyette eltüntetni a ház előtt feltorlódott fehérséget. Azt hiszem, ő erre rájött még mielőtt megfogalmaztam volna, mert természetfeletti képességekkel rendelkezett, gondolatokból olvasott, átverni nem lehetett. Ment az utcán, ránézett a vele szembe jövőre, s már jelentette is, hogy az illető éppen miben sántikál. Sokszor elmosolyodott, és bár nem tudtuk, mit látott, kikövetkeztettük, hogy nagyon személyes ügyről lehet szó. Ha nem ide születik, valószínűleg már milliárdos lenne. Itt viszont a bűnüldözőnek és igazságszolgáltatónak nevezett szervek, főként a saját biztonságukat és tisztaságukat védve, nem akarták felfogadni. A jelekből ítélve, ilyen tekintetben a jövője sem ígérkezett valami fényesnek, ezért sokunkhoz hasonlóan kínkeservében arra kényszerült, hogy egyéb pálya felé tekintgessen.

Neki azonban ezzel kapcsolatban sem akadtak problémái. Elég volt, ha ránézett a tankönyvre, s máris folyékonyan mondta fel a leckét. Egyetlen olyan esetre sem emlékszem, amikor szégyent vallott volna. Olyan helyzetekre viszont igen, hogy a pedagógus kidülledt szemekkel hallgatta végig tanítványa előadását. Marci ugyanis olyan részletekkel rukkolt elő, amelyekről nemhogy az órán nem esett szó, de sok esetben még a felsőbb tudományos körökben is csak nagy ritkán.

Barátom azonban nem szándékozott előnyt kovácsolni magának adottságából. Nem tartotta volna helyesnek. Ezt többször is elmagyarázta nekem a maga módján, lassan és kimérten, ám én sehogyan sem tudtam felfogni, hogyan lehet valaki ennyire önzetlen.

Ennél többet viszont nem sikerült kiderítenem róla. A családját persze ismertem, mármint a nagymamáját, aki legalább annyira érthetetlenül viselkedett, mint az unokája, s nagypapáját, aki szótlanul vette tudomásul a körülötte zajló furcsa jelenségeket, ami őt is furává s gyanússá tette a szememben. Egyszer meg is kérdeztem tőle, miért nem érdeklődik Marci földön kívüli cselekedetei felől, miért nem jön soha el az iskolai előadásaira, és így tovább, ám ő továbbra is csak nézett maga elé, néha elmosolyodott, de nem szólt semmit. Irtóul idegesítő tudott lenni ilyenkor.

Még a karácsony sem gyakorolt rájuk akkora erőt, hogy összekovácsolja őket. Ahányan voltak, annyi felé indultak el, csakhogy együtt ne legyenek. Ezért mentem el szenteste előtt Marcihoz. Lelkiismeret-furdalásom lett volna, ha magára hagyom, bár, mint utóbb kiderült, egyáltalán nem értékelte cselekedetemet, sőt, azt állította, már alig várta, hogy magára maradjon, én pedig elrontottam összes számítását, pici örömét.

Pedig minden tőlem telhetőt megtettem, hogy programot szervezzek neki, s lássam az arcán a boldogságot. Felvittem a hegytetőre, kicsalogattam a horgásztó partjára, aztán a vadasparkba, a mezőre, ahol életében először állatokat, madarakat láthatott. És bár tagadta, úgy vettem észre, célomat elértem, hisz a szeme sarkában néha megjelent egy-egy olyan kis belső fénycsillag, amely azelőtt soha, s amelyből egyaránt arra következtettem, hogy Marci bizony kezd visszatérni közénk, élete pedig a rendes kerékvágásba. Hogy mekkora elismerést jelentett ez nekem, ki sem fejezhetem. Hatalmasat, egyszóval.

Főként, hogy ezek után őt is teljes emberként vonhattam be az iskolai csínytevésekbe. Felhasználhattam például halálos ellenségem, szürkepongyola ellen, akit Marci ugyanúgy utált, mint én, és mint a diákközösség többi része, hála Istennek, csak ő erről nem beszélt, teljes némaságba burkolózott. Persze szótlanságának is megvoltak az előnyei, amelyeket fel kellett ismerni. Marcit például hiába vették elő a hatalmat bitorló felsőbb körök, mert ő sosem vallott, éspedig nem egy fennköltebb erkölcsi filozófia okán, hanem csupán jellembeli tulajdonságai miatt, s így, ha közvetetten is, de ügyünket szolgálta.

Erre alapozva fundáltuk ki, hogy ő legyen a fedőemberünk, bármi is történjék. Ez azt jelentette, hogy paravánként használtuk, több szempontból is. Elsősorban távolbalátóként azt is megjósolta, ami abszolút elkerülte volna a figyelmünket, és ezzel abban segítette munkánkat, hogy általa a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő részleteket is tökéletesre csiszoltuk. Tehát a megelőzésben rendkívül bevált. A baj csak az volt, hogy ő azt is megérezte, min fogunk elbukni, s tettünkért cserébe milyen megrovásban fogunk részesülni, s miként. Ettől rengetegszer elsápadt. Egyszerűen magába roskadt, és órákig nem tudtunk kommunikálni vele. Idővel megtanultuk, ha ekként viselkedik, feltétlenül változtatnunk kell a tervünkön, mert ha nem, nagyon rosszul fog elsülni, s rettenetes megtorlásban lesz részünk. Jövendölései miatt előfordult az is, hogy megtorpantunk, már-már feladtuk elképzeléseinket, annyira megijedtünk a ránk leselkedő veszélyektől, valójában a méltó büntetéstől. Tán csak nem vagytok ennyire gyávák?, öntötte ilyenkor belénk a lelket, és bevallotta, tulajdonképpen csak próbára akart tenni bennünket, s csak füllentett egyet.

Neki köszönhetően eshetett meg, hogy bolondságaink egyre szaporodtak, majdhogynem terror alá vontuk az egész iskolát, hisz ha ki is szagolta valaki a tanári karból, honnan fúj a szél, Marci kimentett bennünket, tisztára mosta a szennyesünket. Rajta soha nem fogtak ki a tanultak.

Hogy mégis, hogyan veszítettük el? Őszintén szólva, nem tudom. Egyszer csak kiszállt a bandából, azt mondta, elege van, elfáradt, és beleegyezésünk nélkül másnap átiratkozott egy másik suliba. Kettőnk barátságát igazából ez a költözés szülte meg, mivel korábban csak cimborák voltunk, ha szabad ezzel a kifejezéssel illetnem kapcsolatunkat, amely őt is, meg engem is talpra állított. Nem érdekelt, hogy papucsban csoszog ki a piacra fenyőfát vásárolni, az sem, hogy nem szégyell karácsony előtt alkudozni, s fillérekért elvinni a legcsodálatosabb példányt. Ő az én barátom volt, olyannak fogadtam el és írtam be a szívembe, amilyennek mutatta magát.

Marciban ugyanis sokkal több lakózott, mint amennyit énjéből nekünk megmutatott. Ha nem csoszogott volna ki karácsony napján papucsban a piacra, s nem sodorta volna veszélybe az iránta való tiszteletünket, amelyet elég nehezen adtunk meg neki, talán sosem jövök rá erre az igazságra.

Marci nagy ember volt, ezért imádtam.

Marci érzéketlen volt hozzám, de én szerettem.

Marci ezáltal rádöbbentett arra, mely az az értékrend, amelyet magamévá kell tennem, ha szabad és boldog akarok maradni.

A fát ünnepek után elültettük. Köszönöm, mondta, miután elkészültünk. Ekkor láttam először mosolyogni.

(részlet, vázlat)

2011. január 10., hétfő

Virágzabálók

"Azokra az emberekre gondolok, akik kiestek az életükből, ám ott, ahol kihulltak, ablakok tárulnak. És ha kinézünk egy ilyen ablakon, különös világra láthatunk. A saját hiányán nem láthat át az ember, Klára!"

2011. január 7., péntek

Intenzív tornádó S



Liszt, víz, cukor, só - s jó kovász. Ennyi. Életerő, vidámság és egészség. A legfontosabbak, nekik mégis kevés. Ma már szinte semmi, maga a szemétre vetett, kiröhögött, kigúnyolt önzetlen égi ajándék. Nagyanyám bibliája, fiatalsága, szabadsága, öröksége, összes vagyona, mindennapi betevője. Ép ésszel mérve azonban még ennél is sokkal több. Emberségi bizonyítvány, felette nádtető, körülötte vályogfalak, belül pislákoló lámpafény, sercegő tűz, fenyőfaillat a kályhában, magasra nőtt aranyló cipó a sütőben. Simogató melegség. Mit nem adnék érte!

Ám azért, amit adhatok, most a nemszeretemet, az antikrisztust, a megmunkálatlan matériát kapom cserébe. A celofánba csomagolt hazugságot, amit köznyelven ezúttal úgy neveznek, hogy kenyér, noha abból a házból való, ahol emberi kéz még nem érintette, nemhogy isteni, s ha érintette is, csak bajt vetett általa magára. Mert ennek a torzszülöttnek effélék az összetevői: intenzív tornádó S-ek. Emulgálószerek, zsírsavak mono- és digliceridjeinek mono- és diacetil-borkősavjai, s főként utóbbiaknak észterei, búzamaláták, csomósodást gátló monokálcium-foszfátok és kálcium-karbonátok, illetve eiszteinek (a felirat szerint). Vagy (meg) emezek: enzimek, ipari kovászok, tejsavak, ecetsavak, tejek, tejsavók, tojások, szójababok, esetlegesen diók s mandulák s szezámmagok. Néha pedig ilyesmik is: dextrózok és aszkorbinsavak. Babámfülei.

A receptura tehát a korral és a térrel együtt változik. Ha ehelyt sütik, akkor tornádó, ha ahalyt, hurrikán. Függ ez, úgy tűnik, a helyszíntől, a preparátortól, az üzemeltetőtől. Minél hatalmasabb valagú a gyártó, annál meghatározóbb masszájában a ficigumi, annál drágább, laposabb és rágósabb a produktum. Betegebb a konzumidióta, akinek ez kell: felfújt. Azaz s(z)uflé a nemzetközi értékrendszerben, hogy a liszthez-vízhez-sóhoz-élesztőhöz szokott Kárpát-medencei szuflánk már csak hálni járjon belénk, miután túléljük a hotdog és a gürosz egyesült támadását.

De mi már erre sem vagyunk érdemesek. Méltóságunk a lábunk között fityeg, mint a bibircsókos zsákos vénembernek az intenzív tornádó után Amerikában.

Pedig hol van még a beígért világvége...

S hun van már nagyanyám búzalisztje, vize, cukra, sója s kovásza.

Farsangi mámor. Carnival Dizziness

Hazakerült töredékek...


A Lost Films a berlini Deutsche Kinematek kezdeményezésére jött létre, azzal a céllal, hogy feldolgozza a részben elveszett (v. elveszettnek hitt) a filmeket. A megsemmisült alkotások adatbázisa jelenleg 3500 címet tartalmaz, de folyamatosan bővül. A vállalkozás lehetőséget nyújt azoknak a tekercseknek az azonosítására, amelyekről nem lehet tudni, hol, mikor és kik által készültek. Ezt kihasználva került fel a honlapra a Deutsche Kinematek gyűjteményében fennmaradt Garas Márton-filmtöredék, a Farsangi mámor néhány kockája.

Az 1921. évben rögzített képeken B. Marton Erzsi és Lenkeffy Ica, a produkció két női főszereplője, az egyik inzertkockán pedig egy név volt látható: a szakembereknek így sikerült beazonosítaniuk az alkotást. Ezt követően a szemelvényt megküldték Budapestre, s ezzel harminchatra emelkedett ama magyar némafilmeknek a száma, amelyekből néhány perces részletekkel rendelkezünk.

Az archívum kilátásba helyezte a Farsangi mámor 60 méter hosszú tűz- és robbanásveszélyes nitro-tekercse biztonsági másolatának elkészítését, hisz a kollekció 51 többé-kevésbé hiánytalan szalagja mellett természetesen a töredékek is nagy segítséget nyújtanak a magyar filmgyártás első, elfelejtett évtizedeinek rekonstruálásához.


A Jugoslovenska Kinoteka gyűjteménye is meglepetéssel szolgált: Belgrádban Mikszáth Kálmán Egy fiúnak a fele című elbeszélésének első magyar filmváltozatát találták meg. Eddig ugyanis csupán az az 1943-ban készült, Hamza D. Ákos által rendezett adaptáció szerepelt a nyilvántartásban, amely a Mikszáth novellának csupán az alapötletét vette át. Ettől eltérően a most előkerült, 1924-ben készült verzió az irodalmi mű hűséges követője, legalábbis ami a cselekményt illeti.

A Corvin filmgyár produkcióját Bolváry Géza rendezte, akinek magyar némafilmjei közül kizárólag ez az egy őrződött meg. A főszerepeket Mattyasovszky Ilona, Lukács Pál, Kompóthy Gyula, Hegedűs Tibor és két gyerekszínész, a Barry ikrek játszották.

A film virazsírozott horvát inzertes nitrokópiája már megérkezett a Magyar Filmarchívumba, idén fogják restaurálni.

2011. január 3., hétfő

Fűzők

Kedves – hajoltam le hozzá, hogy a fülébe suttogjak –, kösd be a fűződet, bele fogsz gabalyodni, aztán meg elkenődsz a járdán, testedbe pedig bele fognak taposni az utánad jövők. De ő tette a süketet, és bosszantásomra elmasírozott az orrom előtt, miközben talpait – fegyelmezett katona módjára – szó szerint a földhöz csapkodta, hogy halljam is, ne csak lássam a jelenetet. Lábtornájával élesre vágta körülöttem a levegőt. Nem mertem leinteni, karjaimat féltem testemtől eltávolítani, hisz könnyen végtagok nélkül maradhattam volna.
 
Pedig hát erőfitogtatásra semmi szükség nem volt. Ő hozta a tőle megszokott trehányságot, én ezt érzékeltem, ami azt jelenti, hogy ennyiben ki is merült volna a történet lényege, ha ki nem talál még néhány fejezetet.
 
Jóllehet alacsony volt, és semmitmondó. Ezt pedig nem csak azért emelem ki, mert irigy vagyok rá, s le akarom járatni. Ennyire ostoba nem vagyok. Tudom én, amit tudok. Tudom, hogy az ő megszégyenítésével saját magamat is bemocskolnám. Elegendő, ha kijelentem: hetedikes volt, tényleg alacsony és tényleg semmitmondó.
 
Régebben ugyanis sokat játszottunk együtt, ismertem, mint a rosszcsontot. Akár azt is megkockáztathatnám, hogy barátok voltunk. Ha másban nem is, a mogyoródobálásban egészen biztosan partnerként tekintettünk egymásra. Közös elfoglaltságunk abból állt, hogy a kristálysóban meghempergetett mogyorószemekkel célba vettük az erkélyünk alatt elhaladó kontyos matrónákat. Élvezetes egy kikapcsolódás volt, hisz telitalálatkor az áldozat irtózatos hangokat volt képes kipréselni magából, az így keletkezett zaj pedig egyéb reakciókat indított el, végül társadalmi eseménnyé duzzadt.
 
A lövöldözésnek egyébként semmi értelme nem volt, egy érdekes felfedezést viszont tettünk általa. Arra lettünk figyelmesek, hogy az elhajított mogyorószemek száma percről percre nőtt, mégpedig egyenes arányban a megbántott matrónákéval. Ez csakis így alakulhatott, másképp nem, hisz egyetlen főre egyetlen szemet vethettünk ki, csalni nem lehetett. Nem lehetett tehát elkövetni azt, hogy a mogyorót „véletlenül” kiejtjük a kezünkből, majd a balesetet úgy jegyezzük fel, mintha hozzá rendeltük volna egy arra el sem haladó hölgyeményhez. A legérdekesebb az volt az egészben, hogy eleinte alig akarózott felénk sétálni bárki is, ám amint belelendültünk a kiütősdibe, egyre többen tűntek fel a láthatáron. Ezért juthattunk oda, hogy még a megjelenésük előtt elejthettük a szemet, mert tudtuk, amíg eléri a megfelelő távolságot, az áldozat is előbukkan és megmenti az aszfalttal való közvetlen ütközéstől.
 
Szóval csak dobáltuk, dobáltuk a sósmogyorókat, a végén már akkora svunggal, hogy majdnem magunkat is átlendítettük a mellvéden.
 
Mint mondtam, semmi értelme nem volt az egésznek. Talán csak annyi, hogy együtt voltunk. És talán még annyi, hogy megjelöltük a nem közénk valókat. Vagyis takarítottunk.
 
Egyszer szürkeköpeny is eltaláltuk, de csupán azért, mert teljesen véletlenül belecsámpázott a harcterünkbe, mi meg teljesen véletlenül ráeresztettünk egy kis sós buzogányt a toronyfrizurájára. Azt hiszem, ez volt az a momentum, amely megrontotta a kapcsolatomat bajtársammal. A vénlánynak ugyanis bosszút kellett állnia, s mivel rajtam nem tudott, őt kapta el, belőle csinált majmot és ellenséget.
 
A fűzőm barna, látod? – s cipőjét belenyomta a pofámba, hogy vegyem észre, ő nem olyan, mint a többi, mégha túlságosan nem is különbözik tőlük. Azután csinálta ezt meg, miután a nő elkapta. A viselkedése valóban egyedi lett, ám én ezt annak tulajdonítottam, hogy megzavarodott. Hiába lógott rajta a szürke köpeny, a szabályoknak nem vetette alá magát, nem kollaborált. Persze én sem kollaboráltam, de én a szürke köpenyt sem viseltem, mert úgy véltem, a kettő együvé tartozik. Aki nem kollaborál, az ne viselje a köpenyt, aki viszont engedelmeskedik a vezérelveknek, az ne divatozzon, hanem öltse magára a zubbonyt. A határoknak élesen el kell különülniük, nincs kompromisszum. Vele ellentétben tehát én normális maradtam, a kiegészítőimmel nem kérkedtem, és főként nem a fűzőm hanyag eleganciájával kívántam lázadást kirobbantani. Már csak azért sem, mert nekem ilyenem nem volt, hisz cipőt sem viseltem. Ha nagyon fáztam, magamra kaptam egy csizmát, ha pedig nagyon melegem volt, akkor papucsba bújtam. Cipőt azonban sohasem viseltem.
 
Ő pedig...
 
Mint már említettem, ő azzal lázított, hogy végigcsoszogott az udvaron, ettől pedig nagyon erősnek hitte magát. Jobb lábát a bal után húzta, gondosan ügyelt arra, hogy tartsa magát ehhez a rendhez. Inkább elesett, de szabályt nem cserélt, inkább megalázkodott, de elveiből nem engedett. Lehet, ennek a jobb-bal felállításnak is megvolt az értelme, én azonban sosem jöttem rá, miért ragaszkodik annyira valamihez, amit rajta kívül senki sem ért.
 
Fűzője barna volt, és nem véletlenül. Többször is hangsúlyozta ezt, és nem véletlenül. Igaz, senki sem jött rá arra, mi miatt fontos ez a sorrend, ám mindenki tisztában volt vele, hogy a bolondok életében mindennek megvan a titkos jelentése, amelynek rejtélyét nekünk tiszteletben kell tartanunk.
 
A hetedikes, akivel anno mogyorócsatát indítottam a némberek ellen, fontos emberré vált a suliban, eredménye előtt valamennyien fejet is hajtottunk, mégsem figyelt rá senki. Ő volt a bolond, akit meg lehet hajítani kővel, de akinek fél füllel követni kell a szavait.
 
Szürkepongyola azonban képtelen volt elviselni a lurkót, aki mindenre hajlandónak mutatkozott, csak arra nem, hogy szürke fűzővel kösse össze a cipőjét, és észrevétlenül masírozzon át az udvaron.
 
A hetedikes nagyon jól tudta, hogy szürkepongyolát halálosan idegesíti a csoszogása.
 
A hetedikes ezért egyre hangosabban csoszogott, főként miután a hárpia kirázta hajából a sósmogyorót, és ezzel vérig sértette a gyermekkorunkat.
 
A hetedikest barna fűzőjével kötötték fel a karcsú villanypóznára.
 
Többé senki sem csoszogott át az udvaron.
 
Csak én.
 
Velem azonban nem mert kikezdeni a boszorka, s így a síri csend egy ideig érintetlen maradt az intézetben.
 
Én ugyanis nem meztelenül, inkább mezítláb jártam.

(részlet a munkapéldányból)
 

Liszt, our contemporary


Liszt Ferenc (Doborján, 1811. október 22. – Bayreuth, 1886. július 31.)

The crises of values that are sometimes the inevitable concomitants of changes in our world often first affect the spirits that have the most direct influence. Despite the fact that for many he is the symbol of artistic freedom, there are still quite a few who do not acknowledge, or belittle the enormous significance of Franz Liszt in the history of music, or even try to deny it. It is impossible here to set out the reasons for this. One thing is certain: Liszt’s music is always a challenge for musicians, above all forcing them to adopt a position. To be equal to this challenge: this is in effect the story of music in the second half of the 19thcentury and the first half of the 20th, which is in itself remarkable. But the art of Franz Liszt is far more than that. Everywhere, from his tiniest little sketches to his major works, we find the unmistakable, immediately recognisable individual voice that is the mark of the greatest creative artists. However many periods we divide his work into, each of them is characterised by this attitude that can only come from a wholly sovereign artistic position. That a considerable part of this gigantic body of work popularises not his own ideas but the activity of other musicians is only icing on the cake, an irrefutable argument against the efforts of those who from time to time try to besmirch Liszt’s character and work. None of his fellow musicians could boast of a comparable aesthetic vision, tolerance or empathy. Whether he used his own musical ideas or those of others, he always does so on a grand scale, with style, refined taste and an al fresco attitude in the noblest sense.

Those who wish to see and present Liszt merely in the context of the history of the development of music are greatly mistaken. It is true that without Liszt’s work the generation that followed him, studded with names that still shine brightly, would have been very different and perhaps even the present state of music would be different. In this sense he is our constant contemporary, but this is not the sole reason for the importance of his achievements. The great innovator, the unquestionable artist of form, seemingly out to provoke, in reality is no stranger to equilibrium. It is clear from his works that the composer often accused by contemporary critics as being an empty virtuoso, is immeasurably more than that: he is a true poet. And if we add that all this can be said of our compatriot, who manifested his Hungarian identity not in mere poses but in actions of inestimable value taken for the advancement of music in Hungary, besides feeling a quiet sense of pride we must perform his compositions as often and as authentically as possible in tribute to his defining contribution to universal cultural history, or – in the words of Béla Bartók – to the greatness of the creative power of Franz Liszt.


Kocsis Zoltán
General Music Director
Hungarian National Philh.




A velünk élő Liszt

A világunk változásaival néha szükségszerűen együtt járó értékválságok sokszor a legközvetlenebb hatású szellemeket érik el először. Annak ellenére, hogy sokak számára a művészi szabadság jelképe, nem kevesen vannak, akik Liszt Ferenc korszakos zenetörténeti jelentőségét ma sem veszik tudomásul, bagatellizálni, vagy éppen tagadni próbálva azt. Az okokat ehelyütt lehetetlenség részletezni. Egy bizonyos: Liszt zenéje olyan fajta kihívást jelent a mindenkori muzsikusok számára, amely mindenekelőtt állásfoglalásra kényszerít.
 
Megfelelni ennek a kihívásnak: nos, tulajdonképpen erről szól a XIX. század második és a XX. század első felének zenei históriája, ami már önmagában is figyelemreméltó. De Liszt Ferenc művészete lényegesen több ennél. Legapróbb szösszeneteitől legjelentősebb műveiig mindenütt megtalálhatjuk azt az összetéveszthetetlen, azonnal beazonosítható egyéni hangvételt, ami kizárólag a legnagyobb alkotók sajátja. Akárhány korszakra is bontjuk az életművet, mindegyikre jellemző az a hozzáállás, ami csak egy végletekig szuverén művészi alapállásból következhet. Hogy ennek a gigantikus méretű munkának elég jelentős része nem saját gondolatait, hanem más muzsikusok tevékenységét népszerűsíti, csak adalék, hab a tortán, fényes ellenbizonyítékaként a Liszt jellemét és munkásságát időről-időre besározni próbálkozók erőfeszítéseinek. Egyetlen pályatársa sem dicsekedhet az övéhez mérhető esztétikai látókörrel, toleranciával, empátiával. Akár saját zenei ötleteit, akár mások gondolatait munkálja meg, mindig nagyvonalúan, stílustisztán, kifinomult ízléssel, a legnemesebb értelemben vett al fresco attitűddel teszi.

Óriásit tévednek, akik Lisztet csupán a zenei fejlődéstörténet szempontjából óhajtják látni és láttatni. Való igaz, Liszt munkássága nélkül nagyon is másképp festene az ő utána színre lépő generáció ma is jól csengő neveivel fémjelzett korszak, de talán még a zeneművészet jelenlegi állapota is. Ilyen értelemben állandó kortársunk, ám nem csupán ebben rejlik vívmányainak fontossága. A nagy újító megkérdőjelezhetetlen formaművész, a látszólagos provokátortól valójában nem idegen az egyensúly, a korabeli kritikák alapján sokszor üres virtuóznak aposztrofált jelenségről műveiből derül ki, hogy mérhetetlenül több: igazi költő. S ha még hozzátesszük, hogy mindezt hazánkfiáról mondhatjuk el, akinek magyarsága elsősorban nem pózokban, hanem zenei életünk felvirágoztatása érdekében véghezvitt, felmérhetetlen értékű cselekedetekben nyilvánult meg, a csendes büszkeség mellett kompozícióinak minél gyakoribb és hitelesebb előadásával kell adóznunk az egyetemes kultúrtörténet meghatározó egyénisége, ha úgy tetszik – Bartók Béla szavaival – Liszt Ferenc teremtő erejének nagysága előtt.

Kocsis Zoltán
Főzeneigazgató
Nemzeti Filharmonikusok


Liszt and Budapest

From March 18, 2011 to March 21, 2012

Franz Liszt Memorial Museum

Curator: Dr. Zsuzsanna Domokos, director – Franz Liszt Memorial Museum and Research Centre

Opening: March 18, 2011, 5 p.m.

The exhibition will be opened by: Dr. András Batta, rector – Franz Liszt University of  Music

With performance by: pianist Péter Nagy, head of the piano department and students of the Franz Liszt University of Music

Further information: www.lisztmuseum.hu