„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. január 29., csütörtök

Cigiszünet


Van egy főtér, a főtéren van egy intézmény, az intézményben vagyok én és a munkatársaim, vagyis mi és a többiek. A gond a többiekkel van, nem mintha mi mindig angyalok lennénk, de azért mégis... Van némi különbség köztünk és köztük. Ilyen lenne például az, hogy ők mindig pontosan tudják, mi a felesleget alkotjuk, míg mi máig nem jöttünk rá arra, miért szeretnek ők feleslegesek lenni.



Nos. Hivatali szinten január eddig mindig az összegzés időszaka volt, most is az, az előző év hatékonyságát mérő kimutatásokat ugyanis világviszonylatban az év végén szokás benyújtani a guruknak. A csúszás nálunk abból adódik, hogy a hazánkfiai picit szorgalmasabbak az átlageurópainál, így a kitöltendő adatlapok többször csúsznak át egyik íróasztalról a másikra, attól függően, hányan húztak el egyszerre Spanyolországba epret enni. Noha a párhuzamos fusizás lehetőségével eddig még senki sem élt, a határidők és a velük járó súlytalan fenyegetések nem hatottak serkentően a társaságra. Sőt, az emelt szintű követelmények hatására a többiek közül egyesek már jelezték, nem bírják tovább. Két kávé, hat cigi s hatvankilenc sóhaj között összesúgtak a dohányzóban, majd velünk is megosztották a tanulságot, amely kb. így szólt: bizony gazdasági világválság van, ami miatt mélyült az emberiség depressziója. Ezen a fejezeten belül olyasmin meditáltak, hogy a kevesebb pénz kevesebb kaját jelent, a kevesebb kaja kevesebb kalóriát, a kevesebb kalória pedig kevesebb munkát. Mondtuk, hát az elég szomorú, s én még azt is hozzáfűztem nagy okosan, hogy eddig is csak csipegettem, semmi gond. Erre furcsán néztek rám, majd lenézően megkérdezték, hol élek, hanghordozásuktól pedig azonnal hibásnak kezdtem érezni magamat az ő rosszullétükért.

A cigiszünet azonban nem ért véget ezzel, a téma ugyanis egyre nagyobb közérdeklődésnek örvendett, olyannyira, hogy még a szektások is felsorakoztak a füstfelhő alatt. Valóságos bábeli hangzavar keletkezett, főként miután valaki felvetette: gonosz, aljas, hitvány fenntartónk azt a régen beígért húsz százalékot is levonja majd a fizetéseinkből, amit máig nem volt képes hozzánk vágni. Az anyagmozgató gyorsan utána számolt, és kiderítette, jobb lesz nekünk feketén Olaszországban. Ebből újabb cirkusz kerekedett, mert az elkeseredett diplomás rázendített az Én nem azért tanultam című eposzra, mire a mellette kontrázó halálos ellensége dögölj meg alapon kikürtölte: „Ugyan már, pont te beszélsz? Nem elég neked a húszmillió!” Erre mindenki megdermedt, a röpgyűlés pedig berekedt. A tömeg úgy tett, mintha menne a dolgára.

Egy óra múlva azonban már szent volt a béke, s a banda ismét a dohányzóban csiripelt. Ezúttal az intézmény ifjú zsenijéről folyt a duma, aki a globális pénzügyi s lelki összeomlás még nagyobb kárára kikunyerált a főmuftiktól egy hollandiai tanulmányutat. Igaz, hogy a példagép nemrég érkezett meg Itáliából, ahol a külügyminisztérium finanszírozását öt évig élvezte, s közben Berlinnel meg Londonnal is megismerkedett, a vezetőség viszont úgy látta, az intézmény érdekében kifejtett hatalmas erőfeszítéseiért megérdemli még ezt az aprócska jutalom-kirándulást, amely nem tudni mikortól meddig fog tartani, ám szerintük nem is ez a történet lényege.

Mondjuk, szerintünk sem, leginkább, hogy a részleteket csak később közölték velünk a kisistenek, mégpedig abban a visszafogott nyelvi köntösben, amelytől könnyek szöknek a mifajtánk szemébe. Mivel a tanács most óriási nehézségekkel küzködik, magyarázták, fogyóeszközökre az idén ne számítsunk, papírra, ceruzára, golyóstollra, rajzszegre, gombostűre, zsinegre, kötélre nem telik a költségvetésből. Telni fog viszont a közönségszolgálat ideiglenes felfüggesztésére, általános tatarozásra, légfrissítők beszerelésére, óriásbannerek nyomtatására, bukaresti agytágítókra, effélékre. Ja, s ha netán kivennénk egy hosszabbacska cigiszünetet, lekötelezve éreznék magukat velünk szemben a süllyedő bankszektorból kimenekített pereputtyaik, és, gondoljuk meg, talán még mi is bepillanthatnánk a csipkeverő brüsszeli fiúk titkaiba, segédmunkásként. Különben, ennek az intézménynek az alkalmazottjaként – soha! Legyen világos.

Olybá tűnt nekem ez a programbeszéd, oly torznak, falsnak és undorítónak, mint amilyen tragikomikusnak mentális rabszolgaságunk legutóbbi törvényesítése: eddig is idegesítette a magas polcon ülőket, hogy le sem szajuk őket, most meg tesznek róla, hogy ez bekövetkezzen.

Rajta hát, fedezzük fel Európát. Egy csókot megér.


(A fenti diskurzusok a fantáziám szüleményei. Bármely egyezés a valósággal csupán a véletlen műve.)

2009. január 27., kedd

Ady - 90


Pomogáts:
A minőség forradalmát kell végrehajtanunk


Pomogáts Bélának, az Illyés Közalapítvány elnökének ítélte oda az első Partiumi Írótábor Pro Partium-díját a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület Közgyűlése. Az irodalomtörténész az érmindszenti Ady-portán válaszolt az erdélyi magyarság túlélési stratégiájával, illetve a nagyváradi írótalálkozóban rejlő lehetőségekkel kapcsolatos kérdéseimre.

– Mit érez, amikor megérkezik Érmindszentre?
– Igazából egy kettős érzés ragad magával. Egyfelől a hely szakralitása, ami abban érhető tetten, hogy ez a szilágysági kisfalu egyike a magyar irodalom és kultúra megszentelt helyeinek, hiszen itt áll Ady Endre szülőháza. Mindazok számára, akiknek a költő alakja, munkássága, életműve tartalommal bír Érmindszent kétségkívül fontos hely. Másfelől rám telepedik egyfajta halvány nosztalgia, vagy tán szomorúság, mivel e település ma már Erdélynek, a Partiumnak egy teljesen elfeledett csücske, ahol az élet már évtizedek óta semmit sem fejlődött, ahol egy elhanyagolt, mondhatnám pusztuló falut talál a látogató, ahol a magyar közösség követhetetlen gyorsassággal fogyatkozik, ahol a lelkész is már csak vendég, és ahol, úgy tudom, magyar iskolás is alig-alig akad. Tehát a hely méltósága s az élet szűkössége itt olyan ellentmondásban áll egymással, ami fájdalmat okoz az embernek.

– Mi a véleménye az Ady-porta mögé tervezett, már a gondolat szintjén is megtorpedózott Ady-központról?
– Nagyon jó ötletnek tartottam. Most viszont azt hiszem, nagyon sok mindennek létre kellene jönnie ahhoz, hogy a kezdeményezést siker koronázza. Hisz Érmindszent szinte megközelíthetetlen, ide egy, a főútról leágazó, keskeny, télen valószínűleg járhatatlan ösvényszerűség vezet ki. Először tehát az úttestet javallott rendbe tenni, mert nélküle még ki sem lehet hozni ide a zarándokokat. Ahhoz, hogy ezen a Szatmárnémeti és Nagykároly közti partiumi vidéken el lehessen bármit is kezdeni, kifogástalan, modern infrastruktúrára lenne szükség. Persze erre cáfolatként felhozható az, hogy a már kész Ady-központ, a pelegrinációnak otthona fellendítené a települést, kiindulópontja lenne az óhajtott felemelkedésnek. Mindenesetre óriási anyagi forrást kellene felhasználni az emlékhely létrehozásához, amelynek megnyitása korántsem zárná le az ügyet, hisz a centrum fenntartása ugyancsak rengeteg pénzt igényelne. Nem tudom megítélni, mennyire lesz életképes, hatékony a terv, ezzel együtt nagyon szeretném, hogy megvalósuljon. A várható nehézségeket azonban mindenképp számításba ildomos venni.

– Eleddig miért nem történt semmi Érmindszenten? Az írószövetség nem támogathatta volna hathatósabban az Ady-kultusz ápolását?
– Azt azért nem állítanám, hogy semmi sem történt. Például rekonstruálták a tűzvészben odaveszett szülőházat, aztán berendezték az emlékmúzeumot. Szobor is készült, amelynél minden évben összegyűlnek Ady hívei. Azon túl, hogy támogattuk az intézmény beindítását és az ünnepségeken mások mellett mi is elhelyezzük a kegyelet koszorúit, érdemben nem sok segítséget nyújthatunk. Hadd mondjak egy példát. Amikor írószövetségi elnök voltam, megkeresett egy környékbeli, aki arra kért, építsük meg a Nagykároly–Tasnád–Érmindszent útvonalat. Hát, ugye, ez egy nagyon szép gondolat, de nincsenek valós alapjai. Egy ilyen munkálat véghezvitele az írószövetség évi költségvetésének több mint százszorosát követelné meg. Teljesen irreálisnak tartom azt az elvárást, amely szerint a járható közútról a magyar írószövetségnek kellene gondoskodnia. Az írószövetség akkor fog tudni Ady Endre örökségéért helytállni, ha adva lesznek azok a körülmények, feltételek, amelyek Ady szülőfaluját is kiemelik az elhagyatott, elfeledett, sorstalan partiumi falvak helyzetéből, és ekként lehetővé fog válni a 21. század követelményeit minden tekintetben kielégítő közösség kialakítása.

– Sikerül-e majd a Partiumi Írótábornak beteljesítenie a hozzá fűzött reményeket?
– Efelől nincsenek kétségeim: ha nem is az idei látogatás formájában, de el fogja érni a célját. Nagyváradnak kiváló lehetőségei vannak az írótábor folyamatos megrendezéséhez. Megvan hozzá mind a helyszín, mind az apparátus. Hiszem, hogy az összeállt csapat képes megtalálni azokat a szellemi feladatokat, amiket egy efféle írótábornak el kell végeznie. A jövő évi tematikát illetően én már kifejtettem az ajánlatomat. Azt javasoltam, hogy a soron következő tanácskozás a magyar kulturális régiók helyzetét mérje fel, hisz ilyen vidék ma már több is van. Magyarországon a Dunántúl és az Alföld, Szlovákiában a Felvidék, Ukrajnában Kárpátalja, Romániában Erdély, belső Erdély, a Partium, Székelyföld és a Bánság, Szerbiában a Délvidék és Bácska, de létezik burgenlandi magyar irodalom is; ez utóbbit sem szabad szem elől téveszteni, marginalizálni. Ezek a térségek nem politikai szempontok, határok szerint osztják meg a magyar irodalmat, hanem regionális keretekben gondolkodnak, méghozzá a történelmi, Trianon előtti övezetekre alapozva. Egyébként a kulturális tájegységek gondolata a legszorosabb értelemben összefügg az EU alapeszméjével, ugyanis az Egyesült Európa – ahogyan azt annak idején de Gaulle megfogalmazta – nem pusztán az államokat, országokat kívánja összevonni, hanem a nemzeteket, a népeket is. A térségek bemutatása, problémáik, perspektíváik megvitatása hangsúlyosan európai feladat. Még azt is el tudom képzelni, hogy az előbb kibontott elv jegyében fogant nagyváradi összejövetelt Brüsszel is finanszírozni fogja.

– A tábor első napján Ön rámutatott: bizonyos túlélési stratégiák kidolgozásával megállítható lenne a romániai magyarság fogyása.
– Sajnos a népszámlálások azt mutatják, hogy az apadás mára tragikus méreteket öltött. Miközben az erélyi románok száma több mint a kétszeresére növekedett, az erdélyi magyarságé félelmetesen csökken, ez a jelenség különösen a városokban tapasztalható. A magyar kultúra, nemzet egykori fellegvárai, így Nagyvárad, Kolozsvár, Marosvásárhely, Szatmárnémeti, Brassó vagy Temesvár elvesztették elsődleges magyar jellegüket. Természetesen ezt a folyamatot lehetetlen visszafordítani. Abszurdum abban bízni, hogy ezen települések majdan ismét magyar többségűek lesznek. Ám e vásorok lakossága kellő bátorítással öntudatosabbá tehető. Elérhető az, hogy szervezettebben élje a maga életét, őrizze meg magát, és megerősődve kerüljön be az EU-ba. Az erdélyi városok magyarságának a minőség közösségeivé kéne válniuk. Németh László annak idején a minőség forradalmára szólított fel, arra, hogy minőségi kultúrára, minőségi közéletre, minőségi politikára kell törekedni, ez a fajta cselekvési mód pedig a mai erdélyi magyarság számára különösen érvényes programot jelent. Az erdélyi magyarság ugyanis csupán az értékeivel egyensúlyozhatja azt az óriási számbeli vesztességet, amit Trianon óta elszenvedett.

– Számíthatunk-e a közeljövőben új Pomogáts-könyvre?
– Sajnos most nem nagyon jut időm a munkára, a közélet ugyanis teljesen felörli az életemet. Nemrég jártam Marosvásárhelyen, utána egy felvidéki meghívásnak tettem eleget. A jövő héten Jászóba, Kassa mellé utazom, irodalmi összejövetelre. Aztán Kárpátaljára megyek, majd Csíkszeredába, ahol a Bolyai Nyári Akadémián tartok előadást. Két út között azonban igyekszem sajtó alá rendezni régebbi munkáimat. Az idén már három könyvem megjelent, és továbbiak is várhatók. Ami elé nagyon nagy várakozással tekintek, az a budapesti Akadémiai Kiadó gondozásában megjelenő művem, egy megrendelt irodalomtörténeti válogatás. A tanulmánykötet már nyomdában van, ezért nagyon remélem, ősszel már kézbe is vehetik az olvasók.
(Megjelent a Reggeli Újságban, az évre, hónapra viszont már nem emlékszem, de ha eszembe jut, bejegyzem. Köszönöm a megértéseteket.)

2009. január 26., hétfő

Mondják, nem az vagyok, aki vagyok

Tudja a fene, nálunkfelé feltűnően sokszor koszorúznak a hivatalosságok, ilyenkor már egészen korán megkezdődik és bonyolódik, pörög az élet a városban, a csendháborítás nem minősül kihágásnak, és a forgalom-elterelés is megoldódik percek alatt.


Ilyen nap volt a szombati is, amely általában pihenőnap, ám most a vasárnapomat is kézen fogva szolgálativá módosult, mert a főnökeim becitáltak, hadd mutassam meg a nagyvilágnak, mennyire dolgosak az intézmény alkalmazottjai. Hogy mennyire... Hogy mennyire boldoggá tett az újabb bizonyítási lehetőség, ez a páratlan „kihívás”, nem ecsetelem, hisz nyilvánvaló, s Önök sejtik is. A lényeg az, hogy igazi fagurigaként indultam el reggel a hivatalba.

Picit büszkén is persze, mert motoszkált bennem a kisördög, aki folyton ilyesmiket sugdosott a fülembe: „Hé, ne horgaszd a fejedet, inkább vígadj és mutasd meg, mennyire fűt a hazaszeretet ebben a hajnali órában, amikor még a komoly emberek is szundikálnak!” Ez utóbbi megállapításával azonban csúfosan felsült előttem a provokátor, mert amint a belvárosba beértem, temérdek civillel körülvett katonát láttam díszcuccban az egyik fal felé fordulva s kántálva szalutálni. Ettől elszomorodtam, hirtelen világok omoltak bennem össze. S akkor mégis mi lesz az én önfeláldozó rekordkísérletemmel? – veszekedtem lelkem mélyén Luciferrel.

A váratlan hétvégi fordulaton annyira elméláztam, hogy szinte felborítottam az őrt, aki nő, s aki a kapuban állt, úgy várt, de nem reám.

„Mi ez a zaj, ez a zenebona?” – kérdezte tőlem, és én mit sem sejtve azt válaszoltam, hogy nem tudom, tán valakik ünnepelnek. Mire ő: „Tán csak nem a bakák?”. Nem mondhattam erre egyebet, mint azt, hogy: de, a bakák. „És minek az apropóján? Tán csak nem a román fejedelemségek egyesülésének az évfordulója van ma?” – feszítette tovább őkegyelme a húrt és a témát. „Meglehet, jól értesült, kedves” – igyekeztem dícsérettel lezárni a beszélgetést, és vonulni onnan el, ám ő nem engedett. „Ez a te ünneped is” – ingerelt, azt hiszem, élcelődve, ezért úgy véltem, arctalankodását nem hagyhatom szó nélkül. „Hát nem, mert érzelmileg én csöppet sem kötődöm az akkori román történelemhez, vagyis a tiédhez” – jegyeztem meg lesz, ami lesz alapon, majd röviden elmagyaráztam neki, mi a helyzet Erdéllyel és Temesvárral. Mindeközben ő csak nézett ki a fejéből, míg nagy okosan le nem szögezte, verdiktszerűen ki nem jelentette, hogy csak jár a szám, hisz végső soron én éppoly román vagyok, mint ő.

Nem állíthatom, hogy ítéletét sértésként fogtam fel, hisz hallottam ezt már másnak, magyarnak, mostoha-anyaországinak a szájából is, de meglepett, csípős pofonként ért, fájt is, főként, ami utána jött, fakadt, lávaként tört elő a semmiből, mert Havaselvéről valóként ő továbbra is nálamnál tájékozattabbnak hitte magát a magyar ügyben, és szinte dalolva, felvillanyozva zengte: „Igen, az vagy, annak kell lenned, elvégre Romániában élsz, tehát másmilyen nem lehetsz”.


Ez volt az a pont, amikor megrendíthetetlen eszmékkel bíró nemzeti hőssé változtam, kinyíltam és megvilágosodtam, ekként fejtettem ki neki a huzatos kapu alatt ácsorogva, hogy is van ez velünk, magyarokkal, elég hosszan, érthetően értekeztem, egyszerűen, mint az óviban, és mint eddig soha, jóllehet a tekintetében mindvégig észleltem, előadásom falra hányt borsót ér(t) – megközelítőleg.

Rekordot így aznap tényleg döntöttem, csakhogy nem élmunkásként a dolgozóban, hanem „másmilyenként”, de boldogan.


(Valószínűleg igényelnem kell egy magyar igazolványt. Hogy az lehessek, aki vagyok.)


2009. január 25., vasárnap

Könyvek a cellában

Mélyen tisztelt multikulturális szülővárosomban immár ötvenedik esztendeje bódítja magát a művelődés. Volt ugyan egy kis józanul átélt időszaka, értelemszerűsége a hetvenes, nyolcvanas évek vadkommunizmusában, két pártgyűlés, Megéneklünk Románia s muszájfelvonulás között, amikor az ideológiailag bukottnak minősített entellektüelek gyertyafény mellett dühöngték ki magukat a bejelentett vagy be nem jelentett írógépükön, de semmi több. E fellángolások nem igazán hagytak nyomot maguk után, hacsak nem a koponyákon ejtett lékeket vesszük figyelembe.
A sebhelyek azonban idővel behegedtek, ma mindenki éli a maga kicsinyes mindennapjait, sóhajtozik vagy kacarászik a múlt disznóságain. Van, aki a munkahelyén teszi ezt, van, aki otthon, magányosan vagy közösségben, szerényen vagy dicsőségre, tapsra vágyva. A „megyeháza” a harmadik, eddig még nem említett opció, a nyilvánvalóság mellett döntött. Jóvátehetetlen választás volt ez a részéről.
Először is megállapította, hogy a folyóirattárnak és dolgozóinak hasznára válna egy költözködés. A nemes gondolatokat furcsa mód tettek követték, és az aggastyán nyomtatványok, osztrák-magyar kötetek albérletet cseréltek: fogták penészgombáikat, és a nedves, Kinizsi-féle törökverő várbástyából parancsszóra a hajdani Piarista Főgimnáziumba menekültek – volna. Ám időközben a nekik szánt tér összement a nagymosásban, így kiderült: az állomány egy részének, valójában a legnagy részének bele kell törődnie a kényszerszabadságba. A Delejtű, a Temesvári Hírlap, a Délmagyarországi Lapok és a többi nyugdíjas ezért várja dobozokban, valamelyik dugiraktárban az ilyen-olyan határok légiesedését, a varázslatos üvegzseb-terv megvalósulását, és nem egyéb okok miatt, hiába gondoljuk mi, félnótás könyvmolyok azt, hogy de, vagyis hogy a mozgatóerő a hülyeséggel párosult műnemzeti öntudat.
Persze a tanodába rendelt példányokat sem várta bársonyszőnyeg és rezesbanda a bejáratban, mi több, az önkormányzat által megteremtett körülmények leginkább egy gettójéhoz hasonlítanak. Míg a lapok, könyvek, képes albumok a napjainkra is igényt tartó középkor fekete foltjaival ismerkednek, addig a téka látogatói az épület egyik hideg, huzatos folyosóján kialakított olvasóteremben álmodozhatnak arról, hogy még eme földi életükben megpillanthatják a megkívánt periodikát.
Együtt érzek velük.
Ám hogy még ennél is tisztább legyen Önök számára az ábra, s testvériesen bosszankodjunk a magunk kárára: a bibliotéka korábbi helyszínét, az erődítményt amúgy üzletember-központtá, valódi "turista-attrakcióvá" fazonálják az önkormányzati atyák...
Velük nem érzek együtt.



MINDEN JOG FENNTARTVA.

2009. január 24., szombat

Robogjunk vagy röpüljünk?

Ha csöppet sem lennék jártas önkormányzati ügyekben, még akkor is átlátszónak találnám a Temesvár– Nagykikinda–Szeged vasútvonal meg nem építésének okaira rávilágító hivatalos magyarázatot. Eme tézis szerint ugyanis a helyhatóságok hezitálásáért (azaz: tehetetlenségéért) a mindenkori kormányt kell keresztre feszíteni, mivel mozdonyügyben is ütközni látszanak az egyébként egymással szöges ellentétben álló bánsági s fővárosi érdekek.

Megtévesztésünket mi sem szolgálja jobban, mint az orrunk alá nyomott zűrzavaros előtanulmány, ami nemcsak hogy bonyolult, de idejétmúlt is. Röhejes lenne a 21. század csúcstechnológiáját félresöpörve kétszáz éves tervrajzok haszontalan megvalósításán fáradozni, múzeumba illő hidak és nyomvonalak kiépítésére fecsérelni pénzt és időt!

Nem szükséges Nobel-díjas tudósnak lennünk ahhoz sem, hogy a temesi tanács, illetve a minisztérium törekvéseinek azonosságát felfedjük. Amíg a projektet felvállaló testület szociáldemokrata ellenőrzés alatt fejti ki a tevékenységét, addig ne várja el tőlem, született bánságitól senki, hogy elhiggyem: valóban külön úton haladnak a helyi és a nemzeti erők. Hiszen fajtáik egy tőről fakadnak, zsenge korukban mindannyian ugyanabban a homokozóban mártogatták meg időnként a popójukat, játszottak drakulásdit; csak jóval később, érett felnőttként, bevett szokások és alaposan rögzült politikai ideák birtokában széledtek szét Besszarábiától a Tiszáig.

Következésképpen sokat emlegetett szembenállásukon legfeljebb kajánul vigyorgok: lám-lám, az összeférhetetlenség honfitársainkat is jellemzi. Holott... Tanulhatnánk tőlük. Népnemzeti kérdésekben köreikben kivétel nélkül teljes az egység. Mi, magyarok vagyunk azok, akik pozícióinkat valahogy mindig elveszítjük, akik elhisszük a hihetetlent, bevesszük a maszlagot, lenyeljük a mézesmadzagot. Egyszóval: ismételten pocsékul teljesítünk diplomáciából.

Itt van például ez az eurorégiós, a jószomszédi barátságot éltető vasútépítő hercehurca. Hiába tárgyalt, tanácskozott, ülésezett, gyűlésezett a legproblémásabb, már-már alig létező bizottságok (költségvetési, kulturális stb.) elnöki titulusait bekasszírozó RMDSZ, és hangsúlyozta valahányszor alkalma adódott, mennyire fontos, nélkülözhetetlen, sorsfordító a sínek – a román államvasútnak is kedvező – lefektetése, az önkormányzat hangadói tojtak rá az egészre. Inkább előbbre léptek, ugrottak, nekilendültek, és a bánsági nagyváros nemzetközi repülőterének a fejlesztésére kapott ajánlataikkal lekörözték mind a testvéreikre lövöldöző rácokat, mind a baráti jobb nyújtogatásába belefáradt hunokat. Magyarán: a lobbizást utánozhatatlanul művelő megyei képviselőink annyira profi munkát végeztek, hogy még a szegedi reptér igazgatóinak a szájából is kiesett a cucli. Választásuk tehát a földi pályák helyett – tagadhatatlanul ésszerűen – az égiekre (légiekre) esett. A gépmadarakat pedig táplálni kell majd, utasokkal, áruval, devizával, üzemképtelen konkurenciával.

Ezért nincs nekünk korszerű Orient Expressünk, illetve hajózható, azaz pénzmosásra alkalmas Béga-csatornánk...

Erdélyi Napló, 2003. Január 7.

2009. január 23., péntek

Spiclik a küszöb alatt

Nagyot kacagtam, amikor néhány napja felröppent a hír, hogy Romániában szabad lesz a szerveknek megfigyelniük az országban tartozkodókat. Nevetnem kellett ezen az újabb blődségen, mert az amúgy is kontrollált, lefejezett média úgy mutatta be a helyzetet, mintha eddig nem hallgatta volna le a beszélgetéseinket, nem olvasta volna el elektronikus leveleinket a jelenkori Gestapo. Valójában sírnunk kellene, s elmenekülnünk a legtávolabbi, legelérhetetlenebb, legláthatatlanabb szigetre (ha egyáltalán van még ilyenje, szűz területe az univerzumnak), bonyolítsa le nélkülünk kisszerű fekete játszmáit az appartátus, ha tudja.
Nem is csodálom, hogy lassanként mindenki begolyózik ebben a már fiatalon függővé vált államban, ebben a szörnyszülött meseországban, és összetöri, felrobbantja a háza előtt dekkoló autókat, mert azt hiszi, tele vannak pici Big Brotherekkel, vagyis spiclikkel, akik jódolgukban szivarozgatva kukkolnak képernyőik előtt a sötétben, és geostratégiai szempontokat felvillantva órákon át elemzik, miért köpköd a családod fogmosás után a fürdőszobában.
Úgyhogy vigyázzatok, mit írtok a címemre, mikor és honnan, ám arra is ügyeljetek, hányszor léptek be naponta az oldalamra, mert most már törvényesen is követnek, írogatják az életrajzomat, életrajzaitokat.

Én szóltam.