„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2012. november 30., péntek

Ami a lapból kimaradt (2.): Krónika 2012

Történetek a Lehel Vezér Gimnáziumról

Jó látni, hogy még léteznek összetartó közösségek, emberek, akik egymásért dolgoznak, akik számára érték a múlt és a jövő. Ők lennének a Lehel Vezér Gimnázium pedagógusai és diákjai, az ötévente megjelenő Krónika szerzői.


Meglepően szép kivitelezésben jelent meg idén a 245 éves Lehel Vezér Gimnázium Krónikája, amely nem csupán összegzését adja az elmúlt öt esztendőnek, de egyben bepillantást is nyújt a tanintézmény teljes történetébe. Az igényesen megszerkesztett kötetből ugyanis megtudhatjuk, kik voltak az iskola megalapítói, és kik azok a pedagógusok, akik hosszabb vagy rövidebb ideig oktatták, nevelték a jászberényi fiatalokat.

A nevelés ugyanis rendkívül hangsúlyt kapott és kap még ma is a gimnáziumban – legalábbis ez derül ki a remek cikkgyűjteményből, amelynek szerzői tanárok és diákok egyaránt. És ez így a legnagyszerűbb, hisz nem csupán a katedránál álló szemszögéből ismerjük meg az egyes osztályközösségeket és históriákat: az összeállítás lapjain a tanulók is megosztják véleményüket, meglátásaikat az olvasóval.

Pozitívuma a Krónika 2012-nek továbbá az is, hogy az életre való felkészítés ürügyén elsősorban nem az éltanulókra fókuszál, hanem olyan növendékeket is bemutat lapjain, akik kitűnnek az iskolán kívüli tevékenységekben: lovagolnak, zenélnek, túráznak, úsznak, rajzolnak, színészkednek. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyes tantárgyversenyek győzteseiről, a gimnázium sikereiről nem esik szó: a szerkesztők (Antics István, Anticsné Szűcs Andrea, Forgó Katalin, Szemánné Barkóczi Judit, Velkeiné Pócz Ilona) a diákélet eme lényeges összetevőjét sem tévesztették szem elől. Tablók és interjúk sora tanúskodik arról, hogy a Lehel Vezér Gimnáziumban számít az egyén, de számít a csapat is. A valódi eredmények pedig csakis csapatban érhetők el.

A tartalmát nézve színes Krónikát tehát az olvasó igényeihez szabták. Az is kézbe veheti, aki kizárólag száraz tényekre, adatokra és nevekre kíváncsi, ám az is, aki a név mögötti arcot is látni kívánja, s akinek a figyelmét inkább a képi világ köti le. A periodika ugyanis gazdagon illusztrált a lehelesek által készített grafikákkal, fotókkal, festmény-reprodukciókkal.

Aki tehát nyolcadikos lett, és még nem tudja, melyik úton induljon el, mielőbb vegye kezébe a kötetet. Benne ugyanis megtalálja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy később ne bánja meg döntését. A kiadvány – nagyon helyesen – sikeres életpályák felvázolásával igazolja: a vidéki lét nem jelenthet hátrányt azok számára, akik tehetségesek, és akik meg szeretnék valósítani álmaikat az életben.

Reméljük, mások is követik majd a lehelesek példáját.





2012. november 24., szombat

Ami kimaradt a lapból (1.)*



Tüskevárakra ma nagy szükség van 
(gyenge opusokra egyáltalán)**

Régen volt, amikor még gyermekfilmekre váltottam jegyet. Talán ez az oka, hogy nem teljesen értem, miért nehéz végigülni iskolásként annak az ifjúsági regénynek a filmadaptációját, amely nem gépmadarakról szól, hanem igaziakról, és amelyben keveset beszélnek, de rólunk. Az idén elkészült Tüskevárat múlt kedd délután**** mutatták be a Malom Film-Színházban a rendező és az operatőr jelenlétében.
  
Maradok a fekete-fehér változatnál 
(és újra finoman fogalmaztam)



Piacra kerülése után a film egyaránt kapott meleget és hideget, mondták róla, hogy vontatott, eklektikus, művi, s hogy művészileg messze elmarad az azonos című sorozattól, amelyet a hatvanas években forgattak Seregi Zoltánnal, Zenthe Ferenccel, Dajka Margittal, Kiss Manyival, Bánhidy Lászlóval, Kállai Ferenccel. A teljes egészében magántőkéből készült „idei” produkción mindenesetre hét évig csiszolhattak az alkotók: ennyi idő kellett ugyanis ahhoz, hogy megszülessen és mozikba kerüljön. A zenét például csak tavaly társították hozzá a képanyaghoz, amely amúgy – és ezt mindenki elismeri – a film legfőbb erőssége.
A jelenetek zömét Csongrádon, a Tisza és a Körös torok vadvilágában vették fel, többnyire Máté Bence világhírű magyar fotós bejáratott madárleseiből, illetve speciális üvegfal mögül. További érdekessége a filmnek, hogy mindenki kedvencét, Napfényvárosi-Csahos Ducit, alias Csikaszt, a szófogadó bozontos pulit egy sándorfalvai tenyésztőtől, Tari Józseftől szerezték be.
Ennek fényében simán elhisszük, a Tüskevár kivitelezésében öröm volt részt venni, azzal együtt is, hogy a folyamat menete nem mindig úgy alakult, amiként eltervezték. A vetítést követő közönségtalálkozón Gulyás Ákos operatőr például elmondta, amikor nekikezdtek a munkának, a filmben látható anyaróka mellett számos kölyök tapogatózott még, de mire ahhoz a jelenethez értek, hogy őket is megörökítsék a moziműben, a kicsinyeknek már nyomuk sem volt. Balogh György operatőr ezzel szemben a bőséges ebédekre emlékezett vissza a legszívesebben, hisz a regényben is aprólékosan körülírt ízletes ételeket a napi 12 órás műszak alatt nemcsak hogy megfőzték, megsütötték, de nagy étvággyal el is fogyasztották, beleértve a kellék gyanánt szolgáló halállományt.
A forgatás egyébként több hosszabb-rövidebb szakaszban zajlott, összesen 30 napig, a két főszereplőnek (Tutajos: Nagy Marcell, Bütyök: Péntek Bálint) pedig igencsak sokat kellett tanulnia ahhoz, hogy se a szövegmondás, se a fegyverhasználat ne okozzon fennakadásokat. Noha a fiúk kezdetben eléggé féltették magukat, ahogy teltek a napok, egyre jobban belejöttek a játékba, egyre jobban élvezték az újabb és újabb kihívásokat – mutatott rá Balogh György, aki egyébként otthoni környezetben dolgozhatott, hisz az év nagy részében Csongrádon él.
A filmkészítők aláhúzták, Tutajos és Bütyök közvetítésével érthető formában próbálták hangsúlyozni, mennyire fontos lenne, hogy a számítógép társaságában felnövő generációk jól érezzék magukat a természetben, szeressék a növény- és állatvilágot, ismerjék és értékeljék nagyszüleik manírok nélküli életmódját. Ennek szükségességét a gyermeknézők részéről megfogalmazódott kérdések is egyértelműen igazolták. Úgy tűnt, értenek már annyira a csúcstechnikához, hogy mielőbb megtapasztalják, van élet a megabájtokon és a betontengeren kívül is. Hogy belássák, az uzsonnának nem kell feltétlenül porlevesből készülnie, a rántott húsnak gumityúkból, és hogy beleesni nem csupán a cyberkalózok csapdájába lehet, hanem a földalatti verembe is, amely néha a csongrádi városháza pincéjébe vezet. Az elszemélytelenedett mai embernek ugyanis újra kell tanulnia, hogy nem minden botlás trükk és merő ámítás, mert időnként tényleg dörög és villámlik, és ilyenkor tényleg előkerülhet egy hús-vér barát, aki kisegít a bajból, helyre rakja a kificamodott mutatóujjunkat és kiakasztja a horgot a fülünkből. Ehhez azonban elő kell bújni a hőszigetelt ablakok mögül, bele kell vegyülni a nádasba, ahol igazából is csuromvizesek lehetünk, lázasak és hős szerelmesek. Valóban lázasak és valóban szerelmesek. Szerelmesek egy igazi lányba, egy igazi fiúba.
Aminek viszont a tizennyolcas karika mögé kellett volna szorulnia, az a szivar, a pia s a puska, amit a történetben Tutajos és Bütyök, a két tinédzser kedvére fordítgat önmaga s a többi védtelen lény ellen. Nagy kár, hogy ma már nem divat különbséget tenni a korhatáros és a rendezői változat között... Mégiscsak kisiskolások ültek a teremben.
A beszélgetésen szó esett továbbá arról is, mi a feladata a rendezőnek, azon kívül, hogy ő az igazgatója a produkciónak, amit szinte az összes jelenlévő kiválóan sejtett. Kevesen éreztek rá ellenben arra, hogy Balogh György egy vonatozás alkalmával fundálta ki, mit, hol és kikkel akar vászonra vinni. A stáb végül közel húsz fős lett, a kiválasztottak azonnal igent mondtak a felkérésre, még a két fiatal is, akik néhány évvel korábban a Sorstalanságban már megszerezték az ország-világ előtti szereplésekhez szükséges gyakorlatot.
Mivel a jó mókának bizonyult Kérdezz! Felelek!-et a közelgő záróra miatt be kellett rekeszteni, a filmesek arra ösztönözték a tanulókat, feltétlenül olvassák el Fekete István könyvét, ha többet szeretnének tudni a berekről, a Balatonról, a létező Tüskevárról és a valódi életről. A nagybetűsről. Őszinte taps lett a jutalmuk.***

*jóllehet rendesen visszafogtam magam (hisz a mű messze elmarad a regénytől, a sorozattól úgyszintén) 
**utólagos bejegyzés 
***egy fenét, mert én, kérem, csak penzumot teljesítettem, gyorsan, rohanva, futva, loholva megfogalmaztam, amit egy szuperkonzervatív vidék hírharsonájában ma meg lehet, szabad, ildomos: az igazság az, hogy a tancik ilyen téren jelentős szerephez jutottak
****kb. két hónapja

2012. november 14., szerda

40, 20, 6



Nem-e arról van szó, hogy azóta elfelejtettünk számolni? Mondjuk azért, mert egyesek úgy akarták, hogy összetévesszük a százalékokat.
Újra kéne tanulnunk mindent.

2012. november 10., szombat

Válasz néhány kellemetlen megjegyzésre

Tisztelt riporter úr!

Őszintén szólva: nem tudom, mennyi köze van Önnek a kultúrához. Őszintén szólva: le sem ellenőrizhetem, igazat mondott-e Ön akkor, amikor kijelentette, hogy nem érdekli a művészet. Nem követem figyelemmel az Ön munkásságát. Én csupán annyiban vagyok biztos, hogy azért vagyok itt, mert nekem - önnel és a barátaival ellentétben - túl sok közöm is van a kultúrához. Azért vagyok itt, hogy eltakarítsam mások piszkát.

Hogy miért nem mondtam el mindezt a kerekasztal-beszélgetésen? Elsősorban azért nem, mert nem akartam azon szórakozni, miként pattannak szét rendre a kristálypoharak és cserépbögrék, hogy aztán ki-ki magára borítsa italát nagy-nagy megrökönyödésében. Ha nem vette volna észre, tájékoztatom: itt még nem alakultak ki a szabad önkifejezés formái, nem nőtt fel az a nemzedék, akinek lenne véleménye. S bár nagyképűen hangzik: talán egyedül vagyok a csapatban, aki megfogalmazza, amit gondol. 

Hát épp ez az, ami izgatja az Ön köreit: van egy nő, aki a nagy ismeretlenből betoppant a még nagyobb ismeretlenbe, s egyből rendet kíván ott tenni. (No, felvilágosítom: nem egyből, csak fokozatosan, és nem az ismeretlenből, de az ismeretlenbe.)

Riporter úr! Azért vagyok itt, hogy végleg leszámoljak a naplopóságra és sunyiságra épülő törzsszövetségek csökevényeivel. Amennyiben Ön is ebbe a galád tömörülésbe tartozónak véli magát, nagyon sajnálom, nem tehetek Önért semmit. Sok-sok évvel ezelőtt megadatott a lehetőség arra, hogy ne a volt pártkáderek tehetségtelen, gyengén iskolázott és tapasztalatlan leszármazottait ültessék vezetői pozíciókba, szabályszegően. Nem önthetik betonba azt az íratlan törvényt, miszerint a rájuk bízott feladatokat a hozzám hasonlóknak kell elvégezniük.

Elnézést, ha Ön össze kívánja pecsételni mások Júdás-borával az önéletrajzát, adok rá egy esélyt. Ne kívánja viszont tőlem azt, hogy élő adásban tegyem ezt meg. Ne kívánjon magának álmatlan éjszakákat. Nekem pedig egyáltalán. Előbb informálódjon, imádkozzon és tartson önvizsgálatot.

Reményteljes köszönettel.

2012. november 5., hétfő

Állapotok



Jövünk, megyünk. Futunk, rohanunk és sietünk. Kapkodunk, felejtünk. Ébredés után megisszuk a feketénket, elkészítjük a nebulóknak az uzsonnát, odaköszönnünk a gázóra-leolvasónak, majd felszállunk a villamosra. Így utazunk nap, mint nap, így olvadunk bele a tömegbe, így toljuk fel orrnyergünkbe a világ nagy dioptriás szemüvegét, de közben lemondunk a tűzhely melegéről és az égboltról, egyformán unalmasnak ítéljük a házakat és az embereket, a Józsit összetévesztjük a Kálmánnal, bár arra halványan még emlékszünk, hogy az egyik szakállat viselt, hosszút. Mintha. De nem tudjuk pontosan.
Igaz is. Sosem néztük meg tüzetesebben a Józsit. És most elment. Épp a munkába tartottunk, bepréselődtünk a levegőtlen villamosba, amikor megszólalt zsebünkben a telefon. A klasszikus berregős csengőhangra hirtelen mindenki magához tért, felkapta a fejét, ránk figyelt. Száz és száz fül és szem irányult felénk a járművön, kicsit meg is ijedtünk az érdeklődők sokaságától, akiktől már régen elszoktunk, elidegenedtünk. Visszagondolva a történtekre, csakis azt hihetjük, hogy a velőnkig ható némaságban bizonyára érdekessé, izgalmassá, sőt, szenzációgyanússá dermedt a hangunk, amikor megemeltük. Hogy mit? Na ne mondd! – vágtuk oda gépiesen a vonal túlsó végén ülőnek, aki azóta is gyászban jár.
Nem mentünk el a temetésre, mert aznap céges gyűlésünk volt. Igaz, nem kettőtől, hanem tizenegytől. De kinek van még ereje kirohanni a város végére ilyen időben, végighallgatni a papot, aki folyton ismeretlenekről prédikál ismeretleneknek, megszorításokra, fegyelmezettségre int és buzdít? Honnan is tudná ez a reverendás, magányos, jól tartott ember, milyen a mi valós életünk? Hisz sosem találkoztunk. Honnan tudhatná, hogy bűnösök vagyunk, hogy a sátán megkísértett, hogy nem-e olyannak születtünk, amilyenek vagyunk, hogy a szomszéd tőlünk lopja az áramot, és hogy a fizetésünk már régen elfogyott, holott még csak a hónap derekát tapossuk? Honnan tudhatná, hogy a hit, az imádság és a tömjénfüst minden problémánkra gyógyír?
Lássuk be, Marira sem emlékszünk, aki azóta gyászol, hogy a céges gyűlésen rendesen kiosztott bennünket a fehér zoknis menedzser. Előfordulhat, hogy ő lenne az a lány, aki tizennyolc éves kora óta ugyanabban a piros kartonruhában rója az utcákat? Ezt sem tudjuk pontosan. Mert nem láttuk, csak hallottunk, szavait viszont elnyomta a kisvárosi pletykaáradat.
Október végén aztán rászánjuk magunkat egy kis vásárlásra. No nem azért, mert a hiányát érezzük a koszorúknak. Inkább azért, mert rosszul éreznénk magunkat, ha a szomszéd megkérdezné, mennyit adtunk ki krizantémra, s maradt-e még cukorra, lisztre, sóra, közköltségre. Nem szeretnénk, ha megtudná, az idén nem vettünk krizantémot, az idén nem gyomláltuk ki a gazt, az idén cukor nélkül isszuk a kávét, az idén nem világítunk. Az idén irtózunk a gyertyáktól. Nem, nem, és nem. Az idén nagyon nagy csapások értek mindnyájunkat, ám minket különösképpen, az idén a világ összes gyalázatáért megszenvedtünk, az idén nem akarjuk látni a ronda betonkereszteket neonfénynél.
Pista ugyanis a héten meglepett, behozott hozzánk egy cirádás barokk tükröt hatalmas keretben. Az aranyozott foglalat alól angyalarcok és rózsaindák nőttek rá az üvegre. Azt mondta, kapta. Mondjuk, oké, s belenéztünk. Nem volt kellemes, sőt, amellett, hogy iszonyatosan fájtak, sajogtak tekintetünkön az évgyűrűk, be kellett látnunk, hogy a plébánosnak igaza volt, még ha csak véletlenül is. A plébánosnak, a hivatásos szolgának, akivel egyetlen egyszer találkoztunk az életben, de aki öcsénk koporsója felett a sokat szidott öregségről csak mint állapotról beszélt. Ő mint felszentelt pap tartott nekünk, világiaknak egészen modern, interdiszciplináris előadást az élet természetes velejáróiról. Viccesen hangzott, és mi szemtelenül elnevettünk magunkat. Nevetgéltünk tehát egyet a halottak felett, és még csak nem is éreztük magunkat bűnösnek érte. Semmi olyat nem éreztünk, amire bárki is ráfoghatta volna, hogy nem istentől való, ám ez sem mentett meg bennünket attól, hogy a bizsergető kiruccanás egyszer csak véget érjen, megfenekeljen egy abszolút profán ügy miatt. A Pista miatt. Amiatt, hogy eszünkbe jutott a kulcs és az ajtó, vagyis a kulcsra zárt ajtó, s hogy a Pista nem tud megebédelni. Futottunk haza, de hiába, mert a Pista sosem érkezett már meg a lakcímünkre.
Talán mégiscsak ki kéne menni a temetőbe. A miénkbe. És virággal. Vagy virág nélkül, kibelezett dísztök nélkül, magyarosan, szerényen. Egyszerűen csak ki kéne menni, hálát adni az életnek, megállni benne egy pillanatra, megállni örökre, megadni magunkat a folyamnak, amely nem bennünk és nem velünk kezdődött, de általunk folytatódna.
Folytatódna, ha engednénk.
 *
Vallástörténeti kutatások szerint a halottakról való gondoskodás ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A nyugati keresztény egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte a 10. században, hogy Mindenszentek ünnepe után a hívők a holtakról is megemlékezzenek. A bizánci szertartásban a lelkek szombatja a megfelelője.
A régi magyar népnyelvben november másodika a lölkök napja, lelkeknek emlékezete. A sírok felvirágozása, a keresztek megkoszorúzása a 19. század első felében vált szokássá a szegedi katolikus vallású magyarok körében, mégpedig a bevándorolt német polgárság hatására. A kegyeletes gyakorlatot később a protestánsok is átvették. Számos vidéken máig úgy vélik, hogy aki a hantokról virágot szakít, azt a halott elviszi. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai evangélikus szlovák közösségben az első világháború idején tűnt föl, hogy a távolban elesett hozzátartozókra emlékeztesse az élőket. Hasonló szándékkal jelent meg a hajdúsági reformátusok között is.