„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. április 25., kedd

A nagy háborút és a román falut is lefotózta


COSTICĂ ACSINTE

Az MMO-n elindított cikksorozaton felbuzdulva kezdtem keresgélni a világhálón, folyóiratokban és könyvekben matattam román fotósok után. Így találtam rá Costică Acsinte fényképészmesterre.

Talán szégyellnem kellene, de korábban sosem hallottam erről az emberről. Művésznek nem merem nevezni, bár lehet, hogy a maga korában kiérdemelte volna ezt a címet. Ha mondjuk, jobban odafigyel rá az a társadalom, amelyben működött. Ez persze nem történt meg. Évtizedek múltak el anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna az életművéhez. A jelenben is csak annyi az előrelépés hagyatékának felértékelését illetően, hogy a világháló megnyitotta előtte ezt a lehetőséget. Létesült ugyanis néhány oldal, ahová feltöltötték a képeit. Most már publikusak, tanulmányozhatok, néhányuk nyomtatásban is megjelent.

És mennyire jó, hogy ez így van. Mert egy kulturálisan számunkra idegen, távoli világról nyújtanak olyan információkat, amelyhez egyébként nem férnénk hozzá. Erről a világról ugyanis nem készültek sem megbízható felmérések, sem szavahihető elemzések, sem akkor, sem manapság. Ez a világ már létrejöttének pillanatában bezárta magát a Balkánba, s nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen érzi ott magát. 

Acsinte fotói mindenesetre képet adnak a hetven-nyolcvan év előtti Románia déli részén élők életmódjáról, életkörülményeiről. Bizonyos értelemben egy sokat ígérő, hatalmas dokumentációs anyaggal állunk szemben. Ami igazán elszomorító ezzel kapcsolatban, hogy az alapos vizsgálat szándékával, elhatározásával valószínűleg senki sem fog hozzányúlni. Ennek mi is csak a vesztesei lehetünk, akárhogyan is nézzük.

Mindenesetre sorozatával, ha mást eddig még nem is, azt már elérte, hogy előítéleteket bontott le. A sokszor szarkazmusba hajló realista megközelítésével hatása jobb annál, mint amire indulásból számíthatunk. Fotográfiáiról olyan személyek tekintenek ránk, akik ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy ünnepeltek, viselkednek, reménykednek, mint kisvárosi elődeink. Talán csak az arcberendezésük, a bőr- és hajszínük különbözik a felmenőinkétől. Kicsit utánanéztem annak is, pontosan hol, milyen környezetben készültek a felvételek. Abból a közegből nyilván azok mozdultak be a kamera elé, akik meg tudták fizetni a gépész munkáját. A módosabbak. Azok, akik még ha ritkán is, de kiléptek ősi fészkükből, hogy végigsétáljanak Bukarest főutcáján, ahol azért mégis csak találkozhattak a modernizmus foszlányaival, a párizsi flanccal. A legszegényebbekről, a legszerencsétlenebbekről, a nyomorgó, írni-olvasni nem tudó tömegről sajnos nem értesülünk fotóiról.

Costică Acsinte, civil nevén Constantin Axinte 1897-ben született egy Ialomița megyei faluban. Pilotának tanult Bukarest mellett, Cotroceniben, de oklevelet nem szerzett. Az első világháborúba önkéntes harctéri fotósnak jelentkezett. Feladatai közé tartozott például a repülősök által készített felvételek előhívása, beleértve a franciáktól és az oroszoktól kapott anyagot is. Munkásságának ezt az időszakát egy önálló album foglalja össze: ebbe 327 fényképet válogatott be, amit jegyzetek, vázlatok, rajzok és újságkivágatok egészítenek ki.

Tovább... (galériával)

2017. április 22., szombat

Böjt


Drágám!

A sürgönyt megkaptad?

Amennyiben igen, láthatod, elég változatosan éltem, de meg tudtam lenni egyedül, férfi nélkül is. Sőt. Abban is örömömet leltem, hogy téged elnyelt a föld, mert legalább magammal is foglalkozhattam egy picikét.

A nagypénteket Telbiszéknél töltöttem, mint rendesen, de most szomorú volt az este, nagy fáradtság nélküli. Ödön csak a tojásfestésre kelt fel, de annyira gyengén, dezorientáltan, hogy a fortyogó festék láttán heves sírásban tört ki, kénytelenek voltunk visszafektetni. Aggódtam miatta, de a szegény barátnőmet is végtelenül sajnáltam, mert imádja azt a gazfickót. Másnapra ugyan jobban lett az úrfi, de az orvosa rögvest elküldte Abbáziába gyógyulni (vajon miért ilyen gyorsan???). Ennek nem örültem, mert ők az egyetlenek, akikkel időnként szót lehet váltani, anélkül, hogy veszekedés kerekedne belőle.

Nehézségeimet csak tetézte, hogy azon a héten nyakig benne voltam a munkában. Operaházi előadásra készültünk a Gazdaasszony Egylettel. Már csak néhány napunk volt a bemutatóig, de még sehogyan sem álltunk, ezért egész nap talpon kellett lennem. Más sem volt, csak a rohanás a doktor és az opera között. Teljesen kétségbe voltam esve. Meg is hűltem, mert olyan vékony ruhát adtak ránk abban a farkasordító hidegben, hogy csak na, úgyhogy napokig küzdöttem egy csúnya influenzával, aminek nagyon alá voltam vetve. Bele is fásultam a kínlódásba.

Szívem, te egészséges vagy?

Minderre az is rájátszhatott, hogy ínyenc létemre, hisz tudod, immár két hónapja koplalok, ellenőrzés nélkül, ami napi lebontásban azt jelenti, hogy csak apró ebédeket engedek meg magamnak. Na meg ugye itt volt a nagyböjt, amit nem hagyhattam ki! A gyóntatószék mellett ez is megárthatott. Persze az sem kizárt, hogy már lappangott bennem valami, egy nyavalyás betegség. Elég az hozzá, egyszer próba közben is annyira rosszul lettem, hogy nekiestem a díszletnek, és az egész felborult, és összetört. Még jó, hogy senkit nem temetett maga alá. Így is volt mit helyreállítani! Szóval kifogytam a pénzből, mert ez a kis véletlen baleset azt is elvitte, amit összekuporgattam. Még bélyegre sem tellett… Macikám, sajnálom!

Szóval az egyetlen kérdés az elmúlt napokban az volt számomra, kibírom-e ezt a hercehurcát, lesz-e erőm színpadra állni a fináléban. Úgyhogy ne haragudj, hogy túl sok életjelt nem adtam magamról. Végül nagyobb baj nélkül megúsztam, és ez a fontos. Felkaptam magamra egy párizsi toilettet, abban vonultam fel az Andrássy strassen. Azt mondják, semmi sem látszott meg rajtam a kínszenvedésből, a pazar ruha eltakarta. Még jó, mert tout le monde ott volt a premieren, egyetlen hely sem maradt üresen, a siker is óriási volt, a bevétel pedig még ennél is nagyobb. Mi viszont annyira szétestünk, rendezők, szereplők egyaránt, hogy elhatároztuk, a bankettet nem aznap éjjel, hanem majd csak egy hónap múlva tartjuk meg. Mindegy, egy fotográfiára még összeraktuk magunkat. 

2017. április 20., csütörtök

Tóth Péter szóra bírta a zenét


A zongoraművész három meglepetés-ráadást játszott hallgatóságának

Érzelmileg dús, emellett regényes, álmodozó, múltidéző, szélsőséges és a népi hagyományok felé forduló volt Tóth Péter április 19-i gyulai zongorahangversenye, amely a romantika korszakába vezette vissza a hallgatóságot.

A fiatal zongoraművész Schubert B-dúr szonátájával indította koncertjét. Elég nagy bátorság kellett ehhez, hisz annak ellenére, hogy az osztrák zeneszerző ezzel a művével jutott el a legvégsőkig, a darabra egyfajta bensőséges líraiság, szelíd szomorúság jellemző. Olyan alkotás ez, amelyben minden egyszerű, letisztult és dísztelen, külsőséges csillogásnak nyoma sincs, mintha felkészülés lenne az elmúlásra. Alapos zenei műveltség kell ahhoz, hogy ezt a fajta megközelítést, befelé fordulást értékelni lehessen.

Schubertnek mindmáig szűk a rajongótábora. Jóllehet a szakirodalom azt írja róla, nagysága a Mozartéhoz mérhető, s ha egy picit is tovább élt volna egészségben, az egyik legfontosabb zeneszerzőként tartanánk ma számon. Ám másképpen történt. Azokban az évtizedekben Bécsben csak néhány nevet tartottak valamire, ezért Schubert élete végéig keményen küzdött, hogy elismerjék. Jól fizető, biztos állása sosem volt, két alkalommal tanította az Eszterházy udvar grófkisasszonyait, de ezen kívül csak a kottaeladásokból tett szert némi pénzre. Nem tudott tárgyalni, s ezt a kiadók rendesen használták. Szomorú történet az övé, mégsem jelenthető ki róla egyértelműen, hogy mostoha életkörülményei miatt ő is egy szenvedő-művész lett volna. A Gyulán előadott B-dúr szonáta ezt a jellemét állította előtérbe.

– Semmi másért nem vagyok a világon, minthogy zenét komponáljak! Engem az államnak kellene eltartania – vallotta önmagáról. Végakarata szerint Beethoven mellé temették. Zeneművei meghökkentően gyors és lehetetlen modulálások egymás után, amelynek köszönhetően szinte máig utolérhetetlen a hangulat-ábrázolásban.

A hangverseny második részében a meghívott előadó Brahms F-moll szonátáját interpretálta. Ez a kompozíció is előhozta számunkra azt a személyt, aki szerezte. Azt a Brahmsot, aki szintén egy különös figurának számított a maga idejében, hisz folyton hátrafelé tekintett, a jelen nem érdekelte. A közönség szerette, barátai azonban féltek tőle, mert mindenkit sikerült megbántania szúrós megjegyzéseivel.

– Ősi kövület, amely teljesen kívül esik az idők fő folyamán – mondta róla egyik kortársa és ellenfele. Fura szokásai neki is voltak. Idős korában például ugyanúgy öltözködött és ugyanúgy sétált Bécsben, mint két emberöltővel korábban Beethoven, akinek a muzsikájához nem véletlenül hasonlították az övét, ami sokszor hátrányára vált.

1852-ben a sors összehozta a híres magyar hegedűssel, Reményi Edével, tovább...

2017. április 16., vasárnap

Idegenként odahaza


Nem volt jó ötlet beleírni a saját vendégkönyvünkbe.

Gyönyörű tavaszi időben indultunk útnak, a sofőr veszettül vezetett. Jóleső érzés volt ismét így menni, rohanni haza. Bolondul száguldozni, mint ezelőtt tíz évvel. Mindennek örülni, az összes falunak, tanyának, a jól kultivált földeknek, a szép zöld vetésnek. Mintha semmi sem történt volna azóta… Semmi. A nép ugyanolyan mogorva, ritkán köszön, durván tolakodik, de a korábbi énjéhez képest szeleburdibb, vagy inkább nagyképűbb, olaszosabb, gyakran spanyolul beszél, itt-ott angolul, de semmiképp sem az anyanyelvén. Talán szégyelli. Hál'istennek, megállapítjuk, egy-két évig kibírnánk még itt.
De az emlékek elszomorítanak, jobb hallgatni róluk.
Vendéglátónk vastag húslevest tálal fel ebédre, utána rántott csirkét fokhagymás krumplival, uborkasalátával, aztán zserbót, krémest, túrós pitét. A pincébe is lemegyünk egy kis hazai borért. A tornácon ménesi kerül elénk, fejünk fölé kitömött vadkan. Nem csak dísz, funkciója is van. Könnyelmű fiatalokról mesél, akik kilőtték, amikor még megengedték nekik. Fiatalokról, akik ma már nincsenek.
Jobb nem emlékezni.
A szomszédban néhány gyermek hazafias nótákat énekel, gyakorol a másnapi zeneórára. Egymás szeméből olvassuk ki, hogy ugyanazt érezzük. Mit is tudhatnának ezek a csepp emberek arról, amiről mi? Éveken át ültünk itt, gyönyörködtünk a tavaszban. Nyugalom volt, otthonosság, baromfiszag. Nagyszüleink idején még présház is állt az udvar alján. Ez sincs már.
A lakószobában ritkaságokkal megtömött könyvszekrény roskadozott a múltban. A falról a vén Ferencz Jóska olajalakja figyelte minden mozdulatunkat, néha mintha még ránk is vicsorított volna. A kopott bőrszék is eltűnt, pedig mesélhetne azokról a májusokról, amikor a fülemülék akkorát énekeltek, hogy nem tudtunk elaludni. Persze nem is akartunk, annyira boldogok voltunk 

2017. április 15., szombat

Párhuzamok


Bementem, üres volt.

Édes fülesbaglyom!

Tegnapelőtt megérkeztem a pályaudvarra, de te nem voltál ott, nem vártál. Nagyot csalódtam! Legalábbis egy pillanatig ezt éreztem. Ám a kín is hamar elmúlt. Eszembe jutott ugyanis, hogy te csak akkor követsz el ilyesmit ellenem, ha nyomos okod van rá. Valószínűleg hivatalos fogadáson voltál, vagy egy kihagyhatatlan megbeszélésen a polgármesterrel.

Sebaj, feltaláltam magamat, bár egykönnyen nem. A szolgálati járművel kicsit sok bajom akadt, de egy segítőkész, jóvágású fiatalembernek köszönhetően elintéződött. A valódi sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy nem is tudom, hol laksz, erről sosem beszélgettünk. Újabb csalódás! Ekkor ezt tanácsoltam butus fejemnek: jobb, ha nem esel kétségbe, hanem amilyen sürgősen csak lehet, találsz egy kézzelfogható megoldást.

Hallgattam az ösztöneimre, mint mindig, és bejártam a környéket. Halálosan sötét volt, mindenütt borostás képű mosdatlan csavargók ólálkodtak, de valami miatt nekik sem volt kedvük hozzám, nem bántottak. Bizonyára maguk közül valónak néztek (ezen meg sem lepődnék, ha igaz lenne). És amint a pályaudvar körül bolyongtam, észrevettem egy félig kiégett, elhagyatott házat. Ablakai ki voltak törve, ajtaját a szél csapkodta, amiből arra következtettem, hogy nem lakik benne senki állandó jelleggel, tehát nekem pont megfelel. Valószínűleg koldusok használják, amikor én nem járok erre. Bementem, üres volt. A konyhaszekrényt rögvest odatoltam az ajtóhoz, a használhatatlannak tűnő ágyat szétbontottam, darabjait az ablakra szegeltem. Előkerítettem a homályból egy lócát, egy háromlábú asztalt, kicsomagoltam. Nem volt nagy kunszt, hisz csak a legszükségesebbeket hoztam magammal. Szappant, rúzst, kalapot, kesztyűt, szemüveget, poharat, evőeszközt. Annyit csak, amennyi szükséges a túléléshez. Elhelyezem a tükrömet, a fésűmet, a parfümömet. Abban reménykedem, hogy mégis előkerülsz valahonnan, legyen minden kéznél. A hajam bozontos és ragacsos, arcomon meglátszik a fáradtság, szemem alatt szürke karikák. Így nem fogathattalak volna, annak tudatában sem, hogy te nagyon okosan nem adsz a látszatra. A szoba egyik sarkában összegyűjtöttem a szerteszét hevert szalmát, ráterítem a kabátomat, a törölközőmet, alá helyezem a retikülömet, és az egészen letakartam a csipkeszélű kendőmmel, amit hála istennek, magammal hoztam. Borzasztó, hogy még ez a páratlan darab is a hiányodat erősítette! Mivel könyvet nem akartam magammal cipelni (arra való tekintettel, hogy a te féltve rejtett zugodban úgyis találok kedvemre valót), a fényképeimet és a revolveremet helyeztem el az éjjeliszekrényen. Szerencsére gyertyát és gyufát találtam a lakásban, a világítással és a biztonsággal így nem volt gondom. A pongyolámat (a zöldet, amit tavaly húsvétkor vettél nekem) rászegeltem az ablakdeszkára, azt a látszatot keltve, hogy függönyöm, sötétítőm is van, mint egy valódi otthonban. Ezzel is megnyugtattam magamat, hogy zavarni senki sem fog ezek után, dolgozhatok nyugodtan. Miután a technikával elkészültem, szalonnát és kenyeret ettem paprikával, hagymát nem mertem, mert továbbra is abban reménykedtem, hogy betoppansz. Zabolátlanul vártalak, te őrült!

És miközben szelídül átkoztalak a nekem okozott gyötrelem miatt, elővillant, hogy az egyik fotográfiámon nagyanyám egy fényképezőgéppel működik. A helyszín ismerősnek tűnt, mamám kinézete alapján a datálás is sikerült, úgyhogy kíváncsiságomban felnyitottam reám tesztált naplóját, megkerestem benne a vonatkozó részt, amin aztán őszintén elámultam. Képzeld, te, nagy csacsi, a nagyanyám tudósításokból élt annak idején, éppúgy, mint én, és az első nő volt azok közül, akit Párizsban képeiért kitüntettek. Vajon miért maradt ez mindmáig titokban? Az az ötletem támadt, hogy a mesterműveiddel együtt kiállíthatnánk az övéit is, amennyiben rájuk találunk valahol (újabb ürügy a közös utazásra!). Nagy fogás lenne! Na de ezt csak a párhuzam kedvéért…

Túl sokat nem aludtam azon az éjszakán, pedig még egy marék mákot is elrágcsáltam.

Másnap korán reggel besiettem a postára, s feladtam neked ezt a sürgönyt.

2017. április 13., csütörtök

Zalán Tibor ez élet értelméről beszélt


Gyulán, a magyar költészet napján

A meghívottat Elek Tibor irodalomtörténész kérdezte arról, hogyan lett az abonyi kubikos fiából költő. Zalán Tibor erre azt válaszolta, érthetetlen módon, gyermekkorában ugyanis teljesen tehetségtelennek bizonyult a költészet terén. Versírással katonaként kezdett el foglalkozni, ekkor Pilinszky-utánzatokat fogalmazott meg. Megalázottnak, megsemmisítettnek érezte magát, ezért gondolkodni kezdett az élet dolgai felett, és arra jutott, hogy az embernek a legborzalmasabb körülmények között is meg kell őriznie önérzetét, anélkül, hogy képen vágná a másikat. Aztán hosszú ideig szünetet tartott, nem írt semmit.


Ifjúkori élményeire vezethető vissza az is, hogy a magyar költészet napi estnek a Szétgondolt jelen címet javasolta, adta. Mint mondta, fura hétköznapokat él, nem tartozik semmiféle holdudvarhoz, nem tagja egyik egyesületnek, szervezetnek, érdekszövetségnek sem, csak úgy létezik. Mindene megvan, ami kellhet a fennmaradáshoz, mégsem boldog, nem érzi magát jól, nem szeret élni ebben a világban. Hogy mégis mi az, ami nem stimmel körülöttünk? Nem tudja. Ezen is sokat elmélkedett már, de nem jutott semmire. Csak azt érzi már nagyon régóta, hogy az ember által előidézett feltételek közepette nem lehet élni.


2017. április 12., szerda

Harmóniát teremtett a Gyulai Várszínház Kamaratermében a hárfaművész


Hangszertörténeti rezümét is kaptunk Vigh Andreától

Vigh Andrea Liszt-díjas hárfaművész, a Zeneakadémia rektora, a Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál alapítója és művészeti vezetője koncertezett március 28-án a Gyulai Várszínház Kamaratermében. A neves előadóművészt sokan meghallgatták.

A művésznő 1986-ban szerezte meg zeneakadémiai diplomáját, 2009-ben a doktori fokozatot, tíz szólólemeze jelent meg, munkásságáért Liszt-díjat kapott, 1999-ben megalapította a Gödöllői Hárfafesztivált, és mindemellett rendszeresen zsűrizik nemzetközi versenyeken, fesztiválokon. Rektora a Zeneakadémiának, vezetője az intézmény Akkordikus Tanszéki Csoportjának. Mind egyetemi oktatóként, mind előadóművészként sokat tett annak érdekében, hogy a hárfa autonóm hangszerré váljon Magyarországon.

A koncert felvezetéseként Vigh Andrea elmondta, a közhiedelemmel ellentétben a hárfa szólóirodalma eléggé gazdag, műfajilag sokszínű. A Gyulán is bemutatott repertoárt úgy állította össze, hogy különlegességet és népszerű műsorszámot egyaránt tartalmazzon, a nagyérdemű olyan művet is halljon, amit ismer és szeret. Így került be az összeállításba Debussy E-dúr arabeszkje és Holdfény című műve, valamint Smetana-Trnecek Moldva-fantáziája.

2017. április 9., vasárnap

Tartozékaink


Tisztelt Apus!

A fényképezőgép immár egy hete megérkezett, ki is próbáltam, de mivel maga azóta sem jelentkezett, nem küldtem a lapnak egyetlen fotográfiát sem. Sőt, be kell vallanom, amit a legutóbbi levelemben leírtam, abból semmi sem igaz. Kivételt képez az utolsó néhány sor, ilyen tekintetben semmi sem változott. Csupán egy április eleji tréfa volt az egész. Szebben fogalmazva: egy szemenszedett, ronda hazugság! Remélem, nem sértődtél meg. Sosem verekedtem össze a szőke copfossal. Dühös voltam, az igaz, szívesen fel is pofoztam volna, de nem tettem meg. A gép úgy tört össze, hogy haragomban a földhöz vágtam. Tehát én vagyok a bűnös, senki más. Ez az egyik, amiről most hirtelen felindulásból, a biciklimen ülve tájékoztatni akartalak. De azért köszönöm, hogy vett nekem egy újat.

A másik ennél szomorúbb. Még jó, hogy csípős, hideg a szél, ezért csöppet sem feltűnő, hogy potyognak a könnyeim. Nem is tudom, írjam-e meg neked. Érdekli-e magát egyáltalán, mi van velem? Untatni nem szeretnélek. Szóval hazafelé menet betértünk a bandával egy útszéli kocsmába, ahol borzalmasan rossz kávét ozsonnáztunk, majd hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy szükség van-e, vagy sem a közlönynél női vénára. Igazából nem is beszélgetés volt ez, inkább veszekedés, mert ismét az történt, hogy mindenki megállás nélkül mondta a magáét, nem engedett a saját igazából, főként Pál nem, úgyhogy nem változott semmi sem. Továbbra is az a direkció véleménye, hogy haza kell mennem. Majdnem rosszul lettem, de aztán kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha nem érintett volna meg. Ráfogtam a kávéra. A legelviselhetetlenebb az volt, amikor azzal hozakodtak elő, hogy rövid hajú, alacsony nőt nem foglalkoztathatnak, mert rontja a cég presztizsét. Nos, emiatt sem dolgoztam a héten, bele voltam betegedve.

Most a biciklimen ülök a főtér közepén (hol másutt ülhetnék?), bőgök és írok, pakkjaim a vállamon, rúzs, cipő, kalap, fogkefe, és számos egyéb olyan apróság, amit gyorsan össze tudtam kapni, hogy elindulhassak időben.

Tanulmánykötet jelent meg dr. Erdész Ádám levéltárigazgató tiszteletére


Oltvai Ferenc-díjat kapott dr. Szabó Ferenc történész

Meglepetésnek szánták a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárának munkatársai új tanulmánykötetüket, amelyet a 60. életévét betöltött dr. Erdész Ádám tiszteletére jelentettek meg. Az EÁrchívum-ot április 7-én, pénteken adták át az ünnepelt levéltárigazgatónak a városháza dísztermében.

Kovács József országgyűlési képviselő és Görgényi Ernő, Gyula város polgármesterének jelenlétében Sáfár Gyula levéltárigazgató-helyettes köszöntötte elsőként a 60. életévét tavaly decemberben betöltött dr. Erdész Ádámot. Mint mondta, a rengeteg tudást, bölcs látásmódot és tapasztalatot igénylő történészi-levéltárosi hivatás kiteljesedéséhez, magas szintű műveléséhez ez a legideálisabb életkor. A kötetet meglepetésnek szánták, szerkesztését a legnagyobb titokban végezték, úgy dolgoztak rajta, hogy az ünnepelt semmit se tudjon róla. A hivatalos munkaidőből elcsent órákért ezúton kértek elnézést.  

Erdész Ádám 1956 decemberében született Mezőberényben. A történelem és a magyar irodalom iránti érdeklődése már nagyon korán megmutatkozott, érettségi után az ELTE Btk. történelem-levéltár szakán tanult tovább. Itt szerzett diplomát 1980-ban a mezőhegyesi ménesbirtok históriájáról írott dolgozatával. A gyulai archívumban végzett kutatásai során ismerkedett meg az akkori igazgatóval, dr. Szabó Ferenccel, aki abszolválását követően állást ajánlott neki. Alkalmazottként bejárta a ranglétrát, és olyan levéltárosokkal dolgozhatott együtt, akik értékelték szorgalmát, felkészültségét, egyengették pályáját. 1994-ben igazgató-helyettesé nevezték ki, két évvel később igazgatóvá. Azonnal új kihívással szembesült, hisz ekkor jelent meg a levéltárakban az informatika, az oklevelek digitalizálásának szükségessége, amit Gyulán az elsők között szerveztek meg irányítása mellett. Ezt követően országos szinten is feladatokat kapott és látott el. Kutatóként többek között feldolgozta a Kner Nyomda múltját és Márki Sándor életútját, mindkettő hatalmas odaadást, szakmai alázatot igényelt. 2015-ben a Márki-napló megkapta az év levéltári kiadványa díjat. Emellett évente gondoskodott a Levéltári Közlemény kiadásáról is.

2017. április 8., szombat

Operakommandó


Öt nap, tizennégy előadás

Békés megye több településére is elviszi az opera műfaját a fővárosból érkezett Operakommandó. A programról Aczél András rendezővel, műsorvezetővel beszélgettünk a Göndöcs-kertben április 5-én, a gyulai művelődési központban megtartott előadásuk után.

Komárom-Esztergom megyéből egyenesen Békés megyébe vezetett az Operakommandó útja. A Viharsarokban öt nap alatt tizennégy előadást tart az operáról iskolásoknak a Budapestről érkezett csapat. A program ebben az évben indult a Magyar Állami Operaház és a Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. együttműködésében, és várhatóan lesz folytatása, hisz eddig sikeresnek és eredményesnek bizonyult – tájékoztatta lapunkat Aczél András, a kommandó gyulai fellépésének rendezője és műsorvezetője.


A kiszállás célja elsősorban a műfaj megismertetése, népszerűsítése, másodsorban a rossz beidegződések, előítéletek eloszlatása. A harmadik nap után Aczél András úgy látja, a legtöbben még annak tudatában élnek, hogy az opera egy kellemetlen, zord zenei stílus, amelynek előadói nagy, kövér emberek, a történet végén pedig egyikük biztosan meghal a színpadon, éppúgy, mint a legsötétebb viccben. Elkeserítőnek tartja, mennyire hiányos a tanulók tudása, függetlenül attól, milyen korosztályt képviselnek. Aczél András ezt annak tulajdonítja, hogy zenét manapság egyszer hetente oktatnak a magyarországi iskolákban, ami szinte semmire sem elegendő, s ami még ennél is szomorúbb, hogy a legtöbb családban egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a zenei nevelésre. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a nebulók nem tudják, hány olyan filmbetétdalt hallgatnak meg, amely valójában részlet valamelyik híres operából.


2017. április 6., csütörtök

Együttlét


Azokról van szó, akikkel beszélgetnünk sem kell, mert látjuk, mire gondolnak.

(…) De vannak találkozások, amelyek elgondolkodtatnak. Vagy hogyismondjam... Tudják, amikor folyamatosan az az érzésünk valakivel kapcsolatban, hogy örök idők óta ismerjük. Akiről úgy véljük, meg sem kell szólalnunk, mert mindent tud rólunk, vagy ha nem is tud, akkor megsejt, ráérez. Pedig állítólag még sosem találkoztunk. Talán még be sem lettünk mutatva egymásnak. Soha senki nem bökött felé, s nem mondta azt, hogy ő a Laci. Mégis evidens, hogy ő az, másvalaki nem lehet. Ő, akinek tegnap köszöntünk először, ma viszont már olyan, mintha együtt nőttünk volna fel. Aztán kinevetjük saját magunkat, hogy mik nem fordulnak meg a fejünkben, ilyen ugyanis nem létezhet. De aztán elcsendesülünk, mert hátha mégis van valami ebben, talán egy természeti törvény, amit még nem fedeztünk fel, amivel elkéstünk, ezért büntetést rónak majd ki ránk, jó nagyot. A nemistudjuk, hogy kik.

Azokról van szó, tovább...

2017. április 1., szombat

Némi túlzással a csúf kislánytól


Tisztelt Apus!

Elbújtál, sehol sem láttalak, és ettől roppantul dühös lettem. Felfoghatatlan marad számomra, miért pont erről a beteg, lufieregetős rózsaszín rendezvényről kellett tudósítanom. Borzalmasan éreztem utána magamat. Napokig nem aludtam, csak szedtem az afrodiziákumokat, talán még rosszul is lettem tőlük, pontosan már nem emlékszem, mindenesetre valami nagyon rossz történt velem. Azt mondják, bevettem egy marékkal. Igaz, hogy gyógyhatású bogyó volt az összes, ám nagy mennyiségben méregként hatott. Én csak azt tudom, hogy a kórházban kötöttem ki, szinte meghaltam. Kezem-lában fel volt kötve, az államon gipsz, az orromon horpadás, és még szemüveget is adtak rám, a számat meg kitömték egy ocsmány műfogsorral. Elképzelheted, milyen képem lehetett. Bele se mertem nézni a tükörbe, pedig erőltették, folyton azt ismételgették, hogy nézd csak meg magad, kislány, nézd meg, mit tettél magaddal! Ha pedig ki kellett mennem, kínszenvedés lett a nyomorúságos kis életem. Nem is azért, mert segítség nélkül a tolószékbe se tudtam beleülni, hanem inkább a szégyenérzet miatt. Egész egyszerűen szégyelltem magamat a doktoroktól. Van köztük egy remek kinézetű is, hű! Folyton incselkedett velem, tetszett is, amiket csinált, lábujjhegyre állt, szamárfülezett, meg ilyenek, na de amikor arról lett volna szó, hogy kiguruljak a folyósora ebben az állapotban és a csíkos pizsamában, amit rám adtak, inkább lemondtam róla. Nem akartam, hogy meglásson. Pedig hát… Nem is értem, mi volt ez az egész. Hisz állítólag vagy nekem te. Szeretném, ha ez így lenne. S látod, már el is múlt minden haragom.


De: kérem, ilyen kétértelmű, antiszociális eseményre tovább...