„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. július 21., péntek

Virtuózokkal barangoltuk be zeneország csodáit a gyulai várszínpadon


A fiatal tehetségeket a Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte

A magyar köztévé Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsorának felfedezettjei koncerteztek július 19-én este a várszínpadon. A gyulai összművészeti és színházi fesztiválra Bolyki Zoltán karmester, a Hegyvidéki Solti György Zenekar művészeti vezetője kísérte el a fiatal muzsikusokat, akik a meghirdetettől kissé eltérő felállásban léptek színre. 

Bolyki Zoltán karmesterként és műsorvezetőként érkezett Gyulára, hogy a komolyzene világának gyöngyszemeit és kitüntetett képviselőit bámulatos tárgyi tudásával, kellemes előadásmódjával ajánlja a virtuózok hallgatóságának figyelmébe. A koncertet fennakadások nélkül, percre pontosan vezette le, így a negyedórás szünettel frissített, remek összeállítású kétórás hangverseny üdítő kikapcsolódást jelentett a forró nyári estén.

Az ifjú muzsikusok lenyűgöző teljesítménye mellett a rendezvény sikerességéhez a Solti György zenekar is hozzájárult. Az együttes kiemelten fontosnak tartja a fiatal tehetségek mentorálását, felkarolását, ezért rendszeresen lép fel a virtuózok partnereként.

A gyulai fesztiválon elsőként a Virtuózok idei évadjának felfedezettje, Bonino Anna Szófia mutatkozott be. A fiatal hölgy nem érkezett magányosan: magával hozta azt a 19. századi osztrák mesterhegedűt, amelyet különleges díjként a Virtuózok Alapítványtól kapott a köztévé műsorában. Ezen a hangszeren játszotta el Vivaldi A nyár című G-moll concertóját. A dallam elején a tikkasztó hőséget, a folytatásban a kakukk és a gerle énekét tolmácsolta precíz vonójátékával. Egy speciális technikával a második tételben elérte, hogy a természet felbolyduljon, rovarok és bogarak hangja zavarja meg a tökéletes összhangot, mi pedig összetalálkozzunk az összes létező kellemetlenséggel. Az apró intermezzo persze nem akadályozta meg abban, hogy hegedűje széles ívben énekeljen tovább, szórakoztatásunkra kikavarjon egy vihart, amely a harmadik, záró tételben tört ki teljes erővel. Cikázó villámok és mennydörgések változtak át ekkor virtuóz futamokká.

A következőkben a francia romantikus, Adolf Adam Giselle című balettjéből idézett a zenekar, lágy szólamaikat Szauer Bianka hárfaszólója tette varázslatossá. A tüneményes leány a Virtuózok döntőjéből indult el világhódító útjára, s mára elérte, hogy nevét a nemzetközi szcéna is megismerje. 2015-ben meghívást kapott a moszkvai Diótörő című komolyzenei versenyre, amelyen egyedüliként képviselte az országot. Idén ősztől a Liszt Ferenc Zeneakadémia különleges tehetségek osztályában folytatja tanulmányait.

Harmadikként Holozsai Eszter, a második széria kicsik korcsoportjának győztese egészítette ki a fellépők sorát. A fuvolaművész J. S. Bach H-moll zenekari szvitjéből adta elő a bravúros zárótételt, a Badineri-t.

Kökény Tamás a második évad győzteseként sok-sok különleges koncerthelyszín mellett idén tavasszal New Yorkba, a Carnegie Hallba is eljutott. A gyulai várban a 19. századi magyar zongorafenomén, Liszt Ferenc érzékenyebb hangvételű darabjának közvetítésével, a Szerelmi álmokkal érintette meg publikumát. A showmanként sem utolsó nagybőgőst Szüts Apor kísérte zongorán, aki a várszínpadon komponistaként is megcsillogtatta szakmai tudással párosult zsenialitását. Saját szerzeménye, a Groteszk tangó hatalmas éjjenzést és tapsvihart váltott ki. Érdekes volt megfigyelni, miként vonultatta fel billentyűzetén a vonószenekarokon elképzelhető extrém hangzásokat, miközben gyakran éreztette velünk, hogy elképzelései ütőhangszerszerű játékmódokat követelnek meg a zenekari tagoktól.

Szüts Apor tangója de Falla szintén latinos temperamentumú rituális tűztáncához vezetett át, amit az első felvonásban fellépők együttesen adtak elő.

A szünet után a nyáresti koncertek elmaradhatatlan szerenádjával, Mozart Egy kis éji zenéjének nyitó tételével folytatódott a hangverseny, majd játékkal és interakcióval. Ebben Szüts Péter kapott improvizációs feladatot: a zongoristának bele kellett élnie magát négy komponista stílusába, akiknek nevét a közönség húzta ki egy kalapból. A fiatal ennek folytán lehetett Chopin, Beethoven és Gershwin. Mindhárom „idegen testben és lélekben” hitelesen és remekül teljesített.

A mókázás után komolyabbra fordult a „szó” s a hang. Karai József mesebeli figurákat megjelenítő, változékony és eleven Groteszk táncát Holozsai Eszter játszotta el fuvolán, az orosz romantikus, Mihail Glinka éjszakai muzsikáját, a Noktürnt Szauer Bianka idézte fel hárfáján. Kökény Tamás Paganini Mózes fantáziájával állt újra közönség elé, hogy ismét meglepje. Az eredetileg hegedűre írt darabot Paganini oly módon találta ki, hogy a játékos ne használhasson több húrt, csak egyetlen egyet.

Bonino Anna Szófia és Szüts Apor is hozott még egy csokorra valót: párt alkotva hívták elő hangszereikből Fritz Kreisler olasz barokk stílusban kidolgozott Prelúdium és allegróját. Befejezésül két népszerű Piazzolla-mű csalt mosolyt az arcokra. A Kökény Tamás szólójával fűszerezett szentimentális Oblivion záróakkordként éppúgy robbantott, mint a Libertango Szüts Apor átiratában. Utóbbi kétszer is, másodszor ráadásként a második blokk virtuózainak és a Solti György zenekar közreműködésének köszönhetően. 


2017. július 19., szerda

Hatvanhat percben nézhettük meg, mit meg nem teszünk azért, hogy rosszul éljünk


Díjazott előadást hozott el a Shakespeare Fesztiválra a temesvári magyar színtársulat

Shakespeare, Sonnet 66 a címe annak a produkciónak, amellyel a temesvári magyar színház egyetemes jelrendszerével, kiegyensúlyozottságával, komplexitásával és kimagasló színészi játékával megszerezte a legjobb előadásnak járó díjat az idei INFANT Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztiválon Újvidéken. Gyulán július 15-én mutatták be a darabot az Erkel Ferenc Művelődési Központban.


 „FÁRADT vagyok, ringass el, óh Halál! –:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent Hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot Doktor-Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok, jobb volna messze mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”


Tizennégy sor hatvanhat percben. Látszólag ennyi az előadás. Ennyi: egyetlen szonett Szabó Lőrinc fordításában. A látszatnál azonban sokkal több. Mert minden egyes verssor előhív egy jelenetet, egy színt, mint az Ember tragédiájában, és még tartalmilag is szinte ugyanazt kapjuk, mint Madáchtól. A 21. századi ember tragédiáját, ezúttal Shakespeare-től, a rendezőtől (Kokan Mladenovic), a dramaturgtól (Góli Kornélia), akire ezúttal igen fontos feladat hárul a koreográfustól (Andreja Kuletevic), a zeneszerzőtől (Irena Popovic) és a temesvári magyar színház társulatától. Angolul, mert hogyan másképpen közölhetnének a nemzetközi porondon a mai Európában? Tizennégy sort, nem többet, hatvanhat percig, időre, angolul a kontrollált és időzített vén kontinensen. Mindezt le is fordítják nekünk, mert az etnikumoknak, a nemzeti kisebbségeknek és a nemzeteknek állítólag jogaik vannak az államokban.

Mindössze tizennégy sort kapunk hatvanhat percben, mert ennyi pont elég ahhoz, hogy elmondjunk magunkról mindent. Kifejezzük, milyenek vagyunk valójában. Mindig ugyanazt a tartalmat mindenik soron következő 66 percben. Sosem jobbat, mindig csak a rosszat. Akasztott emberként ébredünk, akasztott emberként fejezzük be. Ennek a történetnek egyetlen izgalmas része van, a köztes, amely az akasztás után és előtt bontakozik ki. Ezt fejti ki a darab, mint a híradókban, felkiáltójelekkel.

Sokan álltak fel és mentek ki tüntetőleg a teremből a negyvenvalahányadik percnél. Talán csak nem azért, mert nem tudjuk elviselni, amikor a szemünkbe mondják, mekkora bunkók vagyunk, mennyire rosszul csináljuk? Annyira romlottak, hogy saját magunkat sem vagyunk képesek elviselni? Lám, most élő példával igazoltuk: nem tudjuk. Sértődötten, feltűnően és dacosan kivonulunk az előadásról, amelyben azt látjuk, hogy az Ave Maria eltorzult szólamaira csecsemőket dobálnak szét szívtelenül a keresztény Európában. Két műkönny a szembe, mellé rengeteg ígéret, populista hazugságdömping a méltányos bánásmódról, emberi jogok reményfelhőcskékbe csomagolva, győzelmi jelek és mázsányi békeszimbólum, csillagos égszínkék zászló, egyenlőség a papírforma szerint, és készen is vagyunk. Amúgy meg ennyi: kontroll a végtelenségig a mindennapokban, semmi egyéb. Ellenőrzés, motozás, vájkálás az üres zsebekben, katonásdi. Menekültek, anyák, családok a rács mögött, fegyveres rendőrök a falaknál, kisgyermekek az uniós bevásárlókosárban várják, hogy nyújtsunk feléjük egy védelmező kart, tegyünk igazságot. Nem, nem adunk, mi elfutunk, hátat fordítunk.

Sokkoló és hatásos a temesváriak produkciója. Erős, kemény, fájó, megdöbbentő. Politikailag leleplező és tényfeltáró. Jó. Nagyon jó.

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház régóta foglalkoztat szerb és román rendezőket, játszik szerb, román és német közönségnek. Mert a helyi szórványmagyarság már nem tudná fenntartani önnön teátrumát. A kapunyitás megoldotta az örökös problémát, feltöltötte az üresjáratokat, és egyben lendített is a társulat dinamikáján. Díjnyertes előadások tömkelege született meg az új irányelveknek köszönhetően. A bánsági teátrum kimagasló érdeme, hogy annak ellenére produkál minőséget, éli túl a digitális konkurenciát, hogy elveszítette azokat, akikért megszületett. Gyulán nem csupán azért feliratoztak, hogy értsük az angol szöveget, azt a tizennégy sort, amit bármelyik Shakespeare-összesben elolvashatunk, hanem azért, mert odahaza is ezt teszik. Azóta van ez így, amióta a magyar nyelvű előadásaikat a román, bolgár, ukrán, török, arab és kínai ajkú nézőknek is ajánlják. Régóta.

A Shakespeare, Sonnet 66 című darab persze, mint már említettem, nem csupán emiatt angol nyelvű. A jelent vágja a képünkbe, a nyugatról importált egészségtelen versenyfutást, az őrültségbe kergető törtetést, a szolgalelkűséget, a betagozódást, az önfeladást, és emiatt. Azt a rengeteg érthetetlenséget és kegyetlenséget mutatja be gyomorforgató cinizmussal, amelybe belekényszerülünk. A törvények és rendeletek labirintusában felvesszük az egyenruhát, majd eltáncoljuk, amit kell. A buli és a stopperóra vezényszóra indul, és tart a teljes kifulladásig. Nem számít, ki bírja tovább, mert a győztesre éppúgy halál vár, mint a leggyengébbre. A nyertes koronával a fején vehet búcsút a nagy összeröffenéstől, neki sem kegyelmeznek: megalázzák és megbüntetik.

Mladenovic világában dresszírozott kutyaként nyalatják fel velünk a padlót, a nőnek kuss a szava, s amikor már senki sem bírja tovább, és fellázad, kinyitja a száját, kiírja magából a nyomasztó lehetetlenségeket, elhallgatatják, belegyömöszölik egy fekete szemeteszsákba, akárcsak a háztartási hulladékot. Ebben a világban a nagyhatalmak diktálnak. Ha nekik úgy jó, gázmaszkkal szaladgáltatnak le-föl, amíg meg nem unják, és fel nem akasztanak, ki nem végeznek, szemrebbenés nélkül meg nem semmisítenek. Csak merj ellenszegülni, merj pofázni. Merj élni. Merj ember lenni.

A Shakespeare, Sonnet 66 szerint földgömbünk egy lufi, amit túlnyomás alá helyezünk. A balon nem bírja, szétrobban, mint a Shakespeare-i életműben. A produkcióban mindazok felvonulnak, akiket a brit szerző halhatatlanná tett, de akiket mégsem tudott megmenteni. A dán királyfi, Othelló, III. Richard, Macbeth, Prospero, Rómeó és Júlia egyaránt átvonul a színen, mindnyájan eljárják a magukét, mindnyájan funkciót kapnak a mában, de a szerelmet, az emberi kapcsolatok alfáját egyikük sem éli túl. Aki mindebből kimarad, a szárnyas puttó, az ízléstelen kacat, az ordináré közhely, a magamutogató, elnőiesedett fiatalember, a beazonosíthatatlan, céltalan teremtmény, aki az utca nyelvére írja át a feszes költői gondolatokat, rapesíti a valóságot, ám rögtön utána le is zárja az ügyet, készít magáról egy szelfit, és elvonul. Ő az, aki csak úgy van. A túlélő, a játékmester.

Július 15-én hatvanhat percig nézhettünk szembe önmagunkkal. Nem volt sem könnyű, sem szép, sőt, rohadtul nehéznek tűnt, gonosznak és csúfnak. Gyönyörködhettünk a meztelenségben (jelmeztervező: Tatjana Radisic), zenére. A szonett egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést, csak hitet abban, hogy idővel mások is, egyre többen meglátják azt, mit mi, a Shakespeare, Sonnet 66 publikuma és alkotógárdája, mert együtt könnyebb tűrni, elviselni és változtatni.


2017. július 17., hétfő

„Mindenki Simándyja” is eljön Gyulára


Az Év kiállítása 2016 díjat elnyert tárlat vándorverziója július 17-én nyílik meg

Simándy József operaénekest a Bánk bán tette hallhatatlanná, így a születésének centenáriumára elkészült emlékkiállítás vándortárlatának mindenképp helye van Erkel Ferenc szülővárosában. A Háromszázezer magas Cé – Simándy 100 című válogatás július 17-én délután 5 órakor nyílik meg a várszínház kamaratermében. 

Szakmai zsűri értékelése szerint az Év kiállítása 2016 díjat idén elnyert Háromszázezer magas Cé – Simándy 100 című időszaki tárlat rendkívül gazdag kommunikációs készlettel teszi befogadhatóvá, avatja időtállóvá Simándy József operaénekes életét és életművét. Simándi Katalin és Sipőcz Mariann kurátorok, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársai, valamint Mihalkov György látványtervező munkájának egyediségét az adja, hogy elszakad a klasszikus kiállítási formáktól, és azt a kort is megidézi, amelyben az előadóművész felnőtt, ünnepelt sztárrá vált.

A Bajor Gizi Színészmúzeum vállalkozása mindemellett a legnagyobb mindazon tárlatok közül, amelyeket Magyarországon operaénekesről készítettek. Létrehozói árnyalni kívánják azt a napjainkra rögzült képet, amely Simándy Józsefet Erkel Ferenc Bánk bánjával azonosítja, ezért arra helyezték a hangsúlyt, hogy bemutassák összes feledhetetlen színpadi szerepét, mindenki Simándyját. Rendezőelvük előtérbe állítja azokat az alkotótársakat is, rendezőket, karmestereket, tervezőket és a kiváló partnerek sokaságát, akik az 1945 utáni időszakot a Magyar Állami Operaház aranykorává avatták.

Az életpálya bemutatásához felhasznált anyagok gerincét a Simándy-család archívumában fennmaradt dokumentumok alkotják, amelyet az Operaház Archívuma és Emlékgyűjteménye, az MTI fotóanyaga, az OSZMI Fotó- és Színlaptárának dokumentumai egészítenek ki. A rajongás korabeli tárgyi emlékei mellett a fiatalabb korosztályok számára beépített interaktív elemek szolgálnak érdekes kiegészítő információkkal.

A gyulai közönség ebből a hatalmas és átfogó anyagból kap válogatást a várszínházban, ahol július 17-én délután 5 órakor Somogyvári Ákos, az Erkel Ferenc Társaság elnöke ajánlja majd a publikum figyelmébe Simándyt mint hétköznapi embert és énekest.

A kiállítás augusztus 13-ig díjmentesen lesz megtekinthető a kamarateremben.


2017. július 16., vasárnap

A sötétség ellen harcolt a nagyváradi társulat a gyulai éjszakában


Megmásíthatatlanul román előadást mutatott be a Mária Királyné Színház

Gavriil Pinte rendező és Roxana Ionescu színpadi építész díjazott Shakespeare-adaptációját hozta el a gyulai nemzetközi színházi fesztiválra a nagyváradi román teátrum társulata. A produkciót július 12-én néztük meg a Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felállított sátorban.

Remek döntés volt belevetni a gyulai sötétségbe az Éjszaka szívében – A Lear történet című előadás közönségét. A Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felhúzott sátor funkciói így megtöbbszöröződtek: amellett, hogy áthaladhatott rajta egy végtelenített vasútvonal, új helyszínt is belevarázsolt a város kulturális életébe. Már csak ezért is milyen jó, hogy eljöttek hozzánk a nagyváradiak.

Kétségbevonhatatlan: a Gyulai Várszínház valamire nagyon ráérzett. Megértette, hogy a klasszikus értelemben vett színházi előadások a végüket járják, egyre szűkebb réteget érintenek meg, ültetnek be a teátrumokba, főként nyaranta. A Gyulai Várszínház megértette a 21. század intelmét: a színjátszást ki kell vinni az utcára, bele kell ásni a közéletbe, ugyanoda, ahonnan ered, amelyből táplálkozik, abba a közegbe, amelyet értelmez és felmutat.

Gavriil Pinte és Roxana Ionescu darabja jellegzetesen kortárs, és félremagyarázhatatlanul román. Amit a publikum a váradiaktól Gyulán láthatott, nem más, mint a mai román színjátszás összegzése. Aki egyetlen szót sem értett az egészből, nem tudta követni a magyar feliratozást, az sem veszített semmit. Mert a kortárs román színjátszás nem szövegközpontú: annyi hangzik csak el az eredeti műből, amennyi szükséges. De pont annyi, nem több, nem kevesebb. És pont úgy, ahogyan kell: kifejezőn. Ha kell hangtalanul, ha kell, suttogva, ha kell üvöltve.

A kortárs román színjátszás, éppúgy, mint a kortárs román közélet, hatásvadász. A látvány a fontos, a felszín, a dinamika, a mozgás, és nem utolsó sorban a közönség, amelynek figyelmét mindvégig fent kell tartani, akit káprázatok tömkelegével el kell vakítani. A váradi román társulat ilyen tekintetben hiánytalanul megoldotta feladatát. Nem azt kaptuk tőlük, ami szép, ami nem is létezik, csak az álmainkban és a mesékben, nem a szokásos utcai blődségeket ontották magukból, amiken csupán azért szoktunk nevetni, mert kényelmetlen rezzenéstelen arccal végignézni az előadást. Felhozatalukban folyik és ömlik a vér, emberek halnak meg, nyírják ki egymást kegyetlenül, karakterek rohannak fejvesztve a vesztükbe, egymás holttestein át. Szerelmet, bosszút, gyűlöletet egyaránt kapunk az alkotóktól. Éppúgy, mint a valóságban.

A Lear történet egy nagyobb ciklus része, mondhatnók egy sorozat, amely Shakespeare-szövegekből táplálkozik, és amelynek az Éjszaka szívében csupán a gyűjtőneve. Nem véletlenül, mert az egyes epizódokban a sötétség mágikus erejéből meríti ötleteit a társulat. És ha valamiből sok van ebben a produkcióban, az a fantáziadús megoldás, amelybe bőven belefér a multifunkcionális, mégis egyszerű, kevés elemmel operáló díszlettervezés, de helye van benne az akrobatikának is. A király őrültségbe vezető históriája, az őszinte örökös elüldözése, s a rossz igazságos felszámolása és felszámolódása egyetlen vonatvágány köré rendeződik. Az emberi kapcsolatok drámája a sínek körül, felett és alatt bonyolódik, a halálból érkezik és a halálba, a megsemmisülésbe tart. Az élet ilyenszerű jelképével sűrűn találkozunk a román színpadokon. Ebben a közegben azzal teszik egyedivé, hogy még futó- és hóhérpadok, étkező és ravatali asztalok is kibonthatók belőle, utalva arra, hogy útjaink néha rejtett mélységekben, gyomorforgató társításokban folytatódnak.

Roxana Ionescu szcenográfus nevét nem véletlenül emeltem ki, hisz ő az, aki a darabnak díjat szerzett 2016-ban a nagybányai Atelier nemzetközi fesztiválon, amely, tegyük hozzá, a rangosak közé tartozik. Gavriil Pinte pedig azok közül való, akik ugyan Erdélyből indultak és Erdélybe tértek vissza, Marosvásárhelyen jártak egyetemre (2004-ben Az ember tragédiája színrevitelével is megbirkózott), de közben a magának mindent megengedő, szemtelenül bátor és impulzív, pofátlan és semmitől se visszarettenő vérbeli román színházi világba is beletanultak. Pinte egyébként rádiórendezéseiről is híres, teátrális munkái pedig kiemelkedők. A Lear történetben a nyugati, Shakespeare-i univerzumot elegyíti a kelet-európai kultúrával, Visniec látásmódjával, és Ionescóval, így éri el azt a mágikus hatást, amelyről kár, hogy lemaradt az, aki nem jött el, hogy megnézze ezt az előadást.

Aki pedig ott volt, egy hátborzongatóan összehangolt Leart látott, amelyben a játékosok egyetlen pillanatra sem estek ki szerepeikből, és hiteles gesztusaikkal a nagyérdeműt is visszahozták a jelen értelmetlenségeinek tengerébe. Amennyiben a néző esetleg kétségbeesett attól, hogy elvesztette a fonalat, összezavarodott, és odáig jutott, hogy már csak csodálattal, elképedve szemléli, mi mindent húznak elő tarsolyukból az alkotók, gondoljon arra, hogy a kortárs román színházban nem áll minden mögött egy-egy szimbólum, háttértartalom. A román színháznak épp az a lényege, hogy önmagát adja, elbűvöl, megszédít, de nem dolgoztatja túl az agytekervényeket.

Utoljára akkor találkoztam ezzel a társulattal, amikor még a Szigligeti nevét viselő magyar színházépületben működtek a Bémer téren. Azóta bizony sok minden változott, a trupp megkapta a hatalmas palotát, és felvette a váradi szellemiségtől idegen egykori román királyné nevét. Igazgatását illetően talán még önállósodott is, hatvan évnyi lét után. Ami megmaradt, az a színvonal, amellyel a vidéki, úgymond „provinciális” színház már tíz évvel ezelőtt is képes volt felzárkózni a legjobbak közé.


2017. július 14., péntek

Próbáljuk ki: könyököljünk rá az egyik térdünkre, üljünk így egy órán át, és közben ne mozogjunk!


Albrecht Júliával, a Gyulai Művésztelep Egyesület elnökével beszélgettünk a hétköznapokról

Volt olyan időszak az életükben, amikor évközben is kivettek albérletet Gyulán, hogy mielőbb befejezhessenek egy-egy nagyobb lélegzetű munkát. Az utóbbi esztendőkben már csupán három hetet töltenek itt folyamatosan, idén július 3-án érkeztek. Ők a művésztelepesek. Múltjukról és jelenükről egyesületük elnökét, Albrecht Júliát kérdeztük.

– Miért Gyula?

– Ez úgy volt, hogy a szocializmusban a kultúrát kötelező volt támogatni. 1969-ben indultunk, amikor Gyula városa nagyon szeretett volna egy művésztelepet. Az 1920-as, 1930-as években már működött itt egy kolónia, elég jó nevű, profi festők, szobrászok dolgoztak, éltek a keretei között. Aztán jött a világégés, az elhurcolások, és felszámolódott. 1969-ben jutott eszébe néhány igényesebb vezetőnek, hogy megint jól jönne egy szabadiskola a városnak. Ezen felbuzdulva leadták az igénylésüket a Népművelési Intézetnek, arra az esetre, ha valakik, társaságok helyszínt keresnének, akkor ajánlhassák nekik Gyulát. A mesterünk, akit Tóth Tibornak hívtak, és akihez 12 éves korom óta jártam festészetet tanulni, de nem csak én, hanem az alapítók közül többen is, szakkört vezetett Budapesten, a 17. kerületben. Ő felfigyelt erre a lehetőségre. Úgy gondolta, jó lenne kivinni bennünket nyáron a természetbe, hogy ott is dolgozhassunk, ne csak a műteremben, hisz a művészeti tevékenységnek a plein air is része, ebben is gyakorlatot kell szerezni. Először Mohácsra irányítottak, amit ki is próbáltuk, de mivel elég sok probléma merült fel, lemondtunk róla. Gyulára 1969-ben jöttünk először, úgy, hogy a mesterünk előbb leutazott, megnézte a várost és tárgyalt az elöljárókkal. Nagyon lelkesen, támogató hozzáállással fogadtak, ezért itt maradtunk, jónak tűnt.

– Ma gyakran halljuk kifogásként, hogy Gyula mindentől messze van, szinte megközelíthetetlen. Önök nem érezték ezt a távolságot?

– Kicsit ugyan messze van Budapesttől, de ez már akkor sem számított. Többet ért, hogy a nyugalmas, csendes és igényes polgári kisváros, amely a Dunántúlon is megállná a helyét, azonnal megtetszett. A helyiek fogadókészsége megragadó volt, szívesen láttak vendégül bennünket, ezt erősítette a természeti környezet, hisz itt ki lehet menni a Körösökhöz, tájat, utcarészletet is lehet festeni. Ha leültünk egy sámlira az utcán, és elkezdtünk festeni, rögtön érdeklődtek, honnan, miért, mennyi ideig. Én 1969-ben 19 éves voltam, abban az évben vettek fel a képzőművészeti egyetemre. Ennyi idősen az ember másként ítéli meg a világot, mint érettebb fejjel. Nem egyszer megkérdeztük a kíváncsiskodókat, hol laknak, mit csinálnak, elmehetnénk-e hozzájuk, megnézhetnénk-e, van-e az udvaron valami festenivaló. Vagy ha úgy adódott, bekérezkedtünk egy pohár vízre. Ismerkedtünk, barátkoztunk a házigazdákkal, ők meg velünk. Azonnal nagyon szívélyesen behívtak, beengedtek. Ez ma már nincs. Elég sok enteriőrt, belső udvart, kertet, portrét készítettünk így, és nagyon sok ismerőst szereztünk rövid idő alatt, kiváltképp az egyszerű, idős emberek körében, mert ők voltak azok, akik ráértek. Néhány év alatt ráéreztünk, hogy ez egy olyan világ, amit gyermekkorunkban a nagyszülőknél már megtapasztaltunk. Ugyanazzal az életmóddal, világnézettel találkoztunk itt, mint amellyel náluk. Például az én szüleim is Törökszentmiklósról, Szolnok mellől költöztek fel a fővárosba. Szóval Gyula közel állt hozzánk. Ez is indokolja, hogy egy dokumentarista, realista festészet, szobrászat alakult ki a telepen. Kötődtünk ahhoz, amit láttunk, tapasztaltunk. A mesterünk is arra inspirált bennünket, hogy ne akarjunk azonnal művészek lenni és a nyugati világ modorában alkotni, mert úgyse fog menni. Egyelőre csak tanuljunk, szemlélődjünk. Ebből a kissé stúdiumszerű, tanulmány jellegű folyamatból nőtt ki a mi realizmusunk, amelyről a mai magyar művészettörténetben ismertté váltunk. Mindenfajta nagyképűség nélkül kijelenthetem, a magyar képzőművészet palettáján a gyulai művésztelep egy sajátos karaktert képvisel.

– Azok közül, akik 1969-ben, a kezdettekkor itt voltak, Júlián kívül vannak rendszeres visszatérők?

– Rácz Katalin, aki szobrász, Vancsura Rita, aki kicsit később csatlakozott a csapathoz, Szakáll Ágnes Munkácsy díjas festőművész és a férje, Lakatos József Péter faszobrász, szoborrestaurátor, grafikus és versmondó, mindketten alapító tagok. Tömpe Emőke keramikus-szobrász, aki az utóbbi években inkább festészettel foglalkozik. Korábban Emőkével és Katával közös műteremben dolgoztunk. Sáfár Pál festőművészt én hívtam meg Gyulára még egyetemista korunkban. Azt hiszem, akkor kétszer le is jött, de aztán sokáig nem láttuk. Az utóbbi öt-hat évben társult ismét hozzánk. Közel húsz éve jön el rendszeresen Csíkszeredából Zsigmond Márton festő és Bara Barna szobrász. Doris Marschall-lal ők alapozzák meg a telep nemzetközi kapcsolatait. És nem utolsó sorban Székelyhidi Attila gyulai festőművész. Mi lennénk az öregek.

– Mi változott a rendszerváltás óta a művésztelep életében, gyulai fogadtatásában?

– A rendszerváltással ugye megszűnt a szocializmus, ami alapvetően nem volt egy jó dolog, viszont akadtak jó vonásai is. A kultúra támogatása kötelességszámba ment, az állami köztestületnek előírásszerűen kellett művészetre költeniük. A nagyberuházások, építkezések saját költségvetésük 5 százalékát képzőművészeti alkotásokra fordították. Ennek tulajdoníthatóan születtek meg a külső-belső muráliák, nőtt meg a köztéri szobrok száma. Ez a szisztéma az 1950-es évektől működött, tehát az állam mint mecénás hatékonyan dolgozott, nem kellett éhen halnia egyik művésznek sem. A rendszerváltozással megszűnt a Képcsarnok, megszűnt az Iparművészeti Vállalat, amely feloszlatásáig műtárgyak forgalmazásával foglalkozott. A helyükbe lépő magángalériák alacsony áron vették át a művészektől az eladásra szánt alkotásokat, és 150–200 százalékot tettek rá, hogy nagyobb legyen a bevételük. Akinek nem volt tanári diplomája, vagy más szakmája, képesítése, elmehetett takarítani, vagy beállhatott gyermekfelügyelőnek, hogy valamiből megéljen. Magyarországon ma megközelítőleg 7 ezer hivatásos művészt tartanak számon. Ehhez a mennyiséghez kicsi ez az ország. A 7 ezerből körülbelül hétszázan élnek meg a művészetükből. Mindenki másnak keresnie kell egy-két kiegészítő állást ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát. Ez a fajta társadalmi átalakulás nagyon nagy változást hozott az 1990-es években. Megrendelések, vásárlások már nincsenek, vagy csak elvétve fordulnak elő, mert az a réteg, amelynek megvolna az ízlése, igénye a szépre, az értékesre, elszegényedett. Ez a függöny lement! 1993-ra megszűnt az az eufória, amely az 1990-es évek legelején jellemezte az embereket, sokan bezárkóztak, elkedvtelenedtek. Annyira elszabadult a pokol, annyira megnőtt a bűnözés, hogy a lakosság félni kezdett. Budapesten lövöldözni, robbantgatni kezdtek a nyílt utcán, maffiózók számoltak le egymással. Szóval egy teljesen ismeretlen helyzet állt elő, amit sem kezelni, sem elfogadni nem tudott senki. A gyulai állapotokra lebontva: régi ismerőseink továbbra is szeretettel fogadtak bennünket, új kapcsolatok ellenben nehezen alakultak ki.

– Hogyan zajlik egy nap a művésztelepen?

– Ahogyan a régi mesterünk, Tóth Tibor megtervezte, elindította. Reggel 9-től 13 óráig műtermi munka folyik. Mindig olyan helyszínt választunk, hogy lehetőleg házon belül oldjuk meg a szállást és a munkát. Tavaly az Erkel Ferenc gimnázium kollégiumában töltöttük el a három hetet, nagyon kényelmesen, mert átmehettünk az osztálytermekből kialakított műtermekbe, idén a Harruckern János iskola bentlakásában rendezkedtünk be. Nem panaszkodunk, mert négy terem áll a rendelkezésünkre. Lehet aktot, tanulmányt rajzolni, mintázni, ki mit akar, azt csinálhat. Ebéd után két órán át, délután 3-tól 5-ig krokizunk, szintén modellel, majd vacsoráig kimehetünk a természetbe. Persze azt is ki kell találni, hánytól hányig, mert fordul a nap, változnak a fények. Van, aki csak 5-től 6-ig, vagy 6-tól 7-ig ül ki a szabadba, annak függvényében, hogy milyen fényviszonyokat választ. Az esti képek nyilván a későbbi órákban készülnek.

– Miből fedezik a tábor költségeit?

– Pályázatokból, de a város is támogat bennünket. Közvetlenül a rendszerváltás után, mivel kérdezte, mindenki kitárta a kezét, és azt mondta: miből? Addig csak a kosztot és az útiköltséget álltuk mi. Szállást kaptunk, belépőt a strandra és a várszínház előadásaira, s ha történt valami a városban kulturális téren, lehetőségünk volt azon részt venni. Még a kiállítási installációt és a műtermi felszerelést is városi pénzekből csináltathattuk meg. Ezeket az eszközöket azóta is használjuk. Finanszíroztak rendesen. Aztán snitt. Eltelt néhány év, és megtapasztaltuk, a támogatás mértéke mindig azon múlik, hogy az önkormányzati képviselők mit gondolnak rólunk. Hogy milyen irányba billen a művésztelep iránti hozzáállás: a szimpátia lesz-e erősebb, vagy az ellenszenv. Az 1990-es évek elején sajnos hol a közöny, hol az ellenszenv volt az erősebb. Az a szellemi teljesítmény, amit elértünk, amit felmutattunk, nem érintette meg a döntéseket hozó testületet. A képviselők csak azt érzékelték, hogy idejövünk a büdzsé terhére, majd elmegyünk, anélkül, hogy az ittlétünk bármit is lendítene a városon. Odáig jutottunk, hogy egy adott pillanatban már szállásra sem tellett, a telep fizetőssé vált, aminek az lett az eredménye, hogy lecsappant a résztvevők száma. Azután 40 évesek lettünk, az évfordulóra pedig megrendeztünk egy reprezentatív kiállítást a Szolnoki Galériában, amelyre Gyula város vezetőségét és értelmiségét is meghívtuk. El is jöttek, és ki is estek a cipőjükből, mert nem egy átlagos tárlat fogadta őket, hanem egy olyan válogatás, amelyben a legszínvonalasabb alkotások, díjnyertes és múzeumi tulajdonba került munkák is szerepeltek. Akkor jöttek rá, mekkora érték született a gyulai művésztelep működésének évtizedei alatt. Görgényi Ernő, a város jelenlegi polgármestere, hála Istennek, valódi kultúrember. Művészetpártolóként felismerte, hogy a művésztelep egy kifejezetten gyulai produktum, amely színvonalat képvisel, értéket teremt. Kötöttünk egy támogatási szerződést, amelynek értelmében kapunk is, és adunk is. Mi műtárgyakkal „fizetünk”.

– Olvasóink visszajelzésére engedje meg, hogy megkérdezzem: az aktrajzoláshoz mennyire nehéz élő modellt találni? Honnan jönnek, kik ők?


– Idén Békéscsabáról hívtunk egy hölgyet és egy úriembert, lévén, hogy a szomszédos városban két művészeti iskola is működik, és ott is szükségük van modellekre, de általában az történik, hogy körbetelefonáljuk az ismerőseinket, tudnak-e valakit. Jöttek már miskolciak, egriek is, a lényeg, hogy előbb-utóbb mindig akadnak, akik elvállalják. Velük szerződést kötünk, fizetünk nekik. Modellnek lenni ugyanis nem egyszerű. Irgalmatlan! Próbálja csak ki! Üljön mozdulatlanul egy órán át, de úgy, hogy könyököljön rá az egyik térdére. Két nap múlva fájni fog!


2017. július 11., kedd

Hol a koponya?

A fej visszajár

A Tisza család 1760 óta élt háborítatlanul Geszten, ahol már nagyon kevesen emlékeznek erre a gaztettre. Felidézzük.

1983 nyarán idegen fehér autó állt meg a Tisza-kripta előtt. Néhányan kiszálltak belőle, és a családi sírhely ablakát felfeszítve bemásztak a sötétbe, ahol kirángatták helyéről Magyarország egykori miniszterelnöke, Tisza István koporsóját. Felnyitották, és kilopták belőle a politikus koponyáját. A sírba tett ékszereket, a gróf pecsétgyűrűjét, nyakláncát ott hagyták. Ezzel is jelezték, nem piszlicsáré fosztogatóként garázdálkodtak.

Gyanúra adhat okot, hogy a temetőőröknek nem tűntek fel az ablakon át közlekedő alakok. Nehéz elfogadni, hogy azt hitték, a Tisza család leszármazottjai jöttek látogatóba. Egyiküket mégsem hagyta nyugodni a kíváncsiság: délután benézett Tiszáékhoz. Állítólag így fedezték fel, hogy bűncselekmény történt.

A helyszínre hívott rendőrök ugyan intézkedni kezdtek, de a tetteseket nem találták meg. Az üggyel a korabeli sajtó sem foglalkozott. Egyetlen terjedelmesebb írás jelent meg a kegyeletsértésről, amelyben az áll, hogy a nyomozás gyorsan lezárult. Hallgatásba burkolózott Patay Józsefné, Tisza István unokája is. Feltételezhetően megmondták neki, mit kell tennie.

Egyértelmű: valaki nem akarta, hogy kiderüljön az igazság.

Azóta viszont sok minden megváltozott, így elérkezett annak az ideje is, hogy az elkövető visszaadja a nemzetnek azt, ami megilleti: a koponyát.


2017. július 9., vasárnap

Reneszánsz tündérmese kortárs feldolgozása nyitotta meg a Shakespeare Fesztivált


A Gyulai Várszínház produkciójában táncosok értelmezték a szentivánéji álmot

Telt házzal indult az idei gyulai Shakespeare Fesztivál július 7-én. A várszínpad közönsége a világirodalom egyik legnépszerűbb és legtöbbször játszott darabjának táncfeldolgozását nézhette meg.

Bátor vállalkozás a Gyulai Várszínház részéről, hogy kortárs táncelőadással nyitotta meg az idei fesztivált. A Szentivánéji álom című Shakespeare-művel egyébként is nehéz kísérletezni, hisz bármennyire is könnyednek tűnik, számos előzménye, feldolgozása rendesen megnehezíti mindazok dolgát, akik újító erővel hozzányúlnak.

Kulcsár Noémi koreográfiája és színpadképe, Cseh Dávid dramaturgiája a gyulai bemutatón azt igazolta, hogy lehet még friss, életképes tartalmakat előhívni a reneszánsz tündérmeséből. A minimális díszlet és a jelzésszerű kosztümök az előadókra irányították a figyelmet, akik egy már teljesen kész produkcióval álltak elő. Noha a premierek általában kiforratlan, tesztjellegű darabok, ebben az esetben a helyzetek kidolgozottan hatottak, a tizenhárom fős csapat összehangolt mozgássorokkal bizonyította, hogy a feladatot szakmai alázattal és a közönség iránti tisztelettel oldotta meg.

Shakespeare vígjátéka, a Midsummer Night’s Dream a szerelem magas fokú dicsérete, a Rómeó és Júlia folytatása, ám egyben cáfolata is. Mert ami a Rómeó és Júliában tragikus és halálos, az a Szentivánéji álomban humoros könnyedség, a negatívumok ezúttal feloldódnak és meseszerű valósággá válnak. A darab összes (lépés)sora egészséges emberi kapcsolatokat hoz felszínre, s a nő-férfi viszony életfenntartó erejét hangsúlyozza.

A németországi iskolák táncelméleteiből merítő Kulcsár Noémi puzzleként összefonódó testekből építi fel a történetet. Képzelőereje határtalan, amikor arról van szó, hogy a feloldhatatlannak tűnő embercsomókból újabb és újabb alakzatokat formáljon. Egyetlen félrecsúszott ölelés, fogás, lábelemelés elegendő lenne a társulat felállásában ahhoz, hogy a kompozíció homokvárként omoljon össze, ám erre a bemutatón még nyomokban sem láthattunk figyelmeztető jeleket. A táncosok nemcsak, hogy olajozottan működnek, és páratlan rugalmassággal, „csavarmentesen” másznak fel a dekorációként használt salgó polcokra, de mindemellett szépek is, ami megsokszorozza a tündéri história esztétikumát.

Szerethető, hogy az ókori Athén mókás cselszövései és a 16. század felvilágosult eszméi megállják a helyüket a 21. századi környezetben. A gyulai Szentivánéji álom ugyanis a mában játszódik, akkora adag rugalmassággal, hogy a tradíciók észrevétlenül épülnek bele a szelfivilágba, amelyben simán továbbélnek, egyik léthelyzet, állapot idétlenségei sem szorítják ki a másikét. Felix Mendelssohn-Bartholdy romantikus zenéje kortárs zajokkal, zakatolásokkal, morajokkal egészül ki, karcos kiegészítésekkel szolgáltat tökéletes alapot ahhoz, hogy a szerelem minden szinten lángra lobbanjon, magasba röpítse a földhözragadtat. Ehhez mérten kapunk Kulcsár Noémitől és munkatársaitól klasszikus balettelemeket és modern csapkodást, lekerekített szögletes koreográfiát konfettiesővel. Mindent együtt, és mindent a maga helyén.

A gyulai bemutató értelmezéséhez persze nem árt tájékozottnak lenni Shakespeare sokszereplős, szövevényes álmában, amely dióhéjban így foglalható össze: Hermia Lysandert szereti, de apja, Égeus király Demetriusnak ígérte a kezét, akibe viszont Heléna szerelmes titokban. A koronás fő végül dönt, leányának választania kell esküvője napjáig: vagy hozzámegy Demetriushoz, vagy lemond a férfiakról. Hermia egyiket sem akarja, inkább megszökik Lysanderrel a sötét erdőbe. Közben Theseus, Athén ura és Hippolyta amazonkirálynő menyegzőre készülődik. Puck tévedésből szamárrá változtatja Zuboly fejét, ami kapóra jön a feleségével civódó Oberon tündérkirálynak, aki varázsport szór Tatiana tündérkirálynő szemébe, azzal a vad szándékkal, hogy abba a lénybe szeressen bele, akit először meglát. Tatiana elsőként a szamárral találkozik...

Puck véletlenül Lysander szemébe is hint a csodaszerből, aminek következtében ő is beleszeret Helénába. Miután Puck rájön, mekkorát tévedett, Demetrius szemébe is juttat a porból, aminek eredményeként Lysander és Demetrius párbajozni kezd a nőért.

Végül Oberon lesz az, aki kibogozza a szálakat. A király esküvőjének napjára Demetrius Helénát, Lysander pedig Hermiát választja párjának, a szamár visszaváltozik, Theseus és Hippolyta pedig összeházasodik.

A gyulai várszínpadon mindezt Csizmadia Tamás (Theseus, Athén ura), Stohl Luca (Hippolyta, Theseus menyasszonya), Csere Zoltán (Vackor, ács), Grecsó Zoltán (Gyalu, asztalos), Kalmár Attila (Zuboly, takács), Szabó Levente (Dudás, fúvó-foldozó), Darabont Áron (Lysander, aki Hermiába szerelmes), Schell Martin (Demetrius, aki Hermiába szerelmes), Tóth Brigitta (Hermia, aki Lysanderbe szerelmes), Tokai Rita (Heléna, aki Demetriusba szerelmes), Halász Gábor (Oberon, tündérkirály), Wéninger Dalma (Titánia, tündérkirálynő) és Hajszán Kitti (Puck) táncolta el. A rendezésben Kulcsár Noémit Wéninger Dalma segítette.


2017. július 6., csütörtök

Táncjáték nyitja meg július 7-én a XIII. Nemzetközi Shakespeare Fesztivált


Szlovák, román és izraeli színtársulat is fellép idén Gyulán

Kulcsár Noémi koreográfiája, a Szentivánéji álom című táncjáték nyitja meg az idei Nemzetközi Shakespeare Fesztivált július 7-én a várszínpadon. A július 16-án záruló rendezvény érdekességeiről a szervezők kedden sajtótájékoztatón számoltak be a média képviselőinek.

Varga Marianna, a Gyulai Várszínház megbízott ügyvezetője elmondta, a legjobb hazai Shakespeare-előadások mellett idén szlovák, román, izraeli és két határon túli magyar társulat, a temesvári és a szatmárnémeti is bemutatja nemzetközi szinten elismert produkcióját. Olyan kuriózumok kerülnek közönség elé, mint a Maladype Színház III. Richárdja Zsótér Sándor rendezésében, és a Lear királynak két feldolgozása: az egyiket az izraeli Malenki Theatre mutatja be bábokkal július 13-án, a másikat, amely egy zenés változat, a nagyváradi Mária királyné színház hozza el július 12-én a gyulai közönségnek.

Az ügyvezető kiemelte, mindközül mégis a saját premierjük a legfontosabb, a Szentivánéji álom című táncjáték, amelyet Kulcsár Noémi táncművész állított színpadra.

A Németországból hazatérő-hazaköltöző fiatal budapesti koreográfus egyike a fesztivál visszatérő és megbecsült vendégeinek, hisz két éve a Rómeó és Júlia, tavaly pedig a Macbeth című darabját nézhette meg a várszínház publikuma. Ennek ellenére az idei felkérés számára is tartogatott újdonságot, abban az értelemben, hogy a munka során világosodott meg előttük, mekkora mélységű tartalmakat rejt Shakespeare vígjátéka. A táncjátékban ezeket próbálták kiélezni. Kulcsár Noémi Szentivánéji álma napjainkban játszódik, és egyfajta legénybúcsúval indul.

Az emberi kapcsolatok kibontásában és a történet testek általi elbeszélésében a fővárosi Tellabor kísérleti műhely tizenhárom táncosa segítette, valamint Felix Mendelssohn-Bartholdy klasszikus zenéje, amely annyira ismert és egzakt, hangsúlyozta a koreográfus a sajtótájékoztatón, hogy szinte végtelen alkotói szabadságot biztosít. Ennek köszönhetően különlegesebb utakra is elmerészkedhettek a kortárs tánc nyelvezetével. Emellett atmoszférazajok is fokozzák, építik a produkció hangulatát.

A koncepció kidolgozásában fontos szerep hárult Cseh Dávidra is. A dramaturg arra törekedett, hogy a felszín alatt lappangó tragikumot keresse meg, és hozza elő minél látványosabban. Fájt ugyan a szíve, hogy Shakespeare-szövegeket kellett elengedniük, viszont így többet foglalkozhattak a karakterekkel, a helyzetekkel és a Skakespeare-i matematikával.

– Noha Shakespeare valódi karaktereket teremtett, van valami tragikomikus abban, ahogyan a varázsvirág átprogramozza egyik jelenetről a másikra a szereplők egyikét. Nekem nagyon izgalmasnak tűnt rávilágítani arra, mennyire rettenetes és félelmetes, hogy az, amit az ember rendkívül fontosnak tart az életben, a szerelem, csupán egyetlen gombnyomásra, egyetlen kattintásra átváltoztatható valami egészen mássá. Az összes darabon belüli viszonyrendszer erre ad variációt – mutatott rá a dramaturg.

A Szentivánéji álomra jegyek már csak korlátozott számban kaphatók.


2017. július 4., kedd

Az Úr is képtelen meglenni idétlen és útszéli tréfák nélkül

Úgy tűnik, az Úr is képtelen meglenni idétlen és útszéli tréfák nélkül alcímmel nyílt tárlat

Dr. Árvai József első egyéni kiállítása tekinthető meg a gyulai művelődési házban

Mémoires Des Mémoires a címe dr. Árvai József első önálló kiállításának, amely az Erkel Ferenc Kulturális Központ földszinti galériájában nyílt meg július 3-án a képzőművész jelenlétében. A gyulai tárlaton 26 kép tekinthető meg díjtalanul július 30-ig.

Úgy tűnik, az Úr is képtelen meglenni idétlen és útszéli tréfák nélkül alcímmel nyílt tárlat
Dr. Árvai József első egyéni kiállítása tekinthető meg a gyulai művelődési házban
Mémoires Des Mémoires a címe dr. Árvai József első önálló kiállításának, amely az Erkel Ferenc Kulturális Központ földszinti galériájában nyílt meg július 3-án a képzőművész jelenlétében. A gyulai tárlaton 26 kép tekinthető meg díjtalanul július 30-ig.

Dr. Árvai József életét a művészet, és az ezzel párhuzamos kapcsolatok alakították. Édesapja koreográfus volt, ő pedig már 6 éves korában zongorázott. Szegeden dzsessz tanszakra is járt, a Vigadóban és az egyetemi klubban többször fellépett. Ma is szeret komponálni, ezzel unokájának, Kristófnak szerez rengeteg örömöt.

A képzőművészettel saját bevallása szerint nem tervezett közös életet. Jóllehet már a kispesti polgáriban felismerték rajztehetségét, hiába javasolták, hogy induljon el ebbe az irányba. Ő sem nagyon, de az édesapja sem akart hallani arról, hogy a napi 3-4 órás zongoragyakorlat mellett művészeti tevékenységre is áldozzon drága idejéből.

Aztán a sors úgy hozta, hogy a második világháború alatt a család Tótkomlósra került. A falu romantikája, a segítőkész emberek szokásai, a babonák, a gyógyító öregasszonyok, és az átcsavargott nyári éjszakák varázsa teljesen lenyűgözték a kamaszodó kisfiút. Emellett az is hatással lehetett rá, hogy két festőművész barátja, Szokolay Sándor és Lehoczky András állandóan akvarellezett, rajzolt a piacon és a strandon. És persze Izbék is inspiráló volt számára.

Pályájára nézve meghatározó volt még Ezüst György, Süle István és Bozsó János barátsága Kecskeméten, Bálint Endre kiállítása, találkozása Bényi Lászlóval, és a nagypapa-kölyök féle szentendrei kapcsolat Czóbel Bélával. Abban a városban, amelynek festőként mindent köszönhet. Soha el nem múló szeretettel emlékezik továbbá Dömötör János múzeumigazgatóra, aki az 1980-as években arra bátorította, hogy fesse le élményeit, majd az ebből induló érzelmeit. Ennek a biztatásnak köszönhetően kerülhetett be a Paraszt mítosz című képe az egyik országos tárlatra. Somogyi Zsigmond gyűjteményébe is jutott festménye, a műről Németh József hódmezővásárhelyi művész fogalmazott meg értékes és támogató mondatokat.

A gyulaiak közül szeretettel gondol Koszta Rozáliára, aki arra kérte, kerülje a szép képeket. Meskó Annára, a fehér színek mesterére, és Domokos Imrére, aki felhívta figyelmét a szürke színhatások erejére. De emlékszik József Dezsőre is, aki nem azt mondta egy képére, hogy rossz, hanem finoman és elegánsan csupán ennyit jegyzett meg: merész. Jelen pillanatban Székelyhídi Attilát várja vissza Gyulára.

Simonyi Imréhez és Kohán Györgyhöz izzó kapcsolat fűzte. Simonyinak egyszer visszajuttatta elkobzott verseskötetének kéziratát, most pedig neki ajánlja a Mémoires Des Mémoires – Úgy tűnik, az Úr is képtelen meglenni idétlen és útszéli tréfák nélkül című kiállítást. Annak ellenére döntött így, hogy a Kékszakállú című tabló, amely elsősorban hozzá kötődik, nem szerepel a tárlaton (az idők során ugyanis valahol elmaradt).

Dr. Árvai József Kohánról is sok történetet őriz. A művészről, akivel állítása szerint nehéz volt beszélgetni. Sosem felejti el azt az esetet, amikor Kohán térdelve készített vázlatokat egy hatalmas bikáról, ő pedig 30 méterre tőle futásra készen állt. Miután a rajzokat befejezte, felállt, összecsomagolt, és elsétált. Nem féltél?, kérdezte később tőle Árvai. Ugyan, válaszolta Kohán, két magányos bika sosem bántja egymást.

A művelődési ház kiállítója részt vett már csoportos kiállításokon, egyénit viszont még nem rendezett, mutatott rá Durkó Károly a megnyitón. Húsz-huszonöt éve többnyire már csak grafikákat készít, kizárólag az érzelmei alapján alkot, és nincsenek tematikus választásai. Művészetére nagy hatással van az irodalom, A zsidó Jézus című könyv is. Főművei közé sorolja A lehajló Krisztust, amely értelmezésében az ártatlanul szenvedők emlékezetének képe. A holokausztot idézi, amelyből az édesanya kiemeli gyermekét, Jézus pedig letépi kezét a keresztről, hogy megölelje. Magához vegye, mert ő mindenkié.

Dr. Árvai József legközelebb Lakatos Tiborral és Steigerwald Istvánnal szeretne közösen kiállítani.