„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2012. december 21., péntek

Köszönöm mindenkinek




Most az egyszer megköszönöm nektek, hogy ebben az évben is behatoltatok a sírkamrámba, és intenzív spaklizással elértétek, hogy az új év első napján előadjam a feltámadási misét.

Köszönöm nektek, hogy nem adtam fel, hogy nem adom fel, és hogy nem fogom feladni, nem fogom elásni magam! Maradok veletek, hunságaim, az építő jellegű áskálódásban!

Orévoá.

2012. december 17., hétfő

Verso

Lehúzta a redőnyt és rányomta a bélyegzőt az okmányra. Már hajnalodott, de ez mit sem számított, hisz néhány napja már le sem hunyta a szemét. Meg kellett írnia a felmondását. És megírta. Aztán leráncigálta szurtos lábairól a csíkos zoknit, megfogta a légycsapót és jól elfenekelte vele a macskát. Zavarta, hogy Nyeszlett miatt minden félórában ki kellett mennie a konyhába, terepszemlét kellett tartania a jégszekrényben, fel kellett szeletelnie a kolbászt, hogy a fölöttébb zajos lakótársa is jól lakjon. Ha nem adott neki enni, az állat nem hagyta dolgozni. Miféle teremtés vagy te, sokba fog ez nekem kerülni! - morgolódott fejét bedugva az asztal alá, hogy nemtetszése biztosan célba találjon. De nem volt mit tennie, az állat tovább mondta a magáét, feltételezhetően megcsömörlött a házi koszttól, így hát dühében nyomott még egy pecsétet a lap hátoldalára is. Abban reménykedett, hogy ezzel végleg megoldotta összes gondját, baját. 

2012. december 7., péntek

Egyszer majd ők is megszámláltatnak

Sosem voltam annyira mérges a katolikus egyházra, mint most. Mert sajnos egészen lényegtelen számjegyekkel is leírható, hány megkeseredett embernek, hívőnek és nem hívőnek biztosít munkahelyet a sérthetetlen és oszthatatlan anyaszentegyház, hányaknak teszi elviselhetővé - ingyen, csupán szeretetből - az életét. És kik azok, akiknek mégis? Jászberényben egyetlen valamirevaló kiadó helyiségük van a pápistáknak, azt is egy csapnivaló albán álpék bérli. Ahelyett, hogy ingyenkonyhát nyitottak volna benne a szegényeknek. Legalább ilyenkor, karácsony közeledtével, amikor gyönyörűeket tudnak prédikálni. Ráadásul: amennyiben a laikusnak nincs joga beleszólni az egyház ügyeibe, addig az egyház miért ad folyton útmutatásokat olyan irányba, amely felé sosem haladt? Miért beszél olyan helyzetekről, amelyeket sosem élt meg? Miért ítélkezik olyanok felett, akiknek a nyomorával sosem azonosult? 

A jó és a még jobb ajánlatról

Amikor egy beosztottat eltávolítanak, az egyszerűen csak kirúgás. Ilyenkor mindenki ki van akadva az illetőre, a háta mögött sokan összesúgnak, és arra próbálják megtalálni közösen a választ, hogy vajon mit tett a szerencsétlenje. Amennyiben az igazgatót fokozzák le, az - kérem szépen - középvezetői gyásznap, amit manapság úgy fogalmaznak meg finoman, hogy az ügyese kapott egy ajánlatot. Sokszor még
ennél is tovább mennek a finomkodásban, mert egyből arról kezdenek csevegni, hogy szegény kapott egy jobb ajánlatot. Holott tudják, hogy nem. Ezért ilyenkor a középvezetői sokadalom úgyszintén összesúg, de ugyanekkor a bűnöst is megkeresi, s láss csodát, meg is találja. Mindig akad egy szívtelen, ronda gazember, aki miatt a társalgás alanyának állítólag jobbra fordult a sorsa, s végre elnyerte méltó jutalmát.
Évek kellettek, hogy nyelvformálóink eme leleményessége megérintsen.

2012. november 30., péntek

Ami a lapból kimaradt (2.): Krónika 2012

Történetek a Lehel Vezér Gimnáziumról

Jó látni, hogy még léteznek összetartó közösségek, emberek, akik egymásért dolgoznak, akik számára érték a múlt és a jövő. Ők lennének a Lehel Vezér Gimnázium pedagógusai és diákjai, az ötévente megjelenő Krónika szerzői.


Meglepően szép kivitelezésben jelent meg idén a 245 éves Lehel Vezér Gimnázium Krónikája, amely nem csupán összegzését adja az elmúlt öt esztendőnek, de egyben bepillantást is nyújt a tanintézmény teljes történetébe. Az igényesen megszerkesztett kötetből ugyanis megtudhatjuk, kik voltak az iskola megalapítói, és kik azok a pedagógusok, akik hosszabb vagy rövidebb ideig oktatták, nevelték a jászberényi fiatalokat.

A nevelés ugyanis rendkívül hangsúlyt kapott és kap még ma is a gimnáziumban – legalábbis ez derül ki a remek cikkgyűjteményből, amelynek szerzői tanárok és diákok egyaránt. És ez így a legnagyszerűbb, hisz nem csupán a katedránál álló szemszögéből ismerjük meg az egyes osztályközösségeket és históriákat: az összeállítás lapjain a tanulók is megosztják véleményüket, meglátásaikat az olvasóval.

Pozitívuma a Krónika 2012-nek továbbá az is, hogy az életre való felkészítés ürügyén elsősorban nem az éltanulókra fókuszál, hanem olyan növendékeket is bemutat lapjain, akik kitűnnek az iskolán kívüli tevékenységekben: lovagolnak, zenélnek, túráznak, úsznak, rajzolnak, színészkednek. Ez persze nem azt jelenti, hogy az egyes tantárgyversenyek győzteseiről, a gimnázium sikereiről nem esik szó: a szerkesztők (Antics István, Anticsné Szűcs Andrea, Forgó Katalin, Szemánné Barkóczi Judit, Velkeiné Pócz Ilona) a diákélet eme lényeges összetevőjét sem tévesztették szem elől. Tablók és interjúk sora tanúskodik arról, hogy a Lehel Vezér Gimnáziumban számít az egyén, de számít a csapat is. A valódi eredmények pedig csakis csapatban érhetők el.

A tartalmát nézve színes Krónikát tehát az olvasó igényeihez szabták. Az is kézbe veheti, aki kizárólag száraz tényekre, adatokra és nevekre kíváncsi, ám az is, aki a név mögötti arcot is látni kívánja, s akinek a figyelmét inkább a képi világ köti le. A periodika ugyanis gazdagon illusztrált a lehelesek által készített grafikákkal, fotókkal, festmény-reprodukciókkal.

Aki tehát nyolcadikos lett, és még nem tudja, melyik úton induljon el, mielőbb vegye kezébe a kötetet. Benne ugyanis megtalálja mindazt, amire szüksége van ahhoz, hogy később ne bánja meg döntését. A kiadvány – nagyon helyesen – sikeres életpályák felvázolásával igazolja: a vidéki lét nem jelenthet hátrányt azok számára, akik tehetségesek, és akik meg szeretnék valósítani álmaikat az életben.

Reméljük, mások is követik majd a lehelesek példáját.





2012. november 24., szombat

Ami kimaradt a lapból (1.)*



Tüskevárakra ma nagy szükség van 
(gyenge opusokra egyáltalán)**

Régen volt, amikor még gyermekfilmekre váltottam jegyet. Talán ez az oka, hogy nem teljesen értem, miért nehéz végigülni iskolásként annak az ifjúsági regénynek a filmadaptációját, amely nem gépmadarakról szól, hanem igaziakról, és amelyben keveset beszélnek, de rólunk. Az idén elkészült Tüskevárat múlt kedd délután**** mutatták be a Malom Film-Színházban a rendező és az operatőr jelenlétében.
  
Maradok a fekete-fehér változatnál 
(és újra finoman fogalmaztam)



Piacra kerülése után a film egyaránt kapott meleget és hideget, mondták róla, hogy vontatott, eklektikus, művi, s hogy művészileg messze elmarad az azonos című sorozattól, amelyet a hatvanas években forgattak Seregi Zoltánnal, Zenthe Ferenccel, Dajka Margittal, Kiss Manyival, Bánhidy Lászlóval, Kállai Ferenccel. A teljes egészében magántőkéből készült „idei” produkción mindenesetre hét évig csiszolhattak az alkotók: ennyi idő kellett ugyanis ahhoz, hogy megszülessen és mozikba kerüljön. A zenét például csak tavaly társították hozzá a képanyaghoz, amely amúgy – és ezt mindenki elismeri – a film legfőbb erőssége.
A jelenetek zömét Csongrádon, a Tisza és a Körös torok vadvilágában vették fel, többnyire Máté Bence világhírű magyar fotós bejáratott madárleseiből, illetve speciális üvegfal mögül. További érdekessége a filmnek, hogy mindenki kedvencét, Napfényvárosi-Csahos Ducit, alias Csikaszt, a szófogadó bozontos pulit egy sándorfalvai tenyésztőtől, Tari Józseftől szerezték be.
Ennek fényében simán elhisszük, a Tüskevár kivitelezésében öröm volt részt venni, azzal együtt is, hogy a folyamat menete nem mindig úgy alakult, amiként eltervezték. A vetítést követő közönségtalálkozón Gulyás Ákos operatőr például elmondta, amikor nekikezdtek a munkának, a filmben látható anyaróka mellett számos kölyök tapogatózott még, de mire ahhoz a jelenethez értek, hogy őket is megörökítsék a moziműben, a kicsinyeknek már nyomuk sem volt. Balogh György operatőr ezzel szemben a bőséges ebédekre emlékezett vissza a legszívesebben, hisz a regényben is aprólékosan körülírt ízletes ételeket a napi 12 órás műszak alatt nemcsak hogy megfőzték, megsütötték, de nagy étvággyal el is fogyasztották, beleértve a kellék gyanánt szolgáló halállományt.
A forgatás egyébként több hosszabb-rövidebb szakaszban zajlott, összesen 30 napig, a két főszereplőnek (Tutajos: Nagy Marcell, Bütyök: Péntek Bálint) pedig igencsak sokat kellett tanulnia ahhoz, hogy se a szövegmondás, se a fegyverhasználat ne okozzon fennakadásokat. Noha a fiúk kezdetben eléggé féltették magukat, ahogy teltek a napok, egyre jobban belejöttek a játékba, egyre jobban élvezték az újabb és újabb kihívásokat – mutatott rá Balogh György, aki egyébként otthoni környezetben dolgozhatott, hisz az év nagy részében Csongrádon él.
A filmkészítők aláhúzták, Tutajos és Bütyök közvetítésével érthető formában próbálták hangsúlyozni, mennyire fontos lenne, hogy a számítógép társaságában felnövő generációk jól érezzék magukat a természetben, szeressék a növény- és állatvilágot, ismerjék és értékeljék nagyszüleik manírok nélküli életmódját. Ennek szükségességét a gyermeknézők részéről megfogalmazódott kérdések is egyértelműen igazolták. Úgy tűnt, értenek már annyira a csúcstechnikához, hogy mielőbb megtapasztalják, van élet a megabájtokon és a betontengeren kívül is. Hogy belássák, az uzsonnának nem kell feltétlenül porlevesből készülnie, a rántott húsnak gumityúkból, és hogy beleesni nem csupán a cyberkalózok csapdájába lehet, hanem a földalatti verembe is, amely néha a csongrádi városháza pincéjébe vezet. Az elszemélytelenedett mai embernek ugyanis újra kell tanulnia, hogy nem minden botlás trükk és merő ámítás, mert időnként tényleg dörög és villámlik, és ilyenkor tényleg előkerülhet egy hús-vér barát, aki kisegít a bajból, helyre rakja a kificamodott mutatóujjunkat és kiakasztja a horgot a fülünkből. Ehhez azonban elő kell bújni a hőszigetelt ablakok mögül, bele kell vegyülni a nádasba, ahol igazából is csuromvizesek lehetünk, lázasak és hős szerelmesek. Valóban lázasak és valóban szerelmesek. Szerelmesek egy igazi lányba, egy igazi fiúba.
Aminek viszont a tizennyolcas karika mögé kellett volna szorulnia, az a szivar, a pia s a puska, amit a történetben Tutajos és Bütyök, a két tinédzser kedvére fordítgat önmaga s a többi védtelen lény ellen. Nagy kár, hogy ma már nem divat különbséget tenni a korhatáros és a rendezői változat között... Mégiscsak kisiskolások ültek a teremben.
A beszélgetésen szó esett továbbá arról is, mi a feladata a rendezőnek, azon kívül, hogy ő az igazgatója a produkciónak, amit szinte az összes jelenlévő kiválóan sejtett. Kevesen éreztek rá ellenben arra, hogy Balogh György egy vonatozás alkalmával fundálta ki, mit, hol és kikkel akar vászonra vinni. A stáb végül közel húsz fős lett, a kiválasztottak azonnal igent mondtak a felkérésre, még a két fiatal is, akik néhány évvel korábban a Sorstalanságban már megszerezték az ország-világ előtti szereplésekhez szükséges gyakorlatot.
Mivel a jó mókának bizonyult Kérdezz! Felelek!-et a közelgő záróra miatt be kellett rekeszteni, a filmesek arra ösztönözték a tanulókat, feltétlenül olvassák el Fekete István könyvét, ha többet szeretnének tudni a berekről, a Balatonról, a létező Tüskevárról és a valódi életről. A nagybetűsről. Őszinte taps lett a jutalmuk.***

*jóllehet rendesen visszafogtam magam (hisz a mű messze elmarad a regénytől, a sorozattól úgyszintén) 
**utólagos bejegyzés 
***egy fenét, mert én, kérem, csak penzumot teljesítettem, gyorsan, rohanva, futva, loholva megfogalmaztam, amit egy szuperkonzervatív vidék hírharsonájában ma meg lehet, szabad, ildomos: az igazság az, hogy a tancik ilyen téren jelentős szerephez jutottak
****kb. két hónapja

2012. november 14., szerda

40, 20, 6



Nem-e arról van szó, hogy azóta elfelejtettünk számolni? Mondjuk azért, mert egyesek úgy akarták, hogy összetévesszük a százalékokat.
Újra kéne tanulnunk mindent.

2012. november 10., szombat

Válasz néhány kellemetlen megjegyzésre

Tisztelt riporter úr!

Őszintén szólva: nem tudom, mennyi köze van Önnek a kultúrához. Őszintén szólva: le sem ellenőrizhetem, igazat mondott-e Ön akkor, amikor kijelentette, hogy nem érdekli a művészet. Nem követem figyelemmel az Ön munkásságát. Én csupán annyiban vagyok biztos, hogy azért vagyok itt, mert nekem - önnel és a barátaival ellentétben - túl sok közöm is van a kultúrához. Azért vagyok itt, hogy eltakarítsam mások piszkát.

Hogy miért nem mondtam el mindezt a kerekasztal-beszélgetésen? Elsősorban azért nem, mert nem akartam azon szórakozni, miként pattannak szét rendre a kristálypoharak és cserépbögrék, hogy aztán ki-ki magára borítsa italát nagy-nagy megrökönyödésében. Ha nem vette volna észre, tájékoztatom: itt még nem alakultak ki a szabad önkifejezés formái, nem nőtt fel az a nemzedék, akinek lenne véleménye. S bár nagyképűen hangzik: talán egyedül vagyok a csapatban, aki megfogalmazza, amit gondol. 

Hát épp ez az, ami izgatja az Ön köreit: van egy nő, aki a nagy ismeretlenből betoppant a még nagyobb ismeretlenbe, s egyből rendet kíván ott tenni. (No, felvilágosítom: nem egyből, csak fokozatosan, és nem az ismeretlenből, de az ismeretlenbe.)

Riporter úr! Azért vagyok itt, hogy végleg leszámoljak a naplopóságra és sunyiságra épülő törzsszövetségek csökevényeivel. Amennyiben Ön is ebbe a galád tömörülésbe tartozónak véli magát, nagyon sajnálom, nem tehetek Önért semmit. Sok-sok évvel ezelőtt megadatott a lehetőség arra, hogy ne a volt pártkáderek tehetségtelen, gyengén iskolázott és tapasztalatlan leszármazottait ültessék vezetői pozíciókba, szabályszegően. Nem önthetik betonba azt az íratlan törvényt, miszerint a rájuk bízott feladatokat a hozzám hasonlóknak kell elvégezniük.

Elnézést, ha Ön össze kívánja pecsételni mások Júdás-borával az önéletrajzát, adok rá egy esélyt. Ne kívánja viszont tőlem azt, hogy élő adásban tegyem ezt meg. Ne kívánjon magának álmatlan éjszakákat. Nekem pedig egyáltalán. Előbb informálódjon, imádkozzon és tartson önvizsgálatot.

Reményteljes köszönettel.

2012. november 5., hétfő

Állapotok



Jövünk, megyünk. Futunk, rohanunk és sietünk. Kapkodunk, felejtünk. Ébredés után megisszuk a feketénket, elkészítjük a nebulóknak az uzsonnát, odaköszönnünk a gázóra-leolvasónak, majd felszállunk a villamosra. Így utazunk nap, mint nap, így olvadunk bele a tömegbe, így toljuk fel orrnyergünkbe a világ nagy dioptriás szemüvegét, de közben lemondunk a tűzhely melegéről és az égboltról, egyformán unalmasnak ítéljük a házakat és az embereket, a Józsit összetévesztjük a Kálmánnal, bár arra halványan még emlékszünk, hogy az egyik szakállat viselt, hosszút. Mintha. De nem tudjuk pontosan.
Igaz is. Sosem néztük meg tüzetesebben a Józsit. És most elment. Épp a munkába tartottunk, bepréselődtünk a levegőtlen villamosba, amikor megszólalt zsebünkben a telefon. A klasszikus berregős csengőhangra hirtelen mindenki magához tért, felkapta a fejét, ránk figyelt. Száz és száz fül és szem irányult felénk a járművön, kicsit meg is ijedtünk az érdeklődők sokaságától, akiktől már régen elszoktunk, elidegenedtünk. Visszagondolva a történtekre, csakis azt hihetjük, hogy a velőnkig ható némaságban bizonyára érdekessé, izgalmassá, sőt, szenzációgyanússá dermedt a hangunk, amikor megemeltük. Hogy mit? Na ne mondd! – vágtuk oda gépiesen a vonal túlsó végén ülőnek, aki azóta is gyászban jár.
Nem mentünk el a temetésre, mert aznap céges gyűlésünk volt. Igaz, nem kettőtől, hanem tizenegytől. De kinek van még ereje kirohanni a város végére ilyen időben, végighallgatni a papot, aki folyton ismeretlenekről prédikál ismeretleneknek, megszorításokra, fegyelmezettségre int és buzdít? Honnan is tudná ez a reverendás, magányos, jól tartott ember, milyen a mi valós életünk? Hisz sosem találkoztunk. Honnan tudhatná, hogy bűnösök vagyunk, hogy a sátán megkísértett, hogy nem-e olyannak születtünk, amilyenek vagyunk, hogy a szomszéd tőlünk lopja az áramot, és hogy a fizetésünk már régen elfogyott, holott még csak a hónap derekát tapossuk? Honnan tudhatná, hogy a hit, az imádság és a tömjénfüst minden problémánkra gyógyír?
Lássuk be, Marira sem emlékszünk, aki azóta gyászol, hogy a céges gyűlésen rendesen kiosztott bennünket a fehér zoknis menedzser. Előfordulhat, hogy ő lenne az a lány, aki tizennyolc éves kora óta ugyanabban a piros kartonruhában rója az utcákat? Ezt sem tudjuk pontosan. Mert nem láttuk, csak hallottunk, szavait viszont elnyomta a kisvárosi pletykaáradat.
Október végén aztán rászánjuk magunkat egy kis vásárlásra. No nem azért, mert a hiányát érezzük a koszorúknak. Inkább azért, mert rosszul éreznénk magunkat, ha a szomszéd megkérdezné, mennyit adtunk ki krizantémra, s maradt-e még cukorra, lisztre, sóra, közköltségre. Nem szeretnénk, ha megtudná, az idén nem vettünk krizantémot, az idén nem gyomláltuk ki a gazt, az idén cukor nélkül isszuk a kávét, az idén nem világítunk. Az idén irtózunk a gyertyáktól. Nem, nem, és nem. Az idén nagyon nagy csapások értek mindnyájunkat, ám minket különösképpen, az idén a világ összes gyalázatáért megszenvedtünk, az idén nem akarjuk látni a ronda betonkereszteket neonfénynél.
Pista ugyanis a héten meglepett, behozott hozzánk egy cirádás barokk tükröt hatalmas keretben. Az aranyozott foglalat alól angyalarcok és rózsaindák nőttek rá az üvegre. Azt mondta, kapta. Mondjuk, oké, s belenéztünk. Nem volt kellemes, sőt, amellett, hogy iszonyatosan fájtak, sajogtak tekintetünkön az évgyűrűk, be kellett látnunk, hogy a plébánosnak igaza volt, még ha csak véletlenül is. A plébánosnak, a hivatásos szolgának, akivel egyetlen egyszer találkoztunk az életben, de aki öcsénk koporsója felett a sokat szidott öregségről csak mint állapotról beszélt. Ő mint felszentelt pap tartott nekünk, világiaknak egészen modern, interdiszciplináris előadást az élet természetes velejáróiról. Viccesen hangzott, és mi szemtelenül elnevettünk magunkat. Nevetgéltünk tehát egyet a halottak felett, és még csak nem is éreztük magunkat bűnösnek érte. Semmi olyat nem éreztünk, amire bárki is ráfoghatta volna, hogy nem istentől való, ám ez sem mentett meg bennünket attól, hogy a bizsergető kiruccanás egyszer csak véget érjen, megfenekeljen egy abszolút profán ügy miatt. A Pista miatt. Amiatt, hogy eszünkbe jutott a kulcs és az ajtó, vagyis a kulcsra zárt ajtó, s hogy a Pista nem tud megebédelni. Futottunk haza, de hiába, mert a Pista sosem érkezett már meg a lakcímünkre.
Talán mégiscsak ki kéne menni a temetőbe. A miénkbe. És virággal. Vagy virág nélkül, kibelezett dísztök nélkül, magyarosan, szerényen. Egyszerűen csak ki kéne menni, hálát adni az életnek, megállni benne egy pillanatra, megállni örökre, megadni magunkat a folyamnak, amely nem bennünk és nem velünk kezdődött, de általunk folytatódna.
Folytatódna, ha engednénk.
 *
Vallástörténeti kutatások szerint a halottakról való gondoskodás ősidőktől fogva mindenütt megtalálható jelenség. A nyugati keresztény egyházban Szent Odilo clunyi apát kezdeményezte a 10. században, hogy Mindenszentek ünnepe után a hívők a holtakról is megemlékezzenek. A bizánci szertartásban a lelkek szombatja a megfelelője.
A régi magyar népnyelvben november másodika a lölkök napja, lelkeknek emlékezete. A sírok felvirágozása, a keresztek megkoszorúzása a 19. század első felében vált szokássá a szegedi katolikus vallású magyarok körében, mégpedig a bevándorolt német polgárság hatására. A kegyeletes gyakorlatot később a protestánsok is átvették. Számos vidéken máig úgy vélik, hogy aki a hantokról virágot szakít, azt a halott elviszi. A síron való gyertyagyújtás a békéscsabai evangélikus szlovák közösségben az első világháború idején tűnt föl, hogy a távolban elesett hozzátartozókra emlékeztesse az élőket. Hasonló szándékkal jelent meg a hajdúsági reformátusok között is.

2012. október 25., csütörtök

Interjú a hónap élmunkás elvtársnőjével (1.)

Pacaltöröly az Alföld peremén található, Budapesttől nem messze. A település akkor indult látványos fejlődésnek, amikor a Magyar Népköztársaságnak sikerült eltüntetnie innen az elnyomó imperialista rendszer legutolsó nyúlványát is. Ebben a kicsi, de modernizált falucskában él Orosz Szonja, akit a helyi Néptanács ebben a hónapban a Vörös Birodalom Tiszti Nagycsillagjával tüntetett ki irigylésre méltó élmunkásnői tevékenységéért. 

Az elvtársnőre csak kisebb nehézségek árán találtunk rá az Egységes Népi Kartondobozgyár negyedik emeleti öltözőjében, noha az üzem vezetősége bizakodóan és reményekkel telve kalauzolt végig bennünket a Magyar Kommunista Párt eme nagyszerű megvalósításának minden szintjén, abban bízva, hogy a körültekintően elhelyezett feliratok majd megkönnyítik a hatalmas terek bejárását. A szakszerű idegenvezetésnek köszönhetően egyúttal bepillantást is nyertünk a dolgozók mindennapjaiba, hisz legtöbbjük csak este tér haza a családjához. Egyikük lapunknak azt nyilatkozta, hogy az ország felvirágoztatása, a Párt szolgálata, a Szovjetunió igényeinek termelés útján történő kielégítése mindennél előbbre való számára.
Hasonló lelkiismeretességről tett tanúbizonyságot a 19 esztendős Orosz Szonja is, akinek szerénysége, visszafogottsága még a szakszervezeti körökben is páratlan. A hónap élmunkásnője csak állhatatos rábeszélésünkre adta beleegyezését abba, hogy a nevét kiírjuk az újságba. Kollégái egyöntetűen azt mondták róla, hogy roppantul rendszerető, öntudatos, szorgalmas és igazmondó. Amikor megszólítottuk, épp a nemrég felújított öltözőben lévő szekrénykéjében keresett helyet csillogó-villogó munkaeszközeinek. Előkészületeit így le is fényképezhettük. Amint a mellékelt ábra is igazolja, a feladatainak teljesítéséhez használt ollók, kartondarabkák, ceruzák felejthetetlen rendben sorakoznak munkahelyének polcain. 

- Elvtársnő! Kérjük, tájékoztassa olvasóinkat arról, mikor határozta el, és miért, hogy munkásnő lesz!?
- Nagyon szívesen állok a rendelkezésükre! Már egészen pici koromban elhatároztam, hogy munkásnő leszek! A mi családunkban mindenki munkás volt! A nagyszüleim is!
- De a nagyszülei sokkal rosszabb körülmények között dolgozhattak!
- Ez így igaz! A nagymamám többször is elmesélte, hogy már nagyon korán reggel kivitték őket kapálni a mezőre, ahonnan csak éjszaka térhettek haza. 
- Ezek szerint iskolába sem járhattak!
- Az iskola pár száz kilométerre volt a házuktól, a földesúrral szembeni kötelezettségeiket pedig teljesíteniük kellett.
- Ám nem csak ez volt az oka annak, hogy nem járhattak iskolába! A burzsoá imperialista rendszer tandíjra kötelezte a diákokat!
- A nagyszüleimnek nem volt pénzük, szülők nélkül nőttek fel a gróf birtokán, ahol csak ritkán kaptak enni-inni, talán egyszer hetente, s a tető nélküli istállóban kellett aludniuk!
- De jött a szocialista forradalom, és felszabadította őket az iga alól!
- Szovjet barátaink igazságot szolgáltattak! A panel, amelyben most lakom a szüleimmel, épp a rossz emlékű kastély helyén áll. Nem messze tőlünk, a másik tízemeletes épület pedig az istálló alapjaira épült fel. Talpunk alatt régen mező volt, ahol a parasztok verejtéket izzadtak a gazdagok jólétéért. Mint láthatják, néhány nap alatt itt remek üzem létesült, a munkásosztálynak már nem kell hajnalban gürcölnie, mindenünk megvan, sőt, délutánonként orosz nyelvtanfolyamra és táncolni is eljárunk, marad rá idő. Van már fodrászszalon is a faluban, manikűr, pedikűr, szóval minden, ami kell ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Elődeink álmodni sem mertek ekkora kényelemről!
- Úgy tudom, a napi kétszeri étkezés is megoldott!
- Pontosan. Az üzem korszerű éttermében reggelizünk és ebédelünk. Ma borsóleves volt babfőzelékkel. Reggel borsóleves, délben babfőzelék. Ki kell emelnem, hogy nagyon finom és laktató a koszt! A konyhát a volt KISZ-titkár irányítja, aki szakácsnak tanult ki a Moszkvai Akadémián! Odahaza így már nem azzal bajlódunk, hogy megfőzzünk a családnak, nem is lenne, hol.
- Az olvasók pontos tájékoztatása érdekében fontosnak tartom itt leszögezni, hogy a munkásotthont előre gyártott elemekből, a legkorszerűbb technológiával húzták fel, számolva azzal, hogy a dolgozók igénybe vehetik a közös étkezési lehetőséget.
- Ez azzal az előnnyel is jár, hogy mindenki megőrizheti az intimitását, vagyis nem tudjuk, ki mit fogyasztott aznap, mint az arisztokrácia idejében, amikor a falu apraja-nagyja felelősséggel tartozott a kizsákmányolói réteg menüjéért.
- Korábbi találkozásunkkor említette, hogy nagyon összetartó, fegyelmezett a lakóközösség. Hányan élnek együtt?
- Emeletenként hat család lakik, mi a tizedik emeleten kaptunk helyet, így kijelenthetem, tényleg semmiféle probléma eddig nem merült fel, sőt, így legalább van, hogy kivel megbeszéljük a kongresszusok határozatait. Az embernek ettől olyan érzése támad, hogy nincs egyedül, tartozik valahová, van kihez fordulnia segítségért.
- Segítségre viszont nem lesz szükségük! Miért is lenne?
- Ezt én is megerősíthetem, hisz eddig a Párt mindent megtett azért, hogy ne kelljen bekopogtatnunk a szomszédhoz még egy pohár vízért sem.
- Mik a tervei?
- Szeretném mindig időben és pontosan teljesíteni az Ötéves Tervet, hogy ezzel is megköszönjem az MKP-nak azt a sok jót, amit értünk tett és tesz.
- Merre indulna, ha most lenne 18 éves?
- Semmit sem változtatnék jelen életemen. Elégedett vagyok, elértem, amire vágytam, a Kommunista Internacionálénak köszönhetően kitanulhattam a kartondoboz-hajtogatást! Meg is ragadom az alkalmat, hogy még egyszer megköszönjem az elismerést, amely egyfajta bizalmat jelent irányomba.

Orosz Szonja elvtársnőtől, aki a 458. azon pacaltörölyiek közül, akik megkapták a Vörös Birodalom Tiszti Nagycsillagját, könnyekkel a szemünkben búcsúztunk el, mert ismét beigazolódott, hogy amíg hozzá hasonló dolgozó nők építik az országot, nem kell aggodalommal szemlélnünk a fajtalan nyugati imperializmus térhódítását!


2012. október 24., szerda

Magyarul a ficujkáról

Ne tévesszétek szem elől, hogy az egyedik (1.) nem azonos az elsővel, a megnyitását esetleg egy zöldséges boltnak szokták megünnepelni, a kiállításoknak megnyitóik vannak, amiként arra is ügyeljetek, hogy a virtuális bemutatót látni kell – és lehet -, mert nézni szokták (ha már szerepel a műsorrendben), tehát nem csak úgy van, mint a levegő, vagy a lófing a szélben. Hirtelen csupán ennyi megjegyzésem lenne.

Nem utolsó sorban: az, hogy nem fért fel a nevem a plakátra, ne ijesszen meg senkit, mert az aktualizált szándékos múlasztás nem azt jelenti, hogy a köszöntőt mondó bácsik után nem fogok felszólalni a publikum nagy-nagy örömére s megnyugvására. De, fel fogok, fel fogok fejlődni a brazil nagykövet úr és a kulturális államtitkár mellé, sőt, beszélni fogok a tárlat megszületésének körülményeiről. Hisz Schmidt Mária asszony is megmondta: a szokványostól eltérőeket sehol és soha nem szeretik, az új gondolatok zavarják a kényelemben élők szürke hétköznapjait, idővel viszont kénytelen mindenki elfogadni, hogy az igazság kimondása nem vár sem engedélyekre, sem engedményekre.

S ha már megpróbáltak "véletlenül" elromlani a napjaim, miért is ne?

Rólunk

A nevem Hunfalvy Délibáb.
A nevem Író Kéz.
A nevem Gurzó Enikő (Klári).

Keress, kövess és ismerj meg a facebook-on!

2012. október 22., hétfő

56

leginkább Két gondolat bánt engem 56 kapcsán.

Elsősorban az, hogy 56 sokaknak 7.
Másodsorban, hogy az otthoni közegből máig nem sikerült kiebrudalni az ötvenhatosok* gyilkosait. És ezt a Szabad Szó kistökösének is üzenem, aki bizonyára jobban ért a kiflisütéshez, mint jómagam, hisz vele szemben ideológiailag én még ma sem felelek meg az elvárásoknak. 
Sem az újságnál, sem a színháznál, sem a múzeumnál. 
De ez lényegtelen, amíg az ötvenhatost le tudjuk írni, ki tudjuk mondani, el tudjuk szavalni, 
s amíg az újság, a színház és a múzeum közül egyik sem felel meg nekem ideológiailag. 

*Szívesen adok róluk tájékoztatást, ha esetleg az okozza a fennakadást, hogy az idő leple alatt összemosódnak a fogalmak. Mármint a hóhérok és az áldozatok.

Félelem



Még csak október van, én mégis félek kinézni reggelente az ablakon.* Félek, hogy meglátom a havat. Félek a fehér háztetőktől. A fekete macska lábnyomaitól a fehér háztetőkön. Nem is a hidegtől félek, inkább a suszter arányérzékétől. 

*Országos előrejelzés:  vasárnap
Erősen felhős időre számíthatunk rövid napos időszakokkal. Szórványosan zápor, a hegyekben hózápor kialakulhat. Az erős északi szelet helyenként viharos széllökések kísérik. A hőmérséklet legalacsonyabb értéke 0, +6, a legmagasabb nappali hőmérséklet 2, 7 fok között alakul.
OMSZ: 2012. október 22. 17:45 (15:45  UTC)

2012. október 19., péntek

Csere

Elég rossz érzés, amikor lecserélnek egy náladnál húsz évvel idősebb kurvára.
Az elkeseredés mértéke persze attól is függ, hány esztendős az ember. Mert ha pl. csak tizennégy, akkor a ballépés még megemészthető.

2012. október 12., péntek

Feladom



A pult mögött alacsony vörös nő, hangja vékony és idegesítő, haja lófarokban vergődik a hátán. Eltépázottan nyújtom felé a borítékomat, hogy aztán ő hosszasan és alaposan át- és megvizsgálja, majd a legnagyobb természetességgel megkérdezze:
– Parancsoljon, mit óhajt?
– Feladnám – mondom, holott a legszívesebben krákognék egyet a több mint félórás várakozás lezárásaként.
        És hová? – kérdi nyugodtan és őszintén.
        Parancsoljon? – nézek rá rettenettel, mert tényleg nem tudom eldönteni, mire érti.
   Tehát hová? – ismétli meg erre korábbi kérdését abszolút határozottsággal. Végre én is megértem, valóban azt kérdi, hová, milyen címre kívánom eljuttatni általa a borítékot.
       Arra a címre, amit ráírtam, magyarázom, mint aki nem végezte el jól a rábízott feladatot.
        Biztos ebben? – hökken meg ismét.
       Már hogy ne volnék ebben biztos? Igen, biztos vagyok benne, teljes mértékben biztos. Azt hiszem, félreértettem valamit.
       Csak azért, mert ráírta a saját nevét és címét is.
És igaza volt, mert ráírtam. Magyarul, olvasható betűkkel.
Nem csodálkoznék, ha holnapután kiesne a postaládámból.
Mármint a boríték. A boríték, amit feladtam.

2012. október 4., csütörtök

Zsoldos Baráthokkal nem foglalkozunk.

Zsoldos barátokkal sem.


 "(...) a személyi változások megalapozhatják a város jövőjét biztosító új stratégia megalkotását, egy olyan világot, ahol nem idegenből hozott zsoldosok, hanem Jászberényért tenni akaró, Jászberényben élő emberek építik föl jövőképünket, és irányíthatják közösségünket" - üzente a város egyik ellenzéki önkormányzati képviselője.
Vitéz barátunk valószínűleg nem a magyarországi tankönyvekből tanulta a történelmet. Mert a zsoldos az a katona, aki pénzt kap azért, hogy harcoljon valaki ellen. 
 

2012. október 3., szerda

A ---------- nevében

Amíg ma este meg nem ebédeltem, sosem éreztem azt, hogy úgy fel vagyok puffadva, mint egy víziló mások nevében koszorút kellene elhelyeznem jobb helyeken. Most, hogy napok óta tasakos gulyáslevest nyalogatok langyos dobozos tej helyett, határozottan megfogalmazódott bennem a vágy, hogy megkoszorúzzam a Bundás kutat a marhapásztorok nevében. Vagy éppenséggel a tasakgyártók nevében.

Aláhúznám, érdektelenül tenném, hisz önkéntes beavatkozásomért köszönet gyanánt max egy címert (ha) kapnék a pólómra, s egy lógót a blogomra. Egy címert és egy lógót, amely a tasakos porleves szimbólumrendszere jegyében foganna. Aki képes a jelképek mögé látni, s a sorok között olvasni, megértené: ez csupán enyhe utalás lenne arra, hogy porból leszünk mindnyájan, és porrá is leszünk mindnyájan. Nyilván a heraldika eme értelmezésében a címerkoronát a koszorú foglalná el méltóságteljesen. 

Én pedig a gyakorlott koszorúzók frontvonalait 
(már most megígérhetem, mindent megtennék annak érdekében, hogy: 
1. a koszorút ne fújja el a szél, 
2. a koszorúzókat se fújja el a szél, 
3. és persze a szoknyámat sem, 
4. a kampó időben felkerüljön a falra (legyen kampó), 
5. a koszorúzás helyszínét és időpontját a szervezők pontosan kommunikálják a médiával, 
6. velünk is, 
7. legyen mivel koszorúzni, 
8. ne törjön le a kampó a koszorú súlya alatt, rögtön, 
9. legyen kéznél egy pótkampó, egy pótkoszorú és egy szaki, aki azonnal mellőzni tudja a váratlanul felmerült problémát, 
10. a fúvószenekar csak épp annyira produkálja magát, hogy hallani lehessen, kinek ki után kell feltennie a koszorút a kampóra*).

A gyümölcsborászoknak is adóznék, írom megjegyzésképpen. Lévén, hogy az őszi cipőpucolást napok óta a málnabor mámorító hatása miatt hanyagolom. Igaz, cipőt sem pucolt még senki a nevemben, de málnabort sem ivott. Ez viszont egyáltalán nem azt jelenti, hogy visszautasítanám, ha fel kívánnának venni dámának a lovagrendjükbe.

*a vakolat szilárdsága, teherbíró-képessége is feltétlenül leellenőriztessék az ünnepség előtt, mert lehetetlen kiszámítani, hány koszorú kerül fel végül a kampóra.

Meglepetés

Semmit sem kívántam volna kevésbé magamnak, mint egy rózsaszínű plakátot sárga felirattal.
Hát megpaktam!

Omul sfinţeşte locul.

2012. október 2., kedd

Ezt**** már megfestette valaki?

Jó kérdés****. Mármint hogy ezek után miért - kik és kiknek - tartanak még világtalálkozót?* A puli mindenesetre aranyos, mi szeressük nagyon, és hogy nem a kunok a krónikákban szereplő sápadt arcúak, az is egészen biztos.**

*Egyezzünk ki abban, hogy a marhagulyás és a bogrács köré font buli megérdemel ennyit.
**Régóta tudjuk, hogy a már megtanult történelmi ismereteinkből semmi sem igaz.***
***De most már van mesemúzeumunk.

Saint André már feni

Nem, nem, még véletlenül sincs rossz napom. Hisz kinek ne használna a Szentendrei Akadémia antiprotekcionista rendszere, amely nyilván az ismerettségi körön kívülieken hajtja be az ismerősök kiképzésének minden költségét?

Akad elég hülye, aki majd fizet alapon ezúttal a fővárosiak sem átallottak vidékinek mutatkozni. Mert ugye van egy paragrafusa az uniós szerződésnek, amely ezúttal a szerencsétleneket öleli a keblére, vagyis azoknak biztosítja az ingyenes fejtágítón való részvételt*, akik Budapest körzetén kívül veteményeznek - hangsúlyozom: éhbérért. 
De csak papíron.

És mint kiderült, ebben a rendszerben még a traktorista főiskolán diplomázott is többet ér, mint a helyette güríző szaki. Amennyiben pénzről van szó, s a drágáikról, akkor mindent lehet, mindenkibe bele lehet rúgni, s főként azokba, akik mögött nem áll egy-egy kiskapu, a kiskapu mögött pedig a földi paradicsom.

Ehhez kellettek az egyetemek?
Tiltakozom!

*a fizetős kurzusokon bárki részt vehet

Kicsik és nagyok

Kiosztották a múzeumpedagódiai nívódíjakat.
Találos kérdés: mely intézmények részesültek kitüntetésben?
Kulcsszavak a megoldáshoz: nem szakítunk a hagyományokkal.

Mi sem, hisz továbbra is az intézmény megőrzése a legfőbb feladat, nem a nívós kiadványszerkesztés.
Egészen pontosan fogalmazva: egyáltalán nem a kiadványszerkesztés.
Persze lehetne másképpen is.

2012. szeptember 29., szombat

Civilizáció

Ha szombat, akkor jöhet a hadviselés, amit itt mostanság egy betontörő szerkezettel végeznek, amennyiben már lenyírták a füvet a parkolóban. A sorrend persze változhat, az viszont biztos, céljuk a válságkezelés, amely arra irányul, hogy a környék lakói már hajnalban összeszidják a tévét, elverjék a bécsi szeletnek valót, versenyt zümmögjenek a mosógéppel. 

Köszönet ezért többek között annak a szomszédnak, aki a vécékagylót szemétládaként működteti, s annak, akinek nem kell a zöldövezet, mert akkor nincs hová parkolnia a várkastélyszerű BMW-jét, amit feltételezhetően hálószobaként is használ, mert kijönni belőle nem láttuk. 

Tehát még mindig aludnék, ha mindenki tisztában lenne azzal, honnan jött és hová tart, meg azzal is, hogy a szeretet lángját nem lehet folyamatosan meggyújtani és eloltani kézileg, hisz a gyufaszálak is elfogynak, amiként a szufla. 

Egy jelentős bankkölcsön biztosan ezen a helyzeten is segítene. Mert ha lenne pénzem, inkább feltöretném én az utat, csakhogy legalább hétvégén revansot vehessek rajtuk, majd a nagy vidéki csendben kialudjam magamat.

2012. szeptember 27., csütörtök

Döglött poc

Ma Déryné, holnap Pali bá, estére megírom, ha nem alszok bele, s nem esik le a virágról a koszorú, vagy a szövetről a koszorús lány tüskéstől. Mert akkor azt.
Vasárnap Sirok, hétfőn Gödöllő, a volt malomban döglött pocok a padlón. Mondják, a pockot mi váltjuk majd fel, 500 millió forintot fizetnek értünk, ott lesz az irodánk. Ha megérjük.
Mindenesetre reményteljes perspektíva: nem az irigység, a macska fog megenni.
Ilyenkor maradnak ki a vesszők a mondatokból, felejtődnek el az ékezetek, pukkad ki a gumi, s lesz borr a forralt borból.

2012. szeptember 25., kedd

NAPI JÓ TANÁCS

Jól kössétek fel a kritikusi vénátokat!

Nyáry és a pedagógia

Az október elsejére tervezett író-olvasó találkozón végre én is megtudhatnám, mit tett Ady a legnagyobb szerelmeivel, és mit azok vele, ha nem szervezték volna rá a gödöllői múzeumpedagógiai évnyitót (ez a valódi pech), amelyen főként a régiségtárak és a sajtó kapcsolatáról fognak beszélni, arról, hogy ki az erősebb, melyik fél befolyásolja inkább a másikat, melyik mozog otthonosabban a másikban.

Nem lenne célszerűbb összehangolni a két rendezvényt, és Nyáryt - mint előadót - meghívni a kastélyba? Hisz tematikailag majdhogynem ugyanarról van szó, a két esemény rajongói tábora pedig megközelítőleg  fedi egymást, illetve nagyságra szinte azonos.

2012. szeptember 24., hétfő

Diliségek

A hídról úgy láttam, hogy egy csúnya olajfolt terjed szét a vízen. A partról viszont azt láttam, hogy csupán a kék ég tükröződik a folyóban.

Épp a volt pártszék- és gondozóház - mostanság kihasználatlanul álló irodái - mellett haladtam el, amikor arra lettem figyelmes, hogy valaki leskelődik a függöny mögül kb. 50 méterre a főúttól és az ingatlantól valaki felhúzott egy kék mobilvécét, ám amikor közelebb értem a létesítményhez, rádöbbentem, hogy csak egy nyilvános telefonfülke blokkolja a forgalmat.

Több éves folyamatos gyaloglás után - észlelve a fehér hajszálaimat - elkezdtem várakozni a buszra, amely jött is. Már szálltam is volna fel rá, amikor a sofőr és kollégái megkérdezték, mi a fenét akarok én nő létemre őszi nadrágban egy traktoron.

Ezek után szinte természetes, hogy nem merek kimozdulni a szobámból.

Kitolás

Előadás jászokról jászoknak című előadás lesz szerda este a rendezvényházban.
Kitolok velük, és elmegyek. Hátha elmarad.

Mert kérdés: az igazoltan nemjászok nem vásárolhatnak majd jegyet?
És mi lesz, ha csupán a nemjászok fognak érdeklődést mutatni a nemjász régész ásatásai iránt?

Olyan ez, mintha csak a férfiakat engednék be a szülészetre.

2012. szeptember 23., vasárnap

Megütött

Ma megcsapott a tavasz szele. Higgyétek el, ismét virágzik az akác, márpedig ez annak a jele, hogy az idén nem a gázfogyasztás fogja elvinni a fizunkat. Sőt, örülhetünk, ha megtudjuk majd venni magunknak az alapvető élelmiszereket, és lesz alkalmunk egy kicsit fázni is.
Naja. 
Miközben hazafelé tartottam, elhatároztam, hogy végre megfőzöm a pudingokat. Ilyesmi csak akkor jut eszembe, ha nagyon boldoggá tesz valami. Odahaza viszont heti híreket gördített elébem az asztal (lévén, hogy az asztal közelebb áll az ajtóhoz a gáztűzhelynél), ezért elolvastam három szarul megírt cikket, elküldtem miattuk a fenébe három nyugdíjaskorú aktív állampolgárt, így mire oda jutottam, hogy végre kezelésbe vegyem a fakanalat, remegett a kezem az élettől.

2012. szeptember 20., csütörtök

Atilla megtámadta a rómaiakat

- Úristen, maga tiszta vér!
- Nekem mondja?!
- Rohanok is, elő kell még készítenem az ebédet.
- Ne haragudjon, de nem kértem magától segítséget.

2012. szeptember 18., kedd

A hetvenhetedik

Könnyen ünneplik meg házassági évfordulójukat azok, akik sosem éltek együtt.

Még könnyebben azok, akik inkább másokkal éltek együtt. 

Persze azok sem maradnak alul a gyertyagyújtásban, akik sosem mosták ki egymás alsóneműjét, mégis majdnem hibátlanul eljátsszák, hogy néhány tábla csokoládéval, egy-két aranynyaklánccal, bárányfelhővel, unokával elrejthető a világ szeme elől magánéletük, legfőképpen személyiségük, jellemük mizériája.

Általában mégis az ilyenek ünnepelnek a leglátványosabban.
De a legüresebben is. 


Szembenézés

Gyermekeket mentünk, mert szeretjük őket, vagy gyermekeket mentünk, hogy pótoljuk saját családhiány-érzetünket?

Létezik harmadik válaszlehetőség is, 
sőt negyedik is, 
ötödik, hatodik, 
és így tovább, 
jóllehet 
az anyai szeretetet semmi sem pótolhatja.

2012. szeptember 17., hétfő

Gárdonyi és mi

Azért nem ártana néha frissíteni...

Gárdonyival többször is összetalálkoztam az elmúlt napokban, hetekben. Mindközül az egri érintkezésünk volt a legborzalmasabb. Aki még nem járt az író ottani emlékházában, nem is érti. 
Nem is értheti. 

Én viszont értem, hogy a hazai (értsd romániai) muzeális élményeket is minduntalan előhozó egri tehetetlenségben egyfajta vágy is lakózik a hitelesség és az eredeti állapotok megőrzésére, legalábbis elméletben, mert ha őszinték akarunk lenni, be kell látnunk: inkább az igénytelenség és a lustaság tükre a nevezetes történelmi helyszín, amelyre rátalálni sem egyszerű. Az ajtóban nyugdíjas nénike ápolatlan frizurával köszönti illedelmesen a betérőt, gondosan bejegyez a nagykönyvbe, mint a rendőrségen, nyilvántartásba vesz, mint az állambiztonsági hivatalban, hiába a szakmai belépő, katonásan igazít el a félhomályban, csupán a kék köpenyke hiányzik róla (s a bilincs  zsebéből). A szobákban penészedésnek induló régiségek, hulló vakolat, ronda fűtőalkalmatosság még a szovjet érából, noha már nyár van, mi több, kánikula. Meglepődöttségében az ember azt sem tudja eldönteni, a mosatlan férfizokni illata zaklatja-e folyton az orrcimpáit, vagy más. 

Fokozódó kolhozérzetünkhöz bizonyára az ebéd is hozzájárul, a havi költségvetésünkkel jól megférő cukrászdai sós tekercs. Mert amikor a sajtot avas margarin helyettesíti, nem csoda, hogy Dobó Istvánt is hibáztatni kezdjük rossz tapasztalatainkért, az esőt jósló időjárásért és a csapnivaló közalkalmazotti fizetésekért.

Hát kérem, ennyit ér ma Egernek Gárdonyi Géza. 
S ennyit mi a hazának.

2012. szeptember 13., csütörtök

Eső

A falusi esőnek megvan a maga földönkívüli romantikája. A nagyvárosinak nincs. 
Nincs annyi pénz, amiért sétálnék egyet Budapesten az esőben.

Faluhelyen más. A falusi eső szép. A falusi eső csendes, nyugodt, tiszta, simogató. A falusi eső nem ejt rajtad foltokat. Ha éppen nem a parányi házak között sétálgatsz, akkor ülsz az ablaknál egy csupor gőzölgő paradicsomlevessel a tenyereden, és nézed, hogy senki sem jár az utcán, senki sem táncol az esőben.

Sosem szerettem az esőt, ez a mostani kivételes. Az ideit szeretem, mert az idén a fáknak nincsenek színei, sárgái, barnái, vörösei, csak rozsdabarna van a hézagos koronákon, szétszáradt, eléget levéltöredékek, bomlófélben lévő lukas nejlonszatyrok a bokrok tövében, szomjas vadkacsák a szomorúfüzek alatt. Sehol egy morzsányi pazar aranyősz.  

Nagyot kerültem hazafelé menet. Ma ennek örvendtem.

Egyenjogúság

Ha mindenik férfi szülne legalább egy gyermeket, nem kellene mindenik nőnek nyolcat felnevelnie. 

Amennyiben az elvárást a katolikus papságra is kiterjesztenék, hat gyermek világra hozatala után akár már jogot is kaphatnának az anyák arra, hogy elmenjenek a fodrászhoz, majd vegyenek maguknak pár cipőt.

Bocsánat, az anyai szeretetet semmi sem pótolhatja. A pótanyaság sem, de a monoklik sem a szem alatt.

Ősz

Mennyivel egyszerűbb volt szandálban végigszaladni a folyóparton, megetetni a kacsákat, mint fél kézzel  pengeéles falevelek ellen harcolni, ebédszünetben felhúzni a téli farmert, a vízálló bakancsot, annak tudatában, hogy hazafelé menet sem lesz melegebb. De esni sem fog.


Három kívánság


Mára egy működőképes munkahelyi számítógépet, hogy dolgozhassak is.

Fizetésemelést, hogy élvezzem is.

Ivóvizet a poharamba, hogy életben maradjak.

(Karácsonyra egy összehajtogatható országtérképet földgömböt kérek, az előző évek tapasztalataiból kiindulva.)

2012. szeptember 12., szerda

A két lábon járó legenda esete

A magányos hős becsülete mindennél többet ér. Amennyiben az illető nem vállalja a párbajt a tisztesség védelmében, eleve elbukik, oda a dráma, a szituáció pedig értelmetlenné válik.

Történt volt, hogy összeházasodtak, majd elváltak. Mindenki hibásnak bizonyult, ám a férj gyávának is.

2012. szeptember 11., kedd

A múzeum legyen a muzeológusé!

Nyilván a fizetésemelésre gondolok.
Ti is gondoljatok a fizetésemelésre.

Amennyiben kérdésetek van, beszéljük meg személyesen.




2012. szeptember 10., hétfő

Újból KÖH

„...most mindenki úgy csinál, mintha az örökségvédelem tökéletes működött volna, holott az elmúlt húsz évben épített örökségünk állapota jobban romlott, mint a szocializmus évtizedei alatt.”

Nem mindenki, mert én tudom, hogy nem/igen. Azok is tudják ugyanezt, akik érintetté váltak. 

Amennyiben tehát bejelentenék, hogy korrupció miatt holnap minden kulturális katyvaszt, szentszart bezárnak, nem lepődnék meg.
Azon sem, ha ez sem változtatna a helyzeten, és pont azok kerülnének elsőként vissza a rendszerbe,  akik miatt kitették a Zárva feliratú táblát. 


2012. szeptember 8., szombat

a GASZTROBLOGGER és az update



   Csekonics-saláta a grófok emlékére


Elkészítendő hétvégén, amikor nincs kedvünk zsíros konyharuhákkal, foltos trikókkal és fölös kilókkal bybelődni, családtagjaink pedig szívesebben alszanak, tévéznek, híznak és isznak, mintsem hogy kötekedjenek vagy segítsenek.

    Hozzávalók:
    jércemell (40 dkg)
    folyami rák (30 db, apró)
    paradicsom (30 dkg)
    fejessaláta (2 fej)
    petrezselyemzöld (1 csokor)
    majonéz (2,5 dl)
    tárkonyecet (2 evőkanál)
    citromkarikák
    köménymag
    cayenne- i bors
    tárkonylevél
    Worchester-mártás, só

    A rákokat megmossuk, köménymaggal, petrezselyemmel, sóval ízesített vízben megfőzzük, kihűtjük, farokrészeikből és ollóikból a húst kiszedjük.

    A kihűlt főtt jércéről a bőrt lehúzzuk, a csontról lefejtjük a húst és csíkokra vágjuk. A paradicsomot cikkekre vágjuk, miután megszabadítjuk a héjától. A saláta néhány levelét félreteszünk a tálaláshoz, a többit egyenletes darabokra tépkedjük. A majonézt Worchester-mártással, finomra vágott tárkonylevéllel, kevés tárkonyecettel és cayenne-i borssal fűszerezzük.

    A rákhúsból néhány ollót félreteszünk a díszítéshez, a többit a dresszinghez adagoljuk, amihez óvatosan hozzákeverjük a csíkokra vágott húst, a paradicsomot és a salátát.

    Üvegtálkákra helyezett salátaleveleken tálaljuk, citromkarikákkal, valamint a rák ollóival díszítjük. Félszáraz fehérbort vagy minőségi világos sört igyunk hozzá.

KÖH a divatos szóhasználatban

: semmi sem szűnik meg, csak átalakul.


2012. szeptember 5., szerda

Napi tornaóra

Az iskolában

Matektanár:
- Hányadik órátok ez, gyerekek? Ki tudja megmondani?
A tanulók kórusban:
- A harmadik.
Matektanár:
- Helyes. Ezek szerint a hányadik szünet következik?
A tanulók kórusban:
- A harmadik.
Matektanár:
- Helyes. Tehát a hányadik szál cigitek?
A tanulók kórusban:
- A hetedik.
Matektanár:
- Helyes. Akkor itt az ideje, hogy ismét kimenjünk rágyújtani.
A tanulók kórusban:
- Helyes!

Az okos online-hirdető

Kb. tíz perce a boldogfalvi Kossuth u. 32. szám alatt, a coop-pal szemben elveszítettem a legújabb típusú, önműködő s összehajtogatható mobiltelefonomat. A szerencsés megtalálónak értékes jutalmat ajánlok fel. Az értesítéseket a Nokia jeligére várom a szerkesztőségbe. 

2012. szeptember 4., kedd

Szentek

Aki már látott katicabogarat világítani Szent Iván éjjelén, csodát látott. 

Minden szentnek megvannak a maga titkai. Nem hiába jelentette ki a nemrég elhunyt olasz bíboros, hogy a katolikus egyháznak legkevesebb 200 évet kellene maga mögött hagynia ahhoz, hogy a jelenben éljen. 

Ahol sok a titok, ott nagy a sötétség, a sötétben pedig nem hívnak mindenkit Nemeskürtinek vagy Csaba atyának.


Nem mindegy, mit eszünk

Egészen biztos, hogy egy bizonyos kor után egyáltalán nem mindegy, mit eszik a nő. Citromon és vízen, préselt gabonaszemeken ugyanis nem nőhet fel nemes feladatához.

Hacsak gyomorsav formájában nem kíván látható nyomokat hagyni maga után az Andrássy strásszén, a Hősök terétől egészen az első nyitva lévő patikáig, ami ugyan munkaszüneti napokon is félórányi járásra van, mégis több órának tűnik az életmentő bogyóig vezető út. 

De ha ellentmondást nem tűrően kellenek a nyomok, akkor inkább szobrokat érdemlők legyenek.

Munkakönyves sorozatgyilkosok


Kérdem én, az a góré, aki amelyik annyira inkompatibilis, hogy a tehetetlenségével őrületbe kergeti a beosztottjait, nem számít sorozatgyilkosnak? 

(No és a hiperaktív, aki folyton közelharcba kerül a székkel és a telefonkészülékkel, vagy egyszerűen csak nem fér be az ajtón a bútorzattól és a munkatársaitól? Ő Az sem?)

2012. szeptember 3., hétfő

Valami még egyszer

Már az is valami, ha az üvegablakokat ellopják, de a templomot ott hagyják.
Pedig Papdon még egy focimeccset is lejátszottak a grófok koponyáival. Hát volt így értelme?

Igazán rossz hazafi, aki a sportot összetéveszti a gyűlölettel.

Valami

Már az is valami, ha 2012-ben, háromszázvalahány évvel a Redemptiónak nevezett árulás* után, a nemzeti erők négyéves mandátumának derekán a Fő utca bal oldala, összesen két épület alkotja a belvárost. Az összes többi ingatlan, beleértve a Városházát, a Bíróságot és az előttük bukdácsoló járdát már külvárosnak számít, és temetőnek.
Szóval ne igyunk előre a medve bőrére, ne vágjunk át szalagokat, ne elégedjünk meg félmegoldásokkal, inkább etessük meg a kacsákat, hogy legalább ők ne kakiljanak rá az ünnepi tortára.
Ennyit a látványos felújításról.

*tetszik tudni, vitézkötéses menténkben mi egészen bátran kiálltunk azért, hogy ne tejeljünk Mária Teréziának

2012. szeptember 2., vasárnap

Napi tornaóra

Általános iskolás koromban nagyon gyakran azzal mentettük ki magunkat a matekórákról, hogy próbánk vagy edzésünk van. A diákolimpiákon és a Megéneklünk Románia elnevezésű kultúrbalhén ugyanis akkoriban még teljesíteni is kellett, nem csupán részt venni, ami természetesen komoly felkészülést igényelt. Aki a Temesvári 2-es számú Matematika-Fizika Líceumban, a mostani Bartók Béla Gimnáziumban kórustag volt, az tapasztalatból tudja, hány pofonba, hány botfülbe s hány könnycseppbe került egy-egy díj. No
- s hány matekórába!

Mire licisták lettünk, kicsit megváltozott az ízlésünk, mert ekkor már a tornaóra elől futottunk be a szertárakba. Hogy ennek ellenére miként fordulhatott elő az, hogy az ország sportolói taroltak a nemzetközi versenyeken?

Hát az, kérem, úgy történt, hogy jött (mondjuk) a Vasutas Klub edzője, szinte észrevehetetlenül körülnézett a kecskék, szivacsok és kosarak környékén, majd az általa tehetségesnek vélt gyermekeknek tartott egy rövid fejtágítót.
- Figyeljetek csak! Senkit sem kötelezek közületek, hogy járjon el naponta hozzánk edzeni, de azt megígérhetem, hogy tőlünk bármikor kaphat igazolást, csapatunkkal beutazhatja a világot, táborokba járhat télen-nyáron, ellátjuk melegítővel, csokival, majd munkahellyel, diplomával, és mindezekkel persze ingyen."
Abszolút meglepő volt ezek után, hogy a vasfüggöny mögötti diktatúra toborzóembere tartotta magát adott szavához. Aki csatlakozott akkoriban hozzá, az most állatorvos, agrármérnök és külföldi állampolgár, vagy mind a három egy személyben, ám legfőképpen boldog ember.

Szóval így kell ezt csinálni, Hoffman Rózsa.

(Ó, tanító néni, ha tudná, mennyire utálja az ifjúság azt, amire kötelezik, és mennyire utálja az egyenruhát, akkor az éjszakáját alvással, pihenéssel tölthetné, nem pedig újabb és újabb megszorító intézkedések kidolgozásával. Márpedig ezt egy pedagógusnak kellene tudnia.)

És nem utolsó sorban azt is érdemes lenne figyelembe venni, hogy iskolaudvarok, torna- és sporttermek terén húsz évvel ezelőtt még elég jól álltunk. Igaz, hogy szegényesnek tűntek, de voltak, nem kocsma és fodrász szalon működött bennük, mint manapság.

  

2012. augusztus 31., péntek

Saroltavár, Mercyfalva. Pofátlankodok.



Facebook-oldalam legfrissebb bejegyzéseiből megtudhatjátok, kik lakták a 18. és a 19. században Mercyfalvát, azaz Merczifalvát (magyar írásmód szerint), no meg azt is, mi teszi egyedivé Saroltavárat (német írásmód szerint Scharlottenburg-ot). A helyzet tisztázásához a Magyar Országos Levéltárat hívtam segítségül. De tényleg, tehát a MOL ANU írásmódja nem csupán egy félrevezető címke az antik hatású képeslapon*.

Aki kíváncsi a részletekre, keressen meg a k.-i portálon. 

Egyébként: 
meg sem lep, hogy a mindenkit egyazon mód lesajnáló felsőbbrendű svábjaink újfent képtelennek bizonyultak magyarra is lefordítani Saroltavár anglo-román webfelületét. Ami nem éppen válik a dicséretükre, hisz mi másra gondolna ilyenkor az ember, mint arra, hogy hiába vont köréjük védőfalat, amikor nagy bölcsen és folyamatosan nekimentek az egész világnak, és mintha ránk haragudna azért, hogy némi moldvai surmók elégették csicsás házikóikból a padlót, az ajtót és az ablakot.

*Amennyiben a facebook-on olyan régi képeslapokkal találkoztok, amelyeken azt írja, hogy származási helyük a MOL, és mindezt románul, lapozzatok, ne dőljetek be a provokációnak. 

2012. augusztus 25., szombat

Magyar-magyar párbeszéd

Kedd
- Helló!
- Helló!
- Hallottam, hogy nálatok medvék járnak az utcán.
- Hol hallottad?
- Láttam a tévében.
- Rosszul láttad. Nálunk csak ravasz rókák és éhes oroszlánok járnak az utcákon.
- Tényleg?
Nem hitte el.

Szerda
- Helló!
- Helló!
- Te honnan jöttél?
- Temesvárról.
- Olyan messziről?
- Mondom, Temesvárról, nem Izlandról.
- Ja. S hány órát utazol?
- Kettő, kettő és felet. De 2014-ben, miután átadják a Makó-Temesvár autópálya-szakaszt, hamarabb fogok hazaérni gyalog, mint vonattal.
- Tényleg?
Láttam, hogy nem hiszi el.

Csütörtök
- Helló!
- Helló!
- Mennyi nálatok egy kiló cukor?
- Miért?
- Olvastam, hogy a Székelyföldön olcsóbb, mint nálunk.
- Én is olvastam.
- És igaz?
- Honnan tudjam, nem én vagyok a Székelyföld, ritkán találkozom vele, tízévente egyszer.
- Tényleg?
Láttam, hogy nem hiszi el.

Péntek
- Helló!
- Helló!
- Hallottad, hogy Horvátországban fogunk nyaralni?
- Nem hallottam, de tudtam.
- Ki mondta?
- Te.
- Tényleg?
Láttam, hogy ezt sem hitte el. 
Én meg azt nem hiszem el, hogy még saját magára sem figyel oda.