„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. március 30., hétfő

Vizit

Keményre vasalt fehér köpenyében fapofával statisztált a kórházi ágy mellett a doki, úgy tett, mintha elméjében erősen istápolná a reszketve izzadó, fuldokolva köhögő fekvőbeteget. Csak állt kővé dermedten, mintha keresné a megoldást, mintha szobrozni teremtették volna oda, zsebéből konvertibilis papírpénzek kandikáltak ki tízesével. Az asszisztenciát ezúttal a páciens népes rokonsága képezte, no meg az egyetemi hallgató, ki kezében bőrmappával, kisebb és nagyobb méretű jegyzetfüzetekkel, dossziékkal, vattapamacsokkal, fecskendőkkel, gyógyszeres dobozokkal, műanyag flakonokkal, papírokkal, ceruzával, golyóstollal és rajzszegekkel ácsorgott tehetetlenül mellettük, utánozta mesterét.


Bár: voltak még e romlatlan fiatal gyakornoknál kimondhatatlan elnevezésű orvosi műszerek is, kampós orrúak és görbék, fényesek és mattok, testi panaszok enyhítésére ajánlott drága eszközök, amelyek beszerzésére ráment az intézmény teljes évi költségvetése. Ez azonban senkit sem érdekelt ebben a vészhelyzetben. A szerszámkészletet ugyanis pár perccel korábban vette ki a pincei fertőtlenítőből az alsóbb rangú s rendű, rendesen lenézett, alulfizetett kisegítő személyzet, miután hősiesen megküzdött a földrengések előrejelzése végett helyben tartott patkányokkal. Leginkább e középkori szokások dühítették, mardosták belülről a náluknál tanultabbakat, a professzorokat, akik azt hitték, az izgága népek szakképzetlensége, ostobasága járult hozzá ahhoz, hogy a szesz- és jódillatú teremben, ahol betegünk láthatatlan alvilági katonákkal viaskodott, ma a szokásosnál sokkalta büdösebb legyen. A levegő áporodottságát az éjjeliszekrényre porcelánbabák gyanánt felsorakoztatott, felbontott befőttesüvegek, a fiókokban avasodó abált szalonnák, a szekrény alá behajított, mosatlan tányérokban porosodó, kukacosodó evőeszközök és a hetekkel korábban ajándékba kapott virágcserépben poshadó víz szaga fokozta. No meg az ártó szellemeket távol tartó fokhagymagerezdek az ablakban.


A vezetőség fejében egyértelművé vált: a megnevelhetetlen, légkörromboló, idióta kiszolgáló személyzettől meg kell szabadulni.

A kliensén végül mégis csak megkönyörülő tüdőspecialistát azonban láthatóan nem idegesítették a körülmények. Ügyeskedett ő már ennél komikusabb egészségügyi helyszínen is, dohos városszéli klinikán, ahol délutánonként a helybéli suhancok azzal szórakoztak, hogy kőzáport zúdítottak a vasrácsokkal foghíjasan közrezárt ingatlanra. A fiúk önfeledt játszadozásainak eredményeképpen az intézményben napról napra kevesebb lett az ablaküveg meg az ajtó, így a huzat akkora cirkuszokat vághatott le a folyósokon, amekkorákhoz kedve volt. A csintalankodó srácok a nyikorgó garázsajtókat is imádták felfeszíteni, mert ha másra nem is, de a fülsértő zajra mindig kiszaladt kuckójából a portás, hogy kivörösödve szórja reájuk legszebb átkait, amelyeken ők természetesen jóízűen kacarásztak.


E múltbeli eseményeket a szerencsétlen flótás hátának tapogatása, masszírozása közben idézte fel magában kedves emlékként a medikus; az immár hónapok óta tartó izgalmakba, álmatlan éjszakákba s kilincselésekbe belefáradt rokonság megbotránkoztatására, stabil megfélemlítésére pedig időnként cinikusan felnevetett. Egy biztos, nem tartozott a ma született bárányok, a még ártatlan pályakezdő orvosok kasztjába. Amikor észrevette, hogy kezeltjének édesanyja nem bírja tovább, és perceken belül teljesen kiborul, mosoly futott végig kerek orcáján, félrehívta a hölgyet, majd színlelt szomorúsággal, tettetett borúlátással a fülébe súgta:

„Asszonyom, nagyon erősnek kell most lennie, szomorú hírt kell közölnöm önnel.”

Ezután mély lélegzetet vett, fejét lehajtotta, kezeit melle magasságában összekulcsolta – mintha tényleg a szívén viselné kuncsaftjának és famíliájának sorsát –, majd hosszú, rosszat sejtető csendet követően remegő hangon bejelentette:

„Rák.”

Erre a szóra általában mindenkinek könnybe lábad a szeme, s a tudomány által halálra ítélt nyomorult majdani testi-lelki tusája helyett a temetési költségek villannak át agyán. E kellemetlen jelenet ezúttal is lejátszódott. A valósnak feltüntetett tényről tárgyilagosan tájékoztatott asszony azonban nem vette elő monogramos zsebkendőjét, nem borult rá zokogva a haldoklónak nyilvánított fiára, nem ájult el, hanem kecses csuklómozdulattal kivette retiküljéből az előre odakészített, vigyázzállásba helyezett borítékot, biztos, határozott mozdulattal belenyúlt az elesettek álarcát magára öltő hipokrita zsebébe, oda, ahová utóbbi már régen, még a kezdetekben betervezte a nagy találkát, ahová, mondták, szükséges ezt-azt becsúsztatni. És mivel értékelte az intelmeket, elhelyezte e végtelen térben a pénzköteget, sarkon fordult és – mintha mi sem történt volna – hozzátartozóival oldalán megkönnyebbülten távozott, szinte repdesett a boldogságtól.

(SPITAL: románul kórház)

Pár nap múlva már együtt örvendett a csodálatos életnek a gyilkos társadalmi kórból se perc alatt kigyógyult páciens és a szeretett gyermek, apa, férj lehetséges elvesztése miatt érzett lelki gyászon sikeresen túlesett anya, gyermek, valamint a feleség. A hála(pénz) legyőzte a diagnózist.


Kapcsolódó anyagok:
1.:
2.:

2009. március 27., péntek

Díszcsomagolás

A sznobok néha kiszámíthatatlanul működnek. Temesváron például nem kellett sorban állni a Szépművészeti Múzeum előtt, amelynek földszinti termeiben az idén nyáron (sz. m.: a tavaly) kevesek által látott Dalí-munkákat állítottak ki. A légüres tér, a kényelem persze elősegítette a műélvezetet, mert a grafikák komótosan voltak megtekinthetők, belőlem mégis kibukott a kérdés: a bánsági nagyváros, mi több, Erdély és a Partium fölöttébb büszke lakói számára már a Salvador Dalí sem elég nagy név? Aztán közvetett válasz gyanánt a fülembe jutott: mértékadó körökben a katalán festő ugyan jól „pozicionált”, ám a hír, hogy nem a főművek, „csupán” néhány grafika, könyvillusztráció érkezett Temesvárra, kiábrándította, dacossá tette a kisszerű népeket. Azok is, akik jegyet váltottak (10 lejért, vagyis nevetségesen kicsi összegért), kétségekkel lépték át az intézmény küszöbét. Rosszul tették. A legközelebb Törökországban megszemlélhető kollekció anyaga ugyanis – nehéz hozzáférhetősége okán – kihagyhatatlan lehetőséget jelent az általánosan elfogadott, már-már kanonizált Dalí-kép cizellálására.

„...én szürrealista vagyok”


Noha az Irracionális meghódítása című tárlat 125 litográfiáján megjelenő álomszerűség nem a művész egekig magasztalt szürrealista korszakának a jellemzője – hisz nem lelhetők fel benne olvadozó órák, ízeltlábú elefántok, kitámasztott testrészek –, a luxemburgi magángyűjtemény üzenete végtelenül tág, és virtuóz rajztudás által bátor színskálán fogalmazódik meg. A grafikák egy része ugyanis irodalmi művekhez – sajátos stílusban készült – illusztráció. Márpedig Dalíról tudni érdemes: csak olyan szellemiségű műveket illusztrált, amelyek szárnyakat adtak áradó képzeletének, delíriumos asszociációinak, fantasztikus humorának, erotikus érdeklődésének, egyéni logikájának. Kiváltképp érdekes a Cervantes Don Quijotéjához készített, 1968. évi sorozat, mert ebben technikai újítását, a bulletizmus vívmányát használja fel: a pigmentanyagot mintegy szétrobbantja a papíron, s ezáltal lebilincselő festői hatást ér el. Ebben az időszakban, vagyis a luxemburgi orvos gyűjteményét alkotó munkák keletkezési periódusában Dalí már tudatosan formálja imázsát, csiszolgatja alkotó módszerét, szavakba önti egyik leggyakrabban idézett érzékletes szállóigéjét: „A szürrealisták meg köztem az a különbség, hogy én szürrealista vagyok”.


Meghatározónak tekinthető a Luis de Bunuellel való együttműködése is, mivel kapcsolatuk döntő fordulatot eredményez pályáján. Híres filmjei, díszletei és kisplasztikai tevékenysége mellett alkotói erejének a zömét ugyanis ezekben az években a grafikai s könyvművészeti munkásságnak szenteli.


Vagy tán „a folyamatos intellektuális merevedés állapotában élő” művésznek a De Sade által képviselt perverziók iránti fogékonysága tartotta távol a többnyire csak álszent társaságokat a még friss, zsenge, fel nem fedezett és teljességében át nem tanulmányozott temesvári múzeumtól? Az attól való félelem, hogy az, aki azt állítja, a szexuális szorongatottság a művészi ábrázolás alapja, csakis a sátán cimborája lehet?





Törött orral a bárd nem énekel (csupán az életéért rimánkodik)

A kiállítást megközelítőleg ötezren nézték meg, ami Temesvár terjedelméhez és állítólagos jelentőségéhez képest majdhogynem a semmivel egyenlő, ám ami a bevételt illeti, az intézmény megdöntötte önnön rekordját, ezért köszöni szépen, jól van. Kritika kevés született, építő jellegű önreflexió talán még a kötelezőnél is kevesebb, a gatyába rázó figyelmeztetések pedig apróságokról szóltak. Közelről szánalmas, távolról viszont megindító e kép. A kudarcot szinte senki sem érzékelte. Sem kint, sem bent. Sem a múzeumon kívül, sem a múzeumon belül, így a fenntartó, a megyei önkormányzat „szakemberei” sem. Márpedig a közgyűjtemény első jelentősebb tárlatzárója utáni indító lépésként azt kéne meghatározni, kinek és miért van szüksége az intézményre.

Az attitűddel, a feladathoz, feladatmegoldáshoz való viszonyulással tehát súlyos, igen feltűnő s totális csődhöz vezető gondok vannak. A fejlett, „civilizált” világban például a tervezők, ötletgazdák éppúgy kultúrpincérek, mint a végrehajtók – terepen dolgoznak, nem pedig az egyes intézmények folyosóin csicseregve kávézgatnak, ezért tudják, mekkora erőbedobás szükséges egy-egy projekt sikeres végigviteléhez. Ők két kezükkel hozzák létre álmaikat, ha kell, részt vesznek a gyártási folyamatban, fúrnak-faragnak, fát hasítanak, és csak miután mindennel készen vannak, ülnek le diskurálni, játszani, inni. Művészek, varázslók, ezermesterek és gyermekek egy személyben, akik nyomot hagynak maguk után, nem hulladékot. Olyanok, akiket idehaza munkamániásnak csúfolnának, odaát viszont embernek neveznek.


Mostanság a legfőbb felvetések tehát: mi lesz az érdeklődőkkel, és azokkal, akik érdeklődővé válhatnának? Ki vezeti, bátorítja, irányítja majd őket és miként? Meddig marad még a palackban az évtizedeken át terrorizált közszellem? Lesz-e reflektálás a globalizációra, a kulturális és információs káoszra, a rasszizmusra, a fizikai, szellemi nyomorra, a környezetszennyezésre?


Természetesen még nem tudni, mi a terv, mi a cél. Nem tudni, mert a felsorolt kérdések politikusnak, felelősséggel és ranggal felruházott aktatologatónak még nem okoztak álmatlan éjszakát Romániában a legújabb kori palotaforradalom óta. Néhány reprezentatív épület átadása, idős művész kitüntetése nyilván nem nevezhető kultúrpolitikának, kulturális koncepciónak. A művelődési intézmények már nem találkozóhelyek, hanem csupán az önreprezentáció cirádás helyszínei. Mert van bennük vörös szőnyeg, rengeteg bársonyszék meg tükör. De nincsen gyerekprogram, mert nincsenek képzett múzeumpedagógusok. Nincs vetítés, nincs műhelytalálkozó, nincs nyilvános fórum, nincs vetélkedő, nincs ez, nincs az. A közgyűjtemények kapcsolata az iskolákkal abban merül ki, hogy a szervezett csoportokra jobban odafigyel az őrző-védő testület. Pedig ha a nebulók kellemetlen élményekkel távoznak a múzeumokból, akkor húsz év múlva marhaságnak fogják tartani a szórakozás, kikapcsolódás eme fajtáját.




Vagyis: sem a tartalom, sem a csomagolás nem áll köszönő viszonyban a valós helyzettel. Mert nincs is helyzet.

(folytatás: itt)

2009. március 25., szerda

Farkasokkal táncolnék

Kicsit hosszúra nyújtott utcánkban ma nyílik meg a százvalahányadik bankfiók. Fura esemény ez ebben a pénztelennek, szívelégtelenségben szenvedőnek kikiáltott világban, de érthető. Van ugyanis egy fölöttébb hasznos, egyesek számára előnyös tulajdonsága a kaviáros, lufis, limuzinos ünneplésnek, mégpedig nem is akármilyen: a vezérkar újabb százvalahány „sínylődő”, egyik napról a másikra éldegélő, tengődő, éhező pereputtya jut így jól fizetett „jobhoz”. Hisz a tenyérnyi létesítmény – mondhatnók pocokluk – leendő alkalmazottai egyetlen hónap alatt keresik majd meg semmittevésükkel, puszta ottlétükkel, agyonplasztikázott, túlszilikonozott imidzsükkel azt az összeget, amelyért mások, például a hozzám hasonló ismeretlenek két évig hajtanak és hajlonganak, nyalják fel muszájból és lelkiismeretességből a padlót az ilyen-olyan főnökök, főnököcskék, kiskirályok előtt.

Talán rosszul, hamisan, félreérthetően, mert néha, egyre sűrűbben népszavazásnak álcázott költséges bulikon kérik ki erőszakkal belőlünk a saját véleményüket erről-arról. Mire mi helyeslően bólogatunk, úgy teszünk, mintha egyetértenénk: hát persze hogy nélkülözhetetlenek az efféle gazdasági rongyrázások, pénzügyi malőrök ebben a napraforgómagos országban, ahol a tejtermékekért 95, a kenyérért és a gabonafélékért 61, a gyümölcsért 69, az olajért pedig 102 százalékkal többet kell kikotorni a világkormány által feneketlennek vélt családi bukszákból, mint az Európai Unió őszülő, szakállas tagállamaiban, és ahol a tisztességes dolgozók bérét tízszer, hússzor kisebbre szabják a Nyugat-Európában osztogatotthoz képest.

Úgyhogy ne kezdjen el nekünk senki reformkonyháról papolni, mert nagyon megharagszunk rá, s akkor jaj lesz neki.

No nem is pazarlom tovább drága időnket és egészségünket ezekre a hülyeségekre, kár még a szóért is, hisz tartogattam mára a tarsolyomban egy igen kedves, kissé naiv, ám tiszta forrásból táplálkozó észak-amerikai indián példabeszédet. Ime:


A prérifarkas bíráskodása


Történt egyszer, hogy a csörgőkígyó beszorult egy nagy kő alá, szegény meg sem tudott moccanni. Épp arra sétált a kacsa, s a pórul járt segítségül hívta:

– Kacsa testvérem! Kérlek szépen, taszítsd arrébb a követ, szabadíts ki innen.

– Nagyon szívesen – mondta a kacsa, s nekirugaszkodott, hogy nagy begyével ellökje a követ.

Ám amint a csörgőkígyó kiszabadult, máris hangot változtatott, és így szólt:

– Oly sokáig feküdtem a kő alatt, hogy nagyon megéheztem. Ezért most bekaplak! Hamm.

Hirtelen a kacsára csavarodott, hogy finom húsába belemarjon. A megtámadott ártatlan szárnyas azonban rimánkodni kezdett:

– Igazán nem lenne igazságos, ha most felfalnál.

– Hogyhogy nem lenne igazságos?

– Jót tettem veled, jótettemet pedig meg kellene hálálnod.

– Hát te nem tudod? A jótettet mindig rosszal viszonozzák ezen a világon.

– Ezt most hallom először.

– Azt javaslom, keressünk bírót vitánk eldöntésére.

– Mivel ezen a földön mindenki úgy vélekedik, ahogyan én, nem bánom, bízzuk másra a döntést – egyezett bele a megfélemlített, nyomás alatt álló szerencsétlen kacsa felvetésébe a ravasz kígyó.



Végül nekiiramodtak. Kis idő múlva egy vén, girhes öszvérrel találkoztak, akitől megkérdezték, hogy a jót errefelé rosszal viszonozzák-e, avagy sem.

Az öszvér a következőt válaszolta:

– A csörgőkígyónak igaza van. Jótét helyébe mindig csak rosszat várj. Egy életen át szolgáltam a gazdámat. Ha kaptam enni, ha nem, ha hideg volt, ha meleg, ha esett, ha aszály gyötört, én csak dolgoztam, dolgoztam, jajszó nélkül gürcöltem. S mi lett a fizetségem? Most, hogy megöregedtem, elgyengültem, a nyereg és a zsákok a hátamat felsebezték, a gazdám elkergetett, gonoszul elbánt velem. Éhezem, kínlódom.


– Egyetlen bíró véleménye nem elégséges, meg kell még kérdeznünk valakit – jegyezte meg erre a kacsa.

– Hát nem bánom – vélte a csörgőkígyó, és továbbsiettek.


Nemsokára egy sovány ökörrel találkoztak. Bordái, csontjai majdnem átszúrták a bőrét.

– Itt van hát egy nyugodt, tapaszalt bíró. Kérdezd meg tőle!

A kacsa előadta történetét az ökörnek, az meg ekként nyavalygott:

– Mi önnön tapasztalataink alapján szoktunk ítélkezni. Halld az én esetemet. Éveken át húztam az ekét, aztán a szekeret és a szánt, amelyen vizet hordtunk. A főnököm csak dolgoztatott, dolgoztatott. Sokszor rettenetesen fáradtnak éreztem magamat, mégsem szegtem meg a parancsait. És most? Erőm fogytán, lábam már a saját súlyom alatt is remeg. Az istállóból kizavartak, gazdám nemsokára letaglóz, hogy néhány kiló húst levagdalhasson nyomorult csontjaimról. Igaz, amit a kígyó állít: ebben a világban a jót rosszal viszonozzák!


– Ezek a bírák elfogultak. Én csakis a bölcs prérifarkas ítéletét fogadom el helyénvalónak. Épp felénk tart – mutatott a kacsa a közeledőre.

– Jó. Halljuk hát a bölcsek bölcsének vélekedését.


Amikor a prérifarkas meghallotta, miről van szó, megvakarta a füle tövét, majd kijelentette:

– Mielőtt nyilatkoznék, ismernem kell a teljes tényállást, főként azt, hogy a csörgőkígyó hol és miként feküdt a kő alatt.

Mindhárman elmentek ezért a helyszínre.

– Engedd meg, hogy úgy tegyem rád a követ, ahogyan az rajtad volt – intézte kérelmét a prérifarkas a kígyóhoz, aki egyetértően csörgött. A prérifarkas erre a hátára görgette a nagy követ.

– Így volt rajtad?

– Pont így – válaszolt a kígyó.

– Akkor hát maradjon is így. Ha szerinted a jót rosszal viszonozzák ezen a világon, akkor a gonoszságod hozzon most jó szerencsét a kacsára.

2009. március 23., hétfő

A csobánlegény esete Rebekával

Ej, nagyapó, mesélje mán el, hogy es volt, amikor a csobánlegény elvesztette a kecskéjét!



Egyszer vót, hol nem vót, a cibéni szegénysoron, annak es a végibe élt egy erőst luttyán s rest csobánlegényke. Ez, ha tehette, mindég csak aludott. Mikor a juhokot kellett vón őrizze s vigyázkodjon, inkább bésuppant a fübe, a vén ficfa alá, s horpasztott. Olyan mélyen aludott, hogy arra sem kelt fel, ha a nagy forgolódásába vaj egy csihánlevél megcsipte a fülit. Egyedül arra öbredett meg, ha megehült, s a déli harangszóra.

Vót ennek a kicsi dologtalan csobánlegénkének egy kedves kecskéje, Rebekának hítták. Annyira szerette, hogy mindig becézgette: kecskecském, kedves kecskecském.
No egyszer, hogy így megöbredett nagy lustálkodásából, s a déli harangszóra kinyissa a csipáit, nem lát semmit, csak a nagy üres mezőt. Se a juhok, se a Rebeka. Nagyon, nagyon megszomorodott. Most mit es csináljon, gazdája csak es agyonüti a juhok miatt.

De leginkább a kecskéje után kesergett, ezért elindult megkeresni:

„Kecském, kecském, kedves kecskecském, jaj, most hol kaplak meg?”

Ahogy így kesereg, lássa, hogy a Szucsáva partján a dzsindzsás izeg-mozog. Jaj, örvendett, hogy megkapta a kecskéjét. Küldte a kutyáját: „Erisszed, Kópé, csípd meg, fogd meg!” De amikor odaért, há lássa, hogy az nem az ő kecskéje, hanem csak a Bukutár Gergé volt lekucorodva s végezte szükségét.

Esent nagyon-nagyon elkeseredett:
„Kecském, kecském, drága kecskecském, kedves Rebekám, nem kaplak sehunse”.


Na, nagy bánatába elindult a kocsmába, hogy ő bizon most bétesz a kalap alá pályinkából. Ahogy bésirül az ajtón, meglássa, hogy a sarokban az abrosz, így ne, libeg-lobog. Hej, megörvendett, megvan az ő kecskéje, küldte a kutyáját. „Erisszed, Kópé, csípd meg, fogd meg!”
De mikor odaért, s felhajtotta az abroszt, lássa, hogy az nem az ő kecskéje, hanem a bíró fia gyömöszkűte a szőke Sárit.

Esent nagyon megszomorodott:
„Kecském, kecském, kedves kecskecském, vaj merre kaplak?”

No elég ember! Hmm.

(...) Ahogy így kesereg, odaér egy vén ficfához, alatta jó nagy fű ződellett. Ezt meglátván a legényke nagyon elálmosodott, ezért aztán lefeküdt a fübe aludni. Ahogy ott horpasztott, egyszer arra eszmélt, valamitől mozog a szemibe borított kalap. Feltolja, nyitja ki a csipáját, s há a Rebeka rágta a kalapjáról a rozmaringot. Hej, megörvendett erőst, hogy megvan a kecskéje. Örömében táncra perdült, eljárta a silladrit.

Ez tiszta igaz volt, úgy láttam, mint most!
(bukovinai székely népdal alapján)

2009. március 19., csütörtök

Ómamám, az árulók és a szekrény













Megboldogult anyai nagymamám sosem tartozott a női társadalom azon táborába, amelynek legfőbb jellemvonásai a felfuvalkodottság, a pökhendiség és a tudós férfiak arcjátékát viccesen utánzó, hevesen mímelő intelligens homlokráncolás. Négy elemit végzett, bár észből és kitartásból bőven adományozott neki a fennvaló, ám sajnos hiába, mert amit Isten két kézzel szórt reája, abból némi suhancok rendesen gúnyt űztek, aminek következtében a továbbtanulásra csöppnyi lehetősége sem maradt. Imádott családját és nagyra becsült iskoláját elsöpörte az első világégés, no meg ami utána jött.


A későbbiekben néhány feltűnési viszketegségben szenvedő hataloméhes vezéregyéniség rontotta tovább az esélyeit azzal, hogy politikusnak álcázva magát úgy gondolta, kitörölhetetlenül beírja nevét a históriába, s államigazgatásból levizsgázik egy Párizs melletti tükörteremben. Ugyanott, a számára előnytelen, de mások számára előnyös fegyvermegrendelések és hitelszerződések nyélbe ütésének szünetében, egy-két fenéken billentés és kurvaanyázás közepette szülőföldje halálos ítéletéhez is beleegyezését adta, mégis csodálkozott, amikor sunyi üzletfelei egy egész telepes falkát hajtottak rá nagyanyám rendezett falujára. Akár a skótok, a szurtos mezítlábasok bugyi nélkül rontottak rá a településre, hogy bunkósbotjaikkal ott helyet szorítsanak maguknak és büdös juhaiknak, az őshonosokat pedig melegebb éghajlatra kergessék. Akartak, vagy nem, az arculcsapásokat és megaláztatásokat békésen tűrő, a küzdelmek értelmetlenségéről, magasabb rendű irányítottságáról vagy eleve elrendeltségéről már régen fogalmat szerzett magyarjainknak új otthon, új szállás után kellett nézniük. Nem az idegengyűlölet taszította őket távoli, barátságtalan vidékekre, hanem a kényszer, a nyakukba zúdított szegénység, a család féltése, az igazi értékek átörökítésének vágya, effélék. A termékennyé tett anyafölddel eggyé forrott közösség tagjai azon gazdagabbnak vélt vidékek felé vették útjukat, hol szükség volt munkás kezekre, fegyelmezett, szolgalelkű s dolgos népekre, ahol különféle megfontolásokból, de befogadták a kitaszítottakat és az árvákat.


A nemzetség lassan, de biztosan szétszéledt, az addig lelkiismeretesen gondozott rokoni kapcsolatok megromlottak, az ősi rend felbomlott, és az évezredes tradíciók is látszólag elértéktelenedtek, visszakerültek a sufniba vágott tarsolyokba.

Az egyistenhívő lovas elődök és a szent országépítők iránti tisztelet azonban nem kopott ki a száműzött nép szívéből. Jöhettek tiszta lelkek megsemmisítésére törő történelmi viharok, keresztes zubbonyokban masírozó véresszájú szélhámosok, hullhattak az égből vörös sarlók és bolsevik kalapácsok, a magyar föld szülöttei nem akarták elfeledni múltjukat.

Inkább szenvedtek.



A lelketlen hontalanság, az új és gonosz mostohaapa a nagyanyámat sem tudta megtörni: a sanyarú esztendőkben ő gazdag történelmünkből merített erőt a túléléshez. Amikor a pufajkás komcsik jéghideg betonvermekbe s marhavagonokba száműzték a személyiségüktől megfosztott, uniformizált, gépesített állampolgárokat, ex-lényeket, majd a nyolcvanas években rájuk oltották a villanyt és elvették tőlük a mindennapi betevőt, így szólt hozzám az ómamám: „Leányom, vésd be jól az emlékezetedbe: csak jó és rossz emberek vannak, de a jók nem szárnyas tündérek, a rosszak pedig nem szarvakkal született ördögök. Amiként az angyalok, úgy a sátánok is köztünk járnak, közülünk valók, emberi arcot és emberi testet viselnek, ám az összes többi, amit róluk hallasz, csupán mese. Ne higgy a mesékben!”


Ne hidd, ne hidd, ami igaz,
Ami kegyetlen, ami gaz,
Mi ocsmány és alávaló
Ne hidd, ne hidd, ami való.

Hazugság, amit a lap ír,

Félrebeszél az a papír.
Meredt szemekkel aki súg
az mind gyalázatos hazug.

Ugratnak, játszanak veled.
Nem lehet az! Hogy képzeled?
Nem hiheted, ha van hited,
Gazember vagy, ha elhiszed.

Ne hidd el, ne hidd el mi gaz,
Ordítsd az égre: nem igaz!
Szeme közé kacagj neki,
Ki a borzasztót hirdeti.

Hallod? Ne hidd, mi rút, mi vad,
Mi undort és gyötrelmet ad.
A fényképed, meg a tavasz,
S az Igazság, az az igaz.

Csak ami szép, jó, mind igaz.
Mit álltál, az az igaz.
Mi nem divat, mi nem haló.
Az, ami örökkévaló.













Csak a kedvesség, az öröm,
A pardon, meg a köszönöm,
A gyöngédség, a figyelem,
Csak az az igaz idelenn.

Csak a segítség, a vigasz,
A barátság az az igaz.
Csak az a gyémánt szeretet,
S a szívekre veretett.

Belénk döfték a kést, ne hidd,
Kiszaggathatják beleid,
Míg lélegzel és eszmél agyad,
A bűnt tagadd, tagadd, tagadd!

Megmarkolom két válladat,
Szemembe nézz, ne hagyd magad!
Tiszta maradj, maradj szabad,
Ne bukj el, meg ne add magad!

Légy tiszta, hős légy,
Légy erős, holt részeg légy, légy eszelős,
A Földre a felhőkből tekints.
Te légy az Isten, hogyha nincs!

(Szép Ernő: Ne higgy!, 1942)


A hosszú téli estéken duruzsoló cserépkályha mellé ültetett, ölébe vette a féltve őrzött bőrkötésű történelemkönyvet, és az apostolok transzcendens cselekedetei helyett eleink dicső tetteit idézte fel nekem. Tőle tudom, ki volt Deák, és kik voltak a negyvennyolcas ifjak, miről álmodozott Petőfi, és mitől, kiktől rettegett, óvott Ady. Hogy bár köszönettel tartozunk az osztrák Habsburgoknak, kik városokat, intézményeket, templomokat emeltek a magyarságnak, tartást adtak az arisztokráciának, régi adósaik is vagyunk, hisz tőlük a mai napig nem kértük számon a kegyetlenül porba hullajtott fejeket. Akkoriban még ismert bennünket a világ, mondta könnyekkel küszködve, csodájára jártak sújtásos, hímzett viseletünknek, rámás csizmánknak, páratlan népzenénknek, sajátos, keleties műveltségünknek, imádták Pestet, gyönyörködtek Budában, ahová mindig érdeklődéssel, tisztelettel, tenyerüket a szívük fölé tapasztva kocsikáztak ki az európai koronás fők. A nemesség persze zsarnokoskodott, kihasznált néhány némbert, de jótékonykodott is, ha szükségesnek látta, jobbágyok ezreinek adott ételt és italt, gyermekeknek teremtett esélyt a fölemelkedésre, nem hagyta veszni a nemzetet, mert félte az Istent.



Mesélte mindezt a tulajdonától, anyjától, apjától megfosztott nagymamám, akinek sokszor még kenyérre sem tellett az áloláh királyságba csomagolt cifra román térben és időben, szuterén lakásának ruhásszekrényében paszpolos kosztümök és nercbundák helyett vállfák lógtak üresen, a kamrában abált szalonnák regéltek a füstölt házikolbászról, a polcokon pedig áttetsző befőttesüvegek menekítették át a jövőbe a magyar ízeket, ám csak érzéki, gondolati szinten, hogy ne csupán olcsó konzervek várják, reméljék a húsvéti ünnepi vacsorát, hanem valami eszményi is. Pityókán, málén és paradicsomlevesen, egyik helyről a másikra vándorolva, egyik önkényuralomból a másikba kényszerítve cseperedett fel vele egy időben egy teljes nemzedék. Egy olyan generáció, amely megpróbáltatásai ellenére szeretett és tudott méltóságteljesen emlékezni.

2009. március 17., kedd

Kérem, vegyék meg (nekem) Klapka szülőházát!

Nemrég Kós Károly szülőházának kilátástalan sorsa miatt aggódtam túlságosan, újabban a Klapka Györgyé keseríti, álmatlanítja életemet. Utóbbi úgyszintén rongyos, kopott ruhájában, Temesvár belvárosában árulja bájait, ezért félő, hogy valamelyik ízléstelen nagykutya egy szép napon ráirányítja csákányosait. Az egykoron kecses, patinás palota ugyanis már elég régóta eladó, piaci ára zuhanórepülését gyakorolja éppen. Kérdésem ezért az, miért nem teszi rá most a kezét a magyar közösség, miért nem alakít ki benne múzeumot, művelődési központot, ifjúsági termet, találkahelyet? Miért nem költözteti át ide, a város szívébe a státuszirodát és a tiszteletbeli konzulátust? De még a szerkesztőségeknek nevezett szövetségi szócsövek is elférnének a tágas, ám a nemzetközi pénzmaffia által egyre alaposabban beárnyékolt ingatlanban. No meg a nyugdíjasok által ápolt, gondozott bibliotéka is kaphatna benne egy tenyérnyi szobácskát.

Hogy ki volt Klapka György, azt mindenki tudja. Szerintem azt is, hogy cseh-morva származása ellenére jó magyarnak bizonyult, jobbnak mint sok vérbeli, hazánkat az utolsó pillanatig hősiesen védte, nem kérette magát, nem nyavalygott, nem azt leste folyton, mikor adódik számára előnyös helyzet, hogy azt kihasználja s kizárólag a maga javára fordítsa. Ami miatt viszont különösképpen belopódzott a szívembe, nem egyéb, minthogy Temesváron az ő papája alapította meg a közkönyvtárat, a Habsburg-monarchia első kölcsönkönyvtárát, hadd csiszolgassa, pallérozza ösmereteit az irodalommal és a magyarokkal addig csak felületesen érintkező többségi svábság is. Ha az idősebb Klapka, ki még polgármesterünk is volt egy ideig, e nemes lépést nem tette volna meg, ma még rendes tékája sem lenne ennek a magára oly sokat adó, büszke és öntelt bánsági mocsárvilágnak.

A megvételre javasolt értékes épülethez több személyes emlékem fűződik, lévén, hogy naponta meglátogattam Melinda barátnőmet, aki az elsőn lakott. Tudom, nem szívesen mentem át hozzájuk, mivel a szomszédságukban kellemetlen illatú orvosi rendelők stresszelték arculatukkal a betérőt, felettük pedig kézművesek tettek-vettek, varrogattak, foltozgattak, szőttek, azt hiszem, mert néha gépeket hallottam zakatolni, csattogni a háttérben, beszélgettek is persze, főként a nők, jó hangosan, szinte kiabálva. Felnőtt lettem, mire kezembe került a megmásíthatatlan feljegyzés, miszerint a múlt század elején Kossák József működtetett ott, azaz a másodikon nagyra becsült fényirdát. Aztán képeket is volt szerencsém látni a mester úgynevezett műterméről, amely inkább egy úri szalonhoz hasonlított, mintsem fotólaborhoz. Apropó: miért ne lehetne például rekonstruálni ezt a neves műhelyt, ott, a helyszínen, a Szent György-téren?

A Klapka-házhoz fontos események is kötnek, a megvásárlását szorgalmazó ötletemet illetően azonban ezek nem relevánsak, csupán a helytörténetet színesítenék, annak a sötét időszaknak a históriáját, amelynek megírására még nem érett meg az idő. Arra viszont igen, hogy a PUNR, vagyis a szélsőségesen nacionalista Román Nemzeti Egységfront „cégérét” valaki leszerelje, legálisan vagy véletlenül leverje a lelakatolt, kódolt becses ingatlanról. Már csak eme jócselekedet alkotmányos véghezviteléért is érdemes lenne megszereznünk az objektumot. Azért meg pláne, hogy végre megadjuk, megadhassuk Klapkáéknak és Kossáknak a végső tiszteletet, azt az alázatos figyelmet, amellyel eddig elmúlasztottuk kitüntetni dicső eleinket. No meg résen sem ártana lennünk, nehogy már a szégyenpárt mocska ragadós legyen, és jogos utódok helyett kiirthatatlan agyevő legyek szálljanak, tapadjanak reája. Aztán mi már tényleg csak nézhetünk ki tehetetlenül a fejünkből, és gondolkodhatunk azon, miként eshetett meg velünk ez is.