„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. április 25., kedd

A nagy háborút és a román falut is lefotózta


COSTICĂ ACSINTE

Az MMO-n elindított cikksorozaton felbuzdulva kezdtem keresgélni a világhálón, folyóiratokban és könyvekben matattam román fotósok után. Így találtam rá Costică Acsinte fényképészmesterre.

Talán szégyellnem kellene, de korábban sosem hallottam erről az emberről. Művésznek nem merem nevezni, bár lehet, hogy a maga korában kiérdemelte volna ezt a címet. Ha mondjuk, jobban odafigyel rá az a társadalom, amelyben működött. Ez persze nem történt meg. Évtizedek múltak el anélkül, hogy bárki is hozzányúlt volna az életművéhez. A jelenben is csak annyi az előrelépés hagyatékának felértékelését illetően, hogy a világháló megnyitotta előtte ezt a lehetőséget. Létesült ugyanis néhány oldal, ahová feltöltötték a képeit. Most már publikusak, tanulmányozhatok, néhányuk nyomtatásban is megjelent.

És mennyire jó, hogy ez így van. Mert egy kulturálisan számunkra idegen, távoli világról nyújtanak olyan információkat, amelyhez egyébként nem férnénk hozzá. Erről a világról ugyanis nem készültek sem megbízható felmérések, sem szavahihető elemzések, sem akkor, sem manapság. Ez a világ már létrejöttének pillanatában bezárta magát a Balkánba, s nagyon úgy néz ki, hogy tökéletesen érzi ott magát. 

Acsinte fotói mindenesetre képet adnak a hetven-nyolcvan év előtti Románia déli részén élők életmódjáról, életkörülményeiről. Bizonyos értelemben egy sokat ígérő, hatalmas dokumentációs anyaggal állunk szemben. Ami igazán elszomorító ezzel kapcsolatban, hogy az alapos vizsgálat szándékával, elhatározásával valószínűleg senki sem fog hozzányúlni. Ennek mi is csak a vesztesei lehetünk, akárhogyan is nézzük.

Mindenesetre sorozatával, ha mást eddig még nem is, azt már elérte, hogy előítéleteket bontott le. A sokszor szarkazmusba hajló realista megközelítésével hatása jobb annál, mint amire indulásból számíthatunk. Fotográfiáiról olyan személyek tekintenek ránk, akik ugyanúgy néztek ki, ugyanúgy ünnepeltek, viselkednek, reménykednek, mint kisvárosi elődeink. Talán csak az arcberendezésük, a bőr- és hajszínük különbözik a felmenőinkétől. Kicsit utánanéztem annak is, pontosan hol, milyen környezetben készültek a felvételek. Abból a közegből nyilván azok mozdultak be a kamera elé, akik meg tudták fizetni a gépész munkáját. A módosabbak. Azok, akik még ha ritkán is, de kiléptek ősi fészkükből, hogy végigsétáljanak Bukarest főutcáján, ahol azért mégis csak találkozhattak a modernizmus foszlányaival, a párizsi flanccal. A legszegényebbekről, a legszerencsétlenebbekről, a nyomorgó, írni-olvasni nem tudó tömegről sajnos nem értesülünk fotóiról.

Costică Acsinte, civil nevén Constantin Axinte 1897-ben született egy Ialomița megyei faluban. Pilotának tanult Bukarest mellett, Cotroceniben, de oklevelet nem szerzett. Az első világháborúba önkéntes harctéri fotósnak jelentkezett. Feladatai közé tartozott például a repülősök által készített felvételek előhívása, beleértve a franciáktól és az oroszoktól kapott anyagot is. Munkásságának ezt az időszakát egy önálló album foglalja össze: ebbe 327 fényképet válogatott be, amit jegyzetek, vázlatok, rajzok és újságkivágatok egészítenek ki.

Tovább... (galériával)

2017. április 22., szombat

Böjt


Drágám!

A sürgönyt megkaptad?

Amennyiben igen, láthatod, elég változatosan éltem, de meg tudtam lenni egyedül, férfi nélkül is. Sőt. Abban is örömömet leltem, hogy téged elnyelt a föld, mert legalább magammal is foglalkozhattam egy picikét.

A nagypénteket Telbiszéknél töltöttem, mint rendesen, de most szomorú volt az este, nagy fáradtság nélküli. Ödön csak a tojásfestésre kelt fel, de annyira gyengén, dezorientáltan, hogy a fortyogó festék láttán heves sírásban tört ki, kénytelenek voltunk visszafektetni. Aggódtam miatta, de a szegény barátnőmet is végtelenül sajnáltam, mert imádja azt a gazfickót. Másnapra ugyan jobban lett az úrfi, de az orvosa rögvest elküldte Abbáziába gyógyulni (vajon miért ilyen gyorsan???). Ennek nem örültem, mert ők az egyetlenek, akikkel időnként szót lehet váltani, anélkül, hogy veszekedés kerekedne belőle.

Nehézségeimet csak tetézte, hogy azon a héten nyakig benne voltam a munkában. Operaházi előadásra készültünk a Gazdaasszony Egylettel. Már csak néhány napunk volt a bemutatóig, de még sehogyan sem álltunk, ezért egész nap talpon kellett lennem. Más sem volt, csak a rohanás a doktor és az opera között. Teljesen kétségbe voltam esve. Meg is hűltem, mert olyan vékony ruhát adtak ránk abban a farkasordító hidegben, hogy csak na, úgyhogy napokig küzdöttem egy csúnya influenzával, aminek nagyon alá voltam vetve. Bele is fásultam a kínlódásba.

Szívem, te egészséges vagy?

Minderre az is rájátszhatott, hogy ínyenc létemre, hisz tudod, immár két hónapja koplalok, ellenőrzés nélkül, ami napi lebontásban azt jelenti, hogy csak apró ebédeket engedek meg magamnak. Na meg ugye itt volt a nagyböjt, amit nem hagyhattam ki! A gyóntatószék mellett ez is megárthatott. Persze az sem kizárt, hogy már lappangott bennem valami, egy nyavalyás betegség. Elég az hozzá, egyszer próba közben is annyira rosszul lettem, hogy nekiestem a díszletnek, és az egész felborult, és összetört. Még jó, hogy senkit nem temetett maga alá. Így is volt mit helyreállítani! Szóval kifogytam a pénzből, mert ez a kis véletlen baleset azt is elvitte, amit összekuporgattam. Még bélyegre sem tellett… Macikám, sajnálom!

Szóval az egyetlen kérdés az elmúlt napokban az volt számomra, kibírom-e ezt a hercehurcát, lesz-e erőm színpadra állni a fináléban. Úgyhogy ne haragudj, hogy túl sok életjelt nem adtam magamról. Végül nagyobb baj nélkül megúsztam, és ez a fontos. Felkaptam magamra egy párizsi toilettet, abban vonultam fel az Andrássy strassen. Azt mondják, semmi sem látszott meg rajtam a kínszenvedésből, a pazar ruha eltakarta. Még jó, mert tout le monde ott volt a premieren, egyetlen hely sem maradt üresen, a siker is óriási volt, a bevétel pedig még ennél is nagyobb. Mi viszont annyira szétestünk, rendezők, szereplők egyaránt, hogy elhatároztuk, a bankettet nem aznap éjjel, hanem majd csak egy hónap múlva tartjuk meg. Mindegy, egy fotográfiára még összeraktuk magunkat. 

2017. április 20., csütörtök

Tóth Péter szóra bírta a zenét


A zongoraművész három meglepetés-ráadást játszott hallgatóságának

Érzelmileg dús, emellett regényes, álmodozó, múltidéző, szélsőséges és a népi hagyományok felé forduló volt Tóth Péter április 19-i gyulai zongorahangversenye, amely a romantika korszakába vezette vissza a hallgatóságot.

A fiatal zongoraművész Schubert B-dúr szonátájával indította koncertjét. Elég nagy bátorság kellett ehhez, hisz annak ellenére, hogy az osztrák zeneszerző ezzel a művével jutott el a legvégsőkig, a darabra egyfajta bensőséges líraiság, szelíd szomorúság jellemző. Olyan alkotás ez, amelyben minden egyszerű, letisztult és dísztelen, külsőséges csillogásnak nyoma sincs, mintha felkészülés lenne az elmúlásra. Alapos zenei műveltség kell ahhoz, hogy ezt a fajta megközelítést, befelé fordulást értékelni lehessen.

Schubertnek mindmáig szűk a rajongótábora. Jóllehet a szakirodalom azt írja róla, nagysága a Mozartéhoz mérhető, s ha egy picit is tovább élt volna egészségben, az egyik legfontosabb zeneszerzőként tartanánk ma számon. Ám másképpen történt. Azokban az évtizedekben Bécsben csak néhány nevet tartottak valamire, ezért Schubert élete végéig keményen küzdött, hogy elismerjék. Jól fizető, biztos állása sosem volt, két alkalommal tanította az Eszterházy udvar grófkisasszonyait, de ezen kívül csak a kottaeladásokból tett szert némi pénzre. Nem tudott tárgyalni, s ezt a kiadók rendesen használták. Szomorú történet az övé, mégsem jelenthető ki róla egyértelműen, hogy mostoha életkörülményei miatt ő is egy szenvedő-művész lett volna. A Gyulán előadott B-dúr szonáta ezt a jellemét állította előtérbe.

– Semmi másért nem vagyok a világon, minthogy zenét komponáljak! Engem az államnak kellene eltartania – vallotta önmagáról. Végakarata szerint Beethoven mellé temették. Zeneművei meghökkentően gyors és lehetetlen modulálások egymás után, amelynek köszönhetően szinte máig utolérhetetlen a hangulat-ábrázolásban.

A hangverseny második részében a meghívott előadó Brahms F-moll szonátáját interpretálta. Ez a kompozíció is előhozta számunkra azt a személyt, aki szerezte. Azt a Brahmsot, aki szintén egy különös figurának számított a maga idejében, hisz folyton hátrafelé tekintett, a jelen nem érdekelte. A közönség szerette, barátai azonban féltek tőle, mert mindenkit sikerült megbántania szúrós megjegyzéseivel.

– Ősi kövület, amely teljesen kívül esik az idők fő folyamán – mondta róla egyik kortársa és ellenfele. Fura szokásai neki is voltak. Idős korában például ugyanúgy öltözködött és ugyanúgy sétált Bécsben, mint két emberöltővel korábban Beethoven, akinek a muzsikájához nem véletlenül hasonlították az övét, ami sokszor hátrányára vált.

1852-ben a sors összehozta a híres magyar hegedűssel, Reményi Edével, tovább...

2017. április 16., vasárnap

Idegenként odahaza


Nem volt jó ötlet beleírni a saját vendégkönyvünkbe.

Gyönyörű tavaszi időben indultunk útnak, a sofőr veszettül vezetett. Jóleső érzés volt ismét így menni, rohanni haza. Bolondul száguldozni, mint ezelőtt tíz évvel. Mindennek örülni, az összes falunak, tanyának, a jól kultivált földeknek, a szép zöld vetésnek. Mintha semmi sem történt volna azóta… Semmi. A nép ugyanolyan mogorva, ritkán köszön, durván tolakodik, de a korábbi énjéhez képest szeleburdibb, vagy inkább nagyképűbb, olaszosabb, gyakran spanyolul beszél, itt-ott angolul, de semmiképp sem az anyanyelvén. Talán szégyelli. Hál'istennek, megállapítjuk, egy-két évig kibírnánk még itt.
De az emlékek elszomorítanak, jobb hallgatni róluk.
Vendéglátónk vastag húslevest tálal fel ebédre, utána rántott csirkét fokhagymás krumplival, uborkasalátával, aztán zserbót, krémest, túrós pitét. A pincébe is lemegyünk egy kis hazai borért. A tornácon ménesi kerül elénk, fejünk fölé kitömött vadkan. Nem csak dísz, funkciója is van. Könnyelmű fiatalokról mesél, akik kilőtték, amikor még megengedték nekik. Fiatalokról, akik ma már nincsenek.
Jobb nem emlékezni.
A szomszédban néhány gyermek hazafias nótákat énekel, gyakorol a másnapi zeneórára. Egymás szeméből olvassuk ki, hogy ugyanazt érezzük. Mit is tudhatnának ezek a csepp emberek arról, amiről mi? Éveken át ültünk itt, gyönyörködtünk a tavaszban. Nyugalom volt, otthonosság, baromfiszag. Nagyszüleink idején még présház is állt az udvar alján. Ez sincs már.
A lakószobában ritkaságokkal megtömött könyvszekrény roskadozott a múltban. A falról a vén Ferencz Jóska olajalakja figyelte minden mozdulatunkat, néha mintha még ránk is vicsorított volna. A kopott bőrszék is eltűnt, pedig mesélhetne azokról a májusokról, amikor a fülemülék akkorát énekeltek, hogy nem tudtunk elaludni. Persze nem is akartunk, annyira boldogok voltunk 

2017. április 15., szombat

Párhuzamok


Bementem, üres volt.

Édes fülesbaglyom!

Tegnapelőtt megérkeztem a pályaudvarra, de te nem voltál ott, nem vártál. Nagyot csalódtam! Legalábbis egy pillanatig ezt éreztem. Ám a kín is hamar elmúlt. Eszembe jutott ugyanis, hogy te csak akkor követsz el ilyesmit ellenem, ha nyomos okod van rá. Valószínűleg hivatalos fogadáson voltál, vagy egy kihagyhatatlan megbeszélésen a polgármesterrel.

Sebaj, feltaláltam magamat, bár egykönnyen nem. A szolgálati járművel kicsit sok bajom akadt, de egy segítőkész, jóvágású fiatalembernek köszönhetően elintéződött. A valódi sokk akkor ért, amikor rádöbbentem, hogy nem is tudom, hol laksz, erről sosem beszélgettünk. Újabb csalódás! Ekkor ezt tanácsoltam butus fejemnek: jobb, ha nem esel kétségbe, hanem amilyen sürgősen csak lehet, találsz egy kézzelfogható megoldást.

Hallgattam az ösztöneimre, mint mindig, és bejártam a környéket. Halálosan sötét volt, mindenütt borostás képű mosdatlan csavargók ólálkodtak, de valami miatt nekik sem volt kedvük hozzám, nem bántottak. Bizonyára maguk közül valónak néztek (ezen meg sem lepődnék, ha igaz lenne). És amint a pályaudvar körül bolyongtam, észrevettem egy félig kiégett, elhagyatott házat. Ablakai ki voltak törve, ajtaját a szél csapkodta, amiből arra következtettem, hogy nem lakik benne senki állandó jelleggel, tehát nekem pont megfelel. Valószínűleg koldusok használják, amikor én nem járok erre. Bementem, üres volt. A konyhaszekrényt rögvest odatoltam az ajtóhoz, a használhatatlannak tűnő ágyat szétbontottam, darabjait az ablakra szegeltem. Előkerítettem a homályból egy lócát, egy háromlábú asztalt, kicsomagoltam. Nem volt nagy kunszt, hisz csak a legszükségesebbeket hoztam magammal. Szappant, rúzst, kalapot, kesztyűt, szemüveget, poharat, evőeszközt. Annyit csak, amennyi szükséges a túléléshez. Elhelyezem a tükrömet, a fésűmet, a parfümömet. Abban reménykedem, hogy mégis előkerülsz valahonnan, legyen minden kéznél. A hajam bozontos és ragacsos, arcomon meglátszik a fáradtság, szemem alatt szürke karikák. Így nem fogathattalak volna, annak tudatában sem, hogy te nagyon okosan nem adsz a látszatra. A szoba egyik sarkában összegyűjtöttem a szerteszét hevert szalmát, ráterítem a kabátomat, a törölközőmet, alá helyezem a retikülömet, és az egészen letakartam a csipkeszélű kendőmmel, amit hála istennek, magammal hoztam. Borzasztó, hogy még ez a páratlan darab is a hiányodat erősítette! Mivel könyvet nem akartam magammal cipelni (arra való tekintettel, hogy a te féltve rejtett zugodban úgyis találok kedvemre valót), a fényképeimet és a revolveremet helyeztem el az éjjeliszekrényen. Szerencsére gyertyát és gyufát találtam a lakásban, a világítással és a biztonsággal így nem volt gondom. A pongyolámat (a zöldet, amit tavaly húsvétkor vettél nekem) rászegeltem az ablakdeszkára, azt a látszatot keltve, hogy függönyöm, sötétítőm is van, mint egy valódi otthonban. Ezzel is megnyugtattam magamat, hogy zavarni senki sem fog ezek után, dolgozhatok nyugodtan. Miután a technikával elkészültem, szalonnát és kenyeret ettem paprikával, hagymát nem mertem, mert továbbra is abban reménykedtem, hogy betoppansz. Zabolátlanul vártalak, te őrült!

És miközben szelídül átkoztalak a nekem okozott gyötrelem miatt, elővillant, hogy az egyik fotográfiámon nagyanyám egy fényképezőgéppel működik. A helyszín ismerősnek tűnt, mamám kinézete alapján a datálás is sikerült, úgyhogy kíváncsiságomban felnyitottam reám tesztált naplóját, megkerestem benne a vonatkozó részt, amin aztán őszintén elámultam. Képzeld, te, nagy csacsi, a nagyanyám tudósításokból élt annak idején, éppúgy, mint én, és az első nő volt azok közül, akit Párizsban képeiért kitüntettek. Vajon miért maradt ez mindmáig titokban? Az az ötletem támadt, hogy a mesterműveiddel együtt kiállíthatnánk az övéit is, amennyiben rájuk találunk valahol (újabb ürügy a közös utazásra!). Nagy fogás lenne! Na de ezt csak a párhuzam kedvéért…

Túl sokat nem aludtam azon az éjszakán, pedig még egy marék mákot is elrágcsáltam.

Másnap korán reggel besiettem a postára, s feladtam neked ezt a sürgönyt.

2017. április 13., csütörtök

Zalán Tibor ez élet értelméről beszélt


Gyulán, a magyar költészet napján

A meghívottat Elek Tibor irodalomtörténész kérdezte arról, hogyan lett az abonyi kubikos fiából költő. Zalán Tibor erre azt válaszolta, érthetetlen módon, gyermekkorában ugyanis teljesen tehetségtelennek bizonyult a költészet terén. Versírással katonaként kezdett el foglalkozni, ekkor Pilinszky-utánzatokat fogalmazott meg. Megalázottnak, megsemmisítettnek érezte magát, ezért gondolkodni kezdett az élet dolgai felett, és arra jutott, hogy az embernek a legborzalmasabb körülmények között is meg kell őriznie önérzetét, anélkül, hogy képen vágná a másikat. Aztán hosszú ideig szünetet tartott, nem írt semmit.


Ifjúkori élményeire vezethető vissza az is, hogy a magyar költészet napi estnek a Szétgondolt jelen címet javasolta, adta. Mint mondta, fura hétköznapokat él, nem tartozik semmiféle holdudvarhoz, nem tagja egyik egyesületnek, szervezetnek, érdekszövetségnek sem, csak úgy létezik. Mindene megvan, ami kellhet a fennmaradáshoz, mégsem boldog, nem érzi magát jól, nem szeret élni ebben a világban. Hogy mégis mi az, ami nem stimmel körülöttünk? Nem tudja. Ezen is sokat elmélkedett már, de nem jutott semmire. Csak azt érzi már nagyon régóta, hogy az ember által előidézett feltételek közepette nem lehet élni.


2017. április 12., szerda

Harmóniát teremtett a Gyulai Várszínház Kamaratermében a hárfaművész


Hangszertörténeti rezümét is kaptunk Vigh Andreától

Vigh Andrea Liszt-díjas hárfaművész, a Zeneakadémia rektora, a Gödöllői Nemzetközi Hárfafesztivál alapítója és művészeti vezetője koncertezett március 28-án a Gyulai Várszínház Kamaratermében. A neves előadóművészt sokan meghallgatták.

A művésznő 1986-ban szerezte meg zeneakadémiai diplomáját, 2009-ben a doktori fokozatot, tíz szólólemeze jelent meg, munkásságáért Liszt-díjat kapott, 1999-ben megalapította a Gödöllői Hárfafesztivált, és mindemellett rendszeresen zsűrizik nemzetközi versenyeken, fesztiválokon. Rektora a Zeneakadémiának, vezetője az intézmény Akkordikus Tanszéki Csoportjának. Mind egyetemi oktatóként, mind előadóművészként sokat tett annak érdekében, hogy a hárfa autonóm hangszerré váljon Magyarországon.

A koncert felvezetéseként Vigh Andrea elmondta, a közhiedelemmel ellentétben a hárfa szólóirodalma eléggé gazdag, műfajilag sokszínű. A Gyulán is bemutatott repertoárt úgy állította össze, hogy különlegességet és népszerű műsorszámot egyaránt tartalmazzon, a nagyérdemű olyan művet is halljon, amit ismer és szeret. Így került be az összeállításba Debussy E-dúr arabeszkje és Holdfény című műve, valamint Smetana-Trnecek Moldva-fantáziája.

2017. április 9., vasárnap

Tartozékaink


Tisztelt Apus!

A fényképezőgép immár egy hete megérkezett, ki is próbáltam, de mivel maga azóta sem jelentkezett, nem küldtem a lapnak egyetlen fotográfiát sem. Sőt, be kell vallanom, amit a legutóbbi levelemben leírtam, abból semmi sem igaz. Kivételt képez az utolsó néhány sor, ilyen tekintetben semmi sem változott. Csupán egy április eleji tréfa volt az egész. Szebben fogalmazva: egy szemenszedett, ronda hazugság! Remélem, nem sértődtél meg. Sosem verekedtem össze a szőke copfossal. Dühös voltam, az igaz, szívesen fel is pofoztam volna, de nem tettem meg. A gép úgy tört össze, hogy haragomban a földhöz vágtam. Tehát én vagyok a bűnös, senki más. Ez az egyik, amiről most hirtelen felindulásból, a biciklimen ülve tájékoztatni akartalak. De azért köszönöm, hogy vett nekem egy újat.

A másik ennél szomorúbb. Még jó, hogy csípős, hideg a szél, ezért csöppet sem feltűnő, hogy potyognak a könnyeim. Nem is tudom, írjam-e meg neked. Érdekli-e magát egyáltalán, mi van velem? Untatni nem szeretnélek. Szóval hazafelé menet betértünk a bandával egy útszéli kocsmába, ahol borzalmasan rossz kávét ozsonnáztunk, majd hosszasan elbeszélgettünk arról, hogy szükség van-e, vagy sem a közlönynél női vénára. Igazából nem is beszélgetés volt ez, inkább veszekedés, mert ismét az történt, hogy mindenki megállás nélkül mondta a magáét, nem engedett a saját igazából, főként Pál nem, úgyhogy nem változott semmi sem. Továbbra is az a direkció véleménye, hogy haza kell mennem. Majdnem rosszul lettem, de aztán kiegyenesedtem, és úgy tettem, mintha nem érintett volna meg. Ráfogtam a kávéra. A legelviselhetetlenebb az volt, amikor azzal hozakodtak elő, hogy rövid hajú, alacsony nőt nem foglalkoztathatnak, mert rontja a cég presztizsét. Nos, emiatt sem dolgoztam a héten, bele voltam betegedve.

Most a biciklimen ülök a főtér közepén (hol másutt ülhetnék?), bőgök és írok, pakkjaim a vállamon, rúzs, cipő, kalap, fogkefe, és számos egyéb olyan apróság, amit gyorsan össze tudtam kapni, hogy elindulhassak időben.

Tanulmánykötet jelent meg dr. Erdész Ádám levéltárigazgató tiszteletére


Oltvai Ferenc-díjat kapott dr. Szabó Ferenc történész

Meglepetésnek szánták a Magyar Nemzeti Levéltár Békés Megyei Levéltárának munkatársai új tanulmánykötetüket, amelyet a 60. életévét betöltött dr. Erdész Ádám tiszteletére jelentettek meg. Az EÁrchívum-ot április 7-én, pénteken adták át az ünnepelt levéltárigazgatónak a városháza dísztermében.

Kovács József országgyűlési képviselő és Görgényi Ernő, Gyula város polgármesterének jelenlétében Sáfár Gyula levéltárigazgató-helyettes köszöntötte elsőként a 60. életévét tavaly decemberben betöltött dr. Erdész Ádámot. Mint mondta, a rengeteg tudást, bölcs látásmódot és tapasztalatot igénylő történészi-levéltárosi hivatás kiteljesedéséhez, magas szintű műveléséhez ez a legideálisabb életkor. A kötetet meglepetésnek szánták, szerkesztését a legnagyobb titokban végezték, úgy dolgoztak rajta, hogy az ünnepelt semmit se tudjon róla. A hivatalos munkaidőből elcsent órákért ezúton kértek elnézést.  

Erdész Ádám 1956 decemberében született Mezőberényben. A történelem és a magyar irodalom iránti érdeklődése már nagyon korán megmutatkozott, érettségi után az ELTE Btk. történelem-levéltár szakán tanult tovább. Itt szerzett diplomát 1980-ban a mezőhegyesi ménesbirtok históriájáról írott dolgozatával. A gyulai archívumban végzett kutatásai során ismerkedett meg az akkori igazgatóval, dr. Szabó Ferenccel, aki abszolválását követően állást ajánlott neki. Alkalmazottként bejárta a ranglétrát, és olyan levéltárosokkal dolgozhatott együtt, akik értékelték szorgalmát, felkészültségét, egyengették pályáját. 1994-ben igazgató-helyettesé nevezték ki, két évvel később igazgatóvá. Azonnal új kihívással szembesült, hisz ekkor jelent meg a levéltárakban az informatika, az oklevelek digitalizálásának szükségessége, amit Gyulán az elsők között szerveztek meg irányítása mellett. Ezt követően országos szinten is feladatokat kapott és látott el. Kutatóként többek között feldolgozta a Kner Nyomda múltját és Márki Sándor életútját, mindkettő hatalmas odaadást, szakmai alázatot igényelt. 2015-ben a Márki-napló megkapta az év levéltári kiadványa díjat. Emellett évente gondoskodott a Levéltári Közlemény kiadásáról is.

2017. április 8., szombat

Operakommandó


Öt nap, tizennégy előadás

Békés megye több településére is elviszi az opera műfaját a fővárosból érkezett Operakommandó. A programról Aczél András rendezővel, műsorvezetővel beszélgettünk a Göndöcs-kertben április 5-én, a gyulai művelődési központban megtartott előadásuk után.

Komárom-Esztergom megyéből egyenesen Békés megyébe vezetett az Operakommandó útja. A Viharsarokban öt nap alatt tizennégy előadást tart az operáról iskolásoknak a Budapestről érkezett csapat. A program ebben az évben indult a Magyar Állami Operaház és a Filharmónia Magyarország Nonprofit Kft. együttműködésében, és várhatóan lesz folytatása, hisz eddig sikeresnek és eredményesnek bizonyult – tájékoztatta lapunkat Aczél András, a kommandó gyulai fellépésének rendezője és műsorvezetője.


A kiszállás célja elsősorban a műfaj megismertetése, népszerűsítése, másodsorban a rossz beidegződések, előítéletek eloszlatása. A harmadik nap után Aczél András úgy látja, a legtöbben még annak tudatában élnek, hogy az opera egy kellemetlen, zord zenei stílus, amelynek előadói nagy, kövér emberek, a történet végén pedig egyikük biztosan meghal a színpadon, éppúgy, mint a legsötétebb viccben. Elkeserítőnek tartja, mennyire hiányos a tanulók tudása, függetlenül attól, milyen korosztályt képviselnek. Aczél András ezt annak tulajdonítja, hogy zenét manapság egyszer hetente oktatnak a magyarországi iskolákban, ami szinte semmire sem elegendő, s ami még ennél is szomorúbb, hogy a legtöbb családban egyáltalán nem fektetnek hangsúlyt a zenei nevelésre. Nincs is mit csodálkozni azon, hogy a nebulók nem tudják, hány olyan filmbetétdalt hallgatnak meg, amely valójában részlet valamelyik híres operából.


2017. április 6., csütörtök

Együttlét


Azokról van szó, akikkel beszélgetnünk sem kell, mert látjuk, mire gondolnak.

(…) De vannak találkozások, amelyek elgondolkodtatnak. Vagy hogyismondjam... Tudják, amikor folyamatosan az az érzésünk valakivel kapcsolatban, hogy örök idők óta ismerjük. Akiről úgy véljük, meg sem kell szólalnunk, mert mindent tud rólunk, vagy ha nem is tud, akkor megsejt, ráérez. Pedig állítólag még sosem találkoztunk. Talán még be sem lettünk mutatva egymásnak. Soha senki nem bökött felé, s nem mondta azt, hogy ő a Laci. Mégis evidens, hogy ő az, másvalaki nem lehet. Ő, akinek tegnap köszöntünk először, ma viszont már olyan, mintha együtt nőttünk volna fel. Aztán kinevetjük saját magunkat, hogy mik nem fordulnak meg a fejünkben, ilyen ugyanis nem létezhet. De aztán elcsendesülünk, mert hátha mégis van valami ebben, talán egy természeti törvény, amit még nem fedeztünk fel, amivel elkéstünk, ezért büntetést rónak majd ki ránk, jó nagyot. A nemistudjuk, hogy kik.

Azokról van szó, tovább...

2017. április 1., szombat

Némi túlzással a csúf kislánytól


Tisztelt Apus!

Elbújtál, sehol sem láttalak, és ettől roppantul dühös lettem. Felfoghatatlan marad számomra, miért pont erről a beteg, lufieregetős rózsaszín rendezvényről kellett tudósítanom. Borzalmasan éreztem utána magamat. Napokig nem aludtam, csak szedtem az afrodiziákumokat, talán még rosszul is lettem tőlük, pontosan már nem emlékszem, mindenesetre valami nagyon rossz történt velem. Azt mondják, bevettem egy marékkal. Igaz, hogy gyógyhatású bogyó volt az összes, ám nagy mennyiségben méregként hatott. Én csak azt tudom, hogy a kórházban kötöttem ki, szinte meghaltam. Kezem-lában fel volt kötve, az államon gipsz, az orromon horpadás, és még szemüveget is adtak rám, a számat meg kitömték egy ocsmány műfogsorral. Elképzelheted, milyen képem lehetett. Bele se mertem nézni a tükörbe, pedig erőltették, folyton azt ismételgették, hogy nézd csak meg magad, kislány, nézd meg, mit tettél magaddal! Ha pedig ki kellett mennem, kínszenvedés lett a nyomorúságos kis életem. Nem is azért, mert segítség nélkül a tolószékbe se tudtam beleülni, hanem inkább a szégyenérzet miatt. Egész egyszerűen szégyelltem magamat a doktoroktól. Van köztük egy remek kinézetű is, hű! Folyton incselkedett velem, tetszett is, amiket csinált, lábujjhegyre állt, szamárfülezett, meg ilyenek, na de amikor arról lett volna szó, hogy kiguruljak a folyósora ebben az állapotban és a csíkos pizsamában, amit rám adtak, inkább lemondtam róla. Nem akartam, hogy meglásson. Pedig hát… Nem is értem, mi volt ez az egész. Hisz állítólag vagy nekem te. Szeretném, ha ez így lenne. S látod, már el is múlt minden haragom.


De: kérem, ilyen kétértelmű, antiszociális eseményre tovább...

2017. március 27., hétfő

Amikor a testek összegabalyodnak


Milyen az a házasság, amelyiket arcrezdülés nélkül irányítja az anyós, dörmögi szét az após? Elmentünk, hogy meghallgassuk, megnézzük. Az aktuális helyzetről március 23-án Pindroch Csaba tartott előadást a Gyulai Várszínház Kamaratermében.

A színművész elmondása szerint az ilyen frigy eléggé hétköznapi. A javíthatatlanul romantikus alkat nem is érti. Hogyan is magyarázhatná el különösebb hangszínváltás nélkül, vagy éppen ellenkezőleg, erősen gesztikulálva a nősülni készülő Antinak, mire számítson. Vagyis, hogy túl sok jóra egyáltalán ne. Csak a menyasszonyt szeresse, de azt nagyon, anyóson-apóson át. A barát végül megkíméli Antit, nem áll elé, nem inti le. Marad a monológ, a fotel, amelyből néha biztosan megnéz egy-egy szerelmes filmet a tévében, és marad az őskori barlangrajz is a háttérben. Hát ebből a primitív világból, úgy tűnik, sosem fogunk kilábalni.


Ebben a férfiasan berendezett szobában beszélik le a nézőt a házasság szentségéről, miután az összes olyan negatív jelzővel ellátják, amelyekkel már valamennyien találkoztunk. A kimondott közhelyek azonban nem maradnak fent a színpadon, hanem úgy, ahogyan vannak, rázúdulnak a nézőre, szinte maguk alá temetik a néma, statisztáló szemlélőt. Talán szerencsés lett volna előtte elolvasni Sebes T. Attila (polgári nevén Sebestyén Elemér, álnevén Anthony Grey) Segítség, megnősültem! című regényét ahhoz, hogy felfogjuk a merénylet üzenetét. Mert eldönthetetlen, hogy akkor mégis mi lenne nekünk a legjobb: a házasság, vagy a házasságon kívüli egyéjszakás kalandozás.


2017. március 25., szombat

Tavasz


Édes egyetlenem, szerelmem, szeretlek! Az időjárás nyomorúságos, egyetlen friss felvételt sem készíthettem magamról. Küldök egy régebbit, annak is biztosan örülni fogsz. Balszerencsésen bámulom a tavaszi eget, de mindeközben téged látlak az ágyamon, látom arcodon a mosolyt. Most az az egyetlen kívánságom, hogy változatlanul így láthassalak mindörökké. Testem minden porcikája, szelete, hajlata, részlete utánad sóvárog. Szeretlek, jaj, szeretlek! Sajnos a hétköznapokban mindenről a végtelen hiányod jut eszembe. Gyakran eljátszadozom íróasztalodnál a tolladdal, mindkettőben benne van a teljes életed, és ezt gonoszul, ó, édesem, elvitted innen. Ezért másnap folyton újrakezdem a játékot, annak reményében, hogy hátha valódi beszélgetés, találkozás, érintés lesz belőle. Te viszont egy percig se gondolj rám, ne foglalkozz a távollétemmel, inkább add el az ajándékaimat, szabadulj meg mindentől, amit tőlem kaptál, ami reám emlékeztet. Mindenem! Amikor utoljára láttalak, ismét az volt az érzésem, hogy mégis érdemes élni, mert vagy, és imádsz, én is téged. Ne nevess ki, hogy ennyire halálosan szerelmes vagyok beléd. Ülök a lábtörlőn, mert indulni készültem, de sem a szívem, sem a lábam nem eresztett. Eszembe jutottál, elővettem ezt az újságpapírt, amire most szorgalmasan jegyzetelek, hogy még egyszer tudassam veled: szeretlek! Ezt a szót szeretném napokig ismételgetni...

2017. március 23., csütörtök

Baromfiudvarról sosem álmodoztunk


Drága egyetlen Juliette!

Szeretettel olvastam soraidat, amelyekben aprólékosan leírod, mekkorát utaztatok! És még azt is felveted nagyon kedvesen, hogy menjek utánatok! Abbáziába? Drágám!, akkor most tájékoztatlak én is arról, mi a helyzet nálunk.

A helyzet a következő:
egy kéthetes kirándulás jelenleg rettenetesen nehezemre esne, de még egy félnapos is, hidd el ezt nekem, mert kacsa-liba tojáson ül, csirkéim kelnek, és ha a jószágokat nem én gondozom, több lesz a kár, mint a haszon.

Mindez még mindig semmi a valósághoz képest! Merthogy a már meglévő kis gazdaságunkat megtoldottuk egy szőlőskerttel. 1500 öles, igaz, ebből csak 800 öl a szőlő, a többi veteményes. Azért vettük ki felesbe, hogy a konyhára beteremjen a zöldfőzelék-féle. Úgyhogy veteményeztünk, karóztunk szakadásig az elmúlt napokban. Mind-mind olyan munka ez, amit korábban nem csináltunk. Azt sem tudom, fog-e menni a kapálás, mert Gyula bizony erősen szuszog, és nem csak azért, mert szokatlan neki a kerti munka, hanem a 62 év is nehézkessé, pöfögősé teszi.


2017. március 22., szerda

Ahol jól bánnak az emberrel


Édes Életem! Szerelmem!
Isten jóvoltából épségben és egészségben olasz hadifogságba kerültem. De ne aggódj! Se a testemmel, se a lelkemmel nincsen nagyobb baj, a gyomrom is jobban viselkedik, mint odahaza, még csak kétszer szorultam gyógyszerre, sokat sétálgatunk le-fel a lövészárokban, szaladgálunk, olvasgatunk, napi nyolc órát alszunk. Itt tényleg jól bánnak az emberrel! Hetente fürdő, diétás koszt, könnyű, egészséges. Ne félts, csak magatokra vigyázz! Aludni tudsz? Ha nem, használd az én ágyamat, talán megfelelőbb a fekvése.


2017. március 21., kedd

Kísértésálló


Édes Liza!

Mit gondolsz, honnan írom neked ezt a levelet? Biztos vagyok benne, hogy magadtól nem találnád ki. Képzeld, épp abban a cukrászdában ülök, ahol tizenöt éve megismerkedtél az uraddal! Emlékszel?, nem hitted el nekem, hogy egy szép barna fiú folyton téged figyel a sarokból. Még rosszul is esett, amikor azt mondtad, hogy csak ugratlak, és szinte arcul ütöttél. Pedig tapasztalatból mondtam, amit mondtam, és láttam, amit láttam. Nem dicsekvésből vallom most be neked, akkoriban valósággal küzdenem kellett a hódítók ellen, mivel annyira viruló, feltűnő megjelenésű leány voltam (hisz tudod, erre te is folyton felhívtad a figyelmemet), hogy még az utcán is mindig leszólítottak, követtek, ismerkedni akartak velem a férfiak. Én viszont oly ridegen utasítottam el ezeket a szemtelen gavallérokat, mintha nem húszéves, hanem érzéketlen öreg nő lettem volna.


2017. március 20., hétfő

Visszavágó



Kedves barátném! 

Hát tudd meg, borzasztóan felháborodtam! Képzeld, itt volt nemrég a Nemzetközi Nőnap, amely néhány éve avval a bájos szokással jár, hogy a nagyon gáláns úriemberek meglepik egy kis ajándékkal a kedvesüket. Biztosan hozzátok is bekérezkedett már ez a nemes hagyomány. Kérlek szépen, már korán reggel felkelten, annyira izgultam, és vártam, hogy Lajos felköszöntsön, és hozzon nekem legalább egy szál virágot. Rá voltam készülve, hogy megteszi. Még egy finom zserbót is sütöttem hajnalban, hogy legyen, amivel megkínáljam. A frizurámat is rendbe szedtem, kicsinosítottam magamat, rúzs, körömlakk, gyöngysor, szóval készültem. És vártam, és vártam, és nem jött.


2017. március 19., vasárnap

Odett meglepett


Van az a pillanat

Sosem járt még Gyulán, és sosem énekelt még néma közönségnek, mondta Odett a koncert elején, mintegy jelezve, nem bánná, ha a közönség aktív hozzájárulásával beindulna a buli. A kezdeti feszültséget versenyeztetéssel is oldotta: az egyedi tervezésű tarisznyát az vihette haza, aki vállalta, hogy mellé áll, s vele együtt énekel. A nyertes egy hölgy lett, ő viszont megőrizte névtelenségét. Nagy kár, hogy a publikumot ez sem bátorította fel kellőképpen, és szinte az utolsó ütemekig kellett várni, hogy az őserő istenigazából felszínre törjön a teremben.


2017. március 18., szombat

A víz szeretete



Úszástörténeti kiállítás nyílt a gyulai Tájvízházban

Gyulai vonatkozású sporttörténeti ritkaságok is megtekinthetők a gyulai Tájvízház legújabb időszaki kiállításán, amely március 17-től április 30-ig tekinthető meg a Városház u. 25. szám alatt.


A Hogyan tanultak meg úszni elődeink, úszásoktatás az őskortól napjainkig című tárlat anyagát a Duna Múzeum munkatársai állították össze az esztergomi Szent István Strandfürdő részére. Városunkba a Körös-vidéki Vízügyi Igazgatóság (KÖVIZIG) kezdeményezésére és a Gyulai Várfürdő támogatásával jutott el. A gazdagon illusztrált tablókon a magyarországi fürdőkultúra fejlődésébe kap betekintést a látogató, a látványosan bemutatott időszak az őskortól a 20. század derekáig tart. Külön fejezetek foglalkoznak a nők részvételével és szerepével, illetve Gyula úszókultúrájának múltjával.


2017. március 17., péntek

Ízlett a marhás gyulai szalámi a japánoknak


A kínai piacot is megcélozza a Gyulahús Kft.

Marhahúsból készült szalámival vett részt idén a Gyulahús Kft. a Foodex Japan 2017 elnevezésű világkiállításon. A cég a kínai piacon is jelen szeretne lenni.

Eredményesnek nevezte a Gyulahús Kft. részvételét az idei Foodex világkiállításon Daka Zsolt, a cég ügyvezetője. A március 16-i sajtótájékoztatón elhangzott, a japán világ nagyon összetett, ezért akár 3–4 évbe is beletelhet, amíg meggyőzik az ottani vásárlót.



2017. március 16., csütörtök

Hazádnak rendületlenül


Az ELTE leánykórusa énekelt Gyulán nemzeti ünnepünkön

Az Erkel Ferenc Társaság Hazádnak rendületlenül légy híve című, 28. történelmi hangversenyét a Gyula város önkormányzata által szervezett március 15-i ünnepség keretében tartották meg. A városháza dísztermében a budapesti Musica Nostra Kórus a kettős Kodály-emlékév jegyében énekelt.

Somogyváry Ákos, az Erkel Társaság elnöke, Erkel Ferenc leszármazottja köszöntőjében elmondta, a meghívásukra Gyulára érkezett leánykar 1994-ben alakult az ELTE BTK Zenei Tanszékének hallgatóiból, Mindszenty Zsuzsánna Liszt-díjas karnagy kezdeményezésére. Az egyetemi énekkar azóta számos hazai és külföldi eredményt ért el kitartó munkával és rengeteg jókedvvel.

A hangverseny Csokonai Vitéz Mihály A reményhez című versének egyik megzenésített változatával indult, amely a hallgatóságot a 18. századba repítette. A költeményt Kossovits József csellista 1794-ben szerzett dallamával adták elő.


2017. március 14., kedd

Valami elhomályosít


Édes Szerelmem!

(...) barna szövetkabátban, barna filckalapban, drapp harisnyában és barna bőrtáskával megyek, mint a legtöbb elegáns utazó, s mindenik darab elég kopott is lesz ahhoz, hogy ismertetőjelnek megfeleljen.


2017. március 12., vasárnap

Jól vagyunk, de betegen


Édes, jó Ági néni!

Nagyon köszönjük kedves levelét, jót tett nekünk, hogy nem tetszett elfeledkezni rólunk. Mikor látogat meg bennünket Hunyán? Jövetelének nagymama is örülne, legalább lenne, kivel beszélgetnie, nekem sajnos nincs időm rá.

Doktor úr szerencsés visszaérkezésének igen örültünk. Nem tudjuk, mi lehetett vele, de nem tűnik túlságosan megviseltnek… Bizony, eléggé hiányzott ő innen, nekem különösképpen. És nem véletlenül említem mindezt, hisz magunkról sajnos nem sok jót írhatok. Tíz napos korom óta három beteget ápolok: Zsuzsó szamárköhögéses, a kisfiam hörghurutos, amiből valószínűleg szamárhurut lesz szintén, annak ellenére, hogy a kislány szigorúan el van különítve.

2017. március 11., szombat

Gyuri bácsi bekapcsolódásra intett


A bükki füvesember szerint a természet nem csap be

Közel félezren hallgatták végig Szabó Gyuri bácsi kétórás előadását a gyulai művelődési házban március 7-én, kedden este. A bükki füvesember elsősorban nekik mondta el: ne várják el másoktól, hogy helyettük éljenek egészségesen.

Az elsődleges szabály az, hogy magunk vigyázzunk az egészségünkre. Igyunk-együnk helyesen, mozogjunk rendszeresen, naponta izzadjunk legalább tíz percig, járjunk orvoshoz minél sűrűbben, és nem utolsó sorban: fogyasszunk gyógyteát. Együnk a kertből, vásároljunk magyar terméket, kerüljük a tápszereket, az adalékanyagokat, a műanyagot, nagy mértékben a mérgeket. És mindezeket mi tegyük meg, ne bízzunk abban, hogy a doki elmegy majd helyettünk sétálni, elvégzi helyettünk az időszakos vizsgálatokat, megteszi helyettünk mindazt, amit nekünk kellene. Vegyük kezünkbe az életünket, ne halogassunk, lássunk neki már húszévesen.

Gyuri bácsi a művelődési ház nagyszínpadán egyetlen asztal és néhány félliteres ásványvíz társaságában uralta a terepet. Előrehaladott kora ellenére fiatalos lendülettel tartotta meg előadását, amelyben azokhoz szólt leginkább, akik még mindig nem értik: a megelőzés a legfontosabb. Ne várjunk csodákat, annak ellenére se, hogy valóban léteznek varázslatos erejű növények, tőlünk nem is túlságosan messzire, sokszor csupán egy karnyújtásnyira, de hiába vannak ott, ha nem élünk velük. Inkább megvesszük és megesszük a bizonytalan összetételű külföldi gyorstermékeket, aztán teli hassal beülünk a tévé elé.


2017. március 10., péntek

Szeretlek vajban, szeretlek bajban

Jól hazudnak a pestiek, mert elhittük


Habkönnyű vígjátékkal kedveskedett a gyulai közönségnek március 9-én a Turay Ida Színház társulata. Nem hazudunk, amikor kijelentjük: a közönség jól szórakozott, és ez a lényeg.

Nem bocsátkozunk részletekbe azt illetően, miről szólt a Gyulára is elhozott Hazudni tudni kell! című vígjáték, hisz aki valóban kíváncsi volt a darabra, ott volt a csütörtök esti előadáson. Mondhatnók, elég sokan meg is jelentek, közel félezren. És mindnyájan jól szórakoztak.

Felvetődik tehát a kérdés, mit tud annyira jól a két világháború közti korszak színműirodalma, hogy közel három órán át képes távol tartani az izgalmas mobilapplikációktól az izgatott modern embert? A darab ugyanis a 20. század első évtizedeinek látszólag mézédes világát idézi fel, az akkori társadalom ma már banálisnak számító, elcsépeltnek tűnő poénjait tolmácsolja. Valószínűleg tudatos döntés volt a budapesti teátrum részéről, hogy a szöveget nem íratta át korunk nyelvére, s a díszlettel, a kosztümökkel és a játékmodorral sem idomult hozzá a 21. századi minimalizmushoz. Amit csütörtök este láttunk a művelődési házban, semmiben sem különbözött attól, amin a száz évvel előttünk élők mosolyogtak a párizsi színházakban. Idősíkokon átlépve (most az egyszer) belebújhattunk a bőrükbe, velük együtt nevethettünk azon, hogy Suzy Flute színművésznő előrehaladott kora ellenére még mindig fiatal leányzóként rázza a ronygot, a nem éppen csitri szobalány nagyobb jelentőséget tulajdonít magának a kelleténél, ezért pofátlanul becsapja, átveri a munkaadóját. Kuncoghattunk azon is, hogy az éttermet, ahol nagy lebukás és leleplezés történik, Csacska Macskának hívják (persze csak a magyar fordításban), hogy a menynek való egy bohókásan jópofa-jóforma szöszi, s természetesen azon is heherészhettünk, hogy a kisasszony édesapja pont az ő édesanyját csalja meg a parókás dívával, amiből aztán egész bonyodalom kerekedik. És ott van még a törött kínai vázába kapaszkodó engedelmes kisfiú is, aki persze már nagyfiú, hisz nősülni készül, és akin most mi is röhögtünk, éppúgy mulattunk, mint a párizsi kabarék hajdani bérletesei.



2017. március 9., csütörtök

Ő is lőtt, de őt is lőtték


Medveember

Berman hitt abban, hogy élete medvelét, mert ő valójában egy Bear-man. És erről fényképet is készített.

Ha medveember éppen nem is volt, kétarcú, kétstílű mindenképp. Nagyon kevés felvétel készült róla, ám a megmaradtak ilyennek mutatják. Elegáns, divatos férfinak, akin jól áll a modern szabású kabát és a kalap. Tartása fegyelmezett, egészében véve pedig úgy fest, mintha abban a pillanatban lépett volna ki valamelyik lapból, egyik kezét zsebre vágja, a másikban pedig egy Contessa-Nettel-gépet óv, tart, ölel. Vagy pedig éppen ellenkezőleg, bakancsban és elnyűtt kopott pulóverben áll a kamera mögött, onnan kattintgat, lő, rögzít a fényképezőjével.

A korabeli közfelfogás és az utólagos értelmezés szerint Iosif Berman ízig-vérig városi ember, művészlélek, akire falun mindig furán néznek. Hiába a szakadt ruha, munka közben a csapzott arc, elfoglaltsága miatt a sártenger közepén mindvégig csodabogárnak számít. A paraszt nem fogadja be, a városi pedig nem igazán tud mit kezdeni vele.


Visszaemlékezések utalnak arra, hogy született vadásztermészet volt, folyton lesben állt, mindig várta a legmegfelelőbb pillanatot. Viszont sosem gyilkolt, életet nem oltott ki, inkább maga szolgált céltáblaként. Fotóit saját kezűleg dolgozta ki, képes volt éjjeleken át bíbelődni, vacakolni a sötétkamrában. Amíg a fotó tökéletes nem lett, addig maradt talpon.


2017. március 8., szerda

Meddig cipeljük még a hullát a hátunkon?


Csernus doki át- és rávilágított

Vele beszélgettek közel két órán át a párkapcsolatokról.
Végül szinte mindenki avval távozott, hogy holnaptól boldogabbá teszi az életét.


2017. március 4., szombat

A társadalomkutatás fotódokumentumai


Létezik egy hely Bukarestben, amely nemcsak, hogy az ország egyik legkorszerűbb közgyűjteménye, hanem valóságos paradicsoma (is lehetne) a társadalomkutatónak.


Adataink ugyan nincsenek arról, hány magyar etnográfus járt már kutatóúton a román fővárosban, de feltételezzük, hogy nem túlságosan sok. A helyszín nem kellemes, a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára szokatlan is, sőt, néhány napig biztosan elviselhetetlen, de talán túlélhető a kaland annak tudatában, hogy páratlan forrásokkal szolgálhat a néprajzosnak, például.

2017. február 26., vasárnap

Élet az új lakásban


Két huszonéves adónisz a lakásod közepén, mindenük a helyén, a szerszám a kezükben.


…és amikor felébredsz reggel, és nem tudsz sem kilépni az ágyból, sem végigtipegni a szálloda méretű házikó folyosóján a szerteszét szórt holmiktól, az ébresztőóra az utolsó, amire szükséged van. Nem vered le az éjjeliről, nem vágod a falhoz, mert arra tanítottak, légy fegyelmezett a nehéz pillanatokban. Máskor nem számít, mit és hogyan teszel, nincs nagy tétje. De amikor arcot, fogat, hónaljat mennél mosni szétnyomódott fizimiskával, kócos hajjal, hogy eleget tégy az elvárásoknak, és egy csöppnyi víz sem folyik ki a csapból, képtelen vagy csendben maradni. Látod a mennyei öklöket, amint föléd emelkednek, fenyegetnek, de te hősiesen ellenállsz, inkább legyintesz egyet: hát emelkedjetek! Kint mínusz húsz, gyanús, biztosan lefagyott a rendszer, és kezdődhet minden előröl.

Hivatalos ünnepnap van, elcsípni egy valamire való szakit művészet lesz.


2017. február 25., szombat

Random Trip Gyulán


Ezek a dalok csak neked szóltak

a Gyulai Várszínház Kamaratermében


Hét ismert hazai zenész „gonoszkodott” megismételhetetlenül a Gyulai Várszínház Kamaratermében. A koncert egyedisége abból adódott, hogy együtt őket még soha senki nem hallotta muzsikálni. Mi, gyulaiak voltunk az elsők.


Nem csupán a sokat ígérő „felhozatal” miatt telt meg zsúfolásig a teátrum Kamaraterme csütörtök este. A fokozott érdeklődésben a kíváncsiság is közrejátszott. Hisz miként is lehetne kihagyni egy olyan eseményt, amely teljesen váratlan fordulatokat hozhat? Amelynek nincs forgatókönyve, nincsenek előre felállított sémái, amelyen bármi bekövetkezhet, és általában be is következik. Amelyre úgy ülsz be, hogy tele vagy félelemmel, mert ugyan megvetted a jegyet, de nem tudod, mit kapsz érte. Lehet, hogy semmit, de lehet, hogy azt is, amiről még álmodni sem mertél. És hogy inkább ilyesminek leszel a részese, arról Gyulán már rögtön az elején meggyőződhettél, abban a pillanatban, amikor DJ Q-Cee beállt a pult mögé, ahol játszani kezdett a lemezeivel.


Amikhez ragaszkodunk


Rudikám!

Képzeld, itt járt Panna néni, de nem is ez a fontos, hanem hogy kaptam tőle egy pár harisnyát /nylont/, meg egy pizsamát, amit sosem fogok felvenni, mert minek? Tudod jól, Rudikám, hányszor kell nekünk teljesen felöltöznünk. A magammal hozott ruhák nagy részét is kidobtam, csak foglalták a helyet a szekrényben, amit azóta szintén kidobtam. Csak porfogónak volt jó. Na de visszatérve Panna nénire.

2017. február 19., vasárnap

Napot lopni


Édes, drága egyetlenem!

Holnap lesz egy hete, hogy elmentetek. Levelet még mindig nem kaptam, se tőled, se a többitől. Miért nem írtál? Nem volt időd, vagy miért nem? Mamádtól is már kérdeztem, hogy neki írtál-e. Neki bizony igen!, nekem meg nem. Megértelek, az otthon fontosabb, de azért rám is gondolhatnál. Én még mindig nem dolgozom sehol, csak lopom a napot. Kérlek, tájékoztass részletesen arról, hogy milyen az a kulimunka, mennyi az órabér, a vidék, az élet, a koszt, hogy van-e mit ennetek. Ám főleg az érdekel, neked van-e mit. Szeretnék ott lenni, veled lenni, de 

2017. február 17., péntek

Zongoralecke


Estszürkület. A szalonban félhomály, a kályhában ég, pattog a tűz, én a zongoránál ülök, grossmama, mint szokta volt, a hátam mögött, a karosszékben. A fűző kényelmetlen, szorít és fáraszt, de klimpírozok, közben beszélgetünk.


2017. február 16., csütörtök

Edith és Piaf a Gyulai Várszínház Kamaratermében


Kaptunk egy őrült darabot, amelyben minden a helyén volt. És átélhettünk több olyan élethelyzetet, amely eléggé zilált és drámai ahhoz, hogy a mindennapjait ellenvetés nélkül elfogadó vidéki közönséget felrázza és zavarba hozza.

De vajon érti-e már a közös emlékezet archívumából előhozott üzenetet a mai színházlátogató? S annak fényében értelmezi-e, hogy Pataki Éva olyan darabot írt mindnyájunkról, amely mindenkihez szól. Színműje hétköznapi nyelven villant fel érthető jelenségeket, de nem a kisemmizett városi cselédlány, sem pedig az öngyilkosságba menekülő falusi tanítónő sorsán át, hanem két átlagon felüli díva életpályája által. Igazolja, hogy látványosan csupán lentről indulva lehet nyerni, súlyosat bukni pedig csak odafentről.

Az Edith és Marlene társadalmi mű. És modern. Akkor született, amikor a nők történelmi szerepét boncolgató hazai gender-tanulmányok épphogy csak bontogatni kezdték szárnyaikat. Mert hát miért is lett volna érdekes, okító jellegű s elgondolkodtató több évtizeddel ezelőtt, a szocialista munkásnő hőskorszakában két ultrazüllött énekesnő felemelkedése és bukása? Két tehetséges ringyóé, akiket a kapitalista világ tett olyanná, amilyenné? Az értelmetlen korlátok közé szorított, agymosott, uniformizált gépember mindezt csak megbélyegezhette.


A darabnak egyetlen kiemelkedő figurája van, és ez nem a szőke bombázó, Marlene Dietrich (Nagy-Kálózy Eszter), aki búgó beszédhangjával annak idején katonák ezreit ringatta bele a rózsaszín álomvilágba, hanem a kis szürke veréb, a semmitmondó, sápadt Piaf (Botos Éva), akit Franciaországban még szépnek tartottak, Amerikában már nem. Mégis, élve természet adta szabadságjogaikkal, kiszabadulva a butító sablonok fogságából, a ránk erőszakolt, feszített kötöttségekből felfedeztek benne valamit, ami többet ért Marlene hosszú lábainál. És ez teszi igazán izgalmassá Pataki Éva megfogalmazását. A hangsúly, amely értékeltolódást, mentalitásbeli különbséget jelez, amely azt a közhelyet nyomatékosítja, hogy ne a külsőségeket nézzük, figyeljünk inkább a hangra, a belsőre is. Marlene egy okos szemfényvesztés, műnő műfogsorral, műhajjal, germán rendezettség, fegyelem, kimért alkoholizmus és célzatos bujaság. Egy teljes vagyon, kékharisnya és angyal. Kék angyal. Piaf csupán nagy szem, nagy száj. Piaf meglát és kimond. Rendezetlenség, káosz, abszolút szerelem, hús-vér ember. Annyira nő, annyira érző, mezítlábas fehérnép, hogy szinte törvényszerű, amikor körbenéz a háború sújtotta tapsoló, őrjöngő tömegen, és kijelenti: fejenként fél kilónyi az arany és a rúzs, hol itt a szegénység?