„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2016. június 30., csütörtök

Ismét lesz Szigeterőd Gyulán


A gyulai vár természetes védvonalának visszaállításáról már korábban is beszéltek, mára azonban a Szigeterőd-projekt is elkészült. Nagy az esély rá, hogy három év múlva a város gótikus védművét ismét vizesárok és palánkszakasz vegye körül.

A kereszténység védőoszlopa című, nyár eleji gyulai konferencián két irányból közelítettek a témához. Az értekezés egyik kiindulópontja a vár ostromának kerek évfordulója volt (hisz 450 évvel ezelőtt értek a törökök Gyulára, amelynek várát két hónapig ostromolták), így az összejövetel első részét a harcok felidézésének, elemzésének szánták. A tanácskozás másik apropója a Szigeterőd-projekt volt, amely a város önkormányzatának igen nagy léptékű turisztikai fejlesztése lesz. Ennek tudományos előkészületei már 2015-ben elkezdődtek, és olyan tervásatásokra, levéltári kutatásokra terjedtek ki, amelyeknek eredményei megérdemelték, hogy tudományos tanácskozás vitatémájául szolgáljanak. A további lépések irányvonalának kijelölése úgyszintén fontossá vált, mivel a vár teljes rekonstrukciójának ötlete a teljes hitelesség mellett vetődött fel, ami azt jelenti, csak megfelelő tudományos alapok birtokában lehet majd hozzányúlni a műemlékhez és a témajavaslathoz.



2016. június 28., kedd

Multimédia és fürdővendég a kastélyban


Éveken át helyszíneltek és nyomoztak Gyulán. Történészek, régészek, művészettörténészek és restaurátorok hada végzett mélyfúrásokat a kastély 275 éves múltjában, hogy idén korszerű informatikai fejlesztéseken alapuló kiállítás nyílhasson a főúri épületben. A látogatók az alföldi földbirtokosok életmódjába kapnak betekintést a felújított terekben.


A wellness-turista imádja a holoprojektort

A többi közép-kelet-európai főúri rezidenciához képest a Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastélynak megvolt az az előnye, hogy egykori parkjában 1960-ban gyógyfürdőt nyitottak, és ezzel elérték, hogy évente 500 ezer fürdővendég érkezzék a városba. Virág Zsolt művészettörténész, jogász erre épített, amikor elindította annak a projektnek a kidolgozását, amely elnyerte az évtizedekig üresen, romosan álló épület megmentéséhez, turisztikai vonzerővé fejlesztéséhez szükséges pénzt az Európai Uniótól. A fizikailag és szellemileg egyaránt rehabilitált grófi lakóház első számú célközönségévé így váltak a Gyulára mindenekelőtt gyógyulni, pihenni jövők. Mellettük a várra kíváncsiak is kaptak még egy attrakciót, hisz az erődben tett térbeli, időbeli sétájukat a szomszédos látogatóközpontban folytathatják.



2016. május 27., péntek

Megnyitóbeszéd

  
Tisztelt egybegyűltek!

Örömteli nap a mai, hisz a kortárs képzőművészet három emblematikus képviselője tisztelt meg bennünket érkezésével. Kívánom, ez az út legyen az, amelyen a Kohán Képtár feltartozhatatlanul haladni tud a jövőben. Tárja ki kapuit a kortárs művészek előtt, hogy megismerhessük életpályájukat, munkásságukat, hisz a velük szembeni félelmek, az irányukba tanúsított bizalmatlanság általában épp abból fakad, hogy téves képzetek élnek róluk bennünk.

Örömre ad alkalmat az is, hogy a három neves alkotó elfogadta Matula Péter műgyűjtő felkérését, létrehozta vallásos tematikájú képsorozatát, majd kiállt velük a nyilvánosság elé. Kívánom, legyenek a példaképeink, kövessük őket bátran.

Örömteli nap a mai olyan tekintetben is, hogy a tárlat ötletgazdái és szervezői elsősorban az iskolásokat célozták meg, a fiatalok nevelését helyezték középpontba. A vállalkozás így hiányt is pótol, hisz mindannyian tudjuk, a művészettörténet-oktatásban a legjobb esetben is csak a kubizmusig jutnak el a tanórákon, az utóbbi 10-20 esztendőre sajnos már nem jut idő, s ez közel 50 esztendeje így van. Rendkívül óvatosan kell viszont eljárni, mert amennyiben a mai generációt nem a saját nyelvén, nyelvezetén szólítjuk meg, a jó szándékú kísérlet a visszájára fordulhat, ami azt jelenti, akár egy teljes életre elrettentjük őket a múzeumoktól, a kiállításoktól, az egyházaktól és a vallástól.

Korunk fontos kérdése: létezhet-e a 21. században termékeny egymásra találás a szakralitás és a művészet között? Beszélhetünk-e manapság kortárs egyházi művészetről? A válasz: ha körülményesen is, de igen. Vegyük csak számba a liturgiát szolgáló tárgyak sokaságát: kétségtelen, ma is születnek ilyenek. Ugyanebbe a körbe sorolandó a közösségi hiten alapuló vallásos alkotás is, a szenteket ábrázoló térplasztika, festmény, épület, az egyéni hitfelfogáson, hitélményen nyugvó absztrakt, szürrealista, nonfiguratív mű. Utóbbi képezi azt a kategóriát, amelytől megmagyarázhatatlanul fél az egyház, nem biztosít számára helyet sem a templomokban, sem az imaházakban. A hagyományos egyházi művészethez szokott szem ugyanis blaszfémiának, istenkáromlásnak tartja. Ilyen körülmények között nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a giccs hódít teret. Persze erre is van magyarázat: az egyház fejet hajt a jelenség előtt, elfogadja, mert a hívek, a hívők igénylik az esztétikailag értékelhetetlent is: segíti őket az elmélyülésben. Pedig ezen a téren is nagyobb körültekintés kellene, s nem csak hóbortból, úri mulatságból, hanem annak ismeretében, hogy ezek a tárgyak, kegytárgyak évszázadokig a helyükön maradhatnak, ily módon formálhatják, alakítgathatják az őket körülvevők ízlésvilágát. El kellene fogadtatni, hogy a megszentelt tér nem karácsonyfa, amelyre mindenki egyéni tetszése szerint ráaggathatja önállóan megfogalmazott díszeit.

Nagy-Britanniai felmérések szerint mindazok, akik napjainkban valós értéket szeretnének látni, lelkileg meg szeretnének erősödni, az érzelmekre s az értelemre egyaránt ható, nívós művészetet kínáló képtárakat keresik fel. Nincs is ezzel semmi gond, imádkozni, áldani az Urat bárhol lehet, nekünk, galériásoknak, múzeumi embereknek pedig még örülnünk is kellene a szakralizáció eme formájának, ugyanis számos előnyünk származik belőle. Ám ha ettől eltekintünk, muszáj belátnunk, nem ez az egyetlen megoldás. Míg korábban a szakrálisról csakis Európa és a katolicizmus kapcsán beszéltünk, ma már sokkal nagyobb, merészebb távlatokban gondolkodunk. Azt valljuk, hogy szakrális mű bárhol létrejöhet, a sivatagban éppúgy, mint az őserdőben, amennyiben belső hitből, hitélményből falad. Hisz miért ne lehetnének az anyaszentegyházon kívül élő vallásos közösségeknek, egyéneknek is szakrális műalkotásaik? Miért ne húzódhatna meg az elvont forma mögött, a játékos-humoros felszín alatt igaz hit, álszentség nélküli komolyság? Ez lenne tehát a legfontosabb: nyíljunk meg a világ felé, legyünk befogadóbbak, tárjuk ki templomaink kapuit.

A művészet és az egyház folyamatosan távolodott egymástól az elmúlt évszázadokban. Ha teszünk egy kis kitérőt a múltba, elborzadunk annak láttán, milyen változásokon mentünk át, mennyi mindent elfelejtett és elfeledtetett velünk a nyugati civilizáció, s mintegy ehhez kapcsolódóan: mivé vált a spirituális ember az idők folyamán. A középkor művésze még tiszta lelkű, önzetlen teremtmény volt, névtelenül alkotott, részévé vált az istentiszteletnek. Nagy hibát nem véthetett, végezte a dolgát. Egyetlen olyan mű sem maradt ránk ebből az időszakból, amelyre ráfoghatnánk, hogy nem szép. Így volt ez mindenik kultúrában: a művész pap volt, a papnak egyik fajtája. A nagy változás a középkorban következett be, amikor elkezdték piedesztálra emelni, isteníteni, kiemelni a tömegből. A művész gőgősé vált, felfuvalkodott. Hatalmas csarnoktemplomokat festett ki hatalmas festményekkel, amelyek közé a hétköznapi ember már be sem merészkedett, ha egyáltalán beengedték az önálló életre kelt, funkció nélküli dísszé avatott műremekek közé. Az egyház eme erődemonstrációját sokan nemtetszéssel fogadták. Felháborodtak és fellázadtak ellene. A felvilágosodás arra buzdította az alkotót, legyen irányítója a keresztény kultúra lebontásának. A fejekben máig ez a kép él róla: csakis rombolhat. Az avantgárdban ismét egy olyan csapatban kapott szerepet, amely elől jár, sorvezetőként veri le, szét a régit, annak reményében, hogy lesz, adódik majd valami jobb is. Az avantgárd valóban nem akart rosszat, önmagát, eszményeit is megvalósította, de teljesen elkülönült attól a művészettől, amely az egyházakat, az egyes felekezeteket, vallásokat képviselte. Párhuzamos utak épültek. Egyházi utak és művészeti utak. A 20. században többnyire mindenki csak ideológiai kényszer alatt működhetett. A kommunizmusban elhallgattattak, elrejtettek, letiltottak, az ellenszegülőt bezárták, letiporták. Ám a globalizmussal sem járt, jártunk jobban, hisz ez pontosan akkora kényszert hozott, mint az ateista diktatúra. Kötelességet arra, hogy mindannyian ugyanabba az irányba nézzünk, meneteljünk. Társadalmilag tehát nem lettünk szabadabbak, és ez kételyeket ébresztett bennünk azt illetően, hogy a politikai szabadság lenne-e az a mérce, amely hitelessé teszi a művészt. Jézus is tudta, meg fogják verni, alázni, ölni, mégsem torpant meg, nem bújt el a reá váró feladat elől. Az alkotónak sem a saját személyiségét kell kibontakoztatnia, hanem az örök értékeket. Megbolondították, mert azt mondták neki már jóval korábban, legyen egyéniség, legyen magányos, és ezzel épp a küldetésétől, a missziójától fosztották meg, kitépték a közösségből. Holott láncszemnek lenni a legnagyobb dicsőség.

A 20. században nem tudtak mit kezdeni a szépséggel, szégyellték, a rút került a középpontba. Ma viszont mintha újra hiányolnánk a szépet, mintha ráuntunk volna a rútra. Nem mondok újat azzal, hogy a sötétségben vágyik az ember igazán arra, hogy lásson. De mit kezdenek ezzel a fajta hozzáállással az egyházak, és mit kezdenek a művészethallgatók a szakralitással? Mintha hezitálnának, mintha úgy éreznék, a világ még nem érett meg erre a nagy fordulatra, kitárulkozásra. Pedig már a katolikusok is enyhülést mutatnak a jelen terméseivel szemben. II. János Pál pápa dialógust kezdeményezett a jelenkor művészeivel, a Vatikán is hajlandó békülni. Lazítsunk tehát. Értsük és értessük meg, nem minden elvetendő, ami kortárs, nem minden kortárs művész célja a pusztítás. Amit a vásznakon látunk, az önmagunk tükörképe, szűkebb-tágabb környezetünk leképezése, kritikája. Kijelölése, besatírozása mindannak, amin változtatnunk kellene. Jézus is ezt tette a maga korában: nyíltan fellázadt a képmutató korruptak ellen, elővette mindazokat, akik letértek az egyetlen igaz útról. Csaltak, loptak, hazudtak, megszegték a törvényeket.

A Kohán Képtárban jelen lévő három művészt az ikonográfia köti leginkább össze. Ef Zámbó István és Aknay János Szentendréről, a Vajda Lajos Stúdióból indult el felfelé ívelő pályáján. Ebben a Duna menti rác tradíciójú városban, és ebben a felforgató szándékú kísérleti műhelyben pedig egészen biztosan találkozhattak a mindenkori újító szándékkal határozottan szembeszegülő bizánci egyházművészettel. De mint képzőművészek is megérthették, az ikonfestészet nem illusztratív, díszítő szerepet visz, hanem liturgikus tárgy, a teológia egyik nyelve. Míg a nyugati keresztény egyház a korral együtt változik, az ortodoxia állandó és merev. Feszült, feszes. És lám, minő furcsaság, a görögkeleti ikonográfia jellemvonásai közül épp a jelek, jelképek folytonos ismétlése, reprodukálása az, amit a három alkotó fondorlatosan és újszerűen beemelt 21 stációból álló sorozatába.

Aknay János mutatott rá egyik interjújában: hiába aranyozzuk be a hátteret, ezzel még nem készítünk ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hangsúlyozta, majd nagyon jelképesen folytatta: nem aranyozhatunk be mindent. A mielőbbi érvényesülést hajkurászó 21. századi művészek nem ismerik az előképeket, de nem is törekednek arra, hogy ezen változtassanak. A piacot elárasztották a hibás, zavart keltő populáris alkotások. Jómaga egy családi tragédia után kezdett elmélyedni a hit dolgaiban, végül hármójuk közül ő lett a legvallásosabb. Festményein a hétköznapi emberek és a megdicsőült, mélázó szentek egyaránt jelen vannak. Munkássága így a kereszt jelének megfelelően mind horizontális, mind pedig vertikális síkon megnyilvánul.

Ef Zámbó István nem nyújt magyarázatot jelképkészletéhez, célja az, hogy többféle értelmezési lehetőséget kínáljon. Tipikus művész, meggyőződéseiben szintúgy, mint megnyilvánulásaiban. Rebellis karakterű alkotó, aki a Bizottság nevű együttes tagjaként is félelem nélkül adott hangot a rendszer disszonanciáinak. Nem szégyellte. Lázadt és lázad a mai napig, a publikum mégis szereti, hisz benne, odafigyel rá. Miért ne képviselhetné hitelesen köreiben azt a világot, amelyet a Kohán Képtárba nekünk is elhozott? Matula Péter megkeresésére 2001-ben úgy döntött, megalkotja Jézus életének képeit, majd kivonul velük ország-világ elé. Nyilatkozataiban rendre kijelentette, számára a hit ihletforrás.

tábori csaba keresztje összefogja és összefoglalja a kiállítást, felvilágosít. Általa nem csupán Jézus életét ismerjük meg, hanem a kereszténység lényegébe, esszenciájába kapunk betekintést. Szó szerint is, hisz tablói ablakok Isten felé, ám egyben önmagunk irányába is, mindenik eleme egy-egy fejezetét tartalmazza életünknek. Ikonok is lehetnének, ám inkább szárnyasoltárok, kapcsok a múlt és a jelen között, az időtlenség, az örökkévalóság lenyomatai. tábori csaba impozáns installációjának megfejtése a kereszt misztériumában rejlik, amely két, egymásra merőleges szárával egyfelől az embert Istennel, másfelől az embert embertársaival köti össze. Örök szimbólumként üzeni, van zuhanás, de van felemelkedési lehetőség is. Isten kitárt karokkal vár mindenikünket.

Kívánom, maga a kiállítás is legyen befogadó és felemelő, összekössön, ne pedig szétválasszon.


Kohán Képtár
Gyula, 2016. május 13.


2016. február 2., kedd

Állatmese


(...) Telt-múlt az idő, többnyire nehéz munkával, amíg el nem jöve az 1906. esztendő, az énekkar megalapításának 25. évfordulója. Ennek alkalmából a tanító olyan jubileumi ünnepséget szervezett, amilyet a falu még nem látott. A helyi tradícióknak megfelelően meghívott hét kórust a környező településekről, és mindeniket nemzeti zászlókkal várta a falu határában. Ott bontották ki a lobogókat, amelyek alatt vendégváró dalokat énekeltek. Maga a ceremónia az iskola előtti téren zajlott, ahol verseket szavaltak, szónokoltak, zenéltek. Befejezésül, az összejövetel mintegy megkoronázásaként az egyesített karok, közel hétszáz főnyien, előadták az Ébredj fel, ó román! kezdetű melódiát a szabad ég alatt. Izmos, sokat próbált férfiak, Krassó-völgyének lakói, akik talán még sosem találkoztak, most barátin összeölelkeztek, napsütötte arcukon könnyek csillantak meg a meghatódottságtól. A tiszteletre méltó esperes, akinek hófehér fürtök omlottak a vállaira, s aki több kemény évet raboskodott a szegedi börtönben, hangosan zokogott, de a vendégségbe érkezett értelmiségiek is elveszítették hidegvérüket. Pau mester, éppúgy mint a kórustagok zöme, a torkában érezte dobogni szívét, aminek tulajdoníthatóan a himnusz már-már szertefoszlani látszott a totális elérzékenyüléstől, ám a tanító fékezhetetlen ereje mindenek felett győzedelmeskedett, így a közös fohász fogadalommal zárult:

Inkább elesünk a csatában, a teljes dicsőségben,
Mintsem újból rabok legyünk a mi ősi hazánkban.

Az általános görcsnek volt ez a jele, s annak a jóslatnak, hogy nem létezik már az a hatalom, amely egyben tarthatná a Monarchia alárendelt népeit, akik megértek a szabadságra.

A jubileumnak volt egy másik jelentősége is. Főpróbája volt a krassóiaknak arra vonatkozóan, hogy felmenjenek Bukarestbe, s ott részt vegyenek a nagy Kiállításon. Merthogy Braia apó oda is elvitte a kórusát. És a krassóiak ott sem szégyenültek meg, amiként másutt sem. Hazahozták a Díszoklevelet, az Aranyérmet és a Királyi Emlékplakettet. Pau mesternek és a kórustagoknak tehát beteljesülhetett az egyik álma. 
Visszatértük után még jobban megerősítették soraikat. A nemzeti többség nemzeti egységgé minősült. Amikor megválasztották a Nemzeti Párt jelöltjét, falujuk a Bánság Oroszlánja jelzőt is kiérdemelte. Tanítójuk ekkor állt a helyzet magaslatán. Az államhatalom azonban csöppet sem nézte jó szemmel a történteket. Elküldte rájuk kémjeit és ellenőreit, hogy elvégezzék a szükséges tisztogatást. Ők fogták el a Tanítót is:
- A maga diákjai nem tudnak magyarul társalogni!
A tanító megértette, hogy mindennek vége, s kitört belőle a krassói: 
- Hát jó, inspektor uraim, kivel társaloghatnának itt magyarul az én tanítványaim, a libákkal, a disznókkal és a marhákkal, akikre vigyáznak?  
Az inspektor nem méltatta válaszra a kérdést. Annál inkább a birodalmiak, amikor a tanítót eltávolították a tanügyből. Erejének teljében, négy gyermek apjaként. 

...A fenti sorokat nem azért vetettem papírra, hogy ne merüljenek feledésbe Braia tanító szavai. Hisz ezt a tanítót nem is Braianak hívják. Az ő neve Liuba, Linţa, Bogdan, Alexandrescu, Novacovici, Molin, Drăgulescu, Creţu, vagy akármelyik másik olyan név, amit tanító visel a Krassó-völgyében. Mivel ez a tanító nem csupán egy izolált száj, pofa, hanem a vidék társadalmi jelensége volt: tudniillik pont ezek a szellemi vezetők avatták a Krassó-völgyét a Bánság büszkeségévé. 

Virgil Birou: Dascălu (hd fordításában)

2016. január 20., szerda

Fiaink


A Sorstalanság sikerének kimondottan örültem, a magaménak éreztem, büszke voltam rá. Tetszett a könyv modora is. Ugyanígy vagyok a Saul fiával is, arra számítva, hogy a díjazott remekmű ráirányítja majd a figyelmet a hazai tehetségekre, művészekre. Ha nem is örök időkre, de legalább néhány évig. 

Nem pontozom viszont azt az igénytelenséget, amellyel a saját sorsunkat, önnön felmenőink fiait, vagy éppenséggel a jelenünket igyekszünk feltárni, értékelni, bemutatni az utókornak, a nagyvilágnak. Sokszor felmerül beszélgetéseink alkalmával, hogy Mátyás királyról nem készült még játékfilm, pedig lett volna rá alkalom, igény, meg pénz is. Ilyenkor persze azt a sekélytelenségünket is kibeszéljük, amellyel 1956, Recsk és Gulág borzalmai ellen lázadunk, nem beszélve a határmódosítások okozta traumák feldolgozásáról, és így tovább. Lenne tehát miből merítenünk, ha erős érzelmi hatást akarnánk gyakorolni a nézőkre, olvasókra, könnyeket fakasztani, együttérzésre nevelni generációkat.

Amennyiben a fentieket vesszük alapul, meg kell állapítanunk: nem az a baj, hogy a vélemények megoszlanak. Ez ugyanis természetes. A probléma abból adódik, hogy nem tematizálunk, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor ugyanazokhoz a forrásokhoz nyúlunk vissza, amelyekből már többször is ihletet merítettünk. Nem rosszalón mondom, de tényleg: hány bőrt húzunk még le arról a történetről, amelyről már semmi újat nem mondhatunk?

Vagy csupán arról van szó, hogy nyerni szeretnénk mindenáron, és mással, másképpen nem lehet?

2016. január 8., péntek

Fáj, hogy a MÁV még mindig nem mondott le


Naponta utazom, naponta csalódom. 
És naponta megfogalmazom: a MÁV a legnagyobb manipulátor.* 

Akkor is így volt még, amikor nem havazott, meleg volt, a vonaton nagyon meleg, és én betértem a folyóügyek lefolytatására kijelölt kiszolgálóhelységbe, a büdibe. Ez már egy olyan szerelvényen történt, amelyen a vécéajtónak gombnyomásra kellene csukódnia, nyílnia. Utaztam már ilyen gépen korábban is, ezért tényleg nem lepett meg, hogy a korszerűnek látszó műszaki dotáció csupán látvány, csillogó MÁV-imázs.  

És bár a legrosszabbra is fel voltam készülve, megnyomtam a gombot, az ajtó be is csukódott, de aztán ki is nyílt, önszántából, izgágaságában, még jó, hogy a bámulatos művelet közben hangulatkeltő zajokat is kibocsátott, s így lehetőséget teremtett arra, hogy időben megforduljak, észrevegyem fedezetlenségemet, majd ismét megnyomjam a gombot, hogy a nyílászár újra becsukódjon. De aztán megint kinyílt, és becsukódott, kinyílt, becsukódott, amíg az ismétlődő mozgásba bele nem szédültem, és a magam érdekében úgy döntöttem, a vasutas sóműsort a továbbiakban külsősként, vagyis az utasfülkéből fogom figyelemmel követni. 

Néhány napja sarki hidegben élünk. A vonaton is. Pedig az egész napos téli műszak után az ember, aki ebben az esetben én vagyok, alig várja, hogy a lefagyott ujjait felmelegítse a gyorsított szolnoki személyvonaton. Ám azt hiszem, az ingázóknak nem mondok újat avval, hogy a komfortosított járaton már annak is örülni kell, ha a vaksötétben a széken sikerül helyet foglalni, nem a földön. De hát ilyen mostanság az élet: ha fagy van, akkor sötét is. Illetve van még valami: ha az adottságok nem is túlságosan drámaiak, akkor sem tökéletesek, hisz valaminek mindig hiányoznia kell a rendszerből. Hol a fűtésnek, hol a világításnak. 

1990 előtt ilyen helyzetekben is volt megoldás: a jegyellenőr zseblámpával közlekedett, kontrollált, hogy ne csak taknyosan, hanem ép testben érhessen haza. Ellenben azokban az években sem bosszantott senkit, hogy a körülmények emberellenesek, sőt, közfelháborodást bizonyára az váltott volna ki, ha a sínbohóc egyszer csak felkapcsolja a villanyt.  

* A manipulátor mondjon le!

2016. január 6., szerda

A MÁV-nak le kellene mondania!


Valóban igaz, hogy nem túl jól indult az esztendő. A macska majdhogynem megfagyott a nagy kinti fagyban, mi meg a bentiben. Mert úgy tűnik, továbbra is megoldhatatlan idejében útjára indítani a vonatokat, majd sínen is tartani a szerelvényeket. A tévében láttam, hogy ez a hollandoknak sem sikerül mindig, de hát náluk azért mégiscsak térdig ér most a hó, s nem öt centis, mint itt. Egyébként sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép, amiből kifolyólag nem örökíthettem meg a késést, miként porzott a hó a táncoló acélkerekek alatt a fehér havazásban. Mendén. Ez volt az a nap, amikor két órába telt, amíg beértem a Keletibe, ami 30 kilométerre található tőlünk. Ezt a gyorsasági bravúrt is le kellett volna fotózni, mint már jelezni igyekeztem, aztán a képeket kiállítani a pályaudvarokon, hisz ki tudja, meddig állnak még ezek a monarchiabeli épületek mikor fog legközelebb hóesés miatt ennyit késni, s nálunk is megállni a szolnoki zónázó.     

Következésképp: a MÁV-nak már tegnapelőtt le kell volna mondania (a hosszú utazás közben ezt többen meg is fogalmazták, ki szebben, ki csúnyábban), főként, hogy a menetrend szerint közlekedő, ennélfogva mindenüvé folyton késve érkező klienseiknek kirúgásokat helyeztek kilátásba a feldühödött munkáltatók, egyeseket közülük pedig már el is bocsátottak. De hogy származzon némi előnye is ebből a műveletből az államnak, közvetve az állampolgárnak, a talpfákat és tartozékait jó áron és sürgősen kellene a külföldi vásárlóerőnek eladnia.

2015. december 26., szombat

24, 25, 26


Segítők, önkéntesek és fizetettek. Mindenki dolgozik ilyenkor, állítólag a többiekért, az emberiségért, a békéért. Sokan, hirtelen, és ezek mind keresztények. De csak ilyenkor. 

Nem hiszek nekik.

Van ez a három nap, amit gyűjtőnéven karácsonynak nevezünk, három pihenőnap, szabadságnap, ami szinte kötelez arra, hogy írj egy blogbejegyzést. Mert milyen az, hogy hazautazol, de nem adsz hírt magadról, inkább hallgatsz, nem posztolod ki, hogy éppen hol vagy, mit csinálsz, és ha elindulsz a templom felé, nem hálaadó imák jutnak az eszedbe, hanem csak az szúr szemet a sarki keresztnél, hogy újabb szobrot állítottak valakinek, akit nem ismersz, mert nem is ismerhetsz, sosem járt itt. És ha kinézel az ablakon, azt látod, hogy a bejáratod előtt négyen ugrálnak és dobolnak őrülten egy ötödik körül, aki a kecskét alakítja, ezért csattog is, pattog is, zajong is. Hej. 

Most már azt sem hiszed el, hogy bent laksz a városban, emberek között. 

A tévében Krisna-tudatú fiatalok keresztényt alakítanak, etetik a csöveseket. Mellettük szerény máltai lovagok melegítik a gulyáságyút. És egymást. Valaki nagyot köp a képernyőre, az operatőr hoppon van, ő dolgozik, és mint egy valódi hős, megörökíti a nyálat a gépen. Nem érted, ha a világnak tényleg ez a menete, akkor a lelki táplálék miért nem kerül előtérbe. 

Ma megengedhetted magadnak, sétáltál is, lassan. Hiába, különleges ez a három nap. Máskor is ki szoktál menni a fák alá levegőzni, ám a tartásod hétköznapokon nem ennyire ünnepélyes. Nyolc és fél óra alatt bizony megérik a szemgolyód és a hátgerinced a végtelen mozgásra, kikívánkozik a burokból a parkba, mégis kapkodsz, sietsz, rohansz, felkészülsz a koránkelésre, koponyád behúzod a vállaid közé, kényelmesen begörbülsz. Most sem mész tájékozatlanul, nem lep meg, hogy nem jön veled szembe a három király, sem Mária, sem József, de érzékenyen érint, hogy összetalálkozol Micu Frunzával, aki egy új szobor a belvárosban. Szépen a fejedhez kapsz, megvakarod. Te jó ég, karácsony van, számodra mégis ez a hír a visszatérő, a fontos.

Nem akarod elhinni, hogy már csak ők élnek itt. Meg te.

Megértőn nyugtázod azért, hogy a haszonlesők mellett néhány éhező is jóllakhatott decemberben. Mindeközben a hívatlan vendégeid tomboltak egyet az ajtód előtt, viseletben. 

2015. december 17., csütörtök

Mindent a csángókért*


Bizonyára nagyon az út elején járok, hisz most hallottam először Dorinel Ichim bákói úrról, aki állítólag folklorista, összeállított már életében néhány néprajzi kiadványt, s állítólag múzeumigazgató is (volt) a tartományában. Az sem lenne túl nagy baj, ha mindezeket rosszul tudnám.

Ezt az úriembert ugyanis az 1990-es évek elején nagy szeretettel és dicsérendő szakmai érdeklődéssel meghívták a IV. Nemzetközi Néprajzi Nemzetiségkutató Konferenciára, Békéscsabára, ahol Portul popular romanesc al ceangailor moldoveni** címmel előadást tartott az egybegyűlteknek, románul, jó nagy adag iróniával.*** Önmagában véve ez sem gond, abba viszont már nyugodtan bele lehet kötni, hogy a románul elhangzott, megírt anyagot a szerző anyanyelvén szerkesztették bele a konferencia tanulmánykötetébe, amely Magyarországon jelent meg, tehát elsősorban a magyar olvasókat célozták meg vele. Talán ez az alapvető hiányosság az oka annak, hogy máig sokan közülünk nem értik, mennyire könnyen és egyszerűen, történelmi, antropológiai érveket felsorakoztatva bizonyította be ez a kalapos szaktekintély a csángók ősi oláh származását. Igaz, hogy Ichim úr a román állam idevonatkozó hivatalos álláspontját fogalmazta meg közérthetőn, de annyira csalafintán, hogy még a legvérmesebb ellenzőivel is elhiteti: a csángók valójában Erdélyből Moldvába áttelepült románok, akik nem a helyiektől való félelmükben, de nem is a megváltozott körülmények (a földhöz ragadt szegénység) miatt vetkőztek ki székely viseletükből, amiként ezt a magyarok megpróbálják beállítani,  hanem a kultúrájuk iránti ragaszkodásból. Erőteljes nemzeti identitásuknak köszönhetően ők megőrizték eredeti ruháikat, jelképeiket, az archaikus, letisztult gétadákot, amiként ezt**** a Traianus-oszlop is illusztrálja.
Szerencséjére legyen mondva: nem voltam jelen azon a konferencián. 

* mindent vissza

**  A moldvai csángók román népviselete

*** az előadások hangneméből világosan kitűnik, hogy 1990-ben még kőkeményen tartotta magát az 50 évnyi kommunista propaganda alatt megalapozott internacionalista tempó és témafelvetés

****  az elcsángált dákógéta hagyomány antik tisztaságát.

2015. december 14., hétfő

A bujdosó Csontváryról


Bejegyzésem néhány sorát azokhoz intézem, akik lappangó Csontvárykat keresnek, ezenfelül pedig tudnak olvasni a sorok között. 

Az őrültnek nevezett zsenivel, mondhatnám, a végzet folytán találkoztam. Nem terveztem, de örültem neki. Ezért is vettem magamnak a fáradságot, hogy belemélyedjek a hagyatékába, majd a Lehel Ferencébe is, aminek folyományaként írtam néhány tanulmányt a tapasztaltakról. Őszintén sajnálom, hogy technikai okok miatt nem folytathattam ezt a roppantul izgalmas munkát. Így jártam: elirigyelték tőlem. De ez sem probléma.

Az ismeretlen Csontváry-életút egy-két lényeges pillanatára, mozzanatára szerencsére a rendelkezésemre álló rövid idő ellenére is sikerült felfigyelnem. Meglátásaimat, észrevételeimet igyekeztem beleszőni a cikkeimbe, mégpedig olyan megfogalmazásban, hogy kézzelfogható módon könnyítsek azok helyzetén, akik a rejtőzködő műveket keresik, és pénzük is van a művelet véglegesítéséhez.

Mivel a források egyikét ITT teszem elérhetővé, nem maradt egyéb dolgom, feladatom ezen a blogon, minthogy az adathalomból és betűtengerből kiemeljem a praktusat: a Csontváry-festmények akkor kezdtek tömegesen és hirtelen előkerülni, felbukkanni, amikor Lehel Ferenc visszatért Londonból. A többi részlet benne van, illetve benne lesz a szövegeimben. Megfelelő anyagi támogatás, ösztönzés esetén a megfejtést a legmegfelelőbb formában és felületen fogom olvashatóvá tenni.

2015. december 8., kedd

Privát nacionalizmusok


Az országban ma bezártak és szétbontottak egy kiállítást, mert a személyről, akinek a tárlat felvázolta az életművét, kiderült, hogy előbb nyilas, majd ÁVH-s szolga volt.* Ez az ember, író, újságíró úgy élte le az életét, hogy állandóan meg akart felelni a rendszer kivételes elvárásainak, kereste ennek lehetőségét, ám sosem érezte ettől rosszul magát. Emberek haltak meg miatta, mellette, de őt nem érdekelte, egy pillanatig sem furdalta a lelkiismeret.

Vasárnap meglátogattam a Képzelt közösségek, magánképzetek című budapesti tárlatot. Szándékosan nem azt írtam, hogy megtekintettem, mert sajnos nem ez történt. Az első teremben olvasottak és hallottak annyira felkavartak, hogy muszáj volt elhagynom a vetítővásznon kifigurázott dualista monarchia utolsó éveihez is millió szállal kötődő intézményt. Egy olyan helyszínről van szó, nem is mellesleg, amelynek visszatérő vendége vagyok: nem könnyen, de mindeddig sikerült elkápráztatniuk rendezvényeikkel, vállalkozásaikkal.

A privát nacionalizmust ellenben képtelennek bizonyultam végignézni, és nem azért, mert esztétikailag csúf. Ennél sokkal rosszabbnak találtam, intellektuális, érzelmi-erkölcsi síkon gázolt belém, csinált ki, szédített meg, pedig nincsenek szélsőséges politikai nézeteim. Úgy jöttem, menekültem ki onnan, hogy egy jogállamban bizony be kéne tiltani az ilyenszerű elmefitogtatást, globalista megnyilvánulást. Bocsánatot kérek mindazoktól, akik a koncepció kidolgozásában és a terv megvalósításban részt vettek, ám KissPál Szabolcs filmjének kapcsán elsőként az fogalmazódott meg bennem, hogy bizony a javából kelti ellenünk, önmagunk ellen a gyűlöletet. Egy pillanatig sem volt az a benyomásom, hogy a produkció a másik oldal, az ellenség, a nemzetállamot és a nemzeti eszmét lejáratni kívánó bagázs rólunk alkotott képzeteit, hiedelmeit, szándékos ferdítéseit vitte filmkockára. Sajnálom, de két nézővel össze is vesztem, mert zavart, idegesített, bosszantott, hogy végigröhögték az egészet. Ők jól szórakoztak, állítólag (vagy tán színjátékból?), én nem. Melléfogás volt a részemről. 

Szeretném, ha megértenék, a transzszilván társadalom sokszínűsége ellenére nem csak díszmagyarok, magyarnak öltözött idegenek, külföldiek élnek, éltek Erdélyben, hanem valódi magyarok is, felmenőik, utódaik által is igazolt magyarok, akiket az efféle tálalás téves válaszlépésekre, reakciókra ösztönözhet. Fogadják el Önök azt is, hogy Kós Károly nem az erdélyi szász és nem az erdélyi román, hanem a magyar népi műveltség formakincsét hasznosította, gazdagította, mentette, s amíg élt, Erdély önrendelkezéséért küzdött, nem kedvtelésből, hanem megfontoltan, szükségből. Kifigurázása igazán rossz jellemre vall(ana). 

Ha valamit (vagy mindent) félreértettem, az abból adódhat, hogy nem kaptam hozzá magyarázatot.** 

*  kérdés, helyénvaló volt-e az intézmény vezetőségének lépése, miután elkövették azt a hibát, hogy nem néztek utána, kinek a tiszteletére építik fel a kiállítást, kit magasztalnak, dicsőítenek

** másnap, odahaza mégis úgy döntöttem, nem is én, hanem inkább azok értelmezték rosszul a bemutatott alkotásokat, relikviákat, akik végigkacagták az állatkertes-Egyesköves-Trianonos-fehérlovas jeleneteket***

*** késő bánatnak szokták ezt nevezni

2015. december 7., hétfő

Ez a visszhang a hallgatás falába ütközött**

A Bánság regionális autonómiájáért folytatott küzdelemben Toró T. Tibor, a Temes megyei RMDSZ parlamenti képviselője mindenekelőtt Viorel Coifan liberális párti politikus támogatásában bízik. Sabin Gherman  illegalitásban tartott Erdély–Bánság Ligáját, a liga utódalakulatát úgyszintén potenciális támogatónak tartja Toró, aki a számba vehető szervezetek között a Népi Akciót* is megnevezte. "Smaranda Enache személye biztos záloga annak, hogy a kistérségi autonómia mihamarabbi megvalósítására irányuló törekvéseink visszhangra találjanak a Népi Akcióba tömörült román értelmiség körében" – fogalmazott. /Gurzó K. Enikő: Napirendre kerültek a bánsági autonómia-törekvések. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), febr. 3./

2015. december 1., kedd

A sokismeretlenes kiállítás



Hamza D. Ákos lappangó művei


Hamza D. Ákos rejtőzködő munkássága mindenképp jelentős figyelmet érdemel. A nevét viselő jászberényi múzeum új időszakos kiállításán a művész lappangó képeit helyeztük előtérbe.



Behunyom a szemem, mivel látni akarok.”

(Paul Gauguin)



A hazai közönség 1987 óta találkozhat Hamza D. Ákos munkáiból válogatott kiállításokkal, összegző bemutatkozása azonban sokáig nem volt a művésznek. A Magyar Festészet Napján, október 18-án nyílt tárlata sem életmű-kiállítás, mivel a terem mérete ezt nem teszi lehetővé, de a kutatás sem tart még ott, hogy egy ilyen horderejű bemutatót felvállalhassunk. A sokismeretlenes kiállítás mint cím és rendezőelv természetesen megpróbálja felölelni a teljes életművet, de korlátozott számú munkán keresztül. A gazdag Hamza-oeuvre-nek tulajdonképpen csak egy keresztmetszetét mutatja most be.



Hogy mi az oka annak, hogy a 20. század egyik legsokoldalúbb és legkarakánabb magyar művészét egyfajta titokzatosság lengi körül, és mi annak, hogy részleteiben máig nem ismerjük a munkásságát? A kérdésekre nyilván azt kell válaszolni, hogy mítosz is csak akkor születik, ha korlátozottak a hozzáférés lehetőségei, ha információhiány van egy életmű körül. A rejtélyesség másrészt a művész szemléletéből, egyéni teljesítményéből fakad, abból, hogy mihez, milyen tematikához mikor nyúl. A mítosz kialakulásának okait és körülményeit feltárni, a kapott eredményt dekonstruálni, megtisztítani, s így a hiteles képet kialakítani a művészettörténész feladata. Ennyit tehet, de ennyit mindenképpen tennie kell az ügyért.



Hamza különállása generációs kérdésekre, nemzedékek közti szembenállásokra, ellentmondásokra is visszavezethető. Az első és a második világháború idején kézzelfogható élményei vannak, a szovjet térhódításról úgyszintén. Mindezek megélése magyarázza az általánostól eltérő habitusa gyökerét. És talán a nyomokban, gondolatfoszlányokban tetten érhető klasszikus irányultságát is, hisz ő rendszeresen azt nyilatkozta, nem szándékosan vált absztrakt művésszé, inkább a körülmények hatására, az új idők új szelei hozták, a „klasszicizmus” háttérbeszorulása eredményezte. A recepciótörténet érdekessége, hogy sokkal inkább nonfiguratív művészként ismerjük. Egyrészt azért, mert az a kevés mű, amelyet Brazíliából hazahozott, ennek az irányzatnak a jegyében képvisel markáns szemléletet, és a közelmúlt kutatásainak köszönhetően is ezek a munkái váltak leginkább a kánon részévé. Az is szempont, hogy az ő elképesztő technikai felkészültségét, grafikai ismereteit, kísérleteinek jelentőségét kevesen tudták igazán értékelni, mert csak kevesen értették, értik meg megfelelő mélységben azt a világot, amelyben ő otthonosan mozgott, amelyet létrehozott. Ráadásul nemcsak követte, de néha előszeretettel szembe is ment a nemzetközi trendekkel, kiváltképp, amikor kifejezetten történeti megközelítést újított fel.



Módszertani nehézséget jelent, hogy csupán a megőrzött és nyilvántartott művek alapján lehet rekonstruálni, milyen területeken kísérletezett, és miért azzal, amivel, miért akkor, amikor, mivel életpályájának elejéről, a harmincas, negyvenes évekből egyetlen tabló kivételével az összes elveszett. Még a nyilatkozatok, de a kiállításokhoz készült műtárgylisták is gyakran ellentmondásos információkat nyújtanak.



Az általa alkalmazott tematika közvetítése, interpretációja rendkívül egyéni. Emellett az aktuális történések feldolgozásában távolba szakadtan is tudott lépést tartani a magyar kortársakkal. Mondhatnók persze, könnyű volt neki véleményt formálnia Magyarországról külföldön, meg hogy mások is foglalkoztak ugyanazokkal a kényesnek számító kérdésekkel, mint ő. A nézőpont viszont, amit reprezentáltak, különbözött.



Hogy provokatívnak számít-e ma Hamza? Néhány szerepvállalásával kapcsolatban cáfolhatatlan, hogy igen. Egyes címei ma is provokálnak (1944, 1956, Kivégzés, Álombrigád). Ez az illető munkák időtálló voltát is mutatja, ám azt is, hogy a társadalmi problémák mindenkoriak, nem sokat változnak a történelem során.



Az életműnek a második világháború okozta traumák és folyományaik feldolgozása jelentette az alapját. Egy kulcsszót említenék, amely alapeleme a kiállításnak, de nem csak a tárlatnak, hanem a 2014. év kutatási koncepciójának is. Ez a rejtőzködő szó lenne a sokismeretlenes, amely nemcsak a tanatológiai érdeklődésre, nemcsak az embertelen gyilkosságokra s a holokauszt megélésére vonatkozik, ennél többre, mert Hamza teljes munkásságában, életvitelében kiemelt szerephez jutott a személyes és történelmi-társadalmi megrázkódtatások feldolgozása.



A tárlat az Ige című képével, illusztrációjával indul, ez egyben nyomatékos utalás is, több tekintetben: az Ige mint kiindulópont, az Ige mint rendezőelv, az Ige mint hit, az Ige mint tartás. Ezt követi a Fény és forma mindenféle különösebb magyarázat nélkül, akár a Szentírásban. Aztán jöhet a Tavasz ébredése és a többi bibliai történet (Virágvasárnap), a bukás és a megbocsátás (Az első kő), a franciás külső. A következő esemény 1956-hoz fűződik. A megcsonkított tablónak is ez a címe. Érdekes, hogy olyan alkotás ez, amelyről nincsenek közeli élményei, hisz a forradalommal csak a sajtóban és az emigrációban találkozott. A keresztényég, a szeretet lábbal tiprása viszont központi jelentőségű, s olyan képek, események kötődnek hozzá, szinte összemosódnak vele, mint az 1944, a Kivégzés, az Auschwitz (Nők a lágerben), a 20. századi megtorlások sorozata. Ennek feszültségét oldja fel a matematikából eredeztethető Moduláció, amely a humán tárgyak nyelvén összetartást jelent.



Hamza életpályája természetesen kilép a művészet kereteiből, hisz kultúrtörténet, irodalom és politika is egyben, és én úgy érzem, ebből a nagy kínálatból is mindig meg kell mutatni pár elemet a kiállításokon. Ezúton ez meg is történik. Hamza azonban egy másik érzékeny területet illetően is kapóra jön: a keresztény tanítás kortárs recepciójához nyújt gyakorlatias segítséget. Meglepő módon a róla szóló irodalomban alig szerepel, hogy az egyház dolgaival, vallásfilozófiával haláláig foglalkozott.



A sokismeretlenes kiállítás művészettörténeti bemutató, kronologikusan és tematikusan is szerveződik, így nem tűnhet erőltetettnek az Igével felvezetni a forradalmat, a forradalomból pedig levezetni a geometriát (Tér és forma, sorozat). Sikerült archív felvételeket, fényképeket is szerezni, s megalkotni belőlük egy videó-összeállítást, amely megtekinthetővé teszi a már nem, vagy a még nem ismert vásznait, rajzait, kisplasztikáit. Nem fináléként áll az emlékezet keresztútján a francia kitérő Picasso kockáival, kúpjaival, szimultaneizmusával, Gauguin gömbölyded, finoman erotikus nőivel. Innen már csak egy ugrásnyira vártak rá a konstruktivista terek, amelyek a hetvenes, nyolcvanas éveket leképezve adnak most már általa is ízelítőt abból a mérnöki nyelvezetből, amely már akkor aktuálissá vált, ám azóta folyamatosan újabb és újabb tartományokat hódít meg a maga számára.



Az irodalmi alkotásokra történő utalások további kultúrtörténeti beágyazottságot kölcsönöznek a kiállított (és a rejtőzködő) munkáknak. Művei ugyanis sok tekintetben irodalmi ihletésűek, akárcsak a filmjei, ám ez nem is lehetne másképpen: a filmiparban megtanult novellisztikusan gondolkodni. Írt is, mint tudjuk, verseket. De hát a festőnek sem árt, ha szépirodalmat is olvas. Cizellál rajta. Innen adódott, hogy a sokismeretlenességhez társítani kellett egy művet, a tanáremberhez is, ami magától értetődőn Karinthy Frigyeshez vezetett. A Tanár úr kérem című karcolatfüzért valószínűleg nem használta, ám a mi helyzetünkön lényegesen könnyített. Elfogathatóvá tette Hamza életművének két pólusát, a nagyon jót és a kevésbé jót. A kétféle látogatót: az értőt és az értetlenkedőt. Az ellentéteket. Az egymást kiegészítő ellentéteket. Lehetővé vált hát kritikusan reflektálni képzőművészetének azon összetevőjére, amelynek feldolgozása szinte előzmény nélküli. Mert annak, ami új, friss, nem is lehetnek előzményei. Annak sem, ami lappang. És milyen jó, hogy megtaláltuk hozzá a magyar irodalomból ezt a jó és rossz tanulós párhuzamot, mert így legalább előkaphatunk egy kanonizált magyarázatot, ha nem jutunk azonnal kézzelfogható eredményekhez.




(2014)

2015. november 10., kedd

A Keleti Pu. hegedűművészéhez


Uram, Ön ma reggel azzal hárította el egy arra járó jó modorú hölgy bókjait, hogy ma Magyarországon csak a fütyülős muzsikát és a népzenét értékelik. Nem akartam közbeszólni, nehogy közüggyé váljék az Ön magánügye, nem szerettem volna elérni, hogy tömegverekedés, lövöldözés törjön ki az Ön személyes véleménye miatt, azt is el kívántam kerülni, hogy népszavazást, nemzeti konzultációt írjanak ki nyelvbotlása következtében, de nyilván felmerült bennem is a kérdés, hogy amennyiben Ön valóban így látja, s úgy gondolja, hogy a magyar ember csak az Ön által lefitymált műfajt, az ún. szart szereti, akkor miért Budapest egyik legforgalmasabb zónájában tölti drága idejét? Miért nem megy el muzsikálni - pl. - Bécsbe, ahol mindenki agyonművelt, mindenki akadémiát végez, Bachot, Mozartot hallgat szabadidejében.

Reggelente hallom Önt játszani, s bevallom, nem egyszer megsajnáltam, sőt, készülni kezdtem arra, hogy kevéske fizetésemből minden héten Önnek is juttassak egy keveset. A magukhoz hasonló bolyongókat látva a hétköznapok harcosának semmi egyéb nem juthat eszébe, minthogy nem oktalanul nótáznak Önök ott esőben, szélben, fagyban, kánikulában. Feltételezhetően: rászorulnak. A tegnapi erőteljes, határozott és fölöttébb ellenszenves, támadó előadása ellenben meggyőzött arról, hogy nekem mint magyarországi polgárnak, ízlésficamosnak és tudatlannak nem (lenne) szabad Önnek semmiféle materiális, mentális, érzelmi támogatást folyósítanom. 

Megkérdezném befejezésül, tisztelt Uram, Liszt, Bartók, Kodály megérintett-e már egyszer is azt a nagyon érzékeny lelkét, és olvasott-e arról, hogy ebben az országban tanodák, kórusok, együttesek, önkéntes alakulatok, intézményesített formációk százai őrzik, ápolják, továbbadják említett nagyjaink örökségét? Mert ha Ön épp annyira érdeklődő, mint kritikus, és még a nyelvünket is beszéli, értesült erről, és akkor minden további megjegyzés, vélemény értelmét veszti. Leginkább az Ön részéről. 

Alászolgálja!
Délibáb