„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. augusztus 18., péntek

Nem e világi dolgok

A vasútállomáson láttuk

Nyáron szép, mert színes, télen ronda és szürke, kézi hulladék tárolására alkalmas edénynek használja az ember, néha hajléktalanok, macskák és kóbor kutyák alszanak benne. Mi ez? 

Ez a betonból öntött virágtartó, amellyel szovjet mintára a szocializmus tette élhetetlenebbé önmagát a keleti blokkban, arra hivatkozva, hogy az egységesített kemény rendszernek uniformizált kemény városdíszekre van szüksége (pedig frászt, olcsón előállították, és ennyi). Volt, hogy bírta a terhelést, máig ép, és úgy tűnik, megsemmisíthetetlen, atombombával sem verhető szét (a fajtáját biztosan az NDK-ban gyártották), de volt, hogy néhány év alatt a teljes találmány szétporladt.

Nem tudom, örülnünk kellene-e a pusztulásnak, hisz a széttöredezetteket is sokáig viselték még a közterek, funkciójuk már nem volt, kivéve az, hogy tartották a lelket a szocialista betonvárosban, beleillettek a betonképbe. Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Szolnokon és Tatabányán találkoztam még velük nagy számban az elmúlt években, mostanság pedig Gyulán is felkeltették a figyelmemet, amin nem is csodálkozom. Az lenne a meglepő, ha pont Békés megyébe nem jutott volna a mindenkire ráerőszakolt betoncsodából.

Szívesen megkérdezném az akkori városi főépítészt, mi a véleménye erről a csúcstermékről. Nem hinném el, ha azt mondaná, hogy amikor kihelyezték, még szép volt, időközben csúfult meg. Ezt már csak azért sem hinném el, mert láttam néhány újat is, és láttam a képeket, amik a panelrengetegek átadását örökítik meg. Ha jók az információim, nincs elveszve az ügy, hisz létezik már olyan festék, ami hathatna rájuk. A fővárosban lelkes és önkéntes művészetis diákokkal gyógyítgatják tehetségápolás címszó alatt a népköztársaság örökség okozta sebeket. Jászberényben a szintén betonból emelt víztorony alját tették valamennyire elviselhetővé némi sminkkel (az ember ne emelje fel a tekintetét, ne nézzen az ég felé, s akkor nem látja a borzalmas folytatást).

Aki viszont szereti a betonból gyúrt virágtartókat (valamiért, talán azért, mert az ifjúságát konzerválják, vagy egyszerűen csak azon okból, mert a csúnyát szereti), az most összecsaphatja a két kis tenyerét, hisz elárulom neki: egyelőre semmi remény arra, hogy az öntöttbetonkelyhek végleg eltűnjenek a föld színéről, hisz a szocializmus ilyen tekintetben bizony előrelátó volt, és nem öt évben, hanem ötvenötben gondolkodott. Annyi virágtartót gyártottak le ugyanis betonból, hogy ötvenöt évig még simán ki tudnák elégíteni a teljes ország erre irányuló szükségletét. Akit érdekel: vannak helyek, ahol még árusítják. Például az egyik pályaudvaron! Jelképes összegért, lukas zsebekhez méretezve.

És mivel valami széppel szeretném mai jelentésemet befejezni, megjegyezném, nyáron annyira nem is zavarnak, hisz egy-egy ilyen monstrumba olyan virágkompozíciókat terveznek és ültetnek bele a gyulai kertészek, hogy sokszor el sem hiszem, hogy evilági dolgot látok. Javasolnám, sétáljanak, biciklizzenek el Önök is az állomásig, nézzék meg élőben, milyen gyönyörűek. Útközben is legyenek figyelmesek, mert a sugárúton, miközben ötvenöt éve erre haladt a kamion a szállítmánnyal, a sok-sok virágtartóval, itt-ott lepotyogott egy-két beton a fedélzetről, és jól beleragadt a fűbe, mert azóta is ott van, bírja a strapát, ellenáll a változásoknak, és szaporítja a szabadtéri múzeumi tárgyak számát.


2017. augusztus 17., csütörtök

Sissi, a sokarcú


A Csigakertben hallottuk

Kit ábrázol a gyulai Erzsébet-szobor? A kérdésre sokan sokféle választ adtak a Csigakertben.

Az idei nyár is egyértelművé tette, hogy a gyulai szállodaváros egyik legkedveltebb kikapcsolódási pontja a Csigakert (ezt a lapunkban közölt tudósítások többször is megerősítették), ezen belül pedig az Erzsébet-szobor körüli pihenő.

Az is bebizonyosodott, hogy a Sissit mintázó térplasztikához nem csupán díszítőelemnek kerültek ki az ülőalkalmatosságok, hanem határozott céllal, hisz használati (tárgyi) és szellemi értékük is van.

Persze nem volt mindig mindkettő foglalt, amikor arra jártunk (naponta többször is), egyikük viszont biztosan. Akik pedig helyet foglaltak rajta, pihentek is, meg nem is, olyan értelemben, hogy idejük nagy részét itt elmélkedéssel töltötték, miközben tekintetük a kompozíciót pásztázta. A gyönyörű összképet.

A kérdés, amely mindannyiszor elhangzott: ki volt ez a nő? A válaszadók pedig mindig tudták, hogy ki. Mindenki szerint másvalaki.

Éspedig Erzsébet volt

1. a park letéteményese (egyfajta főkertésze, mecénása),
2. a fürdő első tulajdonosa és igazgatója,
3. a gróf felesége, a hercegnő,
4. a román királyné,
5. az az erdélyi grófnő (vagy királynő), akiről filmet is forgattak, mert nagyon szerette az elesetteket, a szegényeket és a magyarokat, akiket ő telepített be Gyulára, ahol a kastélyban lakott, amikor a férjével idejöttek vadászni,
6. Magyarország királynője, Szent István felesége.
Akadt, aki azt mondta, Erzsébet egy olyan Habsburg királyné volt, aki magyarnak vallotta magát, sokszor járt Gyulán, ahol gyakran időzött a szobor mögött látható fa alatt, amit ő ültetett.

Mert a történelem már csak ilyen, csöppet sem unalmas és véges, inkább hajlékony és határtalan, tetszés szerint idomítható: azzá tesz mindenkit, aminek látni szeretnék.  


2017. augusztus 15., kedd

Apa mindenekfelett: mélabús magyar költészet világzenére és tánckarral


Szabó Balázs férfiközpontú története fájhat a nőnek

Szabó Balázs zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes gyulai fellépése sokak érdeklődését keltette fel. A július 9-i tószínpadi előadás azonban mégsem hozta meg azt az áttörő sikert, amelyre számítani lehetett. Ám nem azért, mert a művészek csapnivaló előadást mutattak be, hanem azért, mert elérzékenyítettek.

És talán azért sem, mert amit a budapesti együttes bemutatott, túlszárnyal a hagyományos népi táncjátékon. Az apám ablakából az ég elsősorban költészet, amit most a kortárs tánc nyelvén láthattunk. Volt benne bábjáték, és volt benne tradícióápolás is. Zenéjét és szövegét Szabó Balázs írta, rendezőként is ugyanő mutatkozott be a nagyérdeműnek.

A történet az apának a fiúgyermekek életében betöltött szerepét boncolgatja. Női szemmel nézve fáj is, amikor elhangzik, hogy az anya a végtelen szeretet, a gondoskodás, de azért mégis az apa az, aki végigvonul, és csendjével, cigarettaillatával, titokzatos, szinte isteni kvalitásaival betölti a füstszínű teret. Ő a példakép, a kisfiú őt utánozza minden mozdulatában, hozzá hasonul. A tükörből is az apa néz vissza, nincs menekülés. A fiúgyermeknek ez az élete, ez a sorsa, őt lesi minden mozdulatában, ő a kezdet és a vég.

A táncjáték, amely a falusi környezetből átvezet a városba, csupán jelzésszerűen őriz meg népi elemeket, ezeket vegyíti a szalontánc és a balett jegyeivel, ezzel is jelezve, mit lát az apa ablakából a fiú, ha kitekint rajta. Már nem azt, amit régen. Nyugalmat, természetközeliséget szinte egyáltalán nem, a gyermekkori horgászatok is elhalványulnak, a békák és egyéb vízi élőlények felegyenesednek, talpra állnak, szoknyát és nadrágot öltenek, metrók és villamosok után rohanó, városiasodó félparaszt polgárokká formálódnak a komor tömegben. Ugyan még magukban hordozzák felmenőiket és az ő kultúrájukat, de már csak nyomokban, egyre halványabban. Minden csupán egy váz, még a vászon nélküli esernyő is, hasznavehetetlen modern kori vívmány. A multifunkcionális, mindenre használható, cirkuszi mutatványra és rúdtáncbemutatóra egyaránt megfelelő egydarabnyi díszlet sem lenne több a semminél, ha nem állítaná kihívás elé a népi együttes tagjait, akik a szerkezet két ellentétes oldalán egymás tükörképeként járják el táncukat. Zseniális, ahogyan a párhuzamosságot betanulták, amiként tizedmásodpercre pontosan másolják le párjuk mozdulatait.

A végtelenbe kiterjedő, s az emberiség történetében folyamatosan ismétlődő, minden egyes halállal és születéssel előröl kezdődő apa és fiú históriáját egy jelzésszerű ablakból nézhetjük végig, amely értelmezést és funkciót is vált, mert sokszor tűnik inkább tévé-, vagy ha nagyon aktualizálni akarunk, intelligens táblagép- és okos telefonképernyőnek, néha féltve őrzött fényképalbumnak, belőle jönnek elő a figurák, akik kifogástalan, tűpontosan összehangolt műsorral kápráztatják el a nézőt. Produkciójukba művészi erővel épülnek bele a jelképek (a bakancs, a víz, a halász, a madár, az életfa, a bot, a kép a képben). Épp emiatt szerethető ez a társulat.

A Magyar Állami Népi Együttes sosem okoz csalódást, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, mi a művészet. Előadásaik kivétel nélkül magas színvonalúak, szimbólumokra épülők, esztétikusak, kidolgozottak, jól kigondoltak és elgondolkodtatók.

A pestiek pedig ezúttal is feladták a leckét, nem csupán a vidéki műkedvelőknek, hanem saját maguknak is. Hisz a mobilváz, amelyre felépül a történet, gyakran kap túl nagy jelentőséget a műben, megbénítja a folyamatosságot, állóképet eredményez, összezavar. Aki nem a nézőtér közepén foglalt helyet, pont azt nem látta, amit kellett volna: az összképet. Csak a rámából, képeskönyvből kihulló részletek jutottak el hozzá, itt-ott egy-egy láb, kéz, fej, lelki szemeivel ezekből rakhatta össze a kompozíció egészét. A megbocsátható technikai baki azonban belefért a nyáresti szórakozásba.

A múltba tekintést erősítő kellemes tónusok és koreográfiák amúgy is minden tévedést feledtettek. A kisfiút egy bábfigura alakította, és ezzel összművészeti jellegűvé emelte a darabot, a filmbejátszás viszont az 1970-es éveket, a régit, az elavultat, a recsegő-ropogót hozta vissza napjainkba, hogy a felnőtté vált, időközben megöregedett fiú általa közvetítse felénk emlékeit. Ez a megoldás sajnos nem találta meg a helyét az alkotásban, Gyulán biztosan nem. Éppúgy, mint az ablakkeret, egy idő után zavaróvá vált.

Volt még valami, ami egyeseket láthatóan elszomorított. És ez maga Szabó Balázs. Hisz aki érte váltott jegyet a tószínpadra, nem járt jól, ebben a felállásban őt ugyanis nem hallhatta, ellenben találkozhatott Szoboszlai Balázs és Bognár Szilvia énekhangjával. Zenéből is kaphatott élőt is, meg gépit is, és a kettőt együtt is meghallgathatta. Az alternatív muzsika mindenesetre beleillett a környezetbe, s ha akadt olyan jegyvásárló, akit a tánc nem érintett meg, nem kellett azzal hazatérnie, hogy nem azt kapta, amit várt. Az üzenet és a tanulság ez: tessék csak lassan gyulaiként is hozzászokni a 21. századi értelmezésekhez, tessék elszakadni a csipkés-törékeny polgári világtól, tessék megtanulni, hogy a művészet az művészet, nem szappanopera.

Az előadás megszületésének körülményeiről és személyes indíttatásáról Szabó Balázs azt nyilatkozta: nem tagadja, hogy saját életéből, megtörtént eseményekből merített ihletet. A többi költészet, kisebb mértékben dráma. A dallamsorok mélabús hangulatát a darabban vicces jelenetek oldják fel, a nők boszorkánnyá változnak, a férfiak hétköznapi hősökké, akik a remélt és várt kanásztánc helyett nem túl nagy lelkülettel próbálják felásni a kertet, de nem igazán megy nekik, inkább legurítanak egy kupica pálinkát, és elsietnek mulatni. Mennyire ismerős…

Az apám ablakából az ég című produkcióban a tréfákkal oldott szomorkás alapmotívumban nincsenek konfliktusok, nincs finálé, mert a befejezés egyben kezdete is az újnak, ez pedig felelevenítése a réginek. A fiúnak is lesz egy fia, s neki is lesz majd egy másik, ami közös bennük, hogy mindenikük az apa nyomdokaiba lép. A tömény színházzal és könnyed szerelemmel dúsított táncmű elsősorban a szemre, utána az érzelmekre hat, sikeresen, mert néhányan Gyulán is elsírták magukat. A könnyek elerőtlenítették a tapsot, amely ennek folyományaként nem eredményezett ráadást.


2017. augusztus 11., péntek

Gyulaiságunk: Becsy András, Sándor László és Pfeff Márton a Ladics-házban


Egy író, egy fotográfus és egy zenész válaszolt Fodor György gyulaiságunkkal kapcsolatos kérdéseire július 10-én, csütörtök este az Értékeink alcímű beszélgetés-sorozat keretében a Ladics-házban.

Megmutatták a kultúra gyulaiságát

Kiss János, a Gyulai nyár című rendezvény július 10-i összejövetelének szervezője a Ladics-házi est bevezetőjében elmondta, az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. célja, hogy a Gyulára látogató turistáknak megmutassa, milyen kulturális élet zajlik a városban. Számba véve a jelenlévőket azonban azt tapasztalta, a legtöbben gyulaiak, az eredeti szándék ennélfogva mellékessé vált.

Amikor először meglátta a Ladics-ház udvarát, folytatta Kiss János, azonnal megfogalmazódott benne, a hely olyan típusú rendezvényekért kiált, amelyek összehozzák az irodalom és a művészet különböző ágainak képviselőit. A borkóstolóval kiegészített július 10-i találkozóról pedig ennyit osztott meg a közönséggel: az ötlet otthoni csendes magányában merült fel benne. Arra gondolt, olyan barátokat kéne összetoboroznia, akik egyazon korosztályhoz tartoznak, együtt szocializálódtak és együtt indult el a karrierjük. Így került be a meghívottak közé Becsy András kétkötetes szerző, Sándor László, akit zenészként ismert meg, de ma már fotóművészként kell bemutatnia, és Pfeff Márton basszusgitáros, aki több zenekarban is játszott már, ezek közül a legfontosabb, amelyben a legtöbbet mozog, a Borsodi Blues Collective. A három fős körbe két közreműködőt is meginvitált: Beszterczey Attila színművészt, hogy részleteket olvasson fel Becsy András könyveiből, és Fodor György magyar irodalom szakos pedagógust, lapunk munkatársát, hogy irányítsa, vezesse a beszélgetés fonalát, legyen az est alfája és omegája.

Gyulainak lenni és maradni

A Ladics-házi vendégek kibontakozása előtt a publikum egy ügyesen kifeszített vásznon megtekinthette Sándor László fotó-összeállítását, és közben meghallgathatta Pfeff Márton gitárjátékát. Ezt követően Fodor György megjegyezte, történelmi pillanatok következnek, majd miután bevallotta, hogy lokálpatrióta, megkérdezte, mit jelent a meghívottaknak Gyula, mit jelentett régen, mit jelent ma.

Elsőként Sándor Lászlóhoz fordult. A fényképész arra tért ki, hogy mindenekelőtt emberekhez, arcokhoz köti a helyet, a barátjaihoz, másodsorban az Élővíz-csatornához, amelynek a partján felnőtt. Ugyanitt nőtt fel Márton is. A zenész arra emlékezett vissza, mennyire jó volt közel lakni Lacihoz, mert nem kellett messzire cipelni az erősítőket. András a belvároshoz kötődött, a belváros volt a mindene, és ezen belül is a 4-es ábécé, amely a lakásuk alatt helyezkedett el, ahol naponta vásárolt, név szerint mégsem ismerte.

Mielőtt még a nosztalgia fonalába teljesen belebonyolódott volna a társaság, Fodor György afelől érdeklődött, miért jönnek vissza Gyulára az emberek, a helyi születésűek, megragadható-e valamilyen formában a gyulaiság. András szerint nem biztos, hogy visszajönnek, de az tagadhatatlan, hogy Gyula egy nagyon speciális város, a Tiszántúl kincsesládája, amelynek falai között teljesen más felnőni, mint a többi városban. Például azért, mert van itt egy vár, ami egy nagyon fontos tényező, jóllehet éveken át ő sem vette észre. Fontos, mert a messze földön is híres mesés település az erőd körül létesült, mindenik szálával hozzá kötődik, ragaszkodik, nélküle nem létezne. Egyik német ismerőse csodálkozott rá egyszer, hogy ide, a síkvidék közepére miért építettek várat, hisz nálunk csak magaslatokon látni ilyet. Becsy András szerint ez is sokatmondó.

– Meghatározó tehát a tér, és meghatározó az idő, amelybe belenőtök. De vajon meghatározó-e, hogy voltak-e példaképek, akik elindítottak titeket a pályán? Így Székely László, akinek van egy bankelőtti lábnyoma, kis köve. A baráti egymásra találásból fakadt-e bármi is? – fogalmazta meg az újabb személyes vallomásokat elindító gondolatát Fodor György.

A buta rockon túl 

Mártonnak erről azt jutott eszébe, hogy mind Gyulán, mind Békéscsabán rendkívül pezsgő volt a zenei élet annak idején. Izgalmas, érdekes és egyben minőségi muzsikát többen és többféleképpen is játszottak, ezek közül kiemelkedett a Névtelen Nulla, a Kamarilla és a kísérletező Abigél. Tudva, ismerve más régiók zenei világát, ahol a buta rockon kívül nem szólalt meg egyéb, Gyula szigetet alkotott, itt a muzsikusok testközelben játszottak. Az ő indulását ez a gazdag adottság határozta meg, nem a véletlen, vélte Márton.

Felidéződött Sándor László 2012. évi Zene című tárlata is, amelyet Kukár István nyitott meg. Ennek mentén Fodor György azt szerette volna megtudni, le lehet-e fotózni a zenét, van-e köze a hullámokhoz. László erre kicsit magába szállt, és felidézte: a Zene története azzal indult, hogy Zuglóban, ahol jelenleg él, havonta egyszer lejárt egy dzsesszklubba fényképezgetni. A látogatásokból és részvételekből összegyűlt egy jelentős mennyiségű anyag, amelyek között bemozdult képek is akadtak szép számmal. Ezek fejezik ki leginkább a zenét. A zenész mozgása. Ilyen egyszerű. Aztán hozzátette: a monokróm technikát nem azért részesíti előnyben, mert kvázi művészibb, hanem azért, mert a szín elviszi a figyelmet. Képei csak akkor nem fekete-fehérek, ha maga a szín többlettartalmat hordoz, van kiemelt értelme.

Egy monokróm világ

Becsy András ettől kicsit másképpen látja ma is a világot, ezért amikor fedőlapról van szó, gyakran mond ellent Lászlónak. Régóta ismerik egymást, első könyvének borítójára is Sándor Lászlótól kért fotót, színeset, mert a kiadója francia licensz alapján nem fogad el másmilyen fényképet. Ebből adódott köztük a vita, s a felvetés, hogy a kiválasztott monokróm fotót nem-e lehetne kiszínezni.

Pfeff Mártonnak a Békéscsabai Jókai Színház biztosította eddig a legváltozatosabb feladatokat, már ami a műfajok, a stílusok és a feladatok sokaságát illeti, de dolgozott már hajón is, ahol szintén mindent tudni kellett, és életében egyszer egy nyíradonyi lakodalmat is bevállalt. Többet nem művel ilyet. Ami jelenleg kielégíti, az a Borsodi Blues Collective, az új irány pedig az ambientális zene, amelyből Beszterczey Attila felolvasása után adott egy kis ízelítőt. A diófa alatt kifeszített vászon is kapott még egy lényeges szerepet, amikor egy 1996. évi házikoncert máig rejtve maradt árnyalatait vetítették le a nagyérdeműnek. Néhányan magukra is ismertek a régi Abigéles felvételen, néhányan már nem.

Az Abigél kapcsán Szabó Magda írónő is szóba került, akihez Becsy Andrást rokoni szálak kötötték. Mint mondta, csak kétszer találkoztak, az első részleteire nem is emlékszik, a másodikra a csabai színházban került sor Az a szép fényes nap című dráma bemutatóján. Nagyapja halála után a családtól örökölt ugyan pár levelet, az írói hagyaték azonban nem befolyásolta pályáját. Szerzőként több folyóiratban publikál, ám egyik csoportosulásba, egyesületbe sem tartozik, noha a jelen épp azt követeli, hogy egyetlen klikknek, tömörülésnek légy a tagja. És igen, Shakespeare iránti érdeklődését Szabó Magdának köszönheti.

Hát igen, az anyagi sikerek...

A három gyulai végül azt is kifejtette, hogy sorsának alakulásával elégedett, sikereivel is, ha ismét választhatna, akkor is maradna jelenlegi hivatásánál. Egyikük sem hiszi azt, hogy pályát tévesztett. László ugyan irigyli festőtársait a megjeleníthető végtelen tematika miatt, átigazolni ellenben nem akar. András gitározni tanul, és már tud hat akkordot, de nem készül előadóművésznek. Ellenben: színházi zenés produkcióban szívesen vállalna szövegírást, annak reményében is, hogy „anyagi” sikerekben picit utolérje Andrew Lloyd Webber musicalszerzőt.

A kötetlen beszélgetés és borozgatás előtt a meghívottaknak azt kellett még elárulniuk, ki az, akinek elsőként kikérik a véleményét munkájukról. Becsy András Pécsi Györgyinek, a Kortárs című periodika szerkesztőjének mutatja meg először az írásait, Sándor László önmaga dönti el, mit tart közlésre alkalmasnak (persze kikéri fotós kollégáinak véleményét, többek között munkatársainkét, Rusznyák Csabáét és Pénzes Sándorét), Pfeff Márton pedig, amennyiben teheti, akkor mindenkihez eljuttatja újdonságait, és egyedül is kiáll muzsikálni, nem tart a kritikától. Szokásaiban, módszereiben tehát biztosan különbözik a három gyulai gyulaisága, ha származását nézve nem is. 


2017. augusztus 8., kedd

Kié volt az emlékkönyv?


Az újvidéki dalkör gyulai kapcsolatait keresik

Lapunk olvasóinak segítségét kérjük annak felderítésében, lehetett-e bárminemű személyi kötődése Gyula városához az egykori újvidéki Polgári Magyar Daloskörnek. Aki tudja, jelentkezzék!

2010-ben egy budapesti antikvárius könyveket vásárolt Gyulán, többek között Tolnay János Noviszádi Polgári Magyar Daloskör Emlékkönyve (1897–1938) című kötetét, amit 2010 áprilisában egy budapesti könyvaukción jó áron eladott.

Ennek kapcsán kereste meg a Gyulai Hírlap szerkesztőségét Wagner Károly, aki úgy gondolja, az emlékkönyv nem véletlenül került városunkba, hanem annak köszönhetően, hogy egykori tulajdonosa szoros kapcsolatban állott az újvidéki kórussal, amelynek egyik alapítója és elnöke a levélíró nagyapja, dr. Wagner Károly, Újvidék 1914 és 1924 közötti tiszti főorvosa volt.

Wagner Károly úr megkeresésében Tomka Lászlóra is hivatkozik, aki a Szabadkán kiadott Magyar Szó 2007. október 19-i számában felsorolta az alapítók neveit, és úgy véli, egyikük biztosan rokoni szállal kötődik Gyulához, ha nem is itteni születésű. A lapban említett személyek a következők: Győri László, id. és ifj. Szalkay János, Szalkai Pál, Takács Gyula, Simon Nándor, Uglyesics Milutin, Seidel Péter, dr. Belohorszky János ügyvéd, Zambauer Ágoston, Harsányi Elemér, Harsányi Kálmán, Lovrekovits Ferenc, Wachtl Imre, dr. Wagner Károly, Nagy Sándor, Hainiss Gyula és Tomán Sándor.

Keresési támpontként felvetettük a Gyulához és az Erkel családhoz kötődő országos dalárdamozgalmat, az időnként megrendezett kórustalálkozókat és a régi idők emberének kapcsolatrendszerét, ám ez is elenyésző támpont annak a személynek a felderítésében, akiről semmit sem tudunk, csak annyit, hogy volt egy újvidéki albuma, amin évekkel ezelőtt túladott.

Az elsőszámú kérdés tehát, amelyre választ várunk: kié volt a Gyulán 2010-ben vásárolt emlékkönyv? A második: milyen kapcsolatban állt a daloskörrel a díszes kiadvány akkori tulajdonosa?

Amennyiben vannak erre vonatkozó információik, kérjük, keressék meg szerkesztőségünket.


2017. augusztus 4., péntek

„Ahol az ízek a régiek”

Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Új sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük. Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A kordokumentum értékű véleménytárat Jánosi Imre cukrászmester (és kerékpárversenyző!) ajándékozta az archívumnak 1971-ben. És bár a vendégkönyvbe nem írt minősítést saját készítményeiről és a kiszolgálásról (ezt megtették helyette a kuncsaftok), 1947. október 1-jén a következőket fogalmazta meg Visszaemlékezéseim címmel:

„1907-től 1945-ig voltam tulajdonosa e cukrászdának, de sok munkám között nem tudtam felfedezni muzeális értékét és szépségét. 1947-ben megvette tőlem Jánosi Imre feleségével, Feledy Liával. Művészi érzékükkel hamarosan felszínre hozták régiségi jellegét, melyet szakértő egyének dicsérete követett, és így a kedves vendégek elismerésével kapta a Százéves cukrászda nevet. Ódonsági muzeumális értékét ma féltő gonddal őrzik.

Most búcsúzom e cukrászdától, melyhez oly sok szép és boldog emlékeim fűződnek, melyeket kedves vendégeimnek szeretettel köszönhetek.”

Idézett gondolatait a mestercukrász egy kisebb papírlapra jegyezte fel, vagy egy korábbi vendégkönyvbe, ahonnan a későbbiekben kivágta, majd beleragasztotta a levéltárnak szánt ajándékkötetbe, amelyből a „köszönömök” számos izgalmas változata kívánkozik a Gyulai Hírlap olvasói elé (akadt, aki még verset is komponált a cukrászda asztalánál). Mi eleget teszünk ennek az óhajnak, és lapunkban időnként helyet biztosítunk egy-egy izgalmasabb, mosolyt fakasztó, vagy éppenséggel ledorongoló értékelésnek.

U. i.: A hiteles ízfokozás kedvéért nem vennénk rossz néven, ha olvasóink kisegítenének bennünket egy-két régi, régebbi, új, vagy akár egészen friss „százéves” képpel. 

A felhasznált képek forrása: Halmos Béla fényképe 1958-ból a katolikus plébániatemplom tornyából (MNL Békés Megyei Levéltára)és dr. Földvári Árpád felvétele Jánosi Imre mestercukrászról (Hungaricana, évszám nélkül)


2017. augusztus 2., szerda

Tévedni emberi dolog, de a nemzetközi porondon megengedhetetlen


Kísérletezett a Harag György Társulat a Shakespeare fesztiválon

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját hozta el a nemzetközi gyulai fesztiválra. A darabot a tószínpadon adták elő július 16-án, vasárnap.

Félórás csúszással álltak színpadra a Szatmárnémetiből érkezett művészek vasárnap este. A kezdésig teljesen besötétedett, ami javára vált az előadásnak, a kellemesnél kicsit alacsonyabb hőmérséklet azonban épp ellenkezőleg, hisz már a szünetben sokakat hazazavart.

A Harag György Társulat tavaly mutatta be Benedek Zsolt új Shakespeare-fordítására épített darabját, a Tévedések vígjátékát a hagyományostól kicsit eltérő előadásmódban. A teátrum honlapjáról kiderül, a rangos romániai rendezőnek, Bocsárdi Lászlónak ez az első szatmári munkája, egyfajta kísérlet, ami kockázatot is jelentett. A társulat képességeinek ismeretlensége ugyanis számos problémát előhívhatott, amiként ez be is következett.

Shakespeare alaptörténetét bizonyára minden színházba járó és irodalomkedvelő ismeri, ezért (és a terjedelmi korlátok miatt) ennek részletezésétől eltekintek. Az sem titok, hogy a tévedés, amely életben tartja a darabot, egyértelműen Shakespeare zsenialitásának köszönhető. Bravúros megoldásait még egyetlen színműíró sem tudta túlszárnyalni, pedig a működése óta eltelt jó pár évszázad. Annyira életképesek és kimagaslók, hogy bárhol bármikor önmagukban is megállják a helyüket, nem szükséges hozzá sem díszlet, sem jelmez. Amennyiben viszont színre kerülnek, és így előszóhoz, előadókhoz kötöttek, elkerülhetetlen a színészi teljesítmény. Az a feltétel, az az egyetlen egy, ami a vasárnapi előadásból hiányzott.

A tószínpadon tapasztalt lendületlenség, a rengeteg álló, bekövesedett helyzet képtelennek bizonyult fenntartani a jövőbe tekintő rendezést. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem tudtak azonosulni szerepeikkel, nem lelkesedtek azért a feladatért, amit rájuk bíztak, inkább megrögzötten ragaszkodtak szokásos manírjaikhoz, és nemhogy kiléptek volna régi önmagukból, inkább halmozták, mélyítették a holtpontokat. A vígjáték inkább kínjátékká vált ettől, és számos olyan pillanatot generált, amikor csak azt az egyet akartuk, hogy végre legyen vége.

Csapatjátékot és összjátékot ezúttal nem kaptunk. A szájak nem nyíltak ki rendesen, a szemek nem nedvesedtek be az átéléstől, a sírás nem járt könnyel, és a düh sem tombolta ki magát. Egyetlen percig sem hittük el, hogy amit látunk, az a valóság. Hogy ilyesmi is megtörténhet a fesztiválon. Volt persze olyan jelenlévője is a társulatnak, aki vitte, cipelte, vonszolta volna magával a többieket, de sajnos ehhez sem volt elegendő energia, a semmiből mindig előbukkant egy akadály, amelybe mindenki belebukott. A lábak belefáradtak a teherviselésbe, a testek összeomlottak.

Úgy tűnik, a Harag György Társulat nem nőtt még fel a kortárs darabokhoz, nincs meg hozzá a kellő gyakorlata és rafinériája. A kortárs vígjátékhoz sajnos egyáltalán. Nem vált be az a próbálkozás sem, hogy a modernséget majd megalapozza a minimalizmus, a dekoráció teljes hiánya (érdekes, mert a produkciónak díszlettervezője és díszlettervező asszisztense is van!), az utcai szerelés, amely megragadt a klasszikus újraértelmezések szintjén, nem lett eléggé bátor, sem sokkoló, sem mai, sem stílusos, és az átírt, közérthetőbbé szerkesztett szöveg sem érte el azt a szintet, hogy a hiányokból fakadó hibákat elsimítsa, észrevétlenné tegye. A reneszánsz, a barokk és a mai köznyelv között lavírozó sor- és gondolatfüzér a sikertelen összefonódást képviselte. Furán hatott, hogy a jelen alvilági emberei kacifántos és finomkodó körmondatokban fogalmaznak, ám itt-ott még ez is elfogadható lehetett volna, ha akad, aki hitelesen elő tudja adni.

A szatmárnémeti magyar színház Tévedések vígjátéka című előadása másfél év után is kiforratlan, és ha ennyi idő alatt nem történt vele semmi jó, akkor már nem is fog. Mindezt messziről láttuk, és talán ez is nehezítette a tisztánlátást, mert a színpadra felkerült még egy színpad, egy kisebb méretű pódium, valószínűleg az egyedi megvilágítást biztosító reflektorok helyigénye miatt, ami inkább rontott, mint javított a katarzis lehetőségén. A játék egésze elveszett egy távoli ajándékdobozban, elhalványult az elérhetetlen messzeségben. Néztük a tavon zajló műhelygyakorlatot, a szúnyogháló mögötti stúdiót, mint a tévét, amelynek képernyőjén bolhák ugrálnak. Az ember ilyenkor azt teszi, hogy kikapcsolja a készüléket.

Köszönjük a varázslatos szöveget, köszönjük a rendezést. Valami azért elindult északon, aminek örülünk, a folytatáshoz pedig sok sikert kívánunk.


2017. július 27., csütörtök

Nyaralunk


Egyáltalán nem egyszerű, mit, miből mennyit, miben és hogyan viszünk magunkkal, ha elindulunk nyaralni, kirándulni. Általában azt javasolják, alakítsunk ki zacskórendszert, rendszerezzünk, készítsünk listát, és miután mindezekkel végeztünk, pakolni is elkezdhetünk.

Először is figyeljünk arra, hogy legyen nálunk váltóruha. Két melegítő, két cipő, két felső, több alsó, két pulóver, két szemüveg, arra az esetre, ha az egyik tönkremegy, eltörik, elázik, elkallódik, legyen egy másik. Számoljunk azzal is, hogy a szandál törvényszerűen elszakad, ezért nyugodtan odatehetünk akár három párat is, hisz még így sincs rá biztosíték, hogy nem kell-e majd a helyszínen még egy negyediket is hozzávásárolnunk. Ez azt jelenti, hogy igencsak tetemes mennyiségű csomaggal kell elindulnunk.

Amennyiben hegyek közé megyünk, bonyolódik a helyzet, mert a túlélést biztosító konzerveket és az edénykéket, a sátrat és a hálózsákot is be kell szorítanunk a pakkba. Ember legyen a talpán, aki annyi cuccal és akkora súllyal képes felkapaszkodni a hegygerincre, amennyivel tanácsos.

És persze az sem mindegy, mi kerül a csomag tetejére, a legkézenfekvőbb helyre, hogy szükség esetén kiszabadítható legyen, és ne kelljen, például, egy zokni miatt a zsák, a bőrönd, az útitáska teljes tartalmát kiborítani. Szakítsunk időt arra is, hogy a zacskókra írjuk rá, mit helyeztünk el bennük, hogy hazatéréskor ne a fogkefe vagy a bugyi kerüljön a bakancs helyére. Higiéniai okokból nem lenne túl jó ez nekünk.

Szóval hol is tartunk? Ja, igen, akkor mégis mit vigyünk magunkkal?

Folytatás képpel és alcímmel itt!

2017. július 21., péntek

Virtuózokkal barangoltuk be zeneország csodáit a gyulai várszínpadon


A fiatal tehetségeket a Hegyvidéki Solti György Zenekar kísérte

A magyar köztévé Virtuózok című komolyzenei tehetségkutató műsorának felfedezettjei koncerteztek július 19-én este a várszínpadon. A gyulai összművészeti és színházi fesztiválra Bolyki Zoltán karmester, a Hegyvidéki Solti György Zenekar művészeti vezetője kísérte el a fiatal muzsikusokat, akik a meghirdetettől kissé eltérő felállásban léptek színre. 

Bolyki Zoltán karmesterként és műsorvezetőként érkezett Gyulára, hogy a komolyzene világának gyöngyszemeit és kitüntetett képviselőit bámulatos tárgyi tudásával, kellemes előadásmódjával ajánlja a virtuózok hallgatóságának figyelmébe. A koncertet fennakadások nélkül, percre pontosan vezette le, így a negyedórás szünettel frissített, remek összeállítású kétórás hangverseny üdítő kikapcsolódást jelentett a forró nyári estén.

Az ifjú muzsikusok lenyűgöző teljesítménye mellett a rendezvény sikerességéhez a Solti György zenekar is hozzájárult. Az együttes kiemelten fontosnak tartja a fiatal tehetségek mentorálását, felkarolását, ezért rendszeresen lép fel a virtuózok partnereként.

A gyulai fesztiválon elsőként a Virtuózok idei évadjának felfedezettje, Bonino Anna Szófia mutatkozott be. A fiatal hölgy nem érkezett magányosan: magával hozta azt a 19. századi osztrák mesterhegedűt, amelyet különleges díjként a Virtuózok Alapítványtól kapott a köztévé műsorában. Ezen a hangszeren játszotta el Vivaldi A nyár című G-moll concertóját. A dallam elején a tikkasztó hőséget, a folytatásban a kakukk és a gerle énekét tolmácsolta precíz vonójátékával. Egy speciális technikával a második tételben elérte, hogy a természet felbolyduljon, rovarok és bogarak hangja zavarja meg a tökéletes összhangot, mi pedig összetalálkozzunk az összes létező kellemetlenséggel. Az apró intermezzo persze nem akadályozta meg abban, hogy hegedűje széles ívben énekeljen tovább, szórakoztatásunkra kikavarjon egy vihart, amely a harmadik, záró tételben tört ki teljes erővel. Cikázó villámok és mennydörgések változtak át ekkor virtuóz futamokká.

A következőkben a francia romantikus, Adolf Adam Giselle című balettjéből idézett a zenekar, lágy szólamaikat Szauer Bianka hárfaszólója tette varázslatossá. A tüneményes leány a Virtuózok döntőjéből indult el világhódító útjára, s mára elérte, hogy nevét a nemzetközi szcéna is megismerje. 2015-ben meghívást kapott a moszkvai Diótörő című komolyzenei versenyre, amelyen egyedüliként képviselte az országot. Idén ősztől a Liszt Ferenc Zeneakadémia különleges tehetségek osztályában folytatja tanulmányait.

Harmadikként Holozsai Eszter, a második széria kicsik korcsoportjának győztese egészítette ki a fellépők sorát. A fuvolaművész J. S. Bach H-moll zenekari szvitjéből adta elő a bravúros zárótételt, a Badineri-t.

Kökény Tamás a második évad győzteseként sok-sok különleges koncerthelyszín mellett idén tavasszal New Yorkba, a Carnegie Hallba is eljutott. A gyulai várban a 19. századi magyar zongorafenomén, Liszt Ferenc érzékenyebb hangvételű darabjának közvetítésével, a Szerelmi álmokkal érintette meg publikumát. A showmanként sem utolsó nagybőgőst Szüts Apor kísérte zongorán, aki a várszínpadon komponistaként is megcsillogtatta szakmai tudással párosult zsenialitását. Saját szerzeménye, a Groteszk tangó hatalmas éjjenzést és tapsvihart váltott ki. Érdekes volt megfigyelni, miként vonultatta fel billentyűzetén a vonószenekarokon elképzelhető extrém hangzásokat, miközben gyakran éreztette velünk, hogy elképzelései ütőhangszerszerű játékmódokat követelnek meg a zenekari tagoktól.

Szüts Apor tangója de Falla szintén latinos temperamentumú rituális tűztáncához vezetett át, amit az első felvonásban fellépők együttesen adtak elő.

A szünet után a nyáresti koncertek elmaradhatatlan szerenádjával, Mozart Egy kis éji zenéjének nyitó tételével folytatódott a hangverseny, majd játékkal és interakcióval. Ebben Szüts Péter kapott improvizációs feladatot: a zongoristának bele kellett élnie magát négy komponista stílusába, akiknek nevét a közönség húzta ki egy kalapból. A fiatal ennek folytán lehetett Chopin, Beethoven és Gershwin. Mindhárom „idegen testben és lélekben” hitelesen és remekül teljesített.

A mókázás után komolyabbra fordult a „szó” s a hang. Karai József mesebeli figurákat megjelenítő, változékony és eleven Groteszk táncát Holozsai Eszter játszotta el fuvolán, az orosz romantikus, Mihail Glinka éjszakai muzsikáját, a Noktürnt Szauer Bianka idézte fel hárfáján. Kökény Tamás Paganini Mózes fantáziájával állt újra közönség elé, hogy ismét meglepje. Az eredetileg hegedűre írt darabot Paganini oly módon találta ki, hogy a játékos ne használhasson több húrt, csak egyetlen egyet.

Bonino Anna Szófia és Szüts Apor is hozott még egy csokorra valót: párt alkotva hívták elő hangszereikből Fritz Kreisler olasz barokk stílusban kidolgozott Prelúdium és allegróját. Befejezésül két népszerű Piazzolla-mű csalt mosolyt az arcokra. A Kökény Tamás szólójával fűszerezett szentimentális Oblivion záróakkordként éppúgy robbantott, mint a Libertango Szüts Apor átiratában. Utóbbi kétszer is, másodszor ráadásként a második blokk virtuózainak és a Solti György zenekar közreműködésének köszönhetően. 


2017. július 19., szerda

Hatvanhat percben nézhettük meg, mit meg nem teszünk azért, hogy rosszul éljünk


Díjazott előadást hozott el a Shakespeare Fesztiválra a temesvári magyar színtársulat

Shakespeare, Sonnet 66 a címe annak a produkciónak, amellyel a temesvári magyar színház egyetemes jelrendszerével, kiegyensúlyozottságával, komplexitásával és kimagasló színészi játékával megszerezte a legjobb előadásnak járó díjat az idei INFANT Nemzetközi Alternatív Színházi Fesztiválon Újvidéken. Gyulán július 15-én mutatták be a darabot az Erkel Ferenc Művelődési Központban.


 „FÁRADT vagyok, ringass el, óh Halál! –:

az Érdem itt koldúsnak született

és hitvány Semmiségre pompa vár

és árulás sujt minden szent Hitet

és Becsületet rút gyanu aláz

és szűz Erényt a gaz tiporni kész

és Tökéletest korcs utód gyaláz

és Érc-erőt ront béna vezetés

és Észre láncot Doktor-Balga vet

és Hatalom előtt néma a Szó

és Egyszerű kap Együgyű nevet

és Rossz-kapitány rabja lett a Jó.

Fáradt vagyok, jobb volna messze mennem:

meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!”


Tizennégy sor hatvanhat percben. Látszólag ennyi az előadás. Ennyi: egyetlen szonett Szabó Lőrinc fordításában. A látszatnál azonban sokkal több. Mert minden egyes verssor előhív egy jelenetet, egy színt, mint az Ember tragédiájában, és még tartalmilag is szinte ugyanazt kapjuk, mint Madáchtól. A 21. századi ember tragédiáját, ezúttal Shakespeare-től, a rendezőtől (Kokan Mladenovic), a dramaturgtól (Góli Kornélia), akire ezúttal igen fontos feladat hárul a koreográfustól (Andreja Kuletevic), a zeneszerzőtől (Irena Popovic) és a temesvári magyar színház társulatától. Angolul, mert hogyan másképpen közölhetnének a nemzetközi porondon a mai Európában? Tizennégy sort, nem többet, hatvanhat percig, időre, angolul a kontrollált és időzített vén kontinensen. Mindezt le is fordítják nekünk, mert az etnikumoknak, a nemzeti kisebbségeknek és a nemzeteknek állítólag jogaik vannak az államokban.

Mindössze tizennégy sort kapunk hatvanhat percben, mert ennyi pont elég ahhoz, hogy elmondjunk magunkról mindent. Kifejezzük, milyenek vagyunk valójában. Mindig ugyanazt a tartalmat mindenik soron következő 66 percben. Sosem jobbat, mindig csak a rosszat. Akasztott emberként ébredünk, akasztott emberként fejezzük be. Ennek a történetnek egyetlen izgalmas része van, a köztes, amely az akasztás után és előtt bontakozik ki. Ezt fejti ki a darab, mint a híradókban, felkiáltójelekkel.

Sokan álltak fel és mentek ki tüntetőleg a teremből a negyvenvalahányadik percnél. Talán csak nem azért, mert nem tudjuk elviselni, amikor a szemünkbe mondják, mekkora bunkók vagyunk, mennyire rosszul csináljuk? Annyira romlottak, hogy saját magunkat sem vagyunk képesek elviselni? Lám, most élő példával igazoltuk: nem tudjuk. Sértődötten, feltűnően és dacosan kivonulunk az előadásról, amelyben azt látjuk, hogy az Ave Maria eltorzult szólamaira csecsemőket dobálnak szét szívtelenül a keresztény Európában. Két műkönny a szembe, mellé rengeteg ígéret, populista hazugságdömping a méltányos bánásmódról, emberi jogok reményfelhőcskékbe csomagolva, győzelmi jelek és mázsányi békeszimbólum, csillagos égszínkék zászló, egyenlőség a papírforma szerint, és készen is vagyunk. Amúgy meg ennyi: kontroll a végtelenségig a mindennapokban, semmi egyéb. Ellenőrzés, motozás, vájkálás az üres zsebekben, katonásdi. Menekültek, anyák, családok a rács mögött, fegyveres rendőrök a falaknál, kisgyermekek az uniós bevásárlókosárban várják, hogy nyújtsunk feléjük egy védelmező kart, tegyünk igazságot. Nem, nem adunk, mi elfutunk, hátat fordítunk.

Sokkoló és hatásos a temesváriak produkciója. Erős, kemény, fájó, megdöbbentő. Politikailag leleplező és tényfeltáró. Jó. Nagyon jó.

A Csiky Gergely Állami Magyar Színház régóta foglalkoztat szerb és román rendezőket, játszik szerb, román és német közönségnek. Mert a helyi szórványmagyarság már nem tudná fenntartani önnön teátrumát. A kapunyitás megoldotta az örökös problémát, feltöltötte az üresjáratokat, és egyben lendített is a társulat dinamikáján. Díjnyertes előadások tömkelege született meg az új irányelveknek köszönhetően. A bánsági teátrum kimagasló érdeme, hogy annak ellenére produkál minőséget, éli túl a digitális konkurenciát, hogy elveszítette azokat, akikért megszületett. Gyulán nem csupán azért feliratoztak, hogy értsük az angol szöveget, azt a tizennégy sort, amit bármelyik Shakespeare-összesben elolvashatunk, hanem azért, mert odahaza is ezt teszik. Azóta van ez így, amióta a magyar nyelvű előadásaikat a román, bolgár, ukrán, török, arab és kínai ajkú nézőknek is ajánlják. Régóta.

A Shakespeare, Sonnet 66 című darab persze, mint már említettem, nem csupán emiatt angol nyelvű. A jelent vágja a képünkbe, a nyugatról importált egészségtelen versenyfutást, az őrültségbe kergető törtetést, a szolgalelkűséget, a betagozódást, az önfeladást, és emiatt. Azt a rengeteg érthetetlenséget és kegyetlenséget mutatja be gyomorforgató cinizmussal, amelybe belekényszerülünk. A törvények és rendeletek labirintusában felvesszük az egyenruhát, majd eltáncoljuk, amit kell. A buli és a stopperóra vezényszóra indul, és tart a teljes kifulladásig. Nem számít, ki bírja tovább, mert a győztesre éppúgy halál vár, mint a leggyengébbre. A nyertes koronával a fején vehet búcsút a nagy összeröffenéstől, neki sem kegyelmeznek: megalázzák és megbüntetik.

Mladenovic világában dresszírozott kutyaként nyalatják fel velünk a padlót, a nőnek kuss a szava, s amikor már senki sem bírja tovább, és fellázad, kinyitja a száját, kiírja magából a nyomasztó lehetetlenségeket, elhallgatatják, belegyömöszölik egy fekete szemeteszsákba, akárcsak a háztartási hulladékot. Ebben a világban a nagyhatalmak diktálnak. Ha nekik úgy jó, gázmaszkkal szaladgáltatnak le-föl, amíg meg nem unják, és fel nem akasztanak, ki nem végeznek, szemrebbenés nélkül meg nem semmisítenek. Csak merj ellenszegülni, merj pofázni. Merj élni. Merj ember lenni.

A Shakespeare, Sonnet 66 szerint földgömbünk egy lufi, amit túlnyomás alá helyezünk. A balon nem bírja, szétrobban, mint a Shakespeare-i életműben. A produkcióban mindazok felvonulnak, akiket a brit szerző halhatatlanná tett, de akiket mégsem tudott megmenteni. A dán királyfi, Othelló, III. Richard, Macbeth, Prospero, Rómeó és Júlia egyaránt átvonul a színen, mindnyájan eljárják a magukét, mindnyájan funkciót kapnak a mában, de a szerelmet, az emberi kapcsolatok alfáját egyikük sem éli túl. Aki mindebből kimarad, a szárnyas puttó, az ízléstelen kacat, az ordináré közhely, a magamutogató, elnőiesedett fiatalember, a beazonosíthatatlan, céltalan teremtmény, aki az utca nyelvére írja át a feszes költői gondolatokat, rapesíti a valóságot, ám rögtön utána le is zárja az ügyet, készít magáról egy szelfit, és elvonul. Ő az, aki csak úgy van. A túlélő, a játékmester.

Július 15-én hatvanhat percig nézhettünk szembe önmagunkkal. Nem volt sem könnyű, sem szép, sőt, rohadtul nehéznek tűnt, gonosznak és csúfnak. Gyönyörködhettünk a meztelenségben (jelmeztervező: Tatjana Radisic), zenére. A szonett egyáltalán nem hozott megkönnyebbülést, csak hitet abban, hogy idővel mások is, egyre többen meglátják azt, mit mi, a Shakespeare, Sonnet 66 publikuma és alkotógárdája, mert együtt könnyebb tűrni, elviselni és változtatni.


2017. július 17., hétfő

„Mindenki Simándyja” is eljön Gyulára


Az Év kiállítása 2016 díjat elnyert tárlat vándorverziója július 17-én nyílik meg

Simándy József operaénekest a Bánk bán tette hallhatatlanná, így a születésének centenáriumára elkészült emlékkiállítás vándortárlatának mindenképp helye van Erkel Ferenc szülővárosában. A Háromszázezer magas Cé – Simándy 100 című válogatás július 17-én délután 5 órakor nyílik meg a várszínház kamaratermében. 

Szakmai zsűri értékelése szerint az Év kiállítása 2016 díjat idén elnyert Háromszázezer magas Cé – Simándy 100 című időszaki tárlat rendkívül gazdag kommunikációs készlettel teszi befogadhatóvá, avatja időtállóvá Simándy József operaénekes életét és életművét. Simándi Katalin és Sipőcz Mariann kurátorok, az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet munkatársai, valamint Mihalkov György látványtervező munkájának egyediségét az adja, hogy elszakad a klasszikus kiállítási formáktól, és azt a kort is megidézi, amelyben az előadóművész felnőtt, ünnepelt sztárrá vált.

A Bajor Gizi Színészmúzeum vállalkozása mindemellett a legnagyobb mindazon tárlatok közül, amelyeket Magyarországon operaénekesről készítettek. Létrehozói árnyalni kívánják azt a napjainkra rögzült képet, amely Simándy Józsefet Erkel Ferenc Bánk bánjával azonosítja, ezért arra helyezték a hangsúlyt, hogy bemutassák összes feledhetetlen színpadi szerepét, mindenki Simándyját. Rendezőelvük előtérbe állítja azokat az alkotótársakat is, rendezőket, karmestereket, tervezőket és a kiváló partnerek sokaságát, akik az 1945 utáni időszakot a Magyar Állami Operaház aranykorává avatták.

Az életpálya bemutatásához felhasznált anyagok gerincét a Simándy-család archívumában fennmaradt dokumentumok alkotják, amelyet az Operaház Archívuma és Emlékgyűjteménye, az MTI fotóanyaga, az OSZMI Fotó- és Színlaptárának dokumentumai egészítenek ki. A rajongás korabeli tárgyi emlékei mellett a fiatalabb korosztályok számára beépített interaktív elemek szolgálnak érdekes kiegészítő információkkal.

A gyulai közönség ebből a hatalmas és átfogó anyagból kap válogatást a várszínházban, ahol július 17-én délután 5 órakor Somogyvári Ákos, az Erkel Ferenc Társaság elnöke ajánlja majd a publikum figyelmébe Simándyt mint hétköznapi embert és énekest.

A kiállítás augusztus 13-ig díjmentesen lesz megtekinthető a kamarateremben.


2017. július 16., vasárnap

A sötétség ellen harcolt a nagyváradi társulat a gyulai éjszakában


Megmásíthatatlanul román előadást mutatott be a Mária Királyné Színház

Gavriil Pinte rendező és Roxana Ionescu színpadi építész díjazott Shakespeare-adaptációját hozta el a gyulai nemzetközi színházi fesztiválra a nagyváradi román teátrum társulata. A produkciót július 12-én néztük meg a Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felállított sátorban.

Remek döntés volt belevetni a gyulai sötétségbe az Éjszaka szívében – A Lear történet című előadás közönségét. A Göndöcs Benedek Középiskola kollégiumának udvarán felhúzott sátor funkciói így megtöbbszöröződtek: amellett, hogy áthaladhatott rajta egy végtelenített vasútvonal, új helyszínt is belevarázsolt a város kulturális életébe. Már csak ezért is milyen jó, hogy eljöttek hozzánk a nagyváradiak.

Kétségbevonhatatlan: a Gyulai Várszínház valamire nagyon ráérzett. Megértette, hogy a klasszikus értelemben vett színházi előadások a végüket járják, egyre szűkebb réteget érintenek meg, ültetnek be a teátrumokba, főként nyaranta. A Gyulai Várszínház megértette a 21. század intelmét: a színjátszást ki kell vinni az utcára, bele kell ásni a közéletbe, ugyanoda, ahonnan ered, amelyből táplálkozik, abba a közegbe, amelyet értelmez és felmutat.

Gavriil Pinte és Roxana Ionescu darabja jellegzetesen kortárs, és félremagyarázhatatlanul román. Amit a publikum a váradiaktól Gyulán láthatott, nem más, mint a mai román színjátszás összegzése. Aki egyetlen szót sem értett az egészből, nem tudta követni a magyar feliratozást, az sem veszített semmit. Mert a kortárs román színjátszás nem szövegközpontú: annyi hangzik csak el az eredeti műből, amennyi szükséges. De pont annyi, nem több, nem kevesebb. És pont úgy, ahogyan kell: kifejezőn. Ha kell hangtalanul, ha kell, suttogva, ha kell üvöltve.

A kortárs román színjátszás, éppúgy, mint a kortárs román közélet, hatásvadász. A látvány a fontos, a felszín, a dinamika, a mozgás, és nem utolsó sorban a közönség, amelynek figyelmét mindvégig fent kell tartani, akit káprázatok tömkelegével el kell vakítani. A váradi román társulat ilyen tekintetben hiánytalanul megoldotta feladatát. Nem azt kaptuk tőlük, ami szép, ami nem is létezik, csak az álmainkban és a mesékben, nem a szokásos utcai blődségeket ontották magukból, amiken csupán azért szoktunk nevetni, mert kényelmetlen rezzenéstelen arccal végignézni az előadást. Felhozatalukban folyik és ömlik a vér, emberek halnak meg, nyírják ki egymást kegyetlenül, karakterek rohannak fejvesztve a vesztükbe, egymás holttestein át. Szerelmet, bosszút, gyűlöletet egyaránt kapunk az alkotóktól. Éppúgy, mint a valóságban.

A Lear történet egy nagyobb ciklus része, mondhatnók egy sorozat, amely Shakespeare-szövegekből táplálkozik, és amelynek az Éjszaka szívében csupán a gyűjtőneve. Nem véletlenül, mert az egyes epizódokban a sötétség mágikus erejéből meríti ötleteit a társulat. És ha valamiből sok van ebben a produkcióban, az a fantáziadús megoldás, amelybe bőven belefér a multifunkcionális, mégis egyszerű, kevés elemmel operáló díszlettervezés, de helye van benne az akrobatikának is. A király őrültségbe vezető históriája, az őszinte örökös elüldözése, s a rossz igazságos felszámolása és felszámolódása egyetlen vonatvágány köré rendeződik. Az emberi kapcsolatok drámája a sínek körül, felett és alatt bonyolódik, a halálból érkezik és a halálba, a megsemmisülésbe tart. Az élet ilyenszerű jelképével sűrűn találkozunk a román színpadokon. Ebben a közegben azzal teszik egyedivé, hogy még futó- és hóhérpadok, étkező és ravatali asztalok is kibonthatók belőle, utalva arra, hogy útjaink néha rejtett mélységekben, gyomorforgató társításokban folytatódnak.

Roxana Ionescu szcenográfus nevét nem véletlenül emeltem ki, hisz ő az, aki a darabnak díjat szerzett 2016-ban a nagybányai Atelier nemzetközi fesztiválon, amely, tegyük hozzá, a rangosak közé tartozik. Gavriil Pinte pedig azok közül való, akik ugyan Erdélyből indultak és Erdélybe tértek vissza, Marosvásárhelyen jártak egyetemre (2004-ben Az ember tragédiája színrevitelével is megbirkózott), de közben a magának mindent megengedő, szemtelenül bátor és impulzív, pofátlan és semmitől se visszarettenő vérbeli román színházi világba is beletanultak. Pinte egyébként rádiórendezéseiről is híres, teátrális munkái pedig kiemelkedők. A Lear történetben a nyugati, Shakespeare-i univerzumot elegyíti a kelet-európai kultúrával, Visniec látásmódjával, és Ionescóval, így éri el azt a mágikus hatást, amelyről kár, hogy lemaradt az, aki nem jött el, hogy megnézze ezt az előadást.

Aki pedig ott volt, egy hátborzongatóan összehangolt Leart látott, amelyben a játékosok egyetlen pillanatra sem estek ki szerepeikből, és hiteles gesztusaikkal a nagyérdeműt is visszahozták a jelen értelmetlenségeinek tengerébe. Amennyiben a néző esetleg kétségbeesett attól, hogy elvesztette a fonalat, összezavarodott, és odáig jutott, hogy már csak csodálattal, elképedve szemléli, mi mindent húznak elő tarsolyukból az alkotók, gondoljon arra, hogy a kortárs román színházban nem áll minden mögött egy-egy szimbólum, háttértartalom. A román színháznak épp az a lényege, hogy önmagát adja, elbűvöl, megszédít, de nem dolgoztatja túl az agytekervényeket.

Utoljára akkor találkoztam ezzel a társulattal, amikor még a Szigligeti nevét viselő magyar színházépületben működtek a Bémer téren. Azóta bizony sok minden változott, a trupp megkapta a hatalmas palotát, és felvette a váradi szellemiségtől idegen egykori román királyné nevét. Igazgatását illetően talán még önállósodott is, hatvan évnyi lét után. Ami megmaradt, az a színvonal, amellyel a vidéki, úgymond „provinciális” színház már tíz évvel ezelőtt is képes volt felzárkózni a legjobbak közé.


2017. július 14., péntek

Próbáljuk ki: könyököljünk rá az egyik térdünkre, üljünk így egy órán át, és közben ne mozogjunk!


Albrecht Júliával, a Gyulai Művésztelep Egyesület elnökével beszélgettünk a hétköznapokról

Volt olyan időszak az életükben, amikor évközben is kivettek albérletet Gyulán, hogy mielőbb befejezhessenek egy-egy nagyobb lélegzetű munkát. Az utóbbi esztendőkben már csupán három hetet töltenek itt folyamatosan, idén július 3-án érkeztek. Ők a művésztelepesek. Múltjukról és jelenükről egyesületük elnökét, Albrecht Júliát kérdeztük.

– Miért Gyula?

– Ez úgy volt, hogy a szocializmusban a kultúrát kötelező volt támogatni. 1969-ben indultunk, amikor Gyula városa nagyon szeretett volna egy művésztelepet. Az 1920-as, 1930-as években már működött itt egy kolónia, elég jó nevű, profi festők, szobrászok dolgoztak, éltek a keretei között. Aztán jött a világégés, az elhurcolások, és felszámolódott. 1969-ben jutott eszébe néhány igényesebb vezetőnek, hogy megint jól jönne egy szabadiskola a városnak. Ezen felbuzdulva leadták az igénylésüket a Népművelési Intézetnek, arra az esetre, ha valakik, társaságok helyszínt keresnének, akkor ajánlhassák nekik Gyulát. A mesterünk, akit Tóth Tibornak hívtak, és akihez 12 éves korom óta jártam festészetet tanulni, de nem csak én, hanem az alapítók közül többen is, szakkört vezetett Budapesten, a 17. kerületben. Ő felfigyelt erre a lehetőségre. Úgy gondolta, jó lenne kivinni bennünket nyáron a természetbe, hogy ott is dolgozhassunk, ne csak a műteremben, hisz a művészeti tevékenységnek a plein air is része, ebben is gyakorlatot kell szerezni. Először Mohácsra irányítottak, amit ki is próbáltuk, de mivel elég sok probléma merült fel, lemondtunk róla. Gyulára 1969-ben jöttünk először, úgy, hogy a mesterünk előbb leutazott, megnézte a várost és tárgyalt az elöljárókkal. Nagyon lelkesen, támogató hozzáállással fogadtak, ezért itt maradtunk, jónak tűnt.

– Ma gyakran halljuk kifogásként, hogy Gyula mindentől messze van, szinte megközelíthetetlen. Önök nem érezték ezt a távolságot?

– Kicsit ugyan messze van Budapesttől, de ez már akkor sem számított. Többet ért, hogy a nyugalmas, csendes és igényes polgári kisváros, amely a Dunántúlon is megállná a helyét, azonnal megtetszett. A helyiek fogadókészsége megragadó volt, szívesen láttak vendégül bennünket, ezt erősítette a természeti környezet, hisz itt ki lehet menni a Körösökhöz, tájat, utcarészletet is lehet festeni. Ha leültünk egy sámlira az utcán, és elkezdtünk festeni, rögtön érdeklődtek, honnan, miért, mennyi ideig. Én 1969-ben 19 éves voltam, abban az évben vettek fel a képzőművészeti egyetemre. Ennyi idősen az ember másként ítéli meg a világot, mint érettebb fejjel. Nem egyszer megkérdeztük a kíváncsiskodókat, hol laknak, mit csinálnak, elmehetnénk-e hozzájuk, megnézhetnénk-e, van-e az udvaron valami festenivaló. Vagy ha úgy adódott, bekérezkedtünk egy pohár vízre. Ismerkedtünk, barátkoztunk a házigazdákkal, ők meg velünk. Azonnal nagyon szívélyesen behívtak, beengedtek. Ez ma már nincs. Elég sok enteriőrt, belső udvart, kertet, portrét készítettünk így, és nagyon sok ismerőst szereztünk rövid idő alatt, kiváltképp az egyszerű, idős emberek körében, mert ők voltak azok, akik ráértek. Néhány év alatt ráéreztünk, hogy ez egy olyan világ, amit gyermekkorunkban a nagyszülőknél már megtapasztaltunk. Ugyanazzal az életmóddal, világnézettel találkoztunk itt, mint amellyel náluk. Például az én szüleim is Törökszentmiklósról, Szolnok mellől költöztek fel a fővárosba. Szóval Gyula közel állt hozzánk. Ez is indokolja, hogy egy dokumentarista, realista festészet, szobrászat alakult ki a telepen. Kötődtünk ahhoz, amit láttunk, tapasztaltunk. A mesterünk is arra inspirált bennünket, hogy ne akarjunk azonnal művészek lenni és a nyugati világ modorában alkotni, mert úgyse fog menni. Egyelőre csak tanuljunk, szemlélődjünk. Ebből a kissé stúdiumszerű, tanulmány jellegű folyamatból nőtt ki a mi realizmusunk, amelyről a mai magyar művészettörténetben ismertté váltunk. Mindenfajta nagyképűség nélkül kijelenthetem, a magyar képzőművészet palettáján a gyulai művésztelep egy sajátos karaktert képvisel.

– Azok közül, akik 1969-ben, a kezdettekkor itt voltak, Júlián kívül vannak rendszeres visszatérők?

– Rácz Katalin, aki szobrász, Vancsura Rita, aki kicsit később csatlakozott a csapathoz, Szakáll Ágnes Munkácsy díjas festőművész és a férje, Lakatos József Péter faszobrász, szoborrestaurátor, grafikus és versmondó, mindketten alapító tagok. Tömpe Emőke keramikus-szobrász, aki az utóbbi években inkább festészettel foglalkozik. Korábban Emőkével és Katával közös műteremben dolgoztunk. Sáfár Pál festőművészt én hívtam meg Gyulára még egyetemista korunkban. Azt hiszem, akkor kétszer le is jött, de aztán sokáig nem láttuk. Az utóbbi öt-hat évben társult ismét hozzánk. Közel húsz éve jön el rendszeresen Csíkszeredából Zsigmond Márton festő és Bara Barna szobrász. Doris Marschall-lal ők alapozzák meg a telep nemzetközi kapcsolatait. És nem utolsó sorban Székelyhidi Attila gyulai festőművész. Mi lennénk az öregek.

– Mi változott a rendszerváltás óta a művésztelep életében, gyulai fogadtatásában?

– A rendszerváltással ugye megszűnt a szocializmus, ami alapvetően nem volt egy jó dolog, viszont akadtak jó vonásai is. A kultúra támogatása kötelességszámba ment, az állami köztestületnek előírásszerűen kellett művészetre költeniük. A nagyberuházások, építkezések saját költségvetésük 5 százalékát képzőművészeti alkotásokra fordították. Ennek tulajdoníthatóan születtek meg a külső-belső muráliák, nőtt meg a köztéri szobrok száma. Ez a szisztéma az 1950-es évektől működött, tehát az állam mint mecénás hatékonyan dolgozott, nem kellett éhen halnia egyik művésznek sem. A rendszerváltozással megszűnt a Képcsarnok, megszűnt az Iparművészeti Vállalat, amely feloszlatásáig műtárgyak forgalmazásával foglalkozott. A helyükbe lépő magángalériák alacsony áron vették át a művészektől az eladásra szánt alkotásokat, és 150–200 százalékot tettek rá, hogy nagyobb legyen a bevételük. Akinek nem volt tanári diplomája, vagy más szakmája, képesítése, elmehetett takarítani, vagy beállhatott gyermekfelügyelőnek, hogy valamiből megéljen. Magyarországon ma megközelítőleg 7 ezer hivatásos művészt tartanak számon. Ehhez a mennyiséghez kicsi ez az ország. A 7 ezerből körülbelül hétszázan élnek meg a művészetükből. Mindenki másnak keresnie kell egy-két kiegészítő állást ahhoz, hogy fenn tudja tartani magát. Ez a fajta társadalmi átalakulás nagyon nagy változást hozott az 1990-es években. Megrendelések, vásárlások már nincsenek, vagy csak elvétve fordulnak elő, mert az a réteg, amelynek megvolna az ízlése, igénye a szépre, az értékesre, elszegényedett. Ez a függöny lement! 1993-ra megszűnt az az eufória, amely az 1990-es évek legelején jellemezte az embereket, sokan bezárkóztak, elkedvtelenedtek. Annyira elszabadult a pokol, annyira megnőtt a bűnözés, hogy a lakosság félni kezdett. Budapesten lövöldözni, robbantgatni kezdtek a nyílt utcán, maffiózók számoltak le egymással. Szóval egy teljesen ismeretlen helyzet állt elő, amit sem kezelni, sem elfogadni nem tudott senki. A gyulai állapotokra lebontva: régi ismerőseink továbbra is szeretettel fogadtak bennünket, új kapcsolatok ellenben nehezen alakultak ki.

– Hogyan zajlik egy nap a művésztelepen?

– Ahogyan a régi mesterünk, Tóth Tibor megtervezte, elindította. Reggel 9-től 13 óráig műtermi munka folyik. Mindig olyan helyszínt választunk, hogy lehetőleg házon belül oldjuk meg a szállást és a munkát. Tavaly az Erkel Ferenc gimnázium kollégiumában töltöttük el a három hetet, nagyon kényelmesen, mert átmehettünk az osztálytermekből kialakított műtermekbe, idén a Harruckern János iskola bentlakásában rendezkedtünk be. Nem panaszkodunk, mert négy terem áll a rendelkezésünkre. Lehet aktot, tanulmányt rajzolni, mintázni, ki mit akar, azt csinálhat. Ebéd után két órán át, délután 3-tól 5-ig krokizunk, szintén modellel, majd vacsoráig kimehetünk a természetbe. Persze azt is ki kell találni, hánytól hányig, mert fordul a nap, változnak a fények. Van, aki csak 5-től 6-ig, vagy 6-tól 7-ig ül ki a szabadba, annak függvényében, hogy milyen fényviszonyokat választ. Az esti képek nyilván a későbbi órákban készülnek.

– Miből fedezik a tábor költségeit?

– Pályázatokból, de a város is támogat bennünket. Közvetlenül a rendszerváltás után, mivel kérdezte, mindenki kitárta a kezét, és azt mondta: miből? Addig csak a kosztot és az útiköltséget álltuk mi. Szállást kaptunk, belépőt a strandra és a várszínház előadásaira, s ha történt valami a városban kulturális téren, lehetőségünk volt azon részt venni. Még a kiállítási installációt és a műtermi felszerelést is városi pénzekből csináltathattuk meg. Ezeket az eszközöket azóta is használjuk. Finanszíroztak rendesen. Aztán snitt. Eltelt néhány év, és megtapasztaltuk, a támogatás mértéke mindig azon múlik, hogy az önkormányzati képviselők mit gondolnak rólunk. Hogy milyen irányba billen a művésztelep iránti hozzáállás: a szimpátia lesz-e erősebb, vagy az ellenszenv. Az 1990-es évek elején sajnos hol a közöny, hol az ellenszenv volt az erősebb. Az a szellemi teljesítmény, amit elértünk, amit felmutattunk, nem érintette meg a döntéseket hozó testületet. A képviselők csak azt érzékelték, hogy idejövünk a büdzsé terhére, majd elmegyünk, anélkül, hogy az ittlétünk bármit is lendítene a városon. Odáig jutottunk, hogy egy adott pillanatban már szállásra sem tellett, a telep fizetőssé vált, aminek az lett az eredménye, hogy lecsappant a résztvevők száma. Azután 40 évesek lettünk, az évfordulóra pedig megrendeztünk egy reprezentatív kiállítást a Szolnoki Galériában, amelyre Gyula város vezetőségét és értelmiségét is meghívtuk. El is jöttek, és ki is estek a cipőjükből, mert nem egy átlagos tárlat fogadta őket, hanem egy olyan válogatás, amelyben a legszínvonalasabb alkotások, díjnyertes és múzeumi tulajdonba került munkák is szerepeltek. Akkor jöttek rá, mekkora érték született a gyulai művésztelep működésének évtizedei alatt. Görgényi Ernő, a város jelenlegi polgármestere, hála Istennek, valódi kultúrember. Művészetpártolóként felismerte, hogy a művésztelep egy kifejezetten gyulai produktum, amely színvonalat képvisel, értéket teremt. Kötöttünk egy támogatási szerződést, amelynek értelmében kapunk is, és adunk is. Mi műtárgyakkal „fizetünk”.

– Olvasóink visszajelzésére engedje meg, hogy megkérdezzem: az aktrajzoláshoz mennyire nehéz élő modellt találni? Honnan jönnek, kik ők?


– Idén Békéscsabáról hívtunk egy hölgyet és egy úriembert, lévén, hogy a szomszédos városban két művészeti iskola is működik, és ott is szükségük van modellekre, de általában az történik, hogy körbetelefonáljuk az ismerőseinket, tudnak-e valakit. Jöttek már miskolciak, egriek is, a lényeg, hogy előbb-utóbb mindig akadnak, akik elvállalják. Velük szerződést kötünk, fizetünk nekik. Modellnek lenni ugyanis nem egyszerű. Irgalmatlan! Próbálja csak ki! Üljön mozdulatlanul egy órán át, de úgy, hogy könyököljön rá az egyik térdére. Két nap múlva fájni fog!


2017. július 11., kedd

Hol a koponya?

A fej visszajár

A Tisza család 1760 óta élt háborítatlanul Geszten, ahol már nagyon kevesen emlékeznek erre a gaztettre. Felidézzük.

1983 nyarán idegen fehér autó állt meg a Tisza-kripta előtt. Néhányan kiszálltak belőle, és a családi sírhely ablakát felfeszítve bemásztak a sötétbe, ahol kirángatták helyéről Magyarország egykori miniszterelnöke, Tisza István koporsóját. Felnyitották, és kilopták belőle a politikus koponyáját. A sírba tett ékszereket, a gróf pecsétgyűrűjét, nyakláncát ott hagyták. Ezzel is jelezték, nem piszlicsáré fosztogatóként garázdálkodtak.

Gyanúra adhat okot, hogy a temetőőröknek nem tűntek fel az ablakon át közlekedő alakok. Nehéz elfogadni, hogy azt hitték, a Tisza család leszármazottjai jöttek látogatóba. Egyiküket mégsem hagyta nyugodni a kíváncsiság: délután benézett Tiszáékhoz. Állítólag így fedezték fel, hogy bűncselekmény történt.

A helyszínre hívott rendőrök ugyan intézkedni kezdtek, de a tetteseket nem találták meg. Az üggyel a korabeli sajtó sem foglalkozott. Egyetlen terjedelmesebb írás jelent meg a kegyeletsértésről, amelyben az áll, hogy a nyomozás gyorsan lezárult. Hallgatásba burkolózott Patay Józsefné, Tisza István unokája is. Feltételezhetően megmondták neki, mit kell tennie.

Egyértelmű: valaki nem akarta, hogy kiderüljön az igazság.

Azóta viszont sok minden megváltozott, így elérkezett annak az ideje is, hogy az elkövető visszaadja a nemzetnek azt, ami megilleti: a koponyát.


2017. július 9., vasárnap

Reneszánsz tündérmese kortárs feldolgozása nyitotta meg a Shakespeare Fesztivált


A Gyulai Várszínház produkciójában táncosok értelmezték a szentivánéji álmot

Telt házzal indult az idei gyulai Shakespeare Fesztivál július 7-én. A várszínpad közönsége a világirodalom egyik legnépszerűbb és legtöbbször játszott darabjának táncfeldolgozását nézhette meg.

Bátor vállalkozás a Gyulai Várszínház részéről, hogy kortárs táncelőadással nyitotta meg az idei fesztivált. A Szentivánéji álom című Shakespeare-művel egyébként is nehéz kísérletezni, hisz bármennyire is könnyednek tűnik, számos előzménye, feldolgozása rendesen megnehezíti mindazok dolgát, akik újító erővel hozzányúlnak.

Kulcsár Noémi koreográfiája és színpadképe, Cseh Dávid dramaturgiája a gyulai bemutatón azt igazolta, hogy lehet még friss, életképes tartalmakat előhívni a reneszánsz tündérmeséből. A minimális díszlet és a jelzésszerű kosztümök az előadókra irányították a figyelmet, akik egy már teljesen kész produkcióval álltak elő. Noha a premierek általában kiforratlan, tesztjellegű darabok, ebben az esetben a helyzetek kidolgozottan hatottak, a tizenhárom fős csapat összehangolt mozgássorokkal bizonyította, hogy a feladatot szakmai alázattal és a közönség iránti tisztelettel oldotta meg.

Shakespeare vígjátéka, a Midsummer Night’s Dream a szerelem magas fokú dicsérete, a Rómeó és Júlia folytatása, ám egyben cáfolata is. Mert ami a Rómeó és Júliában tragikus és halálos, az a Szentivánéji álomban humoros könnyedség, a negatívumok ezúttal feloldódnak és meseszerű valósággá válnak. A darab összes (lépés)sora egészséges emberi kapcsolatokat hoz felszínre, s a nő-férfi viszony életfenntartó erejét hangsúlyozza.

A németországi iskolák táncelméleteiből merítő Kulcsár Noémi puzzleként összefonódó testekből építi fel a történetet. Képzelőereje határtalan, amikor arról van szó, hogy a feloldhatatlannak tűnő embercsomókból újabb és újabb alakzatokat formáljon. Egyetlen félrecsúszott ölelés, fogás, lábelemelés elegendő lenne a társulat felállásában ahhoz, hogy a kompozíció homokvárként omoljon össze, ám erre a bemutatón még nyomokban sem láthattunk figyelmeztető jeleket. A táncosok nemcsak, hogy olajozottan működnek, és páratlan rugalmassággal, „csavarmentesen” másznak fel a dekorációként használt salgó polcokra, de mindemellett szépek is, ami megsokszorozza a tündéri história esztétikumát.

Szerethető, hogy az ókori Athén mókás cselszövései és a 16. század felvilágosult eszméi megállják a helyüket a 21. századi környezetben. A gyulai Szentivánéji álom ugyanis a mában játszódik, akkora adag rugalmassággal, hogy a tradíciók észrevétlenül épülnek bele a szelfivilágba, amelyben simán továbbélnek, egyik léthelyzet, állapot idétlenségei sem szorítják ki a másikét. Felix Mendelssohn-Bartholdy romantikus zenéje kortárs zajokkal, zakatolásokkal, morajokkal egészül ki, karcos kiegészítésekkel szolgáltat tökéletes alapot ahhoz, hogy a szerelem minden szinten lángra lobbanjon, magasba röpítse a földhözragadtat. Ehhez mérten kapunk Kulcsár Noémitől és munkatársaitól klasszikus balettelemeket és modern csapkodást, lekerekített szögletes koreográfiát konfettiesővel. Mindent együtt, és mindent a maga helyén.

A gyulai bemutató értelmezéséhez persze nem árt tájékozottnak lenni Shakespeare sokszereplős, szövevényes álmában, amely dióhéjban így foglalható össze: Hermia Lysandert szereti, de apja, Égeus király Demetriusnak ígérte a kezét, akibe viszont Heléna szerelmes titokban. A koronás fő végül dönt, leányának választania kell esküvője napjáig: vagy hozzámegy Demetriushoz, vagy lemond a férfiakról. Hermia egyiket sem akarja, inkább megszökik Lysanderrel a sötét erdőbe. Közben Theseus, Athén ura és Hippolyta amazonkirálynő menyegzőre készülődik. Puck tévedésből szamárrá változtatja Zuboly fejét, ami kapóra jön a feleségével civódó Oberon tündérkirálynak, aki varázsport szór Tatiana tündérkirálynő szemébe, azzal a vad szándékkal, hogy abba a lénybe szeressen bele, akit először meglát. Tatiana elsőként a szamárral találkozik...

Puck véletlenül Lysander szemébe is hint a csodaszerből, aminek következtében ő is beleszeret Helénába. Miután Puck rájön, mekkorát tévedett, Demetrius szemébe is juttat a porból, aminek eredményeként Lysander és Demetrius párbajozni kezd a nőért.

Végül Oberon lesz az, aki kibogozza a szálakat. A király esküvőjének napjára Demetrius Helénát, Lysander pedig Hermiát választja párjának, a szamár visszaváltozik, Theseus és Hippolyta pedig összeházasodik.

A gyulai várszínpadon mindezt Csizmadia Tamás (Theseus, Athén ura), Stohl Luca (Hippolyta, Theseus menyasszonya), Csere Zoltán (Vackor, ács), Grecsó Zoltán (Gyalu, asztalos), Kalmár Attila (Zuboly, takács), Szabó Levente (Dudás, fúvó-foldozó), Darabont Áron (Lysander, aki Hermiába szerelmes), Schell Martin (Demetrius, aki Hermiába szerelmes), Tóth Brigitta (Hermia, aki Lysanderbe szerelmes), Tokai Rita (Heléna, aki Demetriusba szerelmes), Halász Gábor (Oberon, tündérkirály), Wéninger Dalma (Titánia, tündérkirálynő) és Hajszán Kitti (Puck) táncolta el. A rendezésben Kulcsár Noémit Wéninger Dalma segítette.