„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. február 25., szombat

Random Trip Gyulán


Ezek a dalok csak neked szóltak

a Gyulai Várszínház Kamaratermében


Hét ismert hazai zenész „gonoszkodott” megismételhetetlenül a Gyulai Várszínház Kamaratermében. A koncert egyedisége abból adódott, hogy együtt őket még soha senki nem hallotta muzsikálni. Mi, gyulaiak voltunk az elsők.


Nem csupán a sokat ígérő „felhozatal” miatt telt meg zsúfolásig a teátrum Kamaraterme csütörtök este. A fokozott érdeklődésben a kíváncsiság is közrejátszott. Hisz miként is lehetne kihagyni egy olyan eseményt, amely teljesen váratlan fordulatokat hozhat? Amelynek nincs forgatókönyve, nincsenek előre felállított sémái, amelyen bármi bekövetkezhet, és általában be is következik. Amelyre úgy ülsz be, hogy tele vagy félelemmel, mert ugyan megvetted a jegyet, de nem tudod, mit kapsz érte. Lehet, hogy semmit, de lehet, hogy azt is, amiről még álmodni sem mertél. És hogy inkább ilyesminek leszel a részese, arról Gyulán már rögtön az elején meggyőződhettél, abban a pillanatban, amikor DJ Q-Cee beállt a pult mögé, ahol játszani kezdett a lemezeivel.


Amikhez ragaszkodunk


Rudikám!

Képzeld, itt járt Panna néni, de nem is ez a fontos, hanem hogy kaptam tőle egy pár harisnyát /nylont/, meg egy pizsamát, amit sosem fogok felvenni, mert minek? Tudod jól, Rudikám, hányszor kell nekünk teljesen felöltöznünk. A magammal hozott ruhák nagy részét is kidobtam, csak foglalták a helyet a szekrényben, amit azóta szintén kidobtam. Csak porfogónak volt jó. Na de visszatérve Panna nénire.

2017. február 19., vasárnap

Napot lopni


Édes, drága egyetlenem!

Holnap lesz egy hete, hogy elmentetek. Levelet még mindig nem kaptam, se tőled, se a többitől. Miért nem írtál? Nem volt időd, vagy miért nem? Mamádtól is már kérdeztem, hogy neki írtál-e. Neki bizony igen!, nekem meg nem. Megértelek, az otthon fontosabb, de azért rám is gondolhatnál. Én még mindig nem dolgozom sehol, csak lopom a napot. Kérlek, tájékoztass részletesen arról, hogy milyen az a kulimunka, mennyi az órabér, a vidék, az élet, a koszt, hogy van-e mit ennetek. Ám főleg az érdekel, neked van-e mit. Szeretnék ott lenni, veled lenni, de 

2017. február 17., péntek

Zongoralecke


Estszürkület. A szalonban félhomály, a kályhában ég, pattog a tűz, én a zongoránál ülök, grossmama, mint szokta volt, a hátam mögött, a karosszékben. A fűző kényelmetlen, szorít és fáraszt, de klimpírozok, közben beszélgetünk.


2017. február 16., csütörtök

Edith és Piaf a Gyulai Várszínház Kamaratermében


Kaptunk egy őrült darabot, amelyben minden a helyén volt. És átélhettünk több olyan élethelyzetet, amely eléggé zilált és drámai ahhoz, hogy a mindennapjait ellenvetés nélkül elfogadó vidéki közönséget felrázza és zavarba hozza.

De vajon érti-e már a közös emlékezet archívumából előhozott üzenetet a mai színházlátogató? S annak fényében értelmezi-e, hogy Pataki Éva olyan darabot írt mindnyájunkról, amely mindenkihez szól. Színműje hétköznapi nyelven villant fel érthető jelenségeket, de nem a kisemmizett városi cselédlány, sem pedig az öngyilkosságba menekülő falusi tanítónő sorsán át, hanem két átlagon felüli díva életpályája által. Igazolja, hogy látványosan csupán lentről indulva lehet nyerni, súlyosat bukni pedig csak odafentről.

Az Edith és Marlene társadalmi mű. És modern. Akkor született, amikor a nők történelmi szerepét boncolgató hazai gender-tanulmányok épphogy csak bontogatni kezdték szárnyaikat. Mert hát miért is lett volna érdekes, okító jellegű s elgondolkodtató több évtizeddel ezelőtt, a szocialista munkásnő hőskorszakában két ultrazüllött énekesnő felemelkedése és bukása? Két tehetséges ringyóé, akiket a kapitalista világ tett olyanná, amilyenné? Az értelmetlen korlátok közé szorított, agymosott, uniformizált gépember mindezt csak megbélyegezhette.


A darabnak egyetlen kiemelkedő figurája van, és ez nem a szőke bombázó, Marlene Dietrich (Nagy-Kálózy Eszter), aki búgó beszédhangjával annak idején katonák ezreit ringatta bele a rózsaszín álomvilágba, hanem a kis szürke veréb, a semmitmondó, sápadt Piaf (Botos Éva), akit Franciaországban még szépnek tartottak, Amerikában már nem. Mégis, élve természet adta szabadságjogaikkal, kiszabadulva a butító sablonok fogságából, a ránk erőszakolt, feszített kötöttségekből felfedeztek benne valamit, ami többet ért Marlene hosszú lábainál. És ez teszi igazán izgalmassá Pataki Éva megfogalmazását. A hangsúly, amely értékeltolódást, mentalitásbeli különbséget jelez, amely azt a közhelyet nyomatékosítja, hogy ne a külsőségeket nézzük, figyeljünk inkább a hangra, a belsőre is. Marlene egy okos szemfényvesztés, műnő műfogsorral, műhajjal, germán rendezettség, fegyelem, kimért alkoholizmus és célzatos bujaság. Egy teljes vagyon, kékharisnya és angyal. Kék angyal. Piaf csupán nagy szem, nagy száj. Piaf meglát és kimond. Rendezetlenség, káosz, abszolút szerelem, hús-vér ember. Annyira nő, annyira érző, mezítlábas fehérnép, hogy szinte törvényszerű, amikor körbenéz a háború sújtotta tapsoló, őrjöngő tömegen, és kijelenti: fejenként fél kilónyi az arany és a rúzs, hol itt a szegénység?


2017. február 12., vasárnap

Vasalatlanul


A napokban határoztuk el, hogy ismét visszajövök dolgozni a fővárosba. Három napon át ugyan kint voltam Bözsike néninél ásni, ám miután tőle hazaértem, az otthoni munkát végeztem. Képzelje, anyuka, egyetlen vasalatlan ruhám sincs, ezt még a naptáramba is feljegyeztem, mert ilyen már nagyon régen nem fordult elő! Rendbe hoztam a szekrényemet is, a lakást, amennyire lehetett, meg sok minden mást, amivel el voltam maradva. De ennek ellenére nagyon jó itt, anyuka, nyugodtan állíthatom, a kilenc évi házasságunk alatt sosem voltam ennyire kipihent, kiegyensúlyozott, gondtalan, mint az utóbbi két hónapban.


A kereszt nevében


Riportunk helyszíne, a Szent Kereszt kolostor a romániai Váradhegyalja felé vezető Alsó Körösoldali úton (ma Făcliei utca) található, negyven percnyi járásra a városközponttól. Jóllehet a rendház domboldalra felkúszó területe egykoron a váradi vincés nővéreké volt, a teleknek most 65 ortodox apáca a gazdája.


A bejárat előtt fiatal szerzetessel futottunk össze. Épp taxit akart hívni a kapu fölött lengedező hatalmas román trikolór által beárnyékolt utcai telefonról. A bokáig érő fekete csuhát viselő férfi bizonyára távolabbi vidékről érkezett Váradra, hisz a segítségünk nélkül nem lelte volna meg időben a pályaudvart.

Néhány éve még nyoma sem volt az ortodox egyháznak arrafelé. Az ingatlan építése 1992-ben kezdődött el Mina Bădilă főnökasszony kezdeményezésére. Akkoriban Vasile Coman volt a váradi görögkeleti püspök. Előbb csak három apáca lakott az egyre terjeszkedő kolostorban, ma már hatvanöt. A létszámot két pópa és egy diakónus növeli, nélkülük ugyanis a szerzetesház nem lenne az, aminek lennie kell.


Mindezekről a rendkívül alázatos, előzékeny és kedves zárdafőnöknő utasítására az apácák egyike tájékoztatott. A fiatal nővér egyébként román-francia szakos tanár, és – szavaival élve – hosszú utat tett meg Váradig. Minden bizonnyal Moldva valamely eldugott szegletéből indult, akár társainak zöme, ott zajlik ugyanis a nagy toborzás.


2017. február 10., péntek

Az akt is örök szerelem


Az aktról is van mindenikünknek véleménye, a meztelenséget valamennyien bevállaljuk és szeretjük. Nem lehet élő, ép és egészséges az az emberi lény, aki elfordítja tekintetét, meghátrál és megijed, felkiáltva összerezzen, ha feltűnik előtte a ruhátlan emberi test.

A vélemények csak olyan tekintetben térnek el egymástól, hogy kinek milyen jellegű formák, díszek, alapanyagok és méretek a szimpatikusak. Abban is biztosak lehetünk, hogy ez az a témakör, amelyről még a szakma is vitázik, nem is keveset, rengeteget. Nem söpri szőnyeg alá a tudóstársadalom sem, inkább kémiailag is alátámasztott elméletek, kacskaringós képletek kidolgozására áldozza erejét vele kapcsolatban, kizárólag azért, hogy minél többször hivatalos bepillantást nyerjen a kifinomult domborulatok és izmok együttállásába, amely valljuk be őszintén, sosem az emberi jellemet ábrázolja, írja s festi le, nem a karaktert villantja fel, nem a szellemi fölényt, az értelmi csillogást helyezi előtérbe, nem az a célja, hogy felmutassa, kifigurázza az elesettséget, a női és gyermeki kiszolgáltatottságot, amiként ezt összevont szemöldökkel, mesterkélt együttérzéssel hangoztatni szoktuk az ünnepélyes kiállítás-megnyitókon. Egyértelmű: az aktot azért alkotják meg, hogy megörökítse mindannyiunk szépségideáljait, rejtett és szégyellt óhajait, mélyen titkolt irracionális vágyait, költészetté emelje a hétköznapit, gyönyörködtetővé tegye a sokszor undorító (képzet)társításokban megnyilvánuló teremtményt. Hogy lekösse össze-vissza cikázó, futkorászó figyelmünket, izgasson, nyugtalanítson, felborzolja a békés kedélyeket, reményt adjon a haldoklónak, értelmet a valóságnak. Biztosan kimutatták már, hogy a felnőtt férfiak érdeklődését jobban leköti ez a műfaj, mint az érett asszonyokét, ám én egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ez így is van. A Sötétkamra fotótékájából előbányászott fényképünkön ezúttal egy érzékeny félaktot mutatunk meg Önöknek, nem szűkkeblűségből, hanem jólneveltségből. 


2017. február 8., szerda

Mühle rózsái


A Ladics-család történetét valószínűleg ismerik. Ezt a fotót úgyszintén, és azt az épületet is, amelynek főhomlokzata a Jókai utcára néz. Arról a házról van szó, amelyben Petőfi Sándor is megszállt, amikor Gyulán járt, ma pedig ódon lakásmúzeum.


Nos, van a família históriájának egy-két olyan fejezete, amelyről nem biztos, hogy még hallottak. Képzeljék maguk elé az ingatlan udvarát, lássanak bele egy aranyos virágoskertet, nem túl nagyot, de legalább akkorát, hogy egy tíz fős társaság nyaranta kényelmesen elférjen árnyas díszfája alatt. Mint minden valamire való városi polgár akkoriban, Ladicsék is adtak arra, hogy ez a hely kellemes, szép és divatos legyen. Gondozására szakembert fogadtak, a kiültetett virágokat pedig (az 1800-as évek végén igazoltan) Mühle Vilmos temesvári rózsanemesítőtől rendelték. Anélkül, hogy hazabeszélnék, vagy elfogultnak tűnnék: azokban az évtizedekben a Mühle-dinasztia cége volt a monarchia legfelkapottabb kertészete. Még könyvnyi vastagságú szaklapot is megjelentettek Rózsa-Újság/Ungarische Rosenzeitung címmel, magyar és német nyelven. A folyóiratnak Gyulán is voltak előfizetői, többek között Ladicsék.


2017. február 5., vasárnap

Szemétkedjünk!


Elhiszik nekem, hogy nem a virágárusok vonták magukra a figyelmemet? És még csak az a lényegesnek tűnő apróság sem, hogy a baloldali kislány vastag hajfonatai bámulatosak, a tekintete viszont kétségbeesett? Van ezen a képen más is, ami dokumentumértékű lehet a történész, az antropológus számára: az utcai szemét.

Egyensúly


Vannak arcok, színek, vonalak, amelyek belevésődnek az emlékezetbe. Meghatároznak, letaglóznak, izgatottá tesznek. A lágyság is viselkedhet így, hangulat kérdése. Egy könnyű reggeli kávé, egy jó szó, egy pazar gondolat, vagy bármi más, ami kellemesen érint, megteheti, hogy a sajátodnak érezd. Lehet, azt mondanád, igen, ilyen tincsekre van szükségem, ekkora kalapra, ennyi szelídségre. De eljöhet az a pillanat is, amikor azt kiáltanád bele a világba, hogy az a barna prémszegély az úrhölgy jobb felkarján pont a lényegről tereli el a figyelmünket.
Tovább...

Sokszínű tévhitek


Az Osztrák-Magyar Monarchia tényleg tele volt színnel és élettel. Virágzott az ipar, a kereskedelem, urbanizálódott a társadalom, az egyre terebélyesedő városok jó hírű iskoláiból feltalálók, tudósok ezrei röppentek szét a nagyvilágba. Mindemellett a paraszt megmaradt az ekeszarv mellett, művelte a földet, gondoskodott a főúri világ mindennapi jólétéről, a jószágok gyarapodásáról, a földállomány bő terméséről. Nem is mellékesen: a kontinens éhenkórászairól, koronás haszonélvezőiről, a hadba vonulók ellátmányáról. Mondhatnók, a kolbászillatú sáros falvak lakóinak köszönhetően mindig volt mit innia, ennie az úri népeknek. A bolgár megtermelte a paradicsomot, a magyar a búzát, a török az alavicskát, a cseh kifejtette a vasércet, a zsidó mindezt ügyesen eladta, a sváb pedig sok mindennel foglalkozott magas színvonalon, példás precizitással. A világháló emlékezetében mindebből mára ennyi őrződött meg, legfőképpen színtelenül, árnyalatok és kommentárok nélkül: volt egyszer egy Habsburg Birodalom. Megdöbbentem, amikor elolvastam a mellékelt fotográfia feliratát: tovább


2017. február 4., szombat

Mert ez így emberi


Imádom, amiként szétfolyik az él a kézfejen, ahogyan kiéleződik és határt szab a gyöngysor. Imádom a kompozíció egyensúlyát, a fehér és a fekete millió tónusát, a természet árnyékait a háttérben, a hiányzó részleteket, a mű esetlegességét. A nyél hangsúlyos keresztvonalát, a vállakról finoman leomló kendő párhuzamát, a nézőpontot, amely felszabadítja a tekintetet, közelebb visz a távolban megjelenő szeretett személyhez.
Tovább... 


2016. szeptember 5., hétfő

Majorság lakja az Árpád-kori templomot


Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.



Majorság lakja az Árpád-kori templomot


Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.