„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. szeptember 19., kedd

A karikatúra egy harcos műfaj

Jeney Klárával és Fábry Jánossal beszélgettünk

Interjúalanyainknak – Jeney Klára és Fábry János művészeknek – a gyulai művelődési ház földszinti galériájában nyílt kiállítása augusztus 28-án, nem is olyan régen. Megfelelő alkalom volt ez számukra, hogy a két budapesti művésszel, művésztárssal elbeszélgessünk a karikatúráról mint bátor, harcos műfajról.


Először Jeney Klára grafikust, művészetterapeutát kérdeztük.

– Miért lett karikatúraművész?
– Először portrékat rajzoltam napilapok részére. De ez nagyon régen volt. Aztán az újság megkövetelte, hogy bizonyos szövegkörnyezetbe karikatúra is kerüljön. Később kezdtem el ötvözni a két műfajt: a portrét és a karikatúrát. Nagyon fontos számomra, hogy a rajzon látszódjék maga a rajz, a rajz mint grafika. A portréban ez benne van. Ehhez adódik a humor, amely jellemzően az ábrázolt figurához rendelődik. Beethoven például egész életében olyan zeneműveket írt, amelyekben szabadság után vágyakozott. Ezt azzal próbáltam visszaadni, hogy a komponistával széttépetek egy láncot. Szokásom, hogy a megjelenített személyhez hozzárendelem azt a tulajdonságot, tárgyat, amely a leginkább kifejezi, jellemzi. Egyfelől azért, hogy a nézőközönség elgondolkodjon, másfelől azzal a szándékkal, hogy el is mosolyodjon.

– Kiről lehet jó karikatúrát készíteni: híres emberről, akiről szinte mindent tudunk, vagy a hétköznapiról, akiről semmit?
– Bárkiről. Rengeteg portrékarikatúránk van, sosem ugyanazt az anyagot állítjuk ki.

– Mindig együtt állítanak ki? 
– Sokszor, mert így érdekesebb, és mert kiegészítjük egymást. Ha ketten állítunk ki, nem annyira unalmas. Amikor két stílus találkozik, sokkal többet ad a tárlat a közönségnek. De önálló kiállításokon is bemutatkozunk. Nemrég voltunk Debrecenben egy válogatással, a zeneművészeti egyetemen. Ott a muzsika és az irodalom került a középpontba.

– Hányan jelentek meg a megnyitón?
– Sokan. De akkor még csak a nyár elején jártunk. Egy hónapnyi hosszabbítást is kértek. Nagyon jó visszhangja volt a tárlatunknak.

– Mi lehet az oka annak, hogy a gyulaira kevesen jöttek el?
– Szerintem azért jöttek el kevesen, mert a nyár a végéhez közeledik. Vannak, akik még a szabadságukat töltik, együtt a gyermekeikkel, hisz indul a tanév, és erre nem igazán lesz már alkalmuk. Örömmel hallottam viszont, hogy a gyulai látogatók egyike, aki pedagógus, jövő héten három osztályt is el fog hozni ide, a kiállításunkra. A földszinti galériában ugyanis olyan portrékarikatúrák is láthatók, amelyek hatékonyan szemléltethetik az irodalom- és a zeneoktatás tananyagát. Ha egyetlen egy olyan gyermek is akad majd köztük, aki innen kilépve könyvet vesz a kezébe, vagy elolvas egy verset, akkor már megérte eljönnünk Gyulára. Az egyik célunk az, hogy a látogató, a felnőtt is, nézzen utána annak, amivel a műveinken összetalálkozik.

– Beszéljünk akkor a műről, arról, amely előtt állunk. Mit rejt és mit üzen az Ön Mendelssohn-Bartholdy-képe? 
– Mendelssohn 17 éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álmot. A szeméből látszik, mennyire szerelmes, révetegen kóvályog a labirintusban. A zenemű eredetileg az erdőben játszódik, én viszont úgy döntöttem, hogy egy labirintussal fejezem ki a sötét helyszínt, a helyszín sötétségét.

– Lépjünk tovább. Móricz Zsigmond az Ön értelmezésében ülve beszél arról, hogy gyalogolni jó! 
– Móricz imádott a karosszékében ücsörögni, mégis megírta a Gyalogolni jó! című kötetét. Humorosnak tűnt ez számomra, ezért megrajzoltam.

– Ady Endre is mond valamit a lángoló szekéren. Mit?
– Az Illés szekerén című vers mitológiai ihletésű. Illés próféta tüzes szekéren szállította az embereket ég és föld között, Ady ebben társadalmi témát látott. Engem az attribútum miatt ragadott meg. A tüzes szekér, amelyen Ady két szféra között hevesen száguldozik. Ezt továbbítottam. Még ha néha vicces is, a karikatúra bizonyos tekintetben egy komoly műfaj, alapos kutatómunka áll mögötte.

– Ön pedagógus is?
– Nem, nem. Nem a tanítás miatt alkotok. Azt rajzolom meg, ami nekem tetszik, amit meg is tudok rajzolni, és amiről úgy gondolom, hogy másnak is fog tetszeni. Kicsit kínlódom, de aztán egyszer csak megvan, és ez annyira jó érzés.

– Ha szabad kérdeznem: mi a legfőbb kereseti forrása, miből él?
– Terápiát tartok egy csoportnak, tizenöt személynek, akik nagyjából azonos állapotúak. Festünk, rajzolunk, szobrászkodunk, agyagozunk. Az elkészült művekből kiállításokat is rendezünk, ami számukra nagyon sokat jelent. Számomra is. Amikor stroke-on átesett emberekkel foglalkoztam, egészségügyi témákat is festettem. Abban segítettem nekik, hogy mielőbb visszakerüljenek, integrálódjanak a társadalomba. A komplex terápia, amelynek a művészetterápia is része, lényegesen megkönnyíti a gyógyulási folyamatot, feloldja és megakadályozza a depressziót.


A beszélgetést Fábry János iparművésszel, Pulitzer-emlékdíjas sajtóillusztrátorral folytattuk.

– Ön miért készít karikatúrákat?
– Mert a karikatúra egy csodálatos műfaj. Vérmérséklet és hozzáállás kérdése. Hisz látni kell a dolgok fonákját, látni kell a realitását, és mindezt szatirikusan kell látni. Ez az adottság nincs meg mindenkiben. Nincs meg az a képesség, hogy a megszokottól eltérően közelítse meg a valóságot, ne csupán lerajzolja azt, amit lát.

– Minek alapján választja ki a témáit?
– Annak alapján, hogy imádom a művészetet, az irodalmat, a zenét, a szimfonikust, egyebek mellett Brahmst. Jean-Philippe Rameu-ért például rajongok, nem tudtam megállni, hogy ne rajzoljam meg. Szeretek megfogni, körüljárni, tartalmilag végiggondolni egy-egy témát. A karikatúrarajzolás tulajdonképpen egy algoritmus. Első lépésben mindig a logikus gondolatsort kell megtervezni, második lépésben viszont már jó minőségű papír és jó minőségű tus is kell hozzá. Én egyből élesben rajzolok, hogy legyen lelke a vonalnak, ne legyenek rajta fölöslegek, a tartalom és a forma teljes egységet alkosson. Ezek alapvető művészeti kritériumok. De úgy is vehetjük, hogy a karikatúra, az alkotási folyamat egy nagy játék.

– Sosem dobott még ki rajzot?
– De. Ami nem tetszett, azt kidobtam.

– Hány karikatúra gyűlt össze az évek alatt? 
– Hozzávetőleg 6–7 ezer. Emellett van számos grafikám és iparművészeti munkám, elsősorban üvegtárgyak. A rajzolásba a rendszerváltás idején jöttem bele.

– Miért pont akkor?
– Tetszett, hogy megszűnt a régi rendszer, és szabad lett a pálya. A kollégák, a pályatársak azonban nagyon gyávák voltak, sőt, még most is azok. A karikatúra azonban egyáltalán nem kedveli a meghátrálást, mert a karikatúra egy harcos műfaj. Nagyon sok rajzom megjelent azokban az időkben, pedig akkoriban tényleg veszélyesnek számított a szatíra. Tavaly például létrehoztunk egy 1956-os karikatúra-kiállítást, az elsőt Magyarországon. Ezt illetően érdemes elmondani, hogy 1956-ot nehéz megfogni, sokan nem is mertek elindulni a felhívásra. Féltek. A kommunizmus 50 esztendeje alatt az emberekbe belerögzült a félelem, a rettegés benne van a zsigereikben. Szóval megcsináltuk a kiállítást, és nem azt kérdezték, hogy mekkora sikerrel, vagy azt, hogy miből, hanem azt, hogy nem-e féltünk. Érdekes ez nagyon. Miért is félnék? A karikatúra egy bátor, kockázatos műfaj. A valódi karikaturisták, így Honoré Daumier, a francia, a 19. században több hónapot töltött börtönben. Kaján Tibornak is sokszor meggyűlt a baja a rendszerrel a rajzai miatt. A szocializmusban persze a karikatúra is átváltozott, nyalizóssá vált, mert hízelegni kellett a fennálló rezsim hatalmasságainak. Márpedig ennek a műfajnak épp a szókimondás, a visszásságok felismerése a lényege.

– Van itt egy kép, az a címe, hogy Gazdaurak és a tavasz.
– Hát van benne bizonyos mennyiségű ricska. A költészethez kapcsolható, de az az igazság, hogy nehéz róla beszélni. Három dolgos parasztember áll velünk szemben, és mindhárman álmodoznak. Álmodoznak egy tehénnek a… A tehéntejről, tavasszal.

– Alkotótársától is megkérdeztem, most Öntől is: miből sikerül megélnie?
– Karikatúrából nem lehet. Én önálló iparművészként dolgoztam évekig. Készítettem is, terveztem is különféle üvegszobrokat, tárgyakat. Volt ugyan egy időszak, amikor a karikatúrából is egészen jól megéltem, bizony. Ez azután volt, hogy 1990-ben megnyertem az első Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivált, és felajánlottak egy szerkesztői állást. A későbbiekben több ilyen megbízást is kaptam, szép fizetéssel. A Magyar Nemzetnek például kilenc évig voltam a vezető szerkesztője.

Galéria és forrás itt!

Jeney Klára grafikus, karikaturista rendszeresen az 1990-es évek elején kezdett el rajzolni, mestere Korga György festőművész volt. Elsősorban grafikákat és portrékat készít. Művei 1995-től jelennek meg különböző lapokban és folyóiratokban (Magyar Nemzet, Kereskedelmi Élet, Napút stb.), egyéb kiadványokban, könyvekben. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának vezetőségi tagja.

Fábry János iparművész, grafikus, karikaturista a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ahol egy évig Barcsay Jenőtől tanulta az anatómiát. Az első karikatúrái 15 éves korában jelentek meg, azóta rendszeresen publikál, állít ki bel- és külföldön. Tagja a Művészeti Alapnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), elnöke a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának. 1996-ban Pulitzer-emlékdíjat kapott.

2017. szeptember 11., hétfő

Bauer Barbara írónő szerint valós személyről írni nagy felelősség


Bemutatták a Wenckheim Krisztina grófnő életét példaként felmutató regényt

Mogyoróssy János születésnapján, a gyulai városi könyvtár névadójának napján, szeptember 8-án mutatták be Bauer Barbara A leggazdagabb árva című, Békés megyei kötődésű történelmi regényét. A könyvbemutatóra későn érkezőknek már csak pótszék jutott a Simonyi-olvasóteremben.

A közelmúltban, néhány hónapja megjelent egy könyv, amely ugyan nem Gyulán játszódik, de kötődik városunkhoz, legfőképpen főszereplője, Wenckheim Krisztina révén. Dézsi János könyvtárigazgató ezzel a gondolattal indította a beszélgetést, amelyen Wenckheim Krisztina leszármazottai, Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő, Csáky Ilona grófnő és Wenckheim László gróf is megjelent.


A koporsó mint kiindulópont

A gyulai polgárok nagyon jól ismerik városuk történetét, legalábbis a fordulópontjait. Ismerik a valóságosakat, és ennél talán még jobban a legendákat, amelyek a 19. század második felében kezdtek megszületni és átöröklődni. Ezeknek a legendáknak szereplője Wenckheim Krisztina, aki egy közel hetvenéves birtokos és egy huszonkét éves polgárleány gyermekeként látta meg a napvilágot, de hamarosan árván maradt, mutatott rá dr. Erdész Ádám, az MNL Békés Megyei Levéltárának igazgatója, akinek ezen a rendezvényen az a feladat jutott, hogy levezesse a beszélgetést.

Kiindulópontként Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének azt a részét választotta, amelyben a cselekmény azon koporsó köré fonódik, amit Kárpáti Abellinó kap ajándékba. A reformkori jelenet több filmes fantáziáját is megmozgatta, s most Bauer Barbara regényébe is belekerült. Emiatt vált fontossá annak boncolgatása, megtörtént-e ez a szörnyűség a valóságban. Kapott-e Wenckheim József Antal nászajándékként koporsót unokaöccsétől, aki a szokatlan és rangon aluli frigy miatt elveszítette örökségét. És aki haragjában meg kellett, hogy üzenje a rendbontó rokonnak, koporsó való neki, nem asszony.

– Milyen fura néha a történelem, hisz a gonosz üzenet átadójának fia végül a leggazdagabb árvát vette feleségül. Igazán izgalmas történet. Olyan elemei vannak, amelyek dramaturgiailag kerekre csiszoltak – fogalmazott dr. Erdész Ádám.

A közelmúltban, néhány hónapja megjelent egy könyv, amely ugyan nem Gyulán játszódik, de kötődik városunkhoz, legfőképpen főszereplője, Wenckheim Krisztina révén. Dézsi János könyvtárigazgató ezzel a gondolattal indította a beszélgetést, amelyen Wenckheim Krisztina leszármazottai, Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő, Csáky Ilona grófnő és Wenckheim László gróf is megjelent.


Az íráskényszer mint hajtóerő

Mielőtt még a hallgatóság visszaballagott volna a szabadkígyósi kastélyparkba és a hozzá fűződő történetbe, dr. Erdész Ádám arra kérte a könyv szerzőjét, mesélje el képzeletbeli önéletrajzi regényének első fejezetét.

– Épp két nappal ezelőtt azt mondta nekem valaki, irigyli tőlem azt a 15 évet, amit a levegőben töltöttem. Azt válaszoltam, ha nem én éltem volna meg, irigyelném saját magamat. Valóban, fantasztikus éveket éltem át légi utaskísérőként – kezdte bemutatkozását az írónő. Majd így folytatta: nem légi pincérkedés volt az, aminek részese volt, hanem egy fantasztikus út, amelynek során rengeteg tapasztalatot gyűjtött, látott sokféle világpolgárt, látta a sokszínű világot. Mindeközben a szemüveges, félénk kislány talpraesett, bátor nővé vált.

Ebben a tévézés is segítette, miután elvégezte a televíziós újságíró szakot az ELTE kommunikációs főiskoláján. Ennek a két pályának köszönheti, hogy most már elmeri mondani és leírni mindazt, amit szeretne.

A vágy, hogy történeteket találjon ki, persze mindig is megvolt benne. Született is egy fiókregénye az anasazi indiánokról, akik eltűntek a földgolyóról, pedig nagyon nagyokat alkottak. Kezdetben a fedélzeten írt, miközben az utasok aludtak, illetve különböző szállodákban.

Kalandos volt az az időszak is, amikor azt kezdte érezni, hogy nem a repülés a végleges életcélja. Aztán alapított egy tévéadót szülőfalujában, Etyeken, amely tíz évig működött, és amelynek ő volt a műsorvezető-szerkesztője. Ez is abba az irányba terelte, hogy írjon.

Amikor gyesen volt a kislányával, fél év után arra jutott, itt az ideje, hogy elkezdjen dolgozni a regényein. Az hajtotta, hogy vagy most, vagy soha. Így született meg a Légikisasszonyok trilógia. Abban az időszakban, amikor a Malév tönkrement. Az ihlet mellett számított az is, hogy az elengedés nagyon nehezen ment, mert a társaság egy hatalmas családot jelentett mindazok számára, akik a kötelékében tevékenykedtek.


A példakép mint tartalom

A sorozat megszületése után vett egy mély levegőt, és elhatározta, hogy a következőkben csakis azzal foglalkozik majd, amit igazán szeret. Ez mindig egy kicsit a múlt volt, ami alapján a jövő megélhető.

Azzal indult, hogy volt egy könyvbemutatója a szabadkígyósi kastélyban, ahol Lánczi Ildikó Wenckheim Krisztináról mesélt a jelenlévőknek, és közben az Egy magyar nábobot is felelevenítette. Jókai regénye ekkor lett számára testközeli. Rácsodálkozott, hogy az, amit hall, tényleg valóság. A Krisztináról elhangzottak is szívszorítók voltak, nagyon megérintették. Azon kezdett el gondolkodni, milyen lehetett annak a kislánynak az élete, aki úgy serdült jótékony lélekké, úgy vált többgyermekes anyukává, hogy a szülők elvesztése miatt sosem kapta meg a kellő érzelmi biztonságot. Mellette volt ugyan Göndöcs Benedek apát-plébános, mellette volt a nagymamája, de a pótolhatatlan anyai simogatásnak nem örvendhetett. Ám ő mégis azzá vált, akivé.

– Egyik olvasóm mondta, hogy a regénnyel példaképet kapott – zárta gondolatait Bauer Barbara.


A kíváncsiság mint feltétel

A regényt megalapozó kutatómunka két évig tartott. Könyvtárakban, régi újságokban kereste az információkat, és mivel egyik anyag hozta a másikat, temérdek forrásból dolgozhatott. Olyan anyagok is megtalálták, amelyekre nem is számított. Ezen kívül nagyon sok érintett személlyel is elbeszélgetett. Szüksége volt arra, hogy ők mondják ki azt, elkezdheti megírni a történetet.

– Kellett a megerősítés, mert rettenetesen nagy felelősség valós személyről írni. Volt olyan, hogy felhívtak telefonon, mert hallották, hogy könyvet készülök írni Wenckheim Krisztináról. Amennyire szép, annyira nagy, de kellemes teher is volt” – hangsúlyozta Bauer Barbara.

A hírre tehát megnyíltak a kapuk, az emberek segítettek.

Mert az emberek segítőkészsége elképesztő, vallja az írónő.

Nagyon sok időt töltött Békés megyében, és nagyon sok kapcsolódási pontot talált. Járta a helyszíneket, és néhány izgalmas részletnél bebizonyította, nem ismer lehetetlent. A veszélyesnek minősített gerlai kastélyhoz például a szomszédos idősek otthonának ablakából mászott be, majd a kastélykertben hosszasan elidőzött. Sírhelyeket keresett. Később derült ki, hogy a temetőbe kellett volna kimennie, kulturáltan, az úton.


A fikció mint forrástöbblet

Dr. Erdész Ádám arra is kíváncsi volt, miért az első korszakot választotta ki a szerző Wenckheim Krisztina hosszú életéből.

Ennek is megvan a magyarázata, amely csupán ennyi: Bauer Barbara a gyermekek köré szerette volna felfűzni a történet elejét és végét. Úgy véli, az árván felnőtt grófnő személyiségfejlődésében nagyon fontos szerepet játszott az, hogy anya lett.

Dr. Erdész Ádám azt is észrevette, hogy a második részben az írói képzeletté a hangsúly. Érdekelte, mi az oka ennek.

Ahol konkrét adatokat lelt fel, ott sok a konkrétum, és ez az első időszak, húzta alá az írónő. Wenckheim József Antalról például több dokumentációt talált, mint Krisztina fiatalságáról. A fikció ezért itt hiánypótló funkciót tölt be.

Nem fikció viszont az, hogy Göndöcs Benedek miket mutatott meg filozófiájából a kislánynak. Wenckheim József Antalról is köztudott, tehát nem kitaláció, hogy mindenki előtt nyitva állt az ajtaja. Senki sem mehetett el tőle éhesen vagy nincstelenül. Ő Krisztinát is erre nevelte az első években, és Göndöcs Benedeket is arra kérte, őrizze meg ezt a szellemiséget.

Bauer Barbara határozottan fenntartja, Wenckheim József Antal gróf hétköznapi életet élt, nem csinált ügyet abból, hogy polgárleányt vett feleségül, és az anyósát is nagyra becsülte, pedig csupán egy kulcsárnő volt. Megbecsülte az élet értékeit, és a gyermekeihez is apaként közeledett, nem távolságtartó, fölényes arisztokrataként. A regény azt az arcát mutatja meg, ami óriási szívre vall.


Göndöcs Benedek mint vitatéma

A leggazdagabb árva című könyvben több gyulai híres személy is feltűnik, Erkel Ferenc és Munkácsy Mihály mellett többek között Göndöcs Benedek, aki fontosnak tartotta közölni másokkal is, hogy hithű magyar honleányt nevelt Krisztinából. Arra nevelte, adakozzon, segítsen másokon, mert ettől ő is több lesz, és az élet is meg fogja ezt neki hálálni. Ha pedig erején felül is ad, nemes cselekedetet művel.

Az írónő azonban azt is belátja, könyvében is, hogy a jó kedélyű, nagy hasú, enni-inni imádó apát-plébános mindent, ami hozzátesz az élethez és boldogságforrás lehet, nagy becsben tartotta. Sőt, azt is elfogadja, hogy ezt a fajta szemléletet is átadta Krisztinának.

Dr. Erdész Ádám szükségesnek látta hozzátenni a következőket: mivel Göndöcs Benedek országgyűlési képviselő is volt, testi megjelenése különösen vonzotta a csípős tollú újságírókat. Mikszáth Kálmán karcolataiban, parlamenti tudósításaiban például Göndöcs apó egy olyan visszatérő szereplő, aki gurul, és mindig elindít valamilyen folyamatot.


Az őszinteség mint kérdés

A beszélgetés vége felé közeledve a gyulai levéltár-igazgató a legizgalmasabb kérdést is feltette: valós szerelem volt-e a Krisztináé és a Frigyesé?

Igen, az volt, állítja Bauer Barbara. Csodálatos házasságban éltek, több gyermeknek adtak életet, és egy olyan kastélyt építettek maguknak, amely páratlan volt a maga idejében. Ilyet nem lehet nem szerelemből tenni, emelte ki az írónő.

Erre dr. Erdész Ádám felidézett egy régi, igaz történetet.

– Úgy volt, hogy a Wenckheimek a gyulai Almásy-kastélyt is átveszik, de 1869-ben a választáson induló Frigyest a gyulaiak úgy megbuktatták, mint a huzat. Nem is kis demagógiával. Az ellenzék, az akkori balos párt kortesei azt terjesztették el róla, hogy vissza akarja hozni a jobbágyságot. Kóhn Dávid újságíró, minden legenda egykori gyulai számon tartója szerint Frigyes ezután tette át birtokainak központját Arad megyébe – nevettette meg az egybegyűlteket dr. Erdész Ádám.

Bauer Barbara a regénybeli (és a valóságbeli) nagymama szavaival replikázott: ne ítélkezz senki fölött, amíg nem élted az életét.

Hogy mi mindent rejt még Bauer Barbara regénye, amelynek karaktereit a nászajándékba küldött koporsó bontakoztatja ki, megtudhatják, ha elolvassák.

Galéria és forrás itt!

2017. szeptember 3., vasárnap

Kalózok a láthatáron!


Az Élővíz-csatorna partján észleltük

Miközben kerestük a csónakot a kikötőben, a láthatáron feltűnt egy kalózhajó.

Így, nyár végén, a nagy turistamentes magányunkban, és afölötti szívfájdalmunkban, hogy koratavaszig nem köszönt ránk újabb fesztivál, bolondoztunk egy utolsót, és terveztünk egy merészet.

Volt Gyulának egy kikötője a belvárosban, ahol csónakokat és kenukat lehetett kölcsönözni. Ez volt az egyik oka annak, hogy már nagyon vártuk a tavaszt. Ki is mentünk a helyszínre, ott strázsáltunk, vártuk, hogy megnyisson, és leevezzünk, amíg lehet. Naplemente és szúnyoggyérítés után, holdfénynél.

De hiába lestük a kis hölgyet a szereléssel, nem jött. Eltelt a nyár, és úgy telt el, hogy nem csónakázhattunk egy jót az Élővíz-csatornán. Sajnáltuk magunkat is, de sajnáltuk azt is, hogy az élményből a városunkban nyaralók is kimaradtak.

Talán ez az oka annak, hogy elképzeltünk egy olyan hajót a gyulai vizeken, amely sokszorosan megnövelné a város turisztikai vonzerejét. Láttunk már hasonlót a közelben, nem áruljuk el, melyik településen, csak azt, hogy mindenki szerette, s mindenki utazni akart vele. Egyetlen probléma akadt az ottani attrakcióval, hogy működtetői nem igazán tudták bejáratni, nem volt meg hozzá a képzelőerejük, bátorságuk.

Na de majd lesz a gyulaiaknak! A mi hajónk olyan romantikával fog végighasítani Gyulán, mint a filmekben, fedélzetéről fess kalózfiúk (Johnny Deppek) szállnak majd időnként partra, hogy lebonyolítsák a nagy hölgyrablásokat, amihez itt-ott muzsikálnának is egy jót.

Mekkora buli lehetne!
Úgyhogy, gyulaiak, kalózkodásra mielőbb fel(készülni)!


2017. augusztus 29., kedd

Mágia és egészségforrás


A Csigakert a szívünk csücske

Az ember néha elcsodálkozik, mikről nem tud, pedig naponta elmegy mellettük, naponta találkozik velük.

Többször megállítottak már hátizsákos turisták a Csigakertben (ez az előnye annak, ha az ember gyalog közlekedik), hogy megkérdezzék, merre van a mágikus domb. Melyik domb?, kérdeztem első ízben vissza, mert azt hittem, félreértettem. De nem, mert azonnal jött a magyarázat is. „Hát az a domb, amelyikre ha felmegy az ember, meggyógyul, [és ha nem beteg?, kérdeztem vissza ismét], ha pedig nem beteg, akkor megőrzi az egészségét egész életében, mert csodatevő ereje van”.

Nagyon szégyelltem magamat, hisz naponta átmegyek a kerten, és Gyula történelmét is tanulmányoztam már, de ilyen dombról még sosem hallottam. Sajnos nem tudom, vallottam be ilyenkor, mire ők: az interneten olvastuk (rákerestem, de nekem nem dobott ki semmit), és tovább erősítették, hogy bezzeg itt kell lennie. Megmutattam nekik, miről gondolhatják azt, hogy csodákra képes, néztek is az ujjam irányába, de nem igazán hitték el, hogy az lenne az, én meg vártam, hogy továbbálljanak. Miután ez is megtörtént, elolvastam, mit ír a domb mellett felállított táblán.

Azt olvastam le róla, amit már tudtam. Hogy a mai park meg a környéke eredetileg a kastélytulajdonos birtoka volt, mesterségesen tenyésztett és szaporított vadakat tartottak benne, amint erre a környékbeli utcák nevei mindmáig utalnak, zöldséget és szőlőt termesztettek a területén, tavaiban halat, rákot és teknősbékát tartottak, hattyúkat pedig a víz színén, a főúri szemek szórakoztatására. Mindaddig, amíg ki nem épült a romantikus tájképi kert, közepén a kilátóval (bár nem tudom elképzelni, hogy a körülötte lévő fáktól meddig lehetett a csúcsáról ellátni), amelyhez csigavonalban íves sétaút vezetett fel. A bontások évtizedeiben színpadot tákoltak össze a helyére, s csak miután ez is kiesett a történelemből, létesült a ma is látható jelzésszerű tipegőút.

Mágiáról és egészségforrásról sajnos nem tájékoztat az információs tábla. Ám ha az ember jobban odafigyel, mit miről olvasott, eszébe juthat, hogy a szent energiát a kunhalmok környékén érdemes keresni Békés megyében. Gyulának egyelőre még nincsen ilyen attrakciója.


2017. augusztus 27., vasárnap

Becsengető


Szeptemberi láz

Gyere, nézzük meg, jó-e még rád a tavalyi egyenruha. A szeptemberi történet mindig ezzel kezdődött. Augusztus hol komoran, hol mélabúsan búcsúzott, ha sütött is a nap, már nem annyira barátságosan, mint júliusban. Jelezte, hogy jönni fog valami, ami megváltoztatja az életünket.

És bizony, minden év szeptember elején felhúzták a lobogót az iskolaudvaron, mi pedig felsorakoztunk alatta. Feszes hajpánt a fejünkön, friss vasalási nyom uniformisunk lokniján. Aki tornacipőben jött, hallgathatta, mit nem illik. Pedig hát akkoriban nagy számba ment, ha menő sportcipőt tudott beszerezni a szülő a gyermeknek, és örült, hogy feldobhatta nyárvégi hangulatát.

Mert az első egy-két napon még valamennyire elviseltük az osztályt. Ragyogtunk a boldogságtól, hogy egy teljes évvel felnőttebbek és meghatározóbb tényezők lettünk, pedig dehogy, csupán két és fél hónappal. Elhittük, hogy az öregedés elmélyíti az intelligenciát, és reménykedtünk abban, hogy az új tanév sokkal könnyebb lesz az előzőnél. Meg sem fog kottyanni, vehetjük lazábbra a figurát. De nagyon gyorsan jött a felismerés, hogy csak gyűlnek a feladatok, az ismeretlenek és az intések.

Ötödnap már nehezebben ment az ébredés, kedvtelenebbül cipeltük be magunkkal a súlyos felszerelést, és alig vártuk, hogy kicsengessenek. Már beszélni sem volt kedvünk egymással, kitörtek a veszekedések, felélénkültek az udvari csetepaték, megalakultak a klikkek, és a rend fenntartásáért a nevelők is lekenték az első pofonokat.

Ám nem csak a tanügy, az időjárás is mindig kitolt velünk. Mire kiosztották a tankönyveket, és elmondták, hogy kössük fel a gatyánkat, ismét hétágra sütött a nap, strandolni lehetett volna, hegyet mászni, és rosszalkodni a parkban. A számonkérés azonban napról napra erőteljesebb és fenyegetőbb lett, oda kellett tapadni az íróasztalhoz, el kellett végezni a házikat, nem volt mese.

Bár az azóta eltel esztendők alatt az uniformisok kifakultak, és a felnőttebbé válás lendülete is visszafogottabb lett, minden szeptember elején jó visszaemlékezni, felidézni az első iskolai napot, amikor élére vasalt egyenruhákban és telve szép reményekkel felsorakoztunk a nemzeti lobogó alatt.

Képekkel itt!

2017. augusztus 25., péntek

„Ahol az ízek a régiek”, ott kolbászt is árulnak


Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (most viszont, alkalmazkodva mai témánkhoz, kiegészítettük egy félmondattal). Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A Százéves cukrászda kuncsaftjai legtöbbször a hely patináját dicsérik, aztán a kávéját (!), ám amint a bejegyzésekből kiderül, az 1960-as évek elején a vendéglátóegység valami teljesen merésszel is megpróbálkozott. Mondhatnók, tett egy kísérletet, és kínálatába nemes egyszerűséggel beemelte Gyula városának leghíresebb falnivalóját, a kolbászt.

Ügyes döntés, jó húzás volt, az írott formában megőrződött vélemények legalábbis ezt támasztják alá. Az édesszájúak kimondottan örültek annak, hogy kolbászt is ízlelhetnek a különleges biedermeier környezetben.

Hogy meddig tartotta magát 1960. évi újításához a Százéves, nem derül ki a vendégkönyvből. Talán nem túl sokáig, hisz egy idő után elfogynak a vonatkozó utalások, senki nem tesz említést a cukrászdában árult kolbászról. Persze az is előfordulhat, hogy a Békés megyébe látogatók hozzászoktak ahhoz, hogy itt még a cukrászda is kolbászból van.

A régiségek mellett az újítás, a „gyulai kolbász” is megérdemli az országos érdeklődést! – írta 1960. március 3-án egy névtelen, miután januárban az első ilyen bejegyzés megszületett. Egy hónappal később, április 6-án egy másik anonim is teljesen el volt ájulva a felhozataltól, amikor a következőket papírra vetette: „Itt található a legfinomabb gyulai kolbász”.

Virág Etelka 1960. szeptember 25-i hozzászólásából pedig az is kiderül, hogy a felszolgált hústerméket még csak nem is mástól vásárolták, hanem maga a cukrászdavezető gyúrta.

A hölgy így fogalmazta meg benyomását: „Gratulálok a főnök remekművéhez, a gyulai kolbászhoz”.

Mi is, utólag.


2017. augusztus 23., szerda

Boszorkányok asztala


Szörnyülködtünk egyet a Honvéd lakótelepen

Az ember mindig és mindenütt találkozik furcsaságokkal. Néha még meg is ijed tőlük.

Persze nem azért látogattam el az egykori Kuznyeck, a mai Honvéd lakótelepre, hogy nagyítóval keresem meg azt a valamit, amitől halálra rémülhetek, de ha már beleütköztem, lefényképeztem az örökkévalóságnak. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy a városi térinstalláció halhatatlanságához kelleni fognak az én fotóim.

Mert ezzel a találmánnyal is ugyanaz a helyzet, mint a betonból öntött virágtartókkal: stabil és strapabíró, kétszeresen is ember a talpán, aki szét tudja szedni.

De hogy miről is van szó? Egészen pontosan én sem tudom, csupán hozzávetőleges magyarázatot adhatok. Legkifejezőbben azt mondhatnám, olyan mint a… Mint A hallgatás asztala (lásd Constantin Brancusi világhírű asztalát). A folytatást pedig Önökre bíznám, ha korrekt szeretnék lenni. Feltételezem, a környékbeliek, a „kuznyeckiek” használják is valamire. S erről olvasóink is azonnal meggyőződhetnek.

Szóval ez a valami ott, a Kuznyeckben, távolról vicces boszorkányasztalnak tűnt, amit csinos kis ülőalkalmatosságok (összesen hét a hét gonosznak!) vesznek körül, hogy az, akinek éppen játszadozni van kedve, ne állva lásson neki. A részletes leírás pedig bizonyára ismert: a középső szerkezetet, az asztallapot (ezt este mindig hazaviszik, hogy ne lopják el) meg kell pörgetni, s miután leáll, megmutatja a jövődet, megjósolja, mekkora szerencsétlenség vagy éppenséggel mekkora szerencse vár rád. Amennyiben jól emlékszem, pontban éjfélkor kell ezt csinálni, kizárólag akkor kapsz csak helyes választ. Délután hiába is ülnél le az asztalhoz, hiába hoznád mozgásba, mert pofátlanul félrevezetne.

A nagy melegben az is átvillant az agyamon, hogy biztosan szökőkút.

De aztán közelebb mentem, és azt láttam, hogy az illető utcai bútorzat inkább alkalmas uzsonnázásra, kártyázásra, sakkozásra, a civilizált társasági élet művelésére, mintsem paranormális jelenségek elkövetésére (nem is tudom, miből gondoltam, hogy annak idején a Kuznyeckben csak úgy, nyilvánosan bárkinek varázsolnia lehetett). Időközben a reggeli kávézás lehetőségét is elvetettem, mert amikor ezt a közösségi helyet kialakították, ébredés után megengedhetetlen lett volna kiülni a térre egy csésze fekete mellé, s ott elfecsérelni a pártállam drága idejét. Hát nem. Ilyen megfontolásból vált esélytelenné a boszorkányasztal elmélete is.

Úgyhogy közelebb mentem, egészen közel, szó szerint fölé hajoltam, hogy kipróbáljam, milyen lehet elfogyasztani a Kuznyeckben, a későbbi Honvédben a hamuban sült jó magyar tepertős pogácsát. Ekkor derült ki, hogy rossz, mert az asztal valójában nem is asztal, inkább szeméttároló, amiről nem is tudom, ki tehet, ha nem az ott lakó, aki beledobálta a hulladékát, hogy aztán semmire se tudja használni a hasznos kikapcsolódásának szolgálatába állított alkalmatosságot. Mert azt nem hiszem, hogy van annyira erős gyomra bárkinek is, hogy körbeülje és nézegesse a szemetet.

Kérdezném tehát: mi értelme volt ezt a bűnt elkövetni?


2017. augusztus 20., vasárnap

„Ahol az ízek a régiek” (2.)


Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük. Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

Mai idézetünket remélhetően senki nem érti félre, hanem épp ellenkezőleg, sokakat megnevettet.

Egy magát nemes egyszerűséggel gyulai úrfinak nevező cukrászdavendég a következőket jegyezte be tréfás kedvében (és versbe foglalva) a Százéves vendégkönyvébe:

„A pincér öltözetét kéne megújítani.

Rövid nadrág helyett hosszút vegyen

S hogy a kedve is jobb legyen”.

Jóllehet a névtelenségbe burkolózó poéta sorait nem látta el évszámmal, a háromsoros előtt álló, és az utána következő vélemény datálása alapján arra következtethetünk, hogy költeménye 1961 nyarán született. Arra nézve viszont nincsenek ötleteink, hogy a pincér miféle rövidnadrágban szolgálhatott fel a híres Százévesben. Talán olvasóink közül valaki még emlékszik azokra az időkre, s bennünket is fel tud világosítani a formabontó egyenruha dolgában.


2017. augusztus 18., péntek

Nem e világi dolgok

A vasútállomáson láttuk

Nyáron szép, mert színes, télen ronda és szürke, kézi hulladék tárolására alkalmas edénynek használja az ember, néha hajléktalanok, macskák és kóbor kutyák alszanak benne. Mi ez? 

Ez a betonból öntött virágtartó, amellyel szovjet mintára a szocializmus tette élhetetlenebbé önmagát a keleti blokkban, arra hivatkozva, hogy az egységesített kemény rendszernek uniformizált kemény városdíszekre van szüksége (pedig frászt, olcsón előállították, és ennyi). Volt, hogy bírta a terhelést, máig ép, és úgy tűnik, megsemmisíthetetlen, atombombával sem verhető szét (a fajtáját biztosan az NDK-ban gyártották), de volt, hogy néhány év alatt a teljes találmány szétporladt.

Nem tudom, örülnünk kellene-e a pusztulásnak, hisz a széttöredezetteket is sokáig viselték még a közterek, funkciójuk már nem volt, kivéve az, hogy tartották a lelket a szocialista betonvárosban, beleillettek a betonképbe. Balassagyarmaton, Salgótarjánban, Szolnokon és Tatabányán találkoztam még velük nagy számban az elmúlt években, mostanság pedig Gyulán is felkeltették a figyelmemet, amin nem is csodálkozom. Az lenne a meglepő, ha pont Békés megyébe nem jutott volna a mindenkire ráerőszakolt betoncsodából.

Szívesen megkérdezném az akkori városi főépítészt, mi a véleménye erről a csúcstermékről. Nem hinném el, ha azt mondaná, hogy amikor kihelyezték, még szép volt, időközben csúfult meg. Ezt már csak azért sem hinném el, mert láttam néhány újat is, és láttam a képeket, amik a panelrengetegek átadását örökítik meg. Ha jók az információim, nincs elveszve az ügy, hisz létezik már olyan festék, ami hathatna rájuk. A fővárosban lelkes és önkéntes művészetis diákokkal gyógyítgatják tehetségápolás címszó alatt a népköztársaság örökség okozta sebeket. Jászberényben a szintén betonból emelt víztorony alját tették valamennyire elviselhetővé némi sminkkel (az ember ne emelje fel a tekintetét, ne nézzen az ég felé, s akkor nem látja a borzalmas folytatást).

Aki viszont szereti a betonból gyúrt virágtartókat (valamiért, talán azért, mert az ifjúságát konzerválják, vagy egyszerűen csak azon okból, mert a csúnyát szereti), az most összecsaphatja a két kis tenyerét, hisz elárulom neki: egyelőre semmi remény arra, hogy az öntöttbetonkelyhek végleg eltűnjenek a föld színéről, hisz a szocializmus ilyen tekintetben bizony előrelátó volt, és nem öt évben, hanem ötvenötben gondolkodott. Annyi virágtartót gyártottak le ugyanis betonból, hogy ötvenöt évig még simán ki tudnák elégíteni a teljes ország erre irányuló szükségletét. Akit érdekel: vannak helyek, ahol még árusítják. Például az egyik pályaudvaron! Jelképes összegért, lukas zsebekhez méretezve.

És mivel valami széppel szeretném mai jelentésemet befejezni, megjegyezném, nyáron annyira nem is zavarnak, hisz egy-egy ilyen monstrumba olyan virágkompozíciókat terveznek és ültetnek bele a gyulai kertészek, hogy sokszor el sem hiszem, hogy evilági dolgot látok. Javasolnám, sétáljanak, biciklizzenek el Önök is az állomásig, nézzék meg élőben, milyen gyönyörűek. Útközben is legyenek figyelmesek, mert a sugárúton, miközben ötvenöt éve erre haladt a kamion a szállítmánnyal, a sok-sok virágtartóval, itt-ott lepotyogott egy-két beton a fedélzetről, és jól beleragadt a fűbe, mert azóta is ott van, bírja a strapát, ellenáll a változásoknak, és szaporítja a szabadtéri múzeumi tárgyak számát.


2017. augusztus 17., csütörtök

Sissi, a sokarcú


A Csigakertben hallottuk

Kit ábrázol a gyulai Erzsébet-szobor? A kérdésre sokan sokféle választ adtak a Csigakertben.

Az idei nyár is egyértelművé tette, hogy a gyulai szállodaváros egyik legkedveltebb kikapcsolódási pontja a Csigakert (ezt a lapunkban közölt tudósítások többször is megerősítették), ezen belül pedig az Erzsébet-szobor körüli pihenő.

Az is bebizonyosodott, hogy a Sissit mintázó térplasztikához nem csupán díszítőelemnek kerültek ki az ülőalkalmatosságok, hanem határozott céllal, hisz használati (tárgyi) és szellemi értékük is van.

Persze nem volt mindig mindkettő foglalt, amikor arra jártunk (naponta többször is), egyikük viszont biztosan. Akik pedig helyet foglaltak rajta, pihentek is, meg nem is, olyan értelemben, hogy idejük nagy részét itt elmélkedéssel töltötték, miközben tekintetük a kompozíciót pásztázta. A gyönyörű összképet.

A kérdés, amely mindannyiszor elhangzott: ki volt ez a nő? A válaszadók pedig mindig tudták, hogy ki. Mindenki szerint másvalaki.

Éspedig Erzsébet volt

1. a park letéteményese (egyfajta főkertésze, mecénása),
2. a fürdő első tulajdonosa és igazgatója,
3. a gróf felesége, a hercegnő,
4. a román királyné,
5. az az erdélyi grófnő (vagy királynő), akiről filmet is forgattak, mert nagyon szerette az elesetteket, a szegényeket és a magyarokat, akiket ő telepített be Gyulára, ahol a kastélyban lakott, amikor a férjével idejöttek vadászni,
6. Magyarország királynője, Szent István felesége.
Akadt, aki azt mondta, Erzsébet egy olyan Habsburg királyné volt, aki magyarnak vallotta magát, sokszor járt Gyulán, ahol gyakran időzött a szobor mögött látható fa alatt, amit ő ültetett.

Mert a történelem már csak ilyen, csöppet sem unalmas és véges, inkább hajlékony és határtalan, tetszés szerint idomítható: azzá tesz mindenkit, aminek látni szeretnék.  


2017. augusztus 15., kedd

Apa mindenekfelett: mélabús magyar költészet világzenére és tánckarral


Szabó Balázs férfiközpontú története fájhat a nőnek

Szabó Balázs zenéje és a Magyar Állami Népi Együttes gyulai fellépése sokak érdeklődését keltette fel. A július 9-i tószínpadi előadás azonban mégsem hozta meg azt az áttörő sikert, amelyre számítani lehetett. Ám nem azért, mert a művészek csapnivaló előadást mutattak be, hanem azért, mert elérzékenyítettek.

És talán azért sem, mert amit a budapesti együttes bemutatott, túlszárnyal a hagyományos népi táncjátékon. Az apám ablakából az ég elsősorban költészet, amit most a kortárs tánc nyelvén láthattunk. Volt benne bábjáték, és volt benne tradícióápolás is. Zenéjét és szövegét Szabó Balázs írta, rendezőként is ugyanő mutatkozott be a nagyérdeműnek.

A történet az apának a fiúgyermekek életében betöltött szerepét boncolgatja. Női szemmel nézve fáj is, amikor elhangzik, hogy az anya a végtelen szeretet, a gondoskodás, de azért mégis az apa az, aki végigvonul, és csendjével, cigarettaillatával, titokzatos, szinte isteni kvalitásaival betölti a füstszínű teret. Ő a példakép, a kisfiú őt utánozza minden mozdulatában, hozzá hasonul. A tükörből is az apa néz vissza, nincs menekülés. A fiúgyermeknek ez az élete, ez a sorsa, őt lesi minden mozdulatában, ő a kezdet és a vég.

A táncjáték, amely a falusi környezetből átvezet a városba, csupán jelzésszerűen őriz meg népi elemeket, ezeket vegyíti a szalontánc és a balett jegyeivel, ezzel is jelezve, mit lát az apa ablakából a fiú, ha kitekint rajta. Már nem azt, amit régen. Nyugalmat, természetközeliséget szinte egyáltalán nem, a gyermekkori horgászatok is elhalványulnak, a békák és egyéb vízi élőlények felegyenesednek, talpra állnak, szoknyát és nadrágot öltenek, metrók és villamosok után rohanó, városiasodó félparaszt polgárokká formálódnak a komor tömegben. Ugyan még magukban hordozzák felmenőiket és az ő kultúrájukat, de már csak nyomokban, egyre halványabban. Minden csupán egy váz, még a vászon nélküli esernyő is, hasznavehetetlen modern kori vívmány. A multifunkcionális, mindenre használható, cirkuszi mutatványra és rúdtáncbemutatóra egyaránt megfelelő egydarabnyi díszlet sem lenne több a semminél, ha nem állítaná kihívás elé a népi együttes tagjait, akik a szerkezet két ellentétes oldalán egymás tükörképeként járják el táncukat. Zseniális, ahogyan a párhuzamosságot betanulták, amiként tizedmásodpercre pontosan másolják le párjuk mozdulatait.

A végtelenbe kiterjedő, s az emberiség történetében folyamatosan ismétlődő, minden egyes halállal és születéssel előröl kezdődő apa és fiú históriáját egy jelzésszerű ablakból nézhetjük végig, amely értelmezést és funkciót is vált, mert sokszor tűnik inkább tévé-, vagy ha nagyon aktualizálni akarunk, intelligens táblagép- és okos telefonképernyőnek, néha féltve őrzött fényképalbumnak, belőle jönnek elő a figurák, akik kifogástalan, tűpontosan összehangolt műsorral kápráztatják el a nézőt. Produkciójukba művészi erővel épülnek bele a jelképek (a bakancs, a víz, a halász, a madár, az életfa, a bot, a kép a képben). Épp emiatt szerethető ez a társulat.

A Magyar Állami Népi Együttes sosem okoz csalódást, ha arról van szó, hogy meg kell mutatni, mi a művészet. Előadásaik kivétel nélkül magas színvonalúak, szimbólumokra épülők, esztétikusak, kidolgozottak, jól kigondoltak és elgondolkodtatók.

A pestiek pedig ezúttal is feladták a leckét, nem csupán a vidéki műkedvelőknek, hanem saját maguknak is. Hisz a mobilváz, amelyre felépül a történet, gyakran kap túl nagy jelentőséget a műben, megbénítja a folyamatosságot, állóképet eredményez, összezavar. Aki nem a nézőtér közepén foglalt helyet, pont azt nem látta, amit kellett volna: az összképet. Csak a rámából, képeskönyvből kihulló részletek jutottak el hozzá, itt-ott egy-egy láb, kéz, fej, lelki szemeivel ezekből rakhatta össze a kompozíció egészét. A megbocsátható technikai baki azonban belefért a nyáresti szórakozásba.

A múltba tekintést erősítő kellemes tónusok és koreográfiák amúgy is minden tévedést feledtettek. A kisfiút egy bábfigura alakította, és ezzel összművészeti jellegűvé emelte a darabot, a filmbejátszás viszont az 1970-es éveket, a régit, az elavultat, a recsegő-ropogót hozta vissza napjainkba, hogy a felnőtté vált, időközben megöregedett fiú általa közvetítse felénk emlékeit. Ez a megoldás sajnos nem találta meg a helyét az alkotásban, Gyulán biztosan nem. Éppúgy, mint az ablakkeret, egy idő után zavaróvá vált.

Volt még valami, ami egyeseket láthatóan elszomorított. És ez maga Szabó Balázs. Hisz aki érte váltott jegyet a tószínpadra, nem járt jól, ebben a felállásban őt ugyanis nem hallhatta, ellenben találkozhatott Szoboszlai Balázs és Bognár Szilvia énekhangjával. Zenéből is kaphatott élőt is, meg gépit is, és a kettőt együtt is meghallgathatta. Az alternatív muzsika mindenesetre beleillett a környezetbe, s ha akadt olyan jegyvásárló, akit a tánc nem érintett meg, nem kellett azzal hazatérnie, hogy nem azt kapta, amit várt. Az üzenet és a tanulság ez: tessék csak lassan gyulaiként is hozzászokni a 21. századi értelmezésekhez, tessék elszakadni a csipkés-törékeny polgári világtól, tessék megtanulni, hogy a művészet az művészet, nem szappanopera.

Az előadás megszületésének körülményeiről és személyes indíttatásáról Szabó Balázs azt nyilatkozta: nem tagadja, hogy saját életéből, megtörtént eseményekből merített ihletet. A többi költészet, kisebb mértékben dráma. A dallamsorok mélabús hangulatát a darabban vicces jelenetek oldják fel, a nők boszorkánnyá változnak, a férfiak hétköznapi hősökké, akik a remélt és várt kanásztánc helyett nem túl nagy lelkülettel próbálják felásni a kertet, de nem igazán megy nekik, inkább legurítanak egy kupica pálinkát, és elsietnek mulatni. Mennyire ismerős…

Az apám ablakából az ég című produkcióban a tréfákkal oldott szomorkás alapmotívumban nincsenek konfliktusok, nincs finálé, mert a befejezés egyben kezdete is az újnak, ez pedig felelevenítése a réginek. A fiúnak is lesz egy fia, s neki is lesz majd egy másik, ami közös bennük, hogy mindenikük az apa nyomdokaiba lép. A tömény színházzal és könnyed szerelemmel dúsított táncmű elsősorban a szemre, utána az érzelmekre hat, sikeresen, mert néhányan Gyulán is elsírták magukat. A könnyek elerőtlenítették a tapsot, amely ennek folyományaként nem eredményezett ráadást.


2017. augusztus 11., péntek

Gyulaiságunk: Becsy András, Sándor László és Pfeff Márton a Ladics-házban


Egy író, egy fotográfus és egy zenész válaszolt Fodor György gyulaiságunkkal kapcsolatos kérdéseire július 10-én, csütörtök este az Értékeink alcímű beszélgetés-sorozat keretében a Ladics-házban.

Megmutatták a kultúra gyulaiságát

Kiss János, a Gyulai nyár című rendezvény július 10-i összejövetelének szervezője a Ladics-házi est bevezetőjében elmondta, az Erkel Ferenc Nonprofit Kft. célja, hogy a Gyulára látogató turistáknak megmutassa, milyen kulturális élet zajlik a városban. Számba véve a jelenlévőket azonban azt tapasztalta, a legtöbben gyulaiak, az eredeti szándék ennélfogva mellékessé vált.

Amikor először meglátta a Ladics-ház udvarát, folytatta Kiss János, azonnal megfogalmazódott benne, a hely olyan típusú rendezvényekért kiált, amelyek összehozzák az irodalom és a művészet különböző ágainak képviselőit. A borkóstolóval kiegészített július 10-i találkozóról pedig ennyit osztott meg a közönséggel: az ötlet otthoni csendes magányában merült fel benne. Arra gondolt, olyan barátokat kéne összetoboroznia, akik egyazon korosztályhoz tartoznak, együtt szocializálódtak és együtt indult el a karrierjük. Így került be a meghívottak közé Becsy András kétkötetes szerző, Sándor László, akit zenészként ismert meg, de ma már fotóművészként kell bemutatnia, és Pfeff Márton basszusgitáros, aki több zenekarban is játszott már, ezek közül a legfontosabb, amelyben a legtöbbet mozog, a Borsodi Blues Collective. A három fős körbe két közreműködőt is meginvitált: Beszterczey Attila színművészt, hogy részleteket olvasson fel Becsy András könyveiből, és Fodor György magyar irodalom szakos pedagógust, lapunk munkatársát, hogy irányítsa, vezesse a beszélgetés fonalát, legyen az est alfája és omegája.

Gyulainak lenni és maradni

A Ladics-házi vendégek kibontakozása előtt a publikum egy ügyesen kifeszített vásznon megtekinthette Sándor László fotó-összeállítását, és közben meghallgathatta Pfeff Márton gitárjátékát. Ezt követően Fodor György megjegyezte, történelmi pillanatok következnek, majd miután bevallotta, hogy lokálpatrióta, megkérdezte, mit jelent a meghívottaknak Gyula, mit jelentett régen, mit jelent ma.

Elsőként Sándor Lászlóhoz fordult. A fényképész arra tért ki, hogy mindenekelőtt emberekhez, arcokhoz köti a helyet, a barátjaihoz, másodsorban az Élővíz-csatornához, amelynek a partján felnőtt. Ugyanitt nőtt fel Márton is. A zenész arra emlékezett vissza, mennyire jó volt közel lakni Lacihoz, mert nem kellett messzire cipelni az erősítőket. András a belvároshoz kötődött, a belváros volt a mindene, és ezen belül is a 4-es ábécé, amely a lakásuk alatt helyezkedett el, ahol naponta vásárolt, név szerint mégsem ismerte.

Mielőtt még a nosztalgia fonalába teljesen belebonyolódott volna a társaság, Fodor György afelől érdeklődött, miért jönnek vissza Gyulára az emberek, a helyi születésűek, megragadható-e valamilyen formában a gyulaiság. András szerint nem biztos, hogy visszajönnek, de az tagadhatatlan, hogy Gyula egy nagyon speciális város, a Tiszántúl kincsesládája, amelynek falai között teljesen más felnőni, mint a többi városban. Például azért, mert van itt egy vár, ami egy nagyon fontos tényező, jóllehet éveken át ő sem vette észre. Fontos, mert a messze földön is híres mesés település az erőd körül létesült, mindenik szálával hozzá kötődik, ragaszkodik, nélküle nem létezne. Egyik német ismerőse csodálkozott rá egyszer, hogy ide, a síkvidék közepére miért építettek várat, hisz nálunk csak magaslatokon látni ilyet. Becsy András szerint ez is sokatmondó.

– Meghatározó tehát a tér, és meghatározó az idő, amelybe belenőtök. De vajon meghatározó-e, hogy voltak-e példaképek, akik elindítottak titeket a pályán? Így Székely László, akinek van egy bankelőtti lábnyoma, kis köve. A baráti egymásra találásból fakadt-e bármi is? – fogalmazta meg az újabb személyes vallomásokat elindító gondolatát Fodor György.

A buta rockon túl 

Mártonnak erről azt jutott eszébe, hogy mind Gyulán, mind Békéscsabán rendkívül pezsgő volt a zenei élet annak idején. Izgalmas, érdekes és egyben minőségi muzsikát többen és többféleképpen is játszottak, ezek közül kiemelkedett a Névtelen Nulla, a Kamarilla és a kísérletező Abigél. Tudva, ismerve más régiók zenei világát, ahol a buta rockon kívül nem szólalt meg egyéb, Gyula szigetet alkotott, itt a muzsikusok testközelben játszottak. Az ő indulását ez a gazdag adottság határozta meg, nem a véletlen, vélte Márton.

Felidéződött Sándor László 2012. évi Zene című tárlata is, amelyet Kukár István nyitott meg. Ennek mentén Fodor György azt szerette volna megtudni, le lehet-e fotózni a zenét, van-e köze a hullámokhoz. László erre kicsit magába szállt, és felidézte: a Zene története azzal indult, hogy Zuglóban, ahol jelenleg él, havonta egyszer lejárt egy dzsesszklubba fényképezgetni. A látogatásokból és részvételekből összegyűlt egy jelentős mennyiségű anyag, amelyek között bemozdult képek is akadtak szép számmal. Ezek fejezik ki leginkább a zenét. A zenész mozgása. Ilyen egyszerű. Aztán hozzátette: a monokróm technikát nem azért részesíti előnyben, mert kvázi művészibb, hanem azért, mert a szín elviszi a figyelmet. Képei csak akkor nem fekete-fehérek, ha maga a szín többlettartalmat hordoz, van kiemelt értelme.

Egy monokróm világ

Becsy András ettől kicsit másképpen látja ma is a világot, ezért amikor fedőlapról van szó, gyakran mond ellent Lászlónak. Régóta ismerik egymást, első könyvének borítójára is Sándor Lászlótól kért fotót, színeset, mert a kiadója francia licensz alapján nem fogad el másmilyen fényképet. Ebből adódott köztük a vita, s a felvetés, hogy a kiválasztott monokróm fotót nem-e lehetne kiszínezni.

Pfeff Mártonnak a Békéscsabai Jókai Színház biztosította eddig a legváltozatosabb feladatokat, már ami a műfajok, a stílusok és a feladatok sokaságát illeti, de dolgozott már hajón is, ahol szintén mindent tudni kellett, és életében egyszer egy nyíradonyi lakodalmat is bevállalt. Többet nem művel ilyet. Ami jelenleg kielégíti, az a Borsodi Blues Collective, az új irány pedig az ambientális zene, amelyből Beszterczey Attila felolvasása után adott egy kis ízelítőt. A diófa alatt kifeszített vászon is kapott még egy lényeges szerepet, amikor egy 1996. évi házikoncert máig rejtve maradt árnyalatait vetítették le a nagyérdeműnek. Néhányan magukra is ismertek a régi Abigéles felvételen, néhányan már nem.

Az Abigél kapcsán Szabó Magda írónő is szóba került, akihez Becsy Andrást rokoni szálak kötötték. Mint mondta, csak kétszer találkoztak, az első részleteire nem is emlékszik, a másodikra a csabai színházban került sor Az a szép fényes nap című dráma bemutatóján. Nagyapja halála után a családtól örökölt ugyan pár levelet, az írói hagyaték azonban nem befolyásolta pályáját. Szerzőként több folyóiratban publikál, ám egyik csoportosulásba, egyesületbe sem tartozik, noha a jelen épp azt követeli, hogy egyetlen klikknek, tömörülésnek légy a tagja. És igen, Shakespeare iránti érdeklődését Szabó Magdának köszönheti.

Hát igen, az anyagi sikerek...

A három gyulai végül azt is kifejtette, hogy sorsának alakulásával elégedett, sikereivel is, ha ismét választhatna, akkor is maradna jelenlegi hivatásánál. Egyikük sem hiszi azt, hogy pályát tévesztett. László ugyan irigyli festőtársait a megjeleníthető végtelen tematika miatt, átigazolni ellenben nem akar. András gitározni tanul, és már tud hat akkordot, de nem készül előadóművésznek. Ellenben: színházi zenés produkcióban szívesen vállalna szövegírást, annak reményében is, hogy „anyagi” sikerekben picit utolérje Andrew Lloyd Webber musicalszerzőt.

A kötetlen beszélgetés és borozgatás előtt a meghívottaknak azt kellett még elárulniuk, ki az, akinek elsőként kikérik a véleményét munkájukról. Becsy András Pécsi Györgyinek, a Kortárs című periodika szerkesztőjének mutatja meg először az írásait, Sándor László önmaga dönti el, mit tart közlésre alkalmasnak (persze kikéri fotós kollégáinak véleményét, többek között munkatársainkét, Rusznyák Csabáét és Pénzes Sándorét), Pfeff Márton pedig, amennyiben teheti, akkor mindenkihez eljuttatja újdonságait, és egyedül is kiáll muzsikálni, nem tart a kritikától. Szokásaiban, módszereiben tehát biztosan különbözik a három gyulai gyulaisága, ha származását nézve nem is. 


2017. augusztus 8., kedd

Kié volt az emlékkönyv?


Az újvidéki dalkör gyulai kapcsolatait keresik

Lapunk olvasóinak segítségét kérjük annak felderítésében, lehetett-e bárminemű személyi kötődése Gyula városához az egykori újvidéki Polgári Magyar Daloskörnek. Aki tudja, jelentkezzék!

2010-ben egy budapesti antikvárius könyveket vásárolt Gyulán, többek között Tolnay János Noviszádi Polgári Magyar Daloskör Emlékkönyve (1897–1938) című kötetét, amit 2010 áprilisában egy budapesti könyvaukción jó áron eladott.

Ennek kapcsán kereste meg a Gyulai Hírlap szerkesztőségét Wagner Károly, aki úgy gondolja, az emlékkönyv nem véletlenül került városunkba, hanem annak köszönhetően, hogy egykori tulajdonosa szoros kapcsolatban állott az újvidéki kórussal, amelynek egyik alapítója és elnöke a levélíró nagyapja, dr. Wagner Károly, Újvidék 1914 és 1924 közötti tiszti főorvosa volt.

Wagner Károly úr megkeresésében Tomka Lászlóra is hivatkozik, aki a Szabadkán kiadott Magyar Szó 2007. október 19-i számában felsorolta az alapítók neveit, és úgy véli, egyikük biztosan rokoni szállal kötődik Gyulához, ha nem is itteni születésű. A lapban említett személyek a következők: Győri László, id. és ifj. Szalkay János, Szalkai Pál, Takács Gyula, Simon Nándor, Uglyesics Milutin, Seidel Péter, dr. Belohorszky János ügyvéd, Zambauer Ágoston, Harsányi Elemér, Harsányi Kálmán, Lovrekovits Ferenc, Wachtl Imre, dr. Wagner Károly, Nagy Sándor, Hainiss Gyula és Tomán Sándor.

Keresési támpontként felvetettük a Gyulához és az Erkel családhoz kötődő országos dalárdamozgalmat, az időnként megrendezett kórustalálkozókat és a régi idők emberének kapcsolatrendszerét, ám ez is elenyésző támpont annak a személynek a felderítésében, akiről semmit sem tudunk, csak annyit, hogy volt egy újvidéki albuma, amin évekkel ezelőtt túladott.

Az elsőszámú kérdés tehát, amelyre választ várunk: kié volt a Gyulán 2010-ben vásárolt emlékkönyv? A második: milyen kapcsolatban állt a daloskörrel a díszes kiadvány akkori tulajdonosa?

Amennyiben vannak erre vonatkozó információik, kérjük, keressék meg szerkesztőségünket.


2017. augusztus 4., péntek

„Ahol az ízek a régiek”

Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Új sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük. Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A kordokumentum értékű véleménytárat Jánosi Imre cukrászmester (és kerékpárversenyző!) ajándékozta az archívumnak 1971-ben. És bár a vendégkönyvbe nem írt minősítést saját készítményeiről és a kiszolgálásról (ezt megtették helyette a kuncsaftok), 1947. október 1-jén a következőket fogalmazta meg Visszaemlékezéseim címmel:

„1907-től 1945-ig voltam tulajdonosa e cukrászdának, de sok munkám között nem tudtam felfedezni muzeális értékét és szépségét. 1947-ben megvette tőlem Jánosi Imre feleségével, Feledy Liával. Művészi érzékükkel hamarosan felszínre hozták régiségi jellegét, melyet szakértő egyének dicsérete követett, és így a kedves vendégek elismerésével kapta a Százéves cukrászda nevet. Ódonsági muzeumális értékét ma féltő gonddal őrzik.

Most búcsúzom e cukrászdától, melyhez oly sok szép és boldog emlékeim fűződnek, melyeket kedves vendégeimnek szeretettel köszönhetek.”

Idézett gondolatait a mestercukrász egy kisebb papírlapra jegyezte fel, vagy egy korábbi vendégkönyvbe, ahonnan a későbbiekben kivágta, majd beleragasztotta a levéltárnak szánt ajándékkötetbe, amelyből a „köszönömök” számos izgalmas változata kívánkozik a Gyulai Hírlap olvasói elé (akadt, aki még verset is komponált a cukrászda asztalánál). Mi eleget teszünk ennek az óhajnak, és lapunkban időnként helyet biztosítunk egy-egy izgalmasabb, mosolyt fakasztó, vagy éppenséggel ledorongoló értékelésnek.

U. i.: A hiteles ízfokozás kedvéért nem vennénk rossz néven, ha olvasóink kisegítenének bennünket egy-két régi, régebbi, új, vagy akár egészen friss „százéves” képpel. 

A felhasznált képek forrása: Halmos Béla fényképe 1958-ból a katolikus plébániatemplom tornyából (MNL Békés Megyei Levéltára)és dr. Földvári Árpád felvétele Jánosi Imre mestercukrászról (Hungaricana, évszám nélkül)


2017. augusztus 2., szerda

Tévedni emberi dolog, de a nemzetközi porondon megengedhetetlen


Kísérletezett a Harag György Társulat a Shakespeare fesztiválon

A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata Shakespeare Tévedések vígjátéka című darabját hozta el a nemzetközi gyulai fesztiválra. A darabot a tószínpadon adták elő július 16-án, vasárnap.

Félórás csúszással álltak színpadra a Szatmárnémetiből érkezett művészek vasárnap este. A kezdésig teljesen besötétedett, ami javára vált az előadásnak, a kellemesnél kicsit alacsonyabb hőmérséklet azonban épp ellenkezőleg, hisz már a szünetben sokakat hazazavart.

A Harag György Társulat tavaly mutatta be Benedek Zsolt új Shakespeare-fordítására épített darabját, a Tévedések vígjátékát a hagyományostól kicsit eltérő előadásmódban. A teátrum honlapjáról kiderül, a rangos romániai rendezőnek, Bocsárdi Lászlónak ez az első szatmári munkája, egyfajta kísérlet, ami kockázatot is jelentett. A társulat képességeinek ismeretlensége ugyanis számos problémát előhívhatott, amiként ez be is következett.

Shakespeare alaptörténetét bizonyára minden színházba járó és irodalomkedvelő ismeri, ezért (és a terjedelmi korlátok miatt) ennek részletezésétől eltekintek. Az sem titok, hogy a tévedés, amely életben tartja a darabot, egyértelműen Shakespeare zsenialitásának köszönhető. Bravúros megoldásait még egyetlen színműíró sem tudta túlszárnyalni, pedig a működése óta eltelt jó pár évszázad. Annyira életképesek és kimagaslók, hogy bárhol bármikor önmagukban is megállják a helyüket, nem szükséges hozzá sem díszlet, sem jelmez. Amennyiben viszont színre kerülnek, és így előszóhoz, előadókhoz kötöttek, elkerülhetetlen a színészi teljesítmény. Az a feltétel, az az egyetlen egy, ami a vasárnapi előadásból hiányzott.

A tószínpadon tapasztalt lendületlenség, a rengeteg álló, bekövesedett helyzet képtelennek bizonyult fenntartani a jövőbe tekintő rendezést. Néhány kivételtől eltekintve a szereplők nem tudtak azonosulni szerepeikkel, nem lelkesedtek azért a feladatért, amit rájuk bíztak, inkább megrögzötten ragaszkodtak szokásos manírjaikhoz, és nemhogy kiléptek volna régi önmagukból, inkább halmozták, mélyítették a holtpontokat. A vígjáték inkább kínjátékká vált ettől, és számos olyan pillanatot generált, amikor csak azt az egyet akartuk, hogy végre legyen vége.

Csapatjátékot és összjátékot ezúttal nem kaptunk. A szájak nem nyíltak ki rendesen, a szemek nem nedvesedtek be az átéléstől, a sírás nem járt könnyel, és a düh sem tombolta ki magát. Egyetlen percig sem hittük el, hogy amit látunk, az a valóság. Hogy ilyesmi is megtörténhet a fesztiválon. Volt persze olyan jelenlévője is a társulatnak, aki vitte, cipelte, vonszolta volna magával a többieket, de sajnos ehhez sem volt elegendő energia, a semmiből mindig előbukkant egy akadály, amelybe mindenki belebukott. A lábak belefáradtak a teherviselésbe, a testek összeomlottak.

Úgy tűnik, a Harag György Társulat nem nőtt még fel a kortárs darabokhoz, nincs meg hozzá a kellő gyakorlata és rafinériája. A kortárs vígjátékhoz sajnos egyáltalán. Nem vált be az a próbálkozás sem, hogy a modernséget majd megalapozza a minimalizmus, a dekoráció teljes hiánya (érdekes, mert a produkciónak díszlettervezője és díszlettervező asszisztense is van!), az utcai szerelés, amely megragadt a klasszikus újraértelmezések szintjén, nem lett eléggé bátor, sem sokkoló, sem mai, sem stílusos, és az átírt, közérthetőbbé szerkesztett szöveg sem érte el azt a szintet, hogy a hiányokból fakadó hibákat elsimítsa, észrevétlenné tegye. A reneszánsz, a barokk és a mai köznyelv között lavírozó sor- és gondolatfüzér a sikertelen összefonódást képviselte. Furán hatott, hogy a jelen alvilági emberei kacifántos és finomkodó körmondatokban fogalmaznak, ám itt-ott még ez is elfogadható lehetett volna, ha akad, aki hitelesen elő tudja adni.

A szatmárnémeti magyar színház Tévedések vígjátéka című előadása másfél év után is kiforratlan, és ha ennyi idő alatt nem történt vele semmi jó, akkor már nem is fog. Mindezt messziről láttuk, és talán ez is nehezítette a tisztánlátást, mert a színpadra felkerült még egy színpad, egy kisebb méretű pódium, valószínűleg az egyedi megvilágítást biztosító reflektorok helyigénye miatt, ami inkább rontott, mint javított a katarzis lehetőségén. A játék egésze elveszett egy távoli ajándékdobozban, elhalványult az elérhetetlen messzeségben. Néztük a tavon zajló műhelygyakorlatot, a szúnyogháló mögötti stúdiót, mint a tévét, amelynek képernyőjén bolhák ugrálnak. Az ember ilyenkor azt teszi, hogy kikapcsolja a készüléket.

Köszönjük a varázslatos szöveget, köszönjük a rendezést. Valami azért elindult északon, aminek örülünk, a folytatáshoz pedig sok sikert kívánunk.