„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2017. november 6., hétfő

A tudás vidéke

Vidéken a tudás

Főiskolai évet nyitottak szeptemberben Gyulán, annak reményében, hogy az elkövetkezendő években újraindul a tudományos élet az intézményben. Nem először tették ezt meg, az újdonságot a fenntartóváltás jelenti, amely valójában egy reményteljes kísérlet arra, hogy Gyula városa megmentse a megszűnés szélére sodródott felsőoktatását.


2017. november 5., vasárnap

Aktuális témákat is felvető levéltári konferencia zajlott a gyulai városházán


Kiértékelték a múltat, hogy tisztábban lássuk a jövőnket

A trianoni diktátum leválasztotta gazdasági vonzáskörzetünket, Rákosi Mátyásék elvehették megyeszékhelyi rangunkat, de van, amit nem lehet elvenni. A kiegyezést követő fél évszázadban letétettek ugyanis azok az alapkövek, amelyekre gyulaiságunkat építjük. A konferencia segítség lehet abban, hogy közelebb kerüljünk saját identitásunkhoz – mondta Görgényi Ernő, Gyula város polgármestere a levéltári összejövetel városházi megnyitóján október 25-én.


2017. november 4., szombat

A múlt, a jelen és a jövő egyaránt meg fogja határozni a teátrum műsorpolitikáját


Kérdéseinkre Elek Tibor, a Gyulai Várszínház új igazgatója válaszolt

Elek Tibort sokan ismerik Gyulán, hisz a debreceni egyetem elvégzése után huszonöt évig élt városunkban, tanított az Erkel Ferenc Gimnáziumban, a kilencvenes évek elején két évig főszerkesztője volt a Gyulai Hírlapnak, de a Bárka főszerkesztőjeként és számos irodalmi program szervezőjeként is beírta nevét a régió közművelődési életébe. Interjúnkban arra válaszol, hogyan képzeli el a jövőjét, a sajátját és a gyulai színházét, amelynek igazgatói munkakörét november elsejétől tölti be.


2017. november 2., csütörtök

Csak kétféle ember létezik: váradi és nemváradi


Szűcs László értelmezte Gyulán a lokálpatriotizmust

Hasonlítani lehet ugyan a gyulaisághoz, ám mégsem olyan. A váradiság még olyanabb. De hogy milyen is valójában, és mihez viszonyítva olyan, amilyen, mihez mérten elemezhetjük, senki sem tudja pontosan. A múlt, a jelen és a jövő Váradjáról és váradiságáról Szűcs László újságíró, költő beszélt a Mogyoróssy János könyvtárban. A Várad folyóirat főszerkesztője a Boróka egyesület meghívására október 27-én tartott előadást Gyulán, ahol végszóként kimondta: a jelen váradisága a mérvadó.


2017. október 5., csütörtök

Sokkötetes erdélyi író, műkritikus mutatkozott be a Mogyoróssy János könyvtárban


Könyvei közül hármat hozott el Gyulára a 81 éves örökifjú Gazda József

Bár késve érkezett meg Békés megyébe a székelyföldi vonat, Gazda József három kötete mégis időben eljutott október 2-án a Csak tiszta forrásból című Országos Könyvtári Napok gyulai nyitórendezvényére, a szerző kíséretében. A kovásznai író, szociográfus Dézsi János könyvtárigazgató és az érdeklődő publikum kérdéseire válaszolt, így ajánlotta az olvasók figyelmébe a Vezényelt történelem, A Golgota útján és A hajótörött című köteteit a tékában.

Legyőzte az időt

A sokkötetes szerzőnek elsősorban arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogyan mutatkozna be, mit mondana el magáról, ha ez lenne a feladata, hisz megjelent írásai, kötetei több területet is érintenek: műkritikusként és szociográfusként épp annyira ismert, mint regényíróként.

Gazda József erre így fogalmazott: annak ellenére útra kelt, hogy tisztában van vele, kényelmesebb semmit sem csinálni, mint cselekvő életet élni. Elindult, mert azt is szokták mondani, hogy az ember addig utazgasson, amíg fiatal. Az a típusú ember, aki egész életében az idővel küszködött: mindig több dolga akadt, mint amennyi beleférhetett a napjaiba. Ennek ellenére dolgává tette azt is, hogy élő szóval is tudatosítsa a megtörténteket.

Erdélyben sokáig műkritikusként tartották számon. A kor ugyanis, amelyben pályafutása körvonalazódni kezdett, igényelte ezt a műfajt. Munkássága később a művészettörténettel teljesedett ki. Az elmúlt 60 év alatt írt képzőművészeti cikkeinek gyűjteménye épp a közeljövőben fog megjelenni Erdély művészetéért címmel. De kiadott már nyolc monográfiát és sok nagy formátumú, vaskos könyvet is, tartalmilag értékelhetőket.

Megszólaltatta a 19. századi embert

Gazda József a kommunizmusban nem volt a rendszer kegyeltje, mert felismerte a hatalmi célt, miszerint a múltat végleg el kell törölni, a gyökereket ki kell tépni.

Amikor feleségével, a képzőművész Olosz Ellával Nagyenyedről visszakerült Kovásznára tanárnak, egy rendkívül hagyományőrző, összetartó, emberközpontú közösség fogadta. Ez indította arra, hogy megörökítse mindazt, amivel itt találkozott, és amivel másutt már nem igen lehetett. Rádöbbent, hogy küldetése van. Megkereste a legöregebbeket, a százegy, százhárom éveseket, akik még tisztán emlékeztek a múltra, s meséltetni kezdte őket. Ebből a kapcsolatból születtek meg az emlékező történelem, vagyis az oral history műfajába sorolható munkái.

Amikor tavaly Magyarországon meghirdették a Gulág évét, számára játszi könnyedség volt kötetbe foglalni a 30–40 év előtt magnószalagra felvett interjúkat. Ezek a beszélgetések olvashatók A Golgota útján című könyvében, beleértve a második világháború utáni szörnyűségeket is. Közel négyszáz meghurcolt szólal meg az összeállításban, csaknem félezren mesélik el kálváriájukat. Közülük már csak egyetlen személy él.

A falvak emberéről több munkája is nyomdafestéket látott. Az első 1980-ban jelent meg Így tudom, így mondom. A régi falu emlékezet címmel. A második, a Mindennek mestere: ezt 1993-ban adták ki, s valójában a falusi tudás, találékonyság, értelem csodálatos tárháza.

 „Szinte egész életemben dokumentumirodalmat írtam”

– Bármiről is írok, igyekszem a szavakat úgy formálni, hogy felmutassák a nyelv szépségét. Mert a mi nyelvünk csodálatos – hangsúlyozta a gyulai író-olvasó találkozón Gazda József.

Első regényét, mint mondta, öreg fejjel, 78 évesen vetette papírra. Ennek idén szeptemberben jelent meg a második kiadása. Benne a 20. század történetét összegzi egyetlen család históriáján át. Főhőse a század elején még a nagyszüleiben él, majd az édesapjában, aki 1901-ben születik meg. A folytatásban az ő szemével látja a világot, hisz mint a mondás is tartja, az óriásgyermek messzebb lát az apjánál, akinek a válláról szemléli az eseményeket. Tehát tudja azt is, amit az ősei tudtak, ám ennél ő már sokkal többet is tud. Tudja azt is, amit már csak ő lát.

Ez a Vezényelt történelem, a magyar sorsregény lényege. A könyv nem csupán egy száraz adathalmaz, hanem egy életszerű, élet ízű dokumentum jellegű szépirodalmi mű.

Mindemellett nyelvi dokumentum is, hisz tudatosan épített az emberi sorsokra, az emberi szóra. A szerző ezzel kapcsolatban, és egyben Dézsi János kérdésére is választ adva megjegyezte: a pusztuló moldvai csángókról is írt egy könyvet, amit a kiadó dokumentumregénynek minősített.

A szárnyalás vért követelt

A 20. század új időknek új dalaival érkezik, Bécs, Prága, illetve Budapest köré fonódik, és kortársunkká emeli a legfejlettebb emberi tudás megteremtőinek 80 százalékát. A tudomány fantasztikus ütemben kezd el száguldani, folyton csak röpül és gyorsul. Magyarországon, az addigi „hallgass!”, „ki ne nyisd a szádat!” országban a kiegyezés után következik ez be. A magyarok hazája ekkortól kezdődően tör az élre. És mindenben az élre tör.

A 20. század tehát azzal a hittel indul, hogy magával hozza a hatalmas lendületet és az eredményeket, a jólétet és a boldog éveket, vélte Gazda József. Ám ez a haladás magyar földön elfojtott, de meglévő régi értékektől rugaszkodik el, és jut fel a legmagasabb szintre. Ennek köszönhetően lesz régi is, meg a modern is a szárnyalás. És lesz nyílt provokációval felérő, minőséggel kibélelt támadási felület mások számára.

Műveinek nagy részében Gazda József ezt a másságot, ezt a kivételes helyzetet, és az ebből fakadó konfliktusokat boncolgatja. Mindeközben kifejti, milyenek is vagyunk valójában, miféle világhatalmi erőknek vagyunk az áldozatai. Megpróbál rávilágítani arra, hogy kiemelkedő képességeink célpontokká tettek bennünket, ami odavezetett, hogy a 20. század a szörnyű magyar pusztítás évszázada lett. A Vezényelt történelem szilveszter éjszakáján kezdődik, majd száz év múlva, szintén szilveszter éjszakáján fejeződik be, s ezt a tragédiát sommázza.

A vakok világában bűnös, aki lát

A Vezényelt történelemmel szemben A hajótörött eseménysora 90 napba sűrűsödik, holott 50 kegyetlen esztendő históriájába avatja be az olvasót.

A hajótörött nem más, mint a családjától, a munkájától és a szabadságától megfosztott szövőgyári mester, a regény pedig Vágó György kétféle útja. Az egyik térben és időben pontosan követhető, a másik csapongó: a lélek, a töprengő szellem útja. A hazugságok tömkelegében az író és a főhős azon töpreng, hogy mi miért történt. A gondolatfolyamba szervesen épülnek bele vers- és prózaidézetek, gyermekmondókák, népdalok, töredékek a Szentírásból és különféle imádságok, politikai viccek, Vágó György identitásának elemei.

Az igazmondásáért üldözőbe vett, fogdába zárt munkás és Gazda József a következőképpen foglalja össze az élet tanulságát: „Nem mondhatod azt, amit érzel, hazudik mindenki mindenkinek. Hazug a világ, hazudnak a hegyek, hazudnak a völgyek, a völgyekben meghúzódó falvak… Hazug a város, hazugok az utcák. Az igazság eltörültetett! (…) Ez a világ olyan, mintha vakok világa lenne. Melyben az a bűnös, aki lát. Csak egy nagyobb bűn van ennél: amit látsz, azt ki is mondod”.


2017. október 1., vasárnap

Egy 50 éves pogácsa is megtekinthető a gyulai levéltár új időszakos tárlatán


A kiállítótér egyik sarkából egy meglepetés is előkerült a megnyitón

Magánszemélyek adományaiból nyújt ízelítőt az MNL Békés Megyei Levéltárának szeptember 26-án nyílt időszakos tárlata. A bővülő történelem – Az elmúlt tizenöt év iratajándékozásai című kiállításon nem csupán papír alapú felajánlások tekinthetők meg, hanem ismert gyulai személyiségek tárgyai is.

A Gyulán működő megyei archívum új kiállítása az elmúlt 15 évben ajándékba kapott iratanyagból és személyes tárgyakból mutat be egy nagyon színes, gazdag csokrot, és igazolja, az archívumokba nem csupán intézményekből érkeznek be dokumentumok, adományok, hanem magánszemélyektől is.

A megjelenteket dr. Erdész Ádám, az MNL Békés Megyei Levéltárának igazgatója üdvözölte. Bemutatta kivételes vendégeiket, az adományozók képviselőit, meghívottjaikat, és megköszönte munkatársainak, elsősorban a tárlat rendezőjének, dr. Németh Csaba történész-levéltárosnak, Czégé Petra segédlevéltárosnak és Fábián Attila könyvkötőnek, hogy szakmai tudásukkal hozzájárultak az esemény létrejöttéhez.


Hajtincset és bútort is fel lehet ajánlani

A Gyula városát is érintő kiállítás-sorozatról M-Szabó Dorottya, az MNL Országos Levéltárának főlevéltárosa adott rövid áttekintést. Kifejtette, koncepciójuk arra alapozott, hogy a nyilvánosság erejével köszönjék meg az adományozóknak páratlan felajánlásaikat. A kezdeményezésben hét levéltár vett részt, az Országos Levéltár és a Békés megyei mellett a Jász-Nagykun-Szolnok megyei, a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei, a Veszprém megyei, a Vas megyei és a Győr-Moson-Sopron megyei.

Az összmunka során kialakult egy közös vándortárlat, ezt tablókon, plakátokon minden részvevő levéltárba elviszik, a házigazda pedig ehhez rendeli hozzá a sajátját, amit eredeti dokumentumokból, tárgyakból épít fel, és amely legfőképpen a helyiek számára érdekes.

A budapesti főlevéltáros elmondta, szeretnék, ha a látogatók képet kapnának tevékenységük többrétegűségéről, és tudatosulna bennük az is, milyen sokféle iratanyagot kapnak a civilektől. A paletta hajtincstől kezdve pecsétnyomón át cédulakatalógust kísérő bútorig terjed, mutatott rá M-Szabó Dorottya.


Remélik, megnő az adományozási kedv

Több esetben volt rá példa, hogy hasonló jellegű kiállításaik ajándékozási kedvet váltottak ki, hangsúlyozta M-Szabó Dorottya. A legtöbben nemzeti kincsnek tekintik a tulajdonukban lévő ritkaságokat, ezért döntenek az ajándékozás mellett. Akadnak azonban olyanok is, akik úgy érzik, a megfelelő biztonságot és az ideális körülményeket csakis egy erre szakosodott intézmény tudja biztosítani a felajánlott irategyüttesnek, unikális tárgynak.

Budapesten, az Országos Levéltárban 5 hónapig volt megtekinthető a tárlat, aztán Szolnokra ment, majd Nyíregyházára, onnan érkezett Gyulára. Jövő hónapban Veszprémben nyitják meg.

Dr. Kovács József országgyűlési képviselő kijelentette: nagy barátja a gyulai levéltárnak. Megnyitóbeszédében kiemelte, az MNL Békés Megyei Levéltára aktív szerepet tölt be a megye és a város életében, rendszeresek az intézmény által szervezett konferenciák, könyvbemutatók, a levéltárosok számos fórumon felszólalnak, és igen színesen értelmezik a múltat, élő szóban és kiadványaikban egyaránt.

Az országgyűlési képviselő úgy vélte, nagyszerű, hogy ma is nagy számban kerülnek magániratok a levéltárakba, hogy a művészek, tanárok, iparosok szellemi és tárgyi öröksége nem vész el.

– Örömömre szolgál, hogy a levéltár a határon túlra is figyel, és felvállalja az anyaországon kívüli területeken született értékes anyagok őrzését. Példás az az együttműködés, amely a Békés Megyei Levéltár és az aradi Szabadság-szobor Egyesület között kialakult – fogalmazott dr. Kovács József. Megjegyezte, a kiállítás köszönetnyilvánítás is azoknak, akik bizalmukkal megtisztelték a levéltárat. Kifejezte azon reményét, hogy ezt követően egyre többen kapnak kedvet az adományozásra.

A köszöntők végére a kiállítótér egyik sarkából a megnyitóra tartogatott meglepetés is előkerült, Kontor Juditnak, a rendszerváltozás egyik meghatározó fiatal személyiségének a dossziéja, amely fotókat, feljegyzéseket, jegyzőkönyveket tartalmaz az említett időszakból. A mostani csupán az első adomány, ugyanis újabb akták, fényképek fogják követni. Dr. Erdész Ádám aláhúzta: meglesz a helye a felajánlásnak, hisz nagy erőkkel gyűjtik ennek az időszaknak a dokumentumait.


Hogy ami érték, sose vesszen el

Tárlatvezetésén dr. Németh Csaba azokat az ajándékozókat is megszólította, akik eljöttek a megnyitóra. Aláhúzta, akkora iratmennyiségről van szó, hogy ha az összest kiállították volna, több sorban magasodnának a dobozok. Mint mondta, nem volt egyszerű válogatni. Úgy szelektált, hogy nem csupán a tudományos értékre figyelt, hanem arra is, hogy a kiállított régiségek szemre is vonzók legyenek. Így nem feltétlenül a legértékesebb tárgyak kerültek a tárlókba.

Németh Csaba rámutatott, tizenegy személy adományozó hajlandóságát állították előtérbe, jóllehet ennél többen ajándékoztak az elmúlt 15 évben. Elnézést is kért azoktól, akikre helyhiány miatt most nem kerülhetett sor.

A zászlók és az 50 éves pogácsa mellett érdekességnek számít egy Békés megyei adószedő 18. és 19. századi iratanyaga, egy szarvasi születésű, evangélikus lelkésznek készülő úriember pozsonyi jegyzete az 1810-es évekből, egy szintén szarvasi értelmiségi neveléstörténeti dolgozata, az Izsó (Isó) család nemesi származását bizonyító 1812. évi okirat, és számos hagyaték, amely id. Christián László testnevelő tanárhoz, Kovách Géza aradi történészhez, Szilágyi Ferenc irodalomtörténészhez, Mladonyiczky Béla szobrászhoz, Kurunczi Péter asztalos mesterhez, Enyedi G. Sándor volt tanácselnökhöz és újságíróhoz, id. Halmos Béla műemlékes építészmérnökhöz köthető. Az adományozók között található Szigeti István, Tóth Lajos és Dánielisz Endre nagyszalontai helytörténész is. A mennyiségét és értékét nézve legnagyobbnak számító felajánlás a terem közepén kapott helyett, ez Haiman György tipográfus, egyetemi tanár örökségének egyetlen kis szelete.

A rendezvényen szót kapott Király András egykori romániai oktatási államtitkár is, az aradi Szabadság-szobor Egyesület elnöke, aki az aradi ajándék kapcsán felidézte, ki volt Kovách Géza. A kutató történész Kolozsvárról indult, ahol Gunda Béla és Jakó Zsigmond tanítványa volt az egyetemen, de a kommunizmus kettétörte ígéretes pályafutását. A sors úgy hozta, hogy Aradra került, ahol a városnak egy igen színes, érdekes személyiségévé vált. A határnyitás után, 1990-ben rögtön elindult, és belevetette magát a fővárosi levéltárakba, könyvtárakba. Gyűjtését, hagyatékát akarata szerint helyezték el a gyulai levéltárban (ahová rendszeresen járt), hogy ne vesszen el, és kutatható legyen, maradjon.


2017. szeptember 27., szerda

Szörényi Levente gyulai történetet is felidézett az első íróakadémia zenés, irodalmi estjén

A beszélgetés gerincét Stumpf András Rohan az idő című könyvének gondolatai képezték

Zenés, irodalmi est keretében mutatták be Stumpf András Rohan az idő című könyvét a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. első íróakadémiájának szeptember 26-i gyulai rendezvényén. Az Előretolt Helyőrség Szabadegyetem kiemelt meghívottja Szörényi Levente volt, akinek slágereit Baricz Gergő és Füvesi Norbert szólaltatta meg Stumpf András közreműködésével az Erkel Ferenc Művelődési Központban.

Stumpf András neve már évek óta ismerősen cseng a tévénézők és az újságolvasók előtt, hisz munkásságát 2009-ben Junior Prima-díjjal ismerték el, 2013-ban pedig a Minőségi Újságírásért díjat is megkapta. Állandó szakértője volt a Dob+Basszus című televíziós műsornak, és nagy siker a két éve megjelent könyve, a Rohan az idő, amelyet a Kossuth-díjas zeneszerzővel, Szörényi Leventével folytatott beszélgetései alapján írt és szerkesztett meg. Ez a kiadvány volt a gerince a keddi előadásnak. Az est moderátori szerepkörét Schreiber András töltötte be, közreműködött Baricz Gergő énekes és Füvesi Norbert miskolci zenész.

Az ember néha összefüggéstelenül mesél

Schreiber András úgy vélte, a Rohan az idő egy rendkívül izgalmas életregény, sűrű, folyékony és pergő. Ezért elsősorban az érdekelte, miért nem az interjú lett a kötet műfaja. A tisztelet volt az, ami miatt fel sem vetődött benne, hogy interjúkat jelentessen meg, válaszolta Stumpf András. Emellett egy nagyobb lélegzetű történettel szeretett volna előállni. Úgy gondolta, az interjú csak akkor jó, ha a kérdező és a kérdezett fél egyenlő partnerként van jelen benne, ha a kérdező önmagát is beleviszi a szövegbe. Ha vannak meglátásai a témával kapcsolatban, és ezekre reflektáltatja a válaszadót. A közös cél az volt, hogy önéletrajzot adjanak ki, mert ilyen még nem jelent meg Szörényi Leventéről, noha már korábban időszerűvé vált. A könyvnek tehát egyértelműen róla kellett szólnia, jegyezte meg a szerző.
A tiszteletlenség hangját mellőzve Schreiber András Szörényi Leventétől azt kérdezte, hogy az életpálya felvázolásán túl mi szükség volt a könyvre. A zeneszerző erre azt mondta, legfőképpen az, hogy belátta, nem lehet a legendákra és az anekdotákra bízni a régi történetek megörökítését. Nem szabad, másképpen elmesélni, mint ahogyan volt, megengedhetetlen arra hagyatkozni, ki mire emlékszik. Rendkívül sűrű volt az életük, nem is színtelen, inkább ezerszínű, ami nehezíti a helyzetet. Az emlékek egy idő után ugyanis elhalványulnak, ekkor pontatlanságok veszik át az egykori valóság helyét. Az ebből fakadó helytelenségeket akarták helyreállítani. Mert vannak életbevágóan fontos dolgok, amit az ember még életében tisztába kíván tenni.
Persze el kell fogadni, hogy az utókor ennek ellenére is sok mindent át fog fogalmazni, hangsúlyozta Szörényi Levente. Ám ha le van írva és ki van nyomtatva, ráadásul szórakoztatóan olvasmányos formában, sokkal jobban megmarad az utókor közös emlékezetében.
A zeneszerző aláhúzta, Andrással egy aránylag szabad beszélgetést folytatott, amelynek során gyakran összefüggéstelenül idézte fel a múltat, így az, hogy olyan lett a könyv, amilyen, könnyen befogatható és élvezhető, csakis a szerző érdeme.
– Minden benne van, ami fontos, az összes súlyos háttér, mert én nem szégyelltem ezeket kitárni – mutatott rá Szörényi Levente.

A gyulai történet

Az Illés zenekar 1965 elején alakult meg hat taggal, és azonnal belevette magát a munkába. Nyáron már megírták az első számaikat, magyarul. Nem buktak meg, mint ahogyan ezt nekik zenésztáraik megjósolták, sőt. De vizsgát kellett tenniük az illetékes szervek előtt, hogy hivatásos úton léphessenek fel, megszerezzék az elvtárak engedélyét. Miután ezt aránylag simán megkapták, jöhetett a Halló, itt a Balaton! című országos turné, amely viccesen hangzik ugyan, de Gyula városát is érintette. Azzal a feltétellel engedték őket színpadra, ha bizonyos, általuk előírt számokat megtanulnak, és rendre, minden egyes fellépési helyszínen előadnak. A hatóságok nem sejtették, megfelelő ok ez arra, hogy elszabadulhasson a pokol. Sokszor változott kuplerájjá a szervezés intézménye, nem egyszer zavarodott össze a műsorrend, és a generációs problémák is megjelentek.
Ezzel szemben a későbbi Fonográf példásan szigorú belső rendszerrel működött, mesélte Szörényi Levente. Ahhoz például, hogy valamennyire tartsák magukat az időpontokhoz, bevezették a rundó törvényét. Ez a következőket jelentette: büntetés nélkül csak tíz percet lehetett késni. A tíztől húsz percig terjedő késésért már fizetni kellett, mégpedig egy rundó sört a zenekar összes tagjának és csatolt részeinek. Amennyiben az illető a húsz percet is átlépte, kettő rundóval jött. Magyarázkodni nem lehetett, kibúvókat nem fogadtak el.
A szigorú szabályozásnak gyulai áldozata is lett. Már mindenikük kijött a strandról, összeültek, hogy elmúlassák az időt, csupán a dobosuk, Pásztory Zoltán nem volt sehol. Lépniük kellett. A legközelebbi boltból beszereztek egy üveg Johnny Walkert 110 forintért, ami egy fő napi gázsijának felelt meg. Az összeget aztán bizony ki kellett fizetnie a későn érkezőnek, apelláta nem volt, mi több, duplán, mert a túl sok vitának és magyarázkodásnak, ami ezután következett, a sofőrjük is megkérte az árát.
Ezzel ért véget a sok évvel ezelőtti gyulai mulatozásuk.

Aki lemaradt az estről, olvassa el a könyvet

Az íróakadémia szeptember 26-i irodalmi, zenés összejövetele azonban ennél vidámabban, megtorlások nélkül fejeződött be. Az est hátralévő részében a legikonikusabb dalok megszületésének előzményeit hallgathatta meg a publikum. Megtudhatta, miért nem Szörényi Levente lett a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical dalszerzője, s hogy egyszer át kellett komponálnia Fényes Szabolcs egyik filmzenéjét. És bár volt érte fejcsóválás, véglegesült és korszerűsödött a Táskarádió.
A régi slágerek Baricz Gergő, Füvesi Norbert és Stumpf András közreműködésével szólaltak meg. A művelődési házban elhangzott, az előadott történetek Stumpf András Rohan az idő című könyvében is elolvashatók, ezért mindazok, akiket érdekelnek a részletek, vegyék meg, vagy kölcsönözzék ki a tékából a kötetet.


2017. szeptember 24., vasárnap

Hatvan éve indította be szüleinek házában a gyulai háziipar szövőműhelyét Marosán György


Leszármazottjai azt szeretnék, ha az utókornak példaképei lennének a régi mesteremberek

A Gyulai Háziipari Termelő Szövetkezett megalakulásának 60. évfordulóján lapunk interjút közölt az egykori vállalkozás ügyvezető igazgatójával. Az írás kapcsán kereste meg szerkesztőségünket Marosán Mihály, Marosán György egykori szövő, mézeskalács-készítő és gyertyaöntő mester fia azzal a kívánsággal, hogy édesapjáról is emlékezzünk meg, hisz a szövőműhelynek ő volt az egyik megalapítója.

A „Háromszög” üzenete

A háziipari szövetkezetet az 1956-os forradalom után jelentkező munkanélküliség visszaszorítására hozták létre. Ezzel egyidejűleg nyílt meg a szövőműhely is Marosán György államosított házának, az úgynevezett „Háromszögnek” az emeletén, ahol később gyertyaöntés folyt. A gyulai szőttes készítésének beindítását Farkas Sándor hajdani fürdőigazgató támogatásával maga Marosán György kezdeményezte, és vezette is egy ideig, de mivel nem lépett be a pártba, s többszörös felszólításra a katolikus vallás gyakorlásával sem hagyott fel, lefokozták, így nem részlegvezetőként, hanem karbantartóként dolgozhatott nyugdíjazásáig a saját kereteit lassanként túllépő műhelyben.

– A termékek Kanadába, Japánba, az európai országokba, sőt, még Mongóliába is eljutottak –meséli fia, Mihály, akinek nagyrománvárosi otthonában beszélgettünk a múltról.

Egyébként Mihály sem teljesen ismeretlen Gyulán, hisz „szippantósként”, most pedig a sárga kukák kiszállítójaként a város szinte összes lakójával kapcsolatba került. Nem szégyelli, hogy „csak” sofőrként, nem pedig mézeskalácsosként keresi kenyerét, hisz a munka az munka. Ezt vallották ősei is, akik két kézzel ragadták meg a dolog végét, jóllehet az édesapja szerinti dédnagyapja Hódmezővásárhelyen megyebírói tisztséget töltött be. Szerinte Gyulán sokan még tudják, hogy nagyapja fűszerkereskedést tartott fent a „Háromszögben”, ahol a mézeskalácssütés és a gyertyaöntés összefonódott, hagyományt teremtett.

A gyulai szőttest startból kidobták, mégis eljutott Mongóliáig

A háziipar fenntartásának folyamatosságát a központi szervek csak úgy engedélyezték, ha a termelés értékének legkevesebb 51 százalékát 1960 végéig a háziipari és a népművészeti termékek alkotják. Ez eléggé nagy fejtörést okozott, hisz Gyula városának korábban sem volt számottevő népművészete, az addig gyártott háziipari rongyszőnyeg, vagy a gyékény-lábtörlők termelési értéke pedig alig haladta meg a néhány százezer forintot.

A kezdeteket aztán a véletlen hozta, nem pedig a fondorlatos terv. Farkas Sándor alapító, hajdani fürdőigazgató erre úgy emlékezett, hogy az 1959. évi Pál napi vásáron Magda György lován meglátott egy nagyon tetszetős takarót, és úgy gondolta, hogy valami hasonlót ők is legyárthatnának. Ekkor kereste meg Marosán Györgyöt, akinek a szövés művészete volt az egyik tanult szakmája. Azt akarta, hogy együtt alakítsák ki a gyulai népművészet magvát. A takarót ugyanis Magda György Gyulavarsándon kapta 50 évvel korábban, amiből számukra egyenesen az következett, hogy kiindulópontnak mindenképpen jó lesz. A Népi Iparművészeti Tanács azonban nem így gondolta.

A május végére elkészült mintadarabokat ugyanis zsűriztetni kellett a fővárosban, ahol Domanovszky Endre azonnal lesöpörte az asztalról a gyulaiak portékáját, mondván: nem tudják, hogy népművészetet csak ott lehet létrehozni, ahol az megszületett? Erre Farkas Sándor azt válaszolta, köszöni szépen, hogy hozzájárult a gyulai folklórkincs létrejöttéhez, hisz a városban sok Moldován, Marosán és Szilágyi él, akik szűkebb hazájukból magukkal hozták hagyományaikat. A frappáns megjegyzésre rögvest meg is kapták az engedélyt, ami a sorozatgyártáshoz és a forgalmazáshoz kellett. Úgyhogy néhány hétre rá el is kezdték a gyapjú falvédők gyártását. A paletta idővel asztali szettel, csergetakarókkal, párnákkal, szatyrokkal, tarisznyákkal és felhős székely szőnyegekkel egészült ki. Marosán György is tervezett egy madaras mintát, illetve egy asztali szövőszéket, az újításért járó jutalmat azonban (a már említett okok miatt) szintén más vette fel helyette.

(És miközben mindezt nagy érdeklődéssel hallgattuk, szemünk sarkából kerestük a gyulai szőttest a Marosán-lakásban, hogy megmutassuk olvasóinknak. Csak nagy nehezen került elő egy-két kisebb, eredetét nézve is bizonytalan darab a szomszédos helységből.)

A régi gyertyák fénye

Marosán Györgyöt a legtöbben úgy ismerik, hogy ő volt az utolsó gyertyaöntő mester Gyulán. Pedig az öntést csak másodállásban végezte.

Ikonikus figurának számított, hisz egy száz évesnél is idősebb házban lakott, az úgynevezett „Háromszögben”, amit a nagyapja kezdett építeni Gyulán, a Vár utcában. Ennek padlásán rendezte be György műtárgy jellegű műhelyét. Ide harmincnyolc lépcsőfok vezetett fel, amit még 82 éves korában is naponta megmászott. Hidegben, hőségben egyaránt felment, egyszerűen csak azért, mert a szakmájának élt. Működése ideje alatt a megyében sem volt más, aki ezt a mesterséget művelte volna. A Tiszán innen is csak két iparosmester dolgozott, az egyik Szegeden, a másik Debrecenben.

A műhely berendezését édesapjától örökölte, aki 1893-tól 1920-ig öntötte a gyertyát. A szakmát Bécsben tanulta, a szakkifejezéseket is onnan hozta. A munkaeszközöket szintén az osztrák fővárosban, vagy Pozsonyban vásárolta a 19. század végén. A készlet később az Erkel Ferenc Múzeum elődintézményébe került, azzal az ígérettel együtt, hogy egyszer majd ki lesz állítva (ugyanebbe az intézménybe került a gyertyából készült imakönyv-borító is). Miután György meghalt, 1920-ban a bátya folytatta a vállalkozást, de sajnos ő is fiatalon elhalálozott. Ezt követően az édesanyja állt a ring mellé. Mivel egyszerre csupán egyetlen tucatot, vagyis tizenkét gyertyát öntöttek, a mennyiséggel az asszony is megbirkózott.

A gyulai mester leszármazottjai közül csak Mihálynak a bátya öntött rendszeresen, ám ő is fiatalon elment, így nem maradt senki, aki továbbvitte volna a família örökségét.

Hogy milyen gyertyákat öntöttek a Marosán-féle házban? Csakis fehéret, de különböző méretben. És a fiók aljáról elő is kerül egy. Egy testesebb az egykori kínálatból. Elsősorban parókiák, plébániák vásároltak tőlük, nagyobb számban az ortodoxok, évente kétszer is, nagy kötegben, mert az ő szertartásukban fogy a legtöbb. A vásárlóerő így Békés megyében és a környéken biztosítva volt. Rengeteg megrendelést kaptak, az ország távolabbi részeiből is, emiatt néha éjt nappá téve dolgoztak.

– Ez a gyertya még adott fényt, nem mint a mostaniak, hogy hunyorogni kell mellettük, ha egyáltalán van bennük fonal, és nem válnak ketté – jegyzi meg Mihály, miközben fényképezőgépünk lencséje elé tartja édesapja készítményét.

Szeretnének egy kiállítóteret azoknak, akik szeretetből dolgoztak

Marosán György édesapja, Mihály nagyapja mézeskalács-készítéssel is foglalkozott. A két szakmát azokban az évtizedekben általában együtt űzték, hisz mindkettő a méhészetre épült. A gyertyaöntéshez a lépet, illetve a belőle kiolvasztott méhviaszt, a mézeskalácshoz pedig a mézet dolgozták fel. Méheket a Marosánok (eredetileg Morosánok) nem igazán tartottak, mert járni kellett a piacokat, a búcsúkat, így nem maradt rájuk idő.

György már paraffinból öntötte termékeit, amit a MOL-kutaktól szerzett be. A paraffin azonban önmagában nem volt elégséges, méhviaszt és egyéb viaszanyagot adagolt hozzá. A gyertya értékét ugyanis, amíg világ a világ, a viasz adja meg. Ha elegendő mennyiség kerül bele a gyertyába, nem lesz füst, de lesz fény. Ez a legalapvetőbb szabály.

Színeseket, cifrákat Marosán György nem gyártott, különlegesebbeket viszont igen, például a Békéscsabai Jókai Színház részére, ahová egyszer 8 centiméter vastagságú gyertyákat kellett leszállítania.

És hogy anyagilag megérte-e? Nem. Túl jól keresni már akkor sem lehetett az öntéssel, hiába követelt sok és aprólékos munkát, és hiába hiányzott a konkurencia. Ötszáz kiló gyertya után 40 ezer forintja maradt, egyévnyi munkájának a bére.

– Nem a pénzért dolgozott, hanem szeretetből, mert imádta csinálni – jegyezte meg Marosán Mihály, aki bánja, hogy nem lépett apja nyomdokaiba, de valahogy nem állt rá a keze. Fizikailag nem bírta a terhelést.

A család most azt szeretné, ha nagyobb figyelmet kapnának Gyulán a „régi öregek”, az ő tárgyi és szellemi hagyatékuk, mert mint mondják, annak a nemzedéknek voltak az utolsó képviselői, akik teljesen önzetlenül, életük nagy részét rááldozva, szívvel-lélekkel építették és tartották életben és össze találmányaikkal, verítékükkel a gyulai közösséget. És persze azzal a céllal is, hogy legyenek a fiataloknak példaképeik.


2017. szeptember 19., kedd

A karikatúra egy harcos műfaj

Jeney Klárával és Fábry Jánossal beszélgettünk

Interjúalanyainknak – Jeney Klára és Fábry János művészeknek – a gyulai művelődési ház földszinti galériájában nyílt kiállítása augusztus 28-án, nem is olyan régen. Megfelelő alkalom volt ez számukra, hogy a két budapesti művésszel, művésztárssal elbeszélgessünk a karikatúráról mint bátor, harcos műfajról.


Először Jeney Klára grafikust, művészetterapeutát kérdeztük.

– Miért lett karikatúraművész?
– Először portrékat rajzoltam napilapok részére. De ez nagyon régen volt. Aztán az újság megkövetelte, hogy bizonyos szövegkörnyezetbe karikatúra is kerüljön. Később kezdtem el ötvözni a két műfajt: a portrét és a karikatúrát. Nagyon fontos számomra, hogy a rajzon látszódjék maga a rajz, a rajz mint grafika. A portréban ez benne van. Ehhez adódik a humor, amely jellemzően az ábrázolt figurához rendelődik. Beethoven például egész életében olyan zeneműveket írt, amelyekben szabadság után vágyakozott. Ezt azzal próbáltam visszaadni, hogy a komponistával széttépetek egy láncot. Szokásom, hogy a megjelenített személyhez hozzárendelem azt a tulajdonságot, tárgyat, amely a leginkább kifejezi, jellemzi. Egyfelől azért, hogy a nézőközönség elgondolkodjon, másfelől azzal a szándékkal, hogy el is mosolyodjon.

– Kiről lehet jó karikatúrát készíteni: híres emberről, akiről szinte mindent tudunk, vagy a hétköznapiról, akiről semmit?
– Bárkiről. Rengeteg portrékarikatúránk van, sosem ugyanazt az anyagot állítjuk ki.

– Mindig együtt állítanak ki? 
– Sokszor, mert így érdekesebb, és mert kiegészítjük egymást. Ha ketten állítunk ki, nem annyira unalmas. Amikor két stílus találkozik, sokkal többet ad a tárlat a közönségnek. De önálló kiállításokon is bemutatkozunk. Nemrég voltunk Debrecenben egy válogatással, a zeneművészeti egyetemen. Ott a muzsika és az irodalom került a középpontba.

– Hányan jelentek meg a megnyitón?
– Sokan. De akkor még csak a nyár elején jártunk. Egy hónapnyi hosszabbítást is kértek. Nagyon jó visszhangja volt a tárlatunknak.

– Mi lehet az oka annak, hogy a gyulaira kevesen jöttek el?
– Szerintem azért jöttek el kevesen, mert a nyár a végéhez közeledik. Vannak, akik még a szabadságukat töltik, együtt a gyermekeikkel, hisz indul a tanév, és erre nem igazán lesz már alkalmuk. Örömmel hallottam viszont, hogy a gyulai látogatók egyike, aki pedagógus, jövő héten három osztályt is el fog hozni ide, a kiállításunkra. A földszinti galériában ugyanis olyan portrékarikatúrák is láthatók, amelyek hatékonyan szemléltethetik az irodalom- és a zeneoktatás tananyagát. Ha egyetlen egy olyan gyermek is akad majd köztük, aki innen kilépve könyvet vesz a kezébe, vagy elolvas egy verset, akkor már megérte eljönnünk Gyulára. Az egyik célunk az, hogy a látogató, a felnőtt is, nézzen utána annak, amivel a műveinken összetalálkozik.

– Beszéljünk akkor a műről, arról, amely előtt állunk. Mit rejt és mit üzen az Ön Mendelssohn-Bartholdy-képe? 
– Mendelssohn 17 éves volt, amikor megírta a Szentivánéji álmot. A szeméből látszik, mennyire szerelmes, révetegen kóvályog a labirintusban. A zenemű eredetileg az erdőben játszódik, én viszont úgy döntöttem, hogy egy labirintussal fejezem ki a sötét helyszínt, a helyszín sötétségét.

– Lépjünk tovább. Móricz Zsigmond az Ön értelmezésében ülve beszél arról, hogy gyalogolni jó! 
– Móricz imádott a karosszékében ücsörögni, mégis megírta a Gyalogolni jó! című kötetét. Humorosnak tűnt ez számomra, ezért megrajzoltam.

– Ady Endre is mond valamit a lángoló szekéren. Mit?
– Az Illés szekerén című vers mitológiai ihletésű. Illés próféta tüzes szekéren szállította az embereket ég és föld között, Ady ebben társadalmi témát látott. Engem az attribútum miatt ragadott meg. A tüzes szekér, amelyen Ady két szféra között hevesen száguldozik. Ezt továbbítottam. Még ha néha vicces is, a karikatúra bizonyos tekintetben egy komoly műfaj, alapos kutatómunka áll mögötte.

– Ön pedagógus is?
– Nem, nem. Nem a tanítás miatt alkotok. Azt rajzolom meg, ami nekem tetszik, amit meg is tudok rajzolni, és amiről úgy gondolom, hogy másnak is fog tetszeni. Kicsit kínlódom, de aztán egyszer csak megvan, és ez annyira jó érzés.

– Ha szabad kérdeznem: mi a legfőbb kereseti forrása, miből él?
– Terápiát tartok egy csoportnak, tizenöt személynek, akik nagyjából azonos állapotúak. Festünk, rajzolunk, szobrászkodunk, agyagozunk. Az elkészült művekből kiállításokat is rendezünk, ami számukra nagyon sokat jelent. Számomra is. Amikor stroke-on átesett emberekkel foglalkoztam, egészségügyi témákat is festettem. Abban segítettem nekik, hogy mielőbb visszakerüljenek, integrálódjanak a társadalomba. A komplex terápia, amelynek a művészetterápia is része, lényegesen megkönnyíti a gyógyulási folyamatot, feloldja és megakadályozza a depressziót.


A beszélgetést Fábry János iparművésszel, Pulitzer-emlékdíjas sajtóillusztrátorral folytattuk.

– Ön miért készít karikatúrákat?
– Mert a karikatúra egy csodálatos műfaj. Vérmérséklet és hozzáállás kérdése. Hisz látni kell a dolgok fonákját, látni kell a realitását, és mindezt szatirikusan kell látni. Ez az adottság nincs meg mindenkiben. Nincs meg az a képesség, hogy a megszokottól eltérően közelítse meg a valóságot, ne csupán lerajzolja azt, amit lát.

– Minek alapján választja ki a témáit?
– Annak alapján, hogy imádom a művészetet, az irodalmat, a zenét, a szimfonikust, egyebek mellett Brahmst. Jean-Philippe Rameu-ért például rajongok, nem tudtam megállni, hogy ne rajzoljam meg. Szeretek megfogni, körüljárni, tartalmilag végiggondolni egy-egy témát. A karikatúrarajzolás tulajdonképpen egy algoritmus. Első lépésben mindig a logikus gondolatsort kell megtervezni, második lépésben viszont már jó minőségű papír és jó minőségű tus is kell hozzá. Én egyből élesben rajzolok, hogy legyen lelke a vonalnak, ne legyenek rajta fölöslegek, a tartalom és a forma teljes egységet alkosson. Ezek alapvető művészeti kritériumok. De úgy is vehetjük, hogy a karikatúra, az alkotási folyamat egy nagy játék.

– Sosem dobott még ki rajzot?
– De. Ami nem tetszett, azt kidobtam.

– Hány karikatúra gyűlt össze az évek alatt? 
– Hozzávetőleg 6–7 ezer. Emellett van számos grafikám és iparművészeti munkám, elsősorban üvegtárgyak. A rajzolásba a rendszerváltás idején jöttem bele.

– Miért pont akkor?
– Tetszett, hogy megszűnt a régi rendszer, és szabad lett a pálya. A kollégák, a pályatársak azonban nagyon gyávák voltak, sőt, még most is azok. A karikatúra azonban egyáltalán nem kedveli a meghátrálást, mert a karikatúra egy harcos műfaj. Nagyon sok rajzom megjelent azokban az időkben, pedig akkoriban tényleg veszélyesnek számított a szatíra. Tavaly például létrehoztunk egy 1956-os karikatúra-kiállítást, az elsőt Magyarországon. Ezt illetően érdemes elmondani, hogy 1956-ot nehéz megfogni, sokan nem is mertek elindulni a felhívásra. Féltek. A kommunizmus 50 esztendeje alatt az emberekbe belerögzült a félelem, a rettegés benne van a zsigereikben. Szóval megcsináltuk a kiállítást, és nem azt kérdezték, hogy mekkora sikerrel, vagy azt, hogy miből, hanem azt, hogy nem-e féltünk. Érdekes ez nagyon. Miért is félnék? A karikatúra egy bátor, kockázatos műfaj. A valódi karikaturisták, így Honoré Daumier, a francia, a 19. században több hónapot töltött börtönben. Kaján Tibornak is sokszor meggyűlt a baja a rendszerrel a rajzai miatt. A szocializmusban persze a karikatúra is átváltozott, nyalizóssá vált, mert hízelegni kellett a fennálló rezsim hatalmasságainak. Márpedig ennek a műfajnak épp a szókimondás, a visszásságok felismerése a lényege.

– Van itt egy kép, az a címe, hogy Gazdaurak és a tavasz.
– Hát van benne bizonyos mennyiségű ricska. A költészethez kapcsolható, de az az igazság, hogy nehéz róla beszélni. Három dolgos parasztember áll velünk szemben, és mindhárman álmodoznak. Álmodoznak egy tehénnek a… A tehéntejről, tavasszal.

– Alkotótársától is megkérdeztem, most Öntől is: miből sikerül megélnie?
– Karikatúrából nem lehet. Én önálló iparművészként dolgoztam évekig. Készítettem is, terveztem is különféle üvegszobrokat, tárgyakat. Volt ugyan egy időszak, amikor a karikatúrából is egészen jól megéltem, bizony. Ez azután volt, hogy 1990-ben megnyertem az első Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivált, és felajánlottak egy szerkesztői állást. A későbbiekben több ilyen megbízást is kaptam, szép fizetéssel. A Magyar Nemzetnek például kilenc évig voltam a vezető szerkesztője.

Galéria és forrás itt!

Jeney Klára grafikus, karikaturista rendszeresen az 1990-es évek elején kezdett el rajzolni, mestere Korga György festőművész volt. Elsősorban grafikákat és portrékat készít. Művei 1995-től jelennek meg különböző lapokban és folyóiratokban (Magyar Nemzet, Kereskedelmi Élet, Napút stb.), egyéb kiadványokban, könyvekben. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának vezetőségi tagja.

Fábry János iparművész, grafikus, karikaturista a Magyar Iparművészeti Főiskolán szerzett diplomát, ahol egy évig Barcsay Jenőtől tanulta az anatómiát. Az első karikatúrái 15 éves korában jelentek meg, azóta rendszeresen publikál, állít ki bel- és külföldön. Tagja a Művészeti Alapnak, a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Újságírók Országos Szövetségének (MÚOSZ), elnöke a MÚOSZ Magyar Karikatúraművészeti Szakosztályának. 1996-ban Pulitzer-emlékdíjat kapott.

2017. szeptember 11., hétfő

Bauer Barbara írónő szerint valós személyről írni nagy felelősség


Bemutatták a Wenckheim Krisztina grófnő életét példaként felmutató regényt

Mogyoróssy János születésnapján, a gyulai városi könyvtár névadójának napján, szeptember 8-án mutatták be Bauer Barbara A leggazdagabb árva című, Békés megyei kötődésű történelmi regényét. A könyvbemutatóra későn érkezőknek már csak pótszék jutott a Simonyi-olvasóteremben.

A közelmúltban, néhány hónapja megjelent egy könyv, amely ugyan nem Gyulán játszódik, de kötődik városunkhoz, legfőképpen főszereplője, Wenckheim Krisztina révén. Dézsi János könyvtárigazgató ezzel a gondolattal indította a beszélgetést, amelyen Wenckheim Krisztina leszármazottai, Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő, Csáky Ilona grófnő és Wenckheim László gróf is megjelent.


A koporsó mint kiindulópont

A gyulai polgárok nagyon jól ismerik városuk történetét, legalábbis a fordulópontjait. Ismerik a valóságosakat, és ennél talán még jobban a legendákat, amelyek a 19. század második felében kezdtek megszületni és átöröklődni. Ezeknek a legendáknak szereplője Wenckheim Krisztina, aki egy közel hetvenéves birtokos és egy huszonkét éves polgárleány gyermekeként látta meg a napvilágot, de hamarosan árván maradt, mutatott rá dr. Erdész Ádám, az MNL Békés Megyei Levéltárának igazgatója, akinek ezen a rendezvényen az a feladat jutott, hogy levezesse a beszélgetést.

Kiindulópontként Jókai Mór Egy magyar nábob című regényének azt a részét választotta, amelyben a cselekmény azon koporsó köré fonódik, amit Kárpáti Abellinó kap ajándékba. A reformkori jelenet több filmes fantáziáját is megmozgatta, s most Bauer Barbara regényébe is belekerült. Emiatt vált fontossá annak boncolgatása, megtörtént-e ez a szörnyűség a valóságban. Kapott-e Wenckheim József Antal nászajándékként koporsót unokaöccsétől, aki a szokatlan és rangon aluli frigy miatt elveszítette örökségét. És aki haragjában meg kellett, hogy üzenje a rendbontó rokonnak, koporsó való neki, nem asszony.

– Milyen fura néha a történelem, hisz a gonosz üzenet átadójának fia végül a leggazdagabb árvát vette feleségül. Igazán izgalmas történet. Olyan elemei vannak, amelyek dramaturgiailag kerekre csiszoltak – fogalmazott dr. Erdész Ádám.

A közelmúltban, néhány hónapja megjelent egy könyv, amely ugyan nem Gyulán játszódik, de kötődik városunkhoz, legfőképpen főszereplője, Wenckheim Krisztina révén. Dézsi János könyvtárigazgató ezzel a gondolattal indította a beszélgetést, amelyen Wenckheim Krisztina leszármazottai, Jeanne-Marie Wenckheim Dickens grófnő, Csáky Ilona grófnő és Wenckheim László gróf is megjelent.


Az íráskényszer mint hajtóerő

Mielőtt még a hallgatóság visszaballagott volna a szabadkígyósi kastélyparkba és a hozzá fűződő történetbe, dr. Erdész Ádám arra kérte a könyv szerzőjét, mesélje el képzeletbeli önéletrajzi regényének első fejezetét.

– Épp két nappal ezelőtt azt mondta nekem valaki, irigyli tőlem azt a 15 évet, amit a levegőben töltöttem. Azt válaszoltam, ha nem én éltem volna meg, irigyelném saját magamat. Valóban, fantasztikus éveket éltem át légi utaskísérőként – kezdte bemutatkozását az írónő. Majd így folytatta: nem légi pincérkedés volt az, aminek részese volt, hanem egy fantasztikus út, amelynek során rengeteg tapasztalatot gyűjtött, látott sokféle világpolgárt, látta a sokszínű világot. Mindeközben a szemüveges, félénk kislány talpraesett, bátor nővé vált.

Ebben a tévézés is segítette, miután elvégezte a televíziós újságíró szakot az ELTE kommunikációs főiskoláján. Ennek a két pályának köszönheti, hogy most már elmeri mondani és leírni mindazt, amit szeretne.

A vágy, hogy történeteket találjon ki, persze mindig is megvolt benne. Született is egy fiókregénye az anasazi indiánokról, akik eltűntek a földgolyóról, pedig nagyon nagyokat alkottak. Kezdetben a fedélzeten írt, miközben az utasok aludtak, illetve különböző szállodákban.

Kalandos volt az az időszak is, amikor azt kezdte érezni, hogy nem a repülés a végleges életcélja. Aztán alapított egy tévéadót szülőfalujában, Etyeken, amely tíz évig működött, és amelynek ő volt a műsorvezető-szerkesztője. Ez is abba az irányba terelte, hogy írjon.

Amikor gyesen volt a kislányával, fél év után arra jutott, itt az ideje, hogy elkezdjen dolgozni a regényein. Az hajtotta, hogy vagy most, vagy soha. Így született meg a Légikisasszonyok trilógia. Abban az időszakban, amikor a Malév tönkrement. Az ihlet mellett számított az is, hogy az elengedés nagyon nehezen ment, mert a társaság egy hatalmas családot jelentett mindazok számára, akik a kötelékében tevékenykedtek.


A példakép mint tartalom

A sorozat megszületése után vett egy mély levegőt, és elhatározta, hogy a következőkben csakis azzal foglalkozik majd, amit igazán szeret. Ez mindig egy kicsit a múlt volt, ami alapján a jövő megélhető.

Azzal indult, hogy volt egy könyvbemutatója a szabadkígyósi kastélyban, ahol Lánczi Ildikó Wenckheim Krisztináról mesélt a jelenlévőknek, és közben az Egy magyar nábobot is felelevenítette. Jókai regénye ekkor lett számára testközeli. Rácsodálkozott, hogy az, amit hall, tényleg valóság. A Krisztináról elhangzottak is szívszorítók voltak, nagyon megérintették. Azon kezdett el gondolkodni, milyen lehetett annak a kislánynak az élete, aki úgy serdült jótékony lélekké, úgy vált többgyermekes anyukává, hogy a szülők elvesztése miatt sosem kapta meg a kellő érzelmi biztonságot. Mellette volt ugyan Göndöcs Benedek apát-plébános, mellette volt a nagymamája, de a pótolhatatlan anyai simogatásnak nem örvendhetett. Ám ő mégis azzá vált, akivé.

– Egyik olvasóm mondta, hogy a regénnyel példaképet kapott – zárta gondolatait Bauer Barbara.


A kíváncsiság mint feltétel

A regényt megalapozó kutatómunka két évig tartott. Könyvtárakban, régi újságokban kereste az információkat, és mivel egyik anyag hozta a másikat, temérdek forrásból dolgozhatott. Olyan anyagok is megtalálták, amelyekre nem is számított. Ezen kívül nagyon sok érintett személlyel is elbeszélgetett. Szüksége volt arra, hogy ők mondják ki azt, elkezdheti megírni a történetet.

– Kellett a megerősítés, mert rettenetesen nagy felelősség valós személyről írni. Volt olyan, hogy felhívtak telefonon, mert hallották, hogy könyvet készülök írni Wenckheim Krisztináról. Amennyire szép, annyira nagy, de kellemes teher is volt” – hangsúlyozta Bauer Barbara.

A hírre tehát megnyíltak a kapuk, az emberek segítettek.

Mert az emberek segítőkészsége elképesztő, vallja az írónő.

Nagyon sok időt töltött Békés megyében, és nagyon sok kapcsolódási pontot talált. Járta a helyszíneket, és néhány izgalmas részletnél bebizonyította, nem ismer lehetetlent. A veszélyesnek minősített gerlai kastélyhoz például a szomszédos idősek otthonának ablakából mászott be, majd a kastélykertben hosszasan elidőzött. Sírhelyeket keresett. Később derült ki, hogy a temetőbe kellett volna kimennie, kulturáltan, az úton.


A fikció mint forrástöbblet

Dr. Erdész Ádám arra is kíváncsi volt, miért az első korszakot választotta ki a szerző Wenckheim Krisztina hosszú életéből.

Ennek is megvan a magyarázata, amely csupán ennyi: Bauer Barbara a gyermekek köré szerette volna felfűzni a történet elejét és végét. Úgy véli, az árván felnőtt grófnő személyiségfejlődésében nagyon fontos szerepet játszott az, hogy anya lett.

Dr. Erdész Ádám azt is észrevette, hogy a második részben az írói képzeletté a hangsúly. Érdekelte, mi az oka ennek.

Ahol konkrét adatokat lelt fel, ott sok a konkrétum, és ez az első időszak, húzta alá az írónő. Wenckheim József Antalról például több dokumentációt talált, mint Krisztina fiatalságáról. A fikció ezért itt hiánypótló funkciót tölt be.

Nem fikció viszont az, hogy Göndöcs Benedek miket mutatott meg filozófiájából a kislánynak. Wenckheim József Antalról is köztudott, tehát nem kitaláció, hogy mindenki előtt nyitva állt az ajtaja. Senki sem mehetett el tőle éhesen vagy nincstelenül. Ő Krisztinát is erre nevelte az első években, és Göndöcs Benedeket is arra kérte, őrizze meg ezt a szellemiséget.

Bauer Barbara határozottan fenntartja, Wenckheim József Antal gróf hétköznapi életet élt, nem csinált ügyet abból, hogy polgárleányt vett feleségül, és az anyósát is nagyra becsülte, pedig csupán egy kulcsárnő volt. Megbecsülte az élet értékeit, és a gyermekeihez is apaként közeledett, nem távolságtartó, fölényes arisztokrataként. A regény azt az arcát mutatja meg, ami óriási szívre vall.


Göndöcs Benedek mint vitatéma

A leggazdagabb árva című könyvben több gyulai híres személy is feltűnik, Erkel Ferenc és Munkácsy Mihály mellett többek között Göndöcs Benedek, aki fontosnak tartotta közölni másokkal is, hogy hithű magyar honleányt nevelt Krisztinából. Arra nevelte, adakozzon, segítsen másokon, mert ettől ő is több lesz, és az élet is meg fogja ezt neki hálálni. Ha pedig erején felül is ad, nemes cselekedetet művel.

Az írónő azonban azt is belátja, könyvében is, hogy a jó kedélyű, nagy hasú, enni-inni imádó apát-plébános mindent, ami hozzátesz az élethez és boldogságforrás lehet, nagy becsben tartotta. Sőt, azt is elfogadja, hogy ezt a fajta szemléletet is átadta Krisztinának.

Dr. Erdész Ádám szükségesnek látta hozzátenni a következőket: mivel Göndöcs Benedek országgyűlési képviselő is volt, testi megjelenése különösen vonzotta a csípős tollú újságírókat. Mikszáth Kálmán karcolataiban, parlamenti tudósításaiban például Göndöcs apó egy olyan visszatérő szereplő, aki gurul, és mindig elindít valamilyen folyamatot.


Az őszinteség mint kérdés

A beszélgetés vége felé közeledve a gyulai levéltár-igazgató a legizgalmasabb kérdést is feltette: valós szerelem volt-e a Krisztináé és a Frigyesé?

Igen, az volt, állítja Bauer Barbara. Csodálatos házasságban éltek, több gyermeknek adtak életet, és egy olyan kastélyt építettek maguknak, amely páratlan volt a maga idejében. Ilyet nem lehet nem szerelemből tenni, emelte ki az írónő.

Erre dr. Erdész Ádám felidézett egy régi, igaz történetet.

– Úgy volt, hogy a Wenckheimek a gyulai Almásy-kastélyt is átveszik, de 1869-ben a választáson induló Frigyest a gyulaiak úgy megbuktatták, mint a huzat. Nem is kis demagógiával. Az ellenzék, az akkori balos párt kortesei azt terjesztették el róla, hogy vissza akarja hozni a jobbágyságot. Kóhn Dávid újságíró, minden legenda egykori gyulai számon tartója szerint Frigyes ezután tette át birtokainak központját Arad megyébe – nevettette meg az egybegyűlteket dr. Erdész Ádám.

Bauer Barbara a regénybeli (és a valóságbeli) nagymama szavaival replikázott: ne ítélkezz senki fölött, amíg nem élted az életét.

Hogy mi mindent rejt még Bauer Barbara regénye, amelynek karaktereit a nászajándékba küldött koporsó bontakoztatja ki, megtudhatják, ha elolvassák.

Galéria és forrás itt!

2017. szeptember 3., vasárnap

Kalózok a láthatáron!


Az Élővíz-csatorna partján észleltük

Miközben kerestük a csónakot a kikötőben, a láthatáron feltűnt egy kalózhajó.

Így, nyár végén, a nagy turistamentes magányunkban, és afölötti szívfájdalmunkban, hogy koratavaszig nem köszönt ránk újabb fesztivál, bolondoztunk egy utolsót, és terveztünk egy merészet.

Volt Gyulának egy kikötője a belvárosban, ahol csónakokat és kenukat lehetett kölcsönözni. Ez volt az egyik oka annak, hogy már nagyon vártuk a tavaszt. Ki is mentünk a helyszínre, ott strázsáltunk, vártuk, hogy megnyisson, és leevezzünk, amíg lehet. Naplemente és szúnyoggyérítés után, holdfénynél.

De hiába lestük a kis hölgyet a szereléssel, nem jött. Eltelt a nyár, és úgy telt el, hogy nem csónakázhattunk egy jót az Élővíz-csatornán. Sajnáltuk magunkat is, de sajnáltuk azt is, hogy az élményből a városunkban nyaralók is kimaradtak.

Talán ez az oka annak, hogy elképzeltünk egy olyan hajót a gyulai vizeken, amely sokszorosan megnövelné a város turisztikai vonzerejét. Láttunk már hasonlót a közelben, nem áruljuk el, melyik településen, csak azt, hogy mindenki szerette, s mindenki utazni akart vele. Egyetlen probléma akadt az ottani attrakcióval, hogy működtetői nem igazán tudták bejáratni, nem volt meg hozzá a képzelőerejük, bátorságuk.

Na de majd lesz a gyulaiaknak! A mi hajónk olyan romantikával fog végighasítani Gyulán, mint a filmekben, fedélzetéről fess kalózfiúk (Johnny Deppek) szállnak majd időnként partra, hogy lebonyolítsák a nagy hölgyrablásokat, amihez itt-ott muzsikálnának is egy jót.

Mekkora buli lehetne!
Úgyhogy, gyulaiak, kalózkodásra mielőbb fel(készülni)!


2017. augusztus 29., kedd

Mágia és egészségforrás


A Csigakert a szívünk csücske

Az ember néha elcsodálkozik, mikről nem tud, pedig naponta elmegy mellettük, naponta találkozik velük.

Többször megállítottak már hátizsákos turisták a Csigakertben (ez az előnye annak, ha az ember gyalog közlekedik), hogy megkérdezzék, merre van a mágikus domb. Melyik domb?, kérdeztem első ízben vissza, mert azt hittem, félreértettem. De nem, mert azonnal jött a magyarázat is. „Hát az a domb, amelyikre ha felmegy az ember, meggyógyul, [és ha nem beteg?, kérdeztem vissza ismét], ha pedig nem beteg, akkor megőrzi az egészségét egész életében, mert csodatevő ereje van”.

Nagyon szégyelltem magamat, hisz naponta átmegyek a kerten, és Gyula történelmét is tanulmányoztam már, de ilyen dombról még sosem hallottam. Sajnos nem tudom, vallottam be ilyenkor, mire ők: az interneten olvastuk (rákerestem, de nekem nem dobott ki semmit), és tovább erősítették, hogy bezzeg itt kell lennie. Megmutattam nekik, miről gondolhatják azt, hogy csodákra képes, néztek is az ujjam irányába, de nem igazán hitték el, hogy az lenne az, én meg vártam, hogy továbbálljanak. Miután ez is megtörtént, elolvastam, mit ír a domb mellett felállított táblán.

Azt olvastam le róla, amit már tudtam. Hogy a mai park meg a környéke eredetileg a kastélytulajdonos birtoka volt, mesterségesen tenyésztett és szaporított vadakat tartottak benne, amint erre a környékbeli utcák nevei mindmáig utalnak, zöldséget és szőlőt termesztettek a területén, tavaiban halat, rákot és teknősbékát tartottak, hattyúkat pedig a víz színén, a főúri szemek szórakoztatására. Mindaddig, amíg ki nem épült a romantikus tájképi kert, közepén a kilátóval (bár nem tudom elképzelni, hogy a körülötte lévő fáktól meddig lehetett a csúcsáról ellátni), amelyhez csigavonalban íves sétaút vezetett fel. A bontások évtizedeiben színpadot tákoltak össze a helyére, s csak miután ez is kiesett a történelemből, létesült a ma is látható jelzésszerű tipegőút.

Mágiáról és egészségforrásról sajnos nem tájékoztat az információs tábla. Ám ha az ember jobban odafigyel, mit miről olvasott, eszébe juthat, hogy a szent energiát a kunhalmok környékén érdemes keresni Békés megyében. Gyulának egyelőre még nincsen ilyen attrakciója.


2017. augusztus 27., vasárnap

Becsengető


Szeptemberi láz

Gyere, nézzük meg, jó-e még rád a tavalyi egyenruha. A szeptemberi történet mindig ezzel kezdődött. Augusztus hol komoran, hol mélabúsan búcsúzott, ha sütött is a nap, már nem annyira barátságosan, mint júliusban. Jelezte, hogy jönni fog valami, ami megváltoztatja az életünket.

És bizony, minden év szeptember elején felhúzták a lobogót az iskolaudvaron, mi pedig felsorakoztunk alatta. Feszes hajpánt a fejünkön, friss vasalási nyom uniformisunk lokniján. Aki tornacipőben jött, hallgathatta, mit nem illik. Pedig hát akkoriban nagy számba ment, ha menő sportcipőt tudott beszerezni a szülő a gyermeknek, és örült, hogy feldobhatta nyárvégi hangulatát.

Mert az első egy-két napon még valamennyire elviseltük az osztályt. Ragyogtunk a boldogságtól, hogy egy teljes évvel felnőttebbek és meghatározóbb tényezők lettünk, pedig dehogy, csupán két és fél hónappal. Elhittük, hogy az öregedés elmélyíti az intelligenciát, és reménykedtünk abban, hogy az új tanév sokkal könnyebb lesz az előzőnél. Meg sem fog kottyanni, vehetjük lazábbra a figurát. De nagyon gyorsan jött a felismerés, hogy csak gyűlnek a feladatok, az ismeretlenek és az intések.

Ötödnap már nehezebben ment az ébredés, kedvtelenebbül cipeltük be magunkkal a súlyos felszerelést, és alig vártuk, hogy kicsengessenek. Már beszélni sem volt kedvünk egymással, kitörtek a veszekedések, felélénkültek az udvari csetepaték, megalakultak a klikkek, és a rend fenntartásáért a nevelők is lekenték az első pofonokat.

Ám nem csak a tanügy, az időjárás is mindig kitolt velünk. Mire kiosztották a tankönyveket, és elmondták, hogy kössük fel a gatyánkat, ismét hétágra sütött a nap, strandolni lehetett volna, hegyet mászni, és rosszalkodni a parkban. A számonkérés azonban napról napra erőteljesebb és fenyegetőbb lett, oda kellett tapadni az íróasztalhoz, el kellett végezni a házikat, nem volt mese.

Bár az azóta eltel esztendők alatt az uniformisok kifakultak, és a felnőttebbé válás lendülete is visszafogottabb lett, minden szeptember elején jó visszaemlékezni, felidézni az első iskolai napot, amikor élére vasalt egyenruhákban és telve szép reményekkel felsorakoztunk a nemzeti lobogó alatt.

Képekkel itt!

2017. augusztus 25., péntek

„Ahol az ízek a régiek”, ott kolbászt is árulnak


Belelapoztunk a Százéves vendégkönyvébe

Sorozatunk címét a Százéves (Reinhardt) cukrászda vendégkönyvéből kölcsönöztük (most viszont, alkalmazkodva mai témánkhoz, kiegészítettük egy félmondattal). Az aranybetűs, keményfedeles zöld kötet a fizetővendégek 1954 és 1968 közötti bejegyzéseinek gyűjteménye, s a régiek közül sajnos az egyetlen, amely a Békés Megyei Levéltárban megőrződött az utókornak.

A Százéves cukrászda kuncsaftjai legtöbbször a hely patináját dicsérik, aztán a kávéját (!), ám amint a bejegyzésekből kiderül, az 1960-as évek elején a vendéglátóegység valami teljesen merésszel is megpróbálkozott. Mondhatnók, tett egy kísérletet, és kínálatába nemes egyszerűséggel beemelte Gyula városának leghíresebb falnivalóját, a kolbászt.

Ügyes döntés, jó húzás volt, az írott formában megőrződött vélemények legalábbis ezt támasztják alá. Az édesszájúak kimondottan örültek annak, hogy kolbászt is ízlelhetnek a különleges biedermeier környezetben.

Hogy meddig tartotta magát 1960. évi újításához a Százéves, nem derül ki a vendégkönyvből. Talán nem túl sokáig, hisz egy idő után elfogynak a vonatkozó utalások, senki nem tesz említést a cukrászdában árult kolbászról. Persze az is előfordulhat, hogy a Békés megyébe látogatók hozzászoktak ahhoz, hogy itt még a cukrászda is kolbászból van.

A régiségek mellett az újítás, a „gyulai kolbász” is megérdemli az országos érdeklődést! – írta 1960. március 3-án egy névtelen, miután januárban az első ilyen bejegyzés megszületett. Egy hónappal később, április 6-án egy másik anonim is teljesen el volt ájulva a felhozataltól, amikor a következőket papírra vetette: „Itt található a legfinomabb gyulai kolbász”.

Virág Etelka 1960. szeptember 25-i hozzászólásából pedig az is kiderül, hogy a felszolgált hústerméket még csak nem is mástól vásárolták, hanem maga a cukrászdavezető gyúrta.

A hölgy így fogalmazta meg benyomását: „Gratulálok a főnök remekművéhez, a gyulai kolbászhoz”.

Mi is, utólag.


2017. augusztus 23., szerda

Boszorkányok asztala


Szörnyülködtünk egyet a Honvéd lakótelepen

Az ember mindig és mindenütt találkozik furcsaságokkal. Néha még meg is ijed tőlük.

Persze nem azért látogattam el az egykori Kuznyeck, a mai Honvéd lakótelepre, hogy nagyítóval keresem meg azt a valamit, amitől halálra rémülhetek, de ha már beleütköztem, lefényképeztem az örökkévalóságnak. Sajnos kicsi a valószínűsége, hogy a városi térinstalláció halhatatlanságához kelleni fognak az én fotóim.

Mert ezzel a találmánnyal is ugyanaz a helyzet, mint a betonból öntött virágtartókkal: stabil és strapabíró, kétszeresen is ember a talpán, aki szét tudja szedni.

De hogy miről is van szó? Egészen pontosan én sem tudom, csupán hozzávetőleges magyarázatot adhatok. Legkifejezőbben azt mondhatnám, olyan mint a… Mint A hallgatás asztala (lásd Constantin Brancusi világhírű asztalát). A folytatást pedig Önökre bíznám, ha korrekt szeretnék lenni. Feltételezem, a környékbeliek, a „kuznyeckiek” használják is valamire. S erről olvasóink is azonnal meggyőződhetnek.

Szóval ez a valami ott, a Kuznyeckben, távolról vicces boszorkányasztalnak tűnt, amit csinos kis ülőalkalmatosságok (összesen hét a hét gonosznak!) vesznek körül, hogy az, akinek éppen játszadozni van kedve, ne állva lásson neki. A részletes leírás pedig bizonyára ismert: a középső szerkezetet, az asztallapot (ezt este mindig hazaviszik, hogy ne lopják el) meg kell pörgetni, s miután leáll, megmutatja a jövődet, megjósolja, mekkora szerencsétlenség vagy éppenséggel mekkora szerencse vár rád. Amennyiben jól emlékszem, pontban éjfélkor kell ezt csinálni, kizárólag akkor kapsz csak helyes választ. Délután hiába is ülnél le az asztalhoz, hiába hoznád mozgásba, mert pofátlanul félrevezetne.

A nagy melegben az is átvillant az agyamon, hogy biztosan szökőkút.

De aztán közelebb mentem, és azt láttam, hogy az illető utcai bútorzat inkább alkalmas uzsonnázásra, kártyázásra, sakkozásra, a civilizált társasági élet művelésére, mintsem paranormális jelenségek elkövetésére (nem is tudom, miből gondoltam, hogy annak idején a Kuznyeckben csak úgy, nyilvánosan bárkinek varázsolnia lehetett). Időközben a reggeli kávézás lehetőségét is elvetettem, mert amikor ezt a közösségi helyet kialakították, ébredés után megengedhetetlen lett volna kiülni a térre egy csésze fekete mellé, s ott elfecsérelni a pártállam drága idejét. Hát nem. Ilyen megfontolásból vált esélytelenné a boszorkányasztal elmélete is.

Úgyhogy közelebb mentem, egészen közel, szó szerint fölé hajoltam, hogy kipróbáljam, milyen lehet elfogyasztani a Kuznyeckben, a későbbi Honvédben a hamuban sült jó magyar tepertős pogácsát. Ekkor derült ki, hogy rossz, mert az asztal valójában nem is asztal, inkább szeméttároló, amiről nem is tudom, ki tehet, ha nem az ott lakó, aki beledobálta a hulladékát, hogy aztán semmire se tudja használni a hasznos kikapcsolódásának szolgálatába állított alkalmatosságot. Mert azt nem hiszem, hogy van annyira erős gyomra bárkinek is, hogy körbeülje és nézegesse a szemetet.

Kérdezném tehát: mi értelme volt ezt a bűnt elkövetni?