A lugosi „szöllö”

ismeretlenül hat, mégis ismerősökkel hozza össze a vendégeket: a Mancikák megtévesztők, így akik eddig összetartóztak, szétválnak, akik pedig eddig nem tartóztak össze, most összehabarodnak

Ebben a várkastélyszerű kísértetházban lettünk elszállásolva

Szép volt az idő, s megint menni kellett, most viszont vendégségbe, amit utáltam. Mindig utáltam vendégségbe menni, már egészen pici koromban is, mert a néniknek, akik folyton cukorkával kínáltak, állandóan válaszolni kellett, vagy verset mondani, vagy elénekelni a Boci, boci, tarkát, senkit sem érdekelt, hogy a szád – és minden egyebed – tele van a ragacsos bonbonjaikkal, vásik a fogad a beléd tömött édességmennyiségtől, fáj a nyelved a rengeteg dumálástól, arcizmaid pedig már maguktól remegnek a rád erőltetett álmosolyoktól. No, én sok ízben felfordulást és földindulást rendeztem önfejűségemből kifolyólag, de hiába, mert nem mondtak le rólam. Vasárnaponként mindig menni kellett.

Akárcsak most is, nem volt apelláta, még Annácskának sem mesélhettem be, hogy felfedeztem magamon az izomsorvadás első jeleit. Elővette a bőröndömet, belehajította a legfontosabbakat, aztán útnak indított. Uramra persze ezúttal is várakozni kellett, mintegy fél órát, vagy még többet, nem is tudom, mert teljesen elveszítetten időérzékemet. Még jó, hogy kezem ügyébe került az ajándéknak szánt dió, azt rágcsáltam mérgemben, amíg Józsefem be nem ült a kormányhoz. Hát még csak ez hiányzott... Túlzásba vitt óvatoskodása azonban magamhoz térített, és az időérzékem is egyből visszatért, hisz fájlalni kezdtem, ha így haladunk, sosem fogunk odaérni.

Lugosra igyekeztünk, mint kiderült, és én örültem is ennek, meg nem is. Örültem, mert Lugos az újdonság erejével hatott rám, és nem örültem, mert számomra Lugos is csak egy földrajzi név volt a térképen, amelyet ugyan sokat forgattam, mégis idegenként kezeltem. Mert minél többet forgattam, annál jobban összezavarodtak a helyszínek a fejemben. Aztán Józsefem azt is elárulta, hogy sosem látott rokonokkal fogok megismerkedni, amit egyáltalán nem pontoztam, de megjegyezte, lesz köztük egy úriember, akivel bizonyára jól el fogok beszélgetni. Úgy legyen, mondtam magamban, és lenyeltem az utolsó dióbelet is.

Mancikát már a Temesen átívelő hídról kiszúrtam, noha tényleg nem találkoztunk még. A tekintete viszont, egész fellépése, hájtengerré duzzadt alakja, amely szinte kifolyt az ablakon, miközben a távolban kettőnket kémlelt, nem hagyott bennem kétségeket személyazonosságát illetően. És amikor férjem megérkezésünkkor bemutatta, megjegyezvén, ő lenne a drága kuzinja, Mancika, én már tudtam, és azt hiszem, még a kezemet sem nyújtottam felé, mert úgy gondoltam, minek, hisz már ismerem.

Jól tehát nem kezdődött ez a teadélután. A folytatást nem is merem leírni, annyira kellemetlen, főként Józsefemre nézve. Elvégre ki látott még olyan famíliát, amelynek összes hölgy tagja a Mancika névre hallgat? I. Folyékony Mancika ugyanis tenni akart velem valami jót, ezért bemutatta nekem a legfiatalabb Mancikát, akinek tépett hajzuhataga két copfba fonva hirdette gömbölyű babaarcának két ellentétes oldalán, hogy ő bizony még gyermek a javából. Aztán jött a középső Mancika, aki előbb nem óhajtott elébem járulni, aztán mégis, mert ő már bakfis, aminek tulajdoníthatóan azért sem hallgat anyja szavára. A Mancikák sora azonban vele még nem ért véget, jöttek vagy még öten, hatan, talán még duplán ennyien, mindnyájan Mancikák. Őszintén bevallom, egy adott pillanatban elvesztettem a történet fonalát, és csak álltam tanácstalanul a vendégszoba közepén, legfőképpen segítségre lett volna szükségem, mert arra még emlékszem, hogy a Mancikák egyike képes lenne elvezetni a folyóig, de arra már nem, hogy melyikük. Nem is megyek ma már sehová, elegem van belőletek!, határoztam el végül, és kivonultam a szalonba, ahol már nyüzsögtek a népek, tolakodtak a Mancikák, Józsefemet pedig szem elől tévesztettem. És amint hajadon módjára a süteményes tálak körül forgolódtam, valaki hátulról megfogta a csuklómat, az ajkaihoz emelte s megcsókolta. Hát eljött?, sejtettem, hogy itt lesz, és azt is sejtem, hogy ma egészen az enyém lesz, mert nem engedem el többé, maga egyszerűen gyönyörű, gyönyörű, búgta fülembe az arctalan, és az én hajlékony fülemben ezek után nem is csengett már egyéb, csak a Maga gyönyörű, gyönyörű, maga ellenállhatatlanul gyönyörű kezdetű himnusz. Így, eme simogató varázsszavak mámorában sodródtam ki a tömegből, ki a kertbe, a kert legsötétebb szegletébe, ahol forró csókban forrtam össze gyengéd hercegemmel, ki azonban nem annak a férfiúnak bizonyult, akit én odaképzeltem, hanem... Ó, hát maga az!, kiáltottam fel kiábrándultan, amikor a holdfényben megcsillant elrablóm fekete szembogara. Aurél volt az, és én csalódottan elfutottam mellőle.

Uram, azt hiszem, egy kicsit becsicsentett, és talán el is csavargott, hisz vetkőzés közben ingje alól egy madártoll szállott fel a magasba, s mint egy bolond, ő utánakapott, hogy aztán össze-vissza pusszantsa, majd finoman, pátyolgatón belefektesse hálóköntöse zsebébe.

Legalább békén hagyott. Hála Istennek!

A Jenő herceg téren

hadrendbe sorakoznak fel a városlakók, és útját állják az új automobilnak, amelynek sofőrje nagyra tör, de képtelen tartani a lépést a járókelőkkel és a korral, végül úgy dönt, visszatolat

Uram sokszor meglepett már életemben – mert, mint már jeleztem, nagyon szűkszavú, s csakis a legfontosabbakat közli velem, vagy még azokat sem – de úgy mint ma, sosem. Miközben ugyanis a tükröm előtt szépítkeztem, hogy kimenősre igazítsam fizimiskámat, szörnyű türkölést hallottam odalentről. Még oda is szóltam Annácskának (aki a konyhában csörömpölt) jó hangosan, hogy ő is hallja, s mondtam neki: ezekkel a városi népekkel nagyon elszállt a szekér, nem képesek csendben maradni. Ő viszont arra intett, jobb, ha nem szólók semmit, inkább kinézek az ablakon. Hát ha ő kért erre, kinéztem. Ne is mondjam, mekkora meglepetés ért! Uram ült a zakatoló, sípoló masinában, és egy csokor rózsával a kezében integetett felém. Folytassam? Tulajdonképpen tárgytalan, hisz gondolhatják, mindenki bennünket bámult rosszallóan, én pedig a csupán félig rendbe szedett fejemmel nagyon elszégyelltem magamat, úgyhogy azonnal hátra húzódtam és leeresztettem a rolót. Nem sokkal ezután Józsefemet már a tükrömben láttam viszont, amint hátulról közelít felém lábujjhegyen. Maga mit művel!, fordultam meg hirtelen, és ő úgy megijedt rögtönzött mozdulatomtól, hogy még az ajándékba hozott virágot is elhagyta.

Így esett meg, hogy néhány perccel később már mellette ültem a kormánynál, és őszintén bevallom, rendkívül élveztem. Ő vezetett, én pedig az arcomba csapódó széllel, falevelekkel és röpülő fenevadakkal játszadoztam. Persze nem volt ez a kocsikázás annyira lelkesítő, hisz hitvesem közben remegett, mint a nyárfalevél, a járókelők pedig erőfeszítés nélkül haladtak mellettünk, és folyton arra biztatgattak, hogy nyomjuk csak a gázt, menni fog az. Én nyomtam is volna, ha rajtam múlik, de Józsefem semmi áron nem kívánt velem helyet cserélni. Azt hiszem, nem is az irántam érzett felelőség miatt, hanem csak féltette legújabb szerzeményét.

Józsefem ugyanis automobilt vásárolt, mert úgy érezte, ha megveszi a járgányt, beemeltetik a társadalom nagyra becsült figuráinak körébe. Pontosan nem tudom, mit remélt, hisz már milliószor megtapasztalta, fabatkába sem veszik. Hiába volt a szüleinek házuk a Palánkában, neki pedig Budapesten szerzett jogi diploma a zsebében, felmenői alapján nem számított jó rendűnek. Most pedig nem láttam indokoltnak, hogy előröl kezdjem neki magyarázni, miként is működik a világegyetem. Jó volt száguldozni a tavaszias napsütésben, nem akartam ünneprontó lenni.

Valószínűleg szépnek tűntünk, hisz a látásunkra összeverődött tömeg félre sem akart állni utunkból. A legnagyobb fogadtatásban a Jenő herceg téren volt részünk. Az itt állók közül egyesek teljesen önkívületi állapotba estek, a kalapos úriember fordítva helyezte vissza pipáját a szájába, az asszonyok szoknyájuk szegélyébe törölték bele a csodálattól eleredt taknyukat-nyálukat, a boltos véletlenül a zárva feliratot függesztette ki ajtajára, a szemüveges kíváncsiskodó pedig kitörölgette a lencsét pápaszemének keretéből, ami miatt le kellett fékeznünk, nehogy vaktában a masina kerekei alá kerüljön. Amúgy sem tudtunk haladni, mindenütt bámészkodók hada akadályozott az előrejutásban. Nem volt mit tenni, Józsefem kiszállt, és menetiránnyal szembe kezdte tolni a járművet, és benne engem. Így gurultunk hazáig, mert az én kedves férjemuram nem tudott hátrafelé vezetni, az én tehetségemben pedig nem hitt eléggé.

Vacsorára lencsét ettünk tükörtojással, utána teáztunk, közben néztük egymást és a virágokat, amelyek egyre szebben virítottak a nappaliban.

Ma már nem írok többet, ne haragudjatok, nagyon kifáradtam.

Lefekvés előtt még csak ennyit: Katalin néni a Hunyadi utcából levelet hozott ma nekem. Azt természetesen nem merem kijelenteni, hogy szerelmeteset, mert még nem olvastam el, de sejtem, hogy Zoltántól való, s egyáltalán nem dorongoló hangnemű, hanem épp ellenkezőleg! Persze Katalin ártalmatlan szemeket vágott közvetítői szerepéhez, nem tudta, hogy a paksamétában, amit átadott, más is van, nem csak hivatalos tájékoztatás. Én viszont amint megláttam, tudtam! Tudtam, hogy Zoltán az elkövetője.

A tetőn

biztosítókötelek és tartógerendák teherbírásán, illetve két ember egymásba vetett bizalmának megingathatatlanságán múlik az élet, amely odalent szívszorító öltönyök alatt, Isten színjátékában múlik ki

A fiú, akiről már szóltam, és aki miatt Aurélnak fejfájása lett, uramnak pedig igencsak másodrangú szerepe, imádta a veszélyeket. Talán ezért is tűnt nekem különbnél a többi városi férfinál. Utóbbiak, ha alaposan elemzés alá vonom őket, nem is tudták, mi az élet. Éltek ők, ám nem úgy, ahogyan érdemes. Anélkül például, hogy százszor bele ne nézzenek a tükörbe, nem is indultak útnak. Zakójuk állandóan pattanásig feszült rajtuk, így nemhogy virágot nem lehettet velük lopatni a ligetben, de még leülni sem egy lócára, hisz örökké attól rettegtek, hogy széthasad rajtuk a kabátka, s akkor mi lesz, mit fog mondani X úr, és mit Z úr. Nem látták, mennyire nevetségesek, és pont azért nevetségesek, mert anélkül, hogy százszor bele ne nézzenek a tükörbe, nem indulnak útnak.

A mai az a nap volt, amikor Józsefem végre rávette magát egy kis délutáni sétafikálásra. S ez volt az a nap is, amikor beleuntam a várakozásba, hisz fél háromkor ugyan el kezdett készülődni, de négy órakor még mindig a fürdőszobában pátyolgatta vékony hajszálait. És mivel én tíz perc alatt rendbe raktam magamat, annyit tehettem, hogy toporogtam az előszobában, és reménykedtem, hátha még vacsora előtt élőben ráköszönhetek az anyaföldre. De mivel minden perc elteltével erre egyre kevesebb esélyem lett, magára hagytam a borotvapengéjével.

Bár férjezett asszonyhoz nem volt illő, amire elszántam magam, meg sem fordult a fejemben, hogy cselekedetem helyénvalóságát megkérdőjelezzem. Egyenesen Zoltánhoz siettem, aki mintha tudott volna érkezésemről, a lépcsőházban ücsörgött egy cső főtt kukoricával a szalvétájában. Hogy honnan tudta, hogy pont főtt kukoricára fáj a fogam, sejtelmem sincs. Mindenesetre óriási örömöt szerzett nekem csekély meglepetésével, amely egy nagyobbacskával egészült ki. Valamikor beszéltem neki arról a vágyamról, hogy madártávlatból is megcsodálnám az én kis lakóterületemet, az otthonomat, az ismerőseimet, és így tovább, ő pedig emlékezett erre. Megragadta a kacsómat, és már röpített is magával, fel a mennyországba, amely ezúttal csupán egy elhanyagolt padlás volt, mégis több a halban való reménytelen várakozásnál.

Persze szárnyalásunk története is jóval több volt annál, amit én egy fél oldalon most megírhatok, hisz kezdve azzal, hogy a feljáróhoz kulcsot is kellett szerezni, amit Zoltán a földszinten lakó idős bácsitól „vett kölcsön”, amíg én az öreg úr figyelmét eltereltem egy kis beszélgetéssel, egészen addig, hogy a csodatevő eszközt vissza is kellett varázsolni a helyére, rengeteg váratlan akadályt le kellett győznünk. Én ismét teljesen lerongyolódtam, cipőm sarka kitörött, a ruhám beleakadt a lépcsőkorlátba, s szinte egészében letépődött rólam, nem beszélve az orromba, fülembe, számba befészkelődött évszázados porról, galambszarról, és a lábunk alól kicsusszant cserepekről, amelyek egyértelműen jelezték, hogy tilos övezetben járunk. De kit érdekeltek az embertelen körülmények?! A látvány ugyanis, amely a tetőről elébünk tárult, a város határában húzódó sűrű erdők mély zöldje, az erőd díszpáncélosain megcsillant napsugarak káprázata, a bolhának látszó rengeteg cilinderes hatalmasság távlati képe, s nem utolsó sorban a derekamra csavarodott biztosítókötél szorítását elnyomó hercegi ölelés mindenért kárpótolt.

Józsefem már az esti teáját szürcsölgette, amikor hazaértem. Túl sokat nem láttam belőle, hisz könyv volt a kezében, amely a fejét előlem eltakarta, s egy ideig még ott is maradt, mármint Dante Isteni színjátéka a szemei előtt. Feltételezem, hiúsága miatt jobban szégyellte magát, mint én, hisz nem érdeklődött afelől, hol mászkáltam, és miért nem vártam meg. Máskor legalább annyit hozzáfűzött a jelenethez, hogy csak néhány percet kellett volna még türelmesnek lennem vele szemben. De nem, ült mint egy sóbálvány, meg sem moccant.

Ünneplő cipője a nappali egyik félre eső zugában fénylett. Muszáj volt rászólnom, hogy tegye el onnan, mert útban van, nem tudom tőle kinyitni a szekrényt.

Szent Borbála a verespatakiakért

...és a verespatakiak Szent Borbáláért!

A szertárban

gépírótanfolyam zajlik fiatal hölgyek részvételével, az iskolanővérek fenntartják a fegyelmet, a kitömött madártetemek oldják a feszültséget, de veszélybe sodródik egy új szerelem

Csoportkép (szerénységem balról az ötödik, pardon, a hatodik)

Az ember életében vannak keserves pillanatok is, én ezt nagyon jól tudom. Mégis fatálisan ért, amikor Annácska azzal ébresztett, hogy leheletnyi finomsággal a fülembe súgta: „Aranyvirágom, holnap el kell majd menned valahová, elmondom mindjárt a részleteket is, de kérlek, őrizd meg nyugalmadat, hallgass végig”.

Pontosan ezekkel a szavakkal ijesztett rám hajnalok hajnalán, és miközben fonnyadt ajkait tőlem néhány ujjnyira bátorkodott csücsöríteni, a fejembe tódult összes vérem. Azt hiszem, úgy néztem ki, mint egy túlérett paradicsom, lévén, hogy per momentum a vörös kosztümömet viseltem Szögeden vásárolt piros papucsomhoz. Éreztem, ha így folytatja, nem éli túl ezt a napot, ezért hát megsürgettem kicsit. Mondjad csak, mondjad, biztatgattam tőlem telhetően eléggé megértően, miközben kíváncsiságomban szinte lerántottam róla bejárónői szoknyáját, amelyet most annyira megutáltam, hogy szégyellem is érte magamat. Mire ő: „Drága ura beíratta a nővérekhez egy rövidke tanfolyamra. Higgye el, angyalkám, tetszeni fog magácskának, még vissza is fogja siratni az osztályban eltöltött időt, annyira”. A szerencsétlenje teljes mellbedobással folytatta volna ostoba okfejtését, ha nem intem le időben, és ki nem nyitom a kezem ügyébe került ablakot, hadd járja át vézna testét a beözönlő téli hideg. Brrrrrr, nem kéne ezt csinálnia velem, hisz még nem is fejtettem ki, miről van szó, okvetlenkedett két hidegrázás közepette, azt a benyomást keltve bennem, hogy neki bizony sosem áll be a szája. Ki vele, mit eszelt már megint ki az én drága férjemuram?!, meresztettem rá kitágult pupilláimat, és ezzel fel is oldottam a közénk szemtelenül beékelődött ellenszenvet. Na, nyissa már ki a száját, Annácska!, hangoltam még egyszer, látván, hogy mégis csak képes csendben maradni. Hát, hát... Hát írógéptanfolyamra, bökte ki végre nyögvenyelősen az én legnagyobb örömömre, s észlelve megdöbbenésemet, magára csavarta a székre vetett pokrócot, amellyel a hagymás kosarat szoktuk letakarni. Szóval írógéptanfolyamra, motyogtam magam elé, mert nem hittem a fülemnek, de hogy ezt leplezzem, tettem a tájékozatlant, majd kifejtettem, hogy én tökéletesen vetem papírra gondolataimat pennával is, nem való nekem zakatoló automata. Azt hiszem, magácska szenvedi majd meg a legjobban ezt a cirkuszt, mert amikor a leginkább akar majd álmodozni, én akkor fogom a legnagyobb vehemenciával és csattogással megfogalmazni gondolataimat. Érti már, Annácska, ne játssza itt nekem a hülyét, ne tegyen úgy, mintha nem értené!, s ezzel magára is hagytam. Tisztában voltam vele, hogy nekem van igazam, ő pedig megbocsátja felindultságból elkövetett vétkeimet.

Vacsoránk a szokásos ceremónia szerint zajlott: hitvesem felém vetett néhány sanda pillantást, ennél több azonban nem történt, a tanfolyamot nem hoztuk szóba. Elfújtuk a gyertyát és lefeküdtünk.

Keddi nap volt a mai, s én azért is, mintegy bosszúból, nagyon kiöltöztem, felőlem eshetett, fúhatott, nem érdekelt, felemelt fővel, a legkedvesebb ruhámban kopogtattam be a nővérekhez, akiket én egyszerűen, de találóan anyácáknak neveztem. Ők megmutatták a készülékemet, majd mintha ott sem lennék, köszöntő beszédek és hízelgések nélkül megkezdték az oktatást. Mindnyájunkat azonos bánásmódban részesítettek, nem kivételeztek, ha szükségessé vált, alaposan megdorgáltak, ha nem, akkor szúrós tekintettel követték mozdulatainkat. Talán épp ez a borzasztóan irritáló szigor volt az oka annak, hogy figyelmemet folyton elterelték a szertár kitömött madárhullái, amelyek a szerzetesnők ostoraival szemben az élet utáni életet hirdették. S miközben ösztönös tiltakozásképpen erre-arra tekergettem fejemet, jelenvalóvá lettek az isteni szépségű antik tudósok is mind, egytől egyig kőbe vésve, s a szekrény tetejére állítva. Tehettem egyebet, minthogy gyönyörködjek bennük? Végül beállított a fotográfus is, aki robbanást generálva megörökítette együttlétünk legszebb pillanatát, amint ezt a mellékelt ábra is hitelesen közvetíti. Én az ötödik vagyok balról. Vagyis nem, pardon, a hatodik.

Lám-lám, férfiuram, kellett ez a kurzus ahhoz, hogy felfedjem identitásomat. Ezt követően sokkal nehezebb lesz megörökítenem bizonyos helyzeteket, hisz énemet ezentúl nem fedi homály, arcomhoz név kapcsolódik, bárki felismerhet. Felismerhet az utcán, a villanyoson, Nagyszentmiklóson, a Duna-parti büfében, a színházban. Kész tragédia, szörnyű még bele is gondolni! Désagréablé, desagréable!

De mi lesz ezek után újdonsült kapcsolatommal, mi lesz a fiúval?

Elhatároztam, hogy hamarosan megoldást találok a váratlan problémára. Elővettem régi pennámat és kidolgoztam a tervet.

A műterem

fedezékül szolgál néhány amatőr piktornak, akik az eső miatt lemondanak a természet utáni festés élményéről, majd megrökönyödnek azon, hogy portré modell nélkül is készíthető

Most inkább nem árulom el, mitől vezérelve pakoltam be kufferembe gardróbom leghasználatosabb darabjait, és vettem ismét nyakamba a várost. Fess férfiember állt a történet mögött, ennyit azért bevallok. És azt is, hogy kihasználva hitvesem üzleti elfoglaltságát, találkát beszéltem meg a fiatal úrral, kinek nevét nem árulom el, de kinek műalkotásai első látásra levettek a lábamról. Hisz belém fagyott a szó (s mégcsak nem is túlzok), amikor kissé rendetlen vidéki otthonában megpillantottam alkotó tehetségének remekeit. Mivel nagy hódolója s csodálója vagyok a művészeteknek, nem kellett hosszan imádkozzék hozzám, hogy engedjek csábításának, és elfogadjam meghívását, amely egy kellemes fővárosi büfébe vezetett, onnan pedig ki a Duna-partra, s az ő melengető ölébe.

No lám, máris elmondtam mindent!

Az ihlet tehát mindenfajta előzetes bejelentés nélkül vont vehemens ostrom alá, én pedig nem védekeztem gyermek módjára ellene. Hagytam, hadd bizseregjen minden egyes porcikám, hadd szálljon el tőlem minél messzebbre Aurélnak még az emlékfoszlánya is, elvégre nagypolgári moráljával, tapintatosságával, jólneveltségével ő is csak összegabalyította hétköznapjaimat, és egyre jobban kezdett az idegeimre menni. Ez a fiú viszont!

Ami nagyon fontos, hogy újdonsült kapcsolatomat nem rontották kiállhatatlan társadalmi egyezmények. Nem volt benne sem morál, sem tapintat, sem jólneveltség. Szerelem volt benne, s ennyi. Testünk egymáshoz ért, én pedig a gondolkodás és józanság összes morzsáját nélkülözve, forró csókjainak tüzében égve s szabadság után szomjazva lendültem neki, hogy felállítsam festőállványomat, és semennyi előzetes gyakorlat nélkül megjelenítsem a bennem fellobbant érzelmek halmazát.

Eredetileg plein air-t terveztünk, de esni kezdett, ezért cókmókunknak behurcoltuk a főgimnázium alaktan szertárjába, ott estünk neki a munkának, noha elektromos világítás nem lévén, alig láttunk valamit. Talán ennek tulajdonítható, hogy kikevert színeink messze elmaradtak az ideálistól, és amit kéknek akartunk megfesteni, az zöld lett, és amit pirosnak, az meg barna, de nem baj, mert szakértőnk azt állítva öntött belénk erőt, hogy menő manapság az összevisszaság, tévedéseinkből ne csináljunk áthidalhatatlan lelki problémát. És bár hittem neki, egyáltalán nem töltött el örömmel, amikor napfénynél is analízis alá vonhattam műveimet, és azt láttam, hogy a kislány füle a száj megszokott helyére került, orra a térdkalácsán nőtt ki, jobb karján lábujjak rándultak görcsbe, ésatöbbi. Hiába nézegettem órákon át, előbb közelről, aztán távolról, hogy érezzem az összhatást is, képeim nem akartak megérinteni. Róza kisasszony, én ezt nem csinálom tovább, ez egy országos marhaság!, tájékoztattam a foglalkozásvezetőt, miután nagyon kiábrándultam kétbalkezességemből, és tiltakozásképp a földhöz vágtam a palettámat.

Igazából újdonsült bohém szerelmem figyelmét kívántam ezzel magamra vonni, mivel időközben annyira belemerült piktori mivoltába, hogy szemei szinte kifordultak az átéléstől, így rólam is teljesen megfeledkezett. Koppintásokat gyártott, ahelyett, hogy engem örökített volna meg a világegyetemnek. De hát a férfiak már csak ilyenek. Ha simán megkaphatnak, nem kellesz nekik.

Meglepetésemre másnap beállított hozzám, és virágcsokor meg bonbon helyett egy hatalmas vásznat nyomot a kezembe. Ez itt Ön, kedves barátném, kérem, fogadja tisztelettel, és ajándékáról lerántotta a leplet, ma éjjel festettem, egészen friss, még illatozik is, ahogyan szereti, tette hozzá zárszóként. Ma éjjel?, csodálkoztam, de hisz tegnap teljes lényemmel ott álltam maga előtt, akár meg is mintázhatott volna!

Ezzel tulajdonképpen azt próbáltam finoman a tudtára adni, hogy az ábrázolt figura bárki más is lehetne, főleg bárki más, nemcsak én, és főleg nem én. Ő viszont már egyéb vizuális utakon kalandozott ekkor.

A produkció

miserable volt, mint általában, Józsi elszundikált,

neje elcsavargott, végezetül pedig fájdalmasan vette tudomásul,

hogy az előadás közben nem tört ki tömeghisztéria

Az előadás természetesen hagyott némi kívánni valót maga után. Megvallom őszintén, szörnyen unatkoztam, főként, hogy uram szokásszerűen mély álomba merült, s hogy horkolása miatt ne én szégyenkezzek, elindultam háztűznézőbe. Először is kiszöktem a jéghideg folyosóra (ne is mondjam, amint kinyitottam az ajtót, a huzat majd leszakította a nyílászárót védő, takaró bársony drapériát, csupán a lélekjelenlétemen múlott, hogy ez nem következett be), aztán a csigalépcsőn felsurrantam a kakasülőre, onnan tekintettem át, ki miként viselkedik a színház fojtogató sötétjében. Lujza például épp az orrát piszkálgatta a félhomályban, miközben láthatatlanná igyekezett tenni magát pocakos párja háta mögött, azt hitte, nem látja senki, rám nem is gondolt, illetve, arra nem, hogy odafentről is bárki kilesheti. Rezső a vele szembeni páholyban szétterpeszkedett matrónát skubizta, míg Irma, a neje, a kontyát babrálgatta gyöngyház-berakásos hajtűjével, de egyfolytában. Klárika ezüst foglalatú parfümös szelencéjét masszírozta jobb híján, Ferenc pedig hímzett zsebkendőjébe temetkezett, és ha jól láttam, talán siratott valakit (?). Többeket is észre vettem teátrumba nem illő dolgokat művelni, ám ezeket a szörnyűségeket most inkább nem sorolom fel, inkább olvasóim fantáziájára bízom annak számba vételét, mi minden történt akkor és ott. A közművelődés eme szentélye tehát tele volt szennyel, mégis nagy mértékben csalódtam korábban kedvezőnek hitt moráljában, hisz hiányoltam a szerelmi csalódás generálta lövöldözést, vagy ha nem is a puffogtatást, a kioktatási vágy forralta tűzrakást mindenképp. Hisz ezidáig nem telt el úgy év, hogy lángra ne lobbant volna a pódiumot palástoló súlyos függöny. Minimum a függöny, mert utóbb a kellékek is hamvadni kezdtek. Persze a bűnüldöző szervek az efféle tragédiákat általában balesetnek tüntették fel, mindenütt a világon, nem csak felénk, és nem véletlenül, hanem abból kifolyólag, hogy az esetek zömének hátterében mindig valamelyik főméltóság túlérzékeny kisdedje állott, aki miután sikertelenül vagdosta fel ereit, és eredménytelenül vetette le magát a tetőről, mert a szabadesés végén nem döngött akkorát, hogy belehaljon, bosszúból tömegpusztításra tett kísérletet a népes tábort formáló színházi sznobok körében. A fene tudja, mi okból, de a lángokat mindig eloltották, igaz, hogy az épület 60-70 százaléka általában használhatatlanná vált, néhányan füstmérgezést szenvedtek, ám ennél nagyobb ribillió sosem alakult ki. Pedig annyira vártam már, és reméltem, hogy történni fog már valami izgalmas is körülöttem.

Szerencsére hazafelé menet hitvesem nem tett fel kényelmetlen kérdéseket, az estebédnél sem, nem faggatózott, nem érdeklődött, csak annyit akart tudni, tetszett-e a darab? Persze, hogy tetszett, mondtam, és ezzel le is zártuk a témát.

Szörnyen éreztem magam, mivel nem következett be semmi érdekfeszítő.

Szennyház

érkezik a városba, a kávé foltot ejt új ruhámon,

csinos bokám pedig ingerlően hat a férfitársadalomra

(amelynek tagjai elismerő pillantásokat vetnek felém)

Temesvár, Ferencz József Színház (20. század eleje)

Arra ébredtem, amire egyáltalán nem számítottam, csupán kiéreztem a légtér lobbanásaiból, kiolvastam a műpártolók tekintetéből, nevezetesen, hogy a porták, az oszlopok, a kerítések, a díszfák törzsei mind telis-tele vannak szórva szebbnél szebb színes plakátokkal. Mondjuk, én ezzel egyáltalán nem értettem egyet, szeretem, ha mindennek megvan a maga helye, ideje, s a jónépek betartják az ösztöneiket kordában tartó előírásokat. Persze, naiv vágyak voltak ezek a részemről, hisz miként is adhatná el magát a mai világban egy kulturalische vándortrupp, ha nem az előírások megkerülésével. A törvény betartóira ugyanis ritkán figyel oda a publikum, örvényeket, skandalumot a polgárpukkasztók kavarnak maguk körül. Az osztrák társulat márpedig ilyen volt, ennek ellenére elhatároztam, megnézem a produkciójukat, jóllehet nem értettem a német beszédet. Más választásom azonban nemigen volt. Amióta felépült a kőszínház, magyar művészek elég ritkán fordultak meg városunkban, talán kétszer jártak nálunk, akkor is csak egy-egy felkavaró fellépés erejéig. Nem tudnám megmondani, az üzemeltetők miért gondolták úgy, hogy Temesvár polgárai azért emeltették fel közpénzből a palotát, hogy a meghívott darabokat a nagyérdeműnek csak egy bizonyos része, elenyésző hányada élvezze, a zöme ne. Valakik azonban nagyon ellenezték nemzettárasaim itteni jelenlétét.

S miközben efféle megválaszolhatatlan kérdéseken morfondíroztam, tettem-vettem, sürögtem-forogtam, vitatkoztam a kanárimmal és hadonásztam, magamra borítottam a reggeli kávémat, amely a csésze mellé kikészített dzsemmel együtt ömlött rá piros pöttyökkel tarkított fehér ruhámra, s abszolút elviselhetetlenné tette alsó szegélyét. Nagyon örültem a találkozásnak, de nem voltam hajlandó új kosztümöt kivenni a szekrényből, így hát megragadtam az ollót és levágtam a sérült részt. Igaz, hogy lábszáraim térdig fedetlenek maradtak, a csipkék alól pedig kivillantak formás vádlijaim, de ez most egyáltalán nem érdekelt. Akinek nem tetszett, megbámult, akinek meg igen, az is. A nők megszóltak, a férfiak utánam fordultak, a leányok irigykedve mértek végig, a fiúcskák pedig… Feltűnő jelenségemet ők fogadták a legtermészetesebben. Úgy viselkedtek, mint akik már hozzá nőttek a feladathoz. Pedig dehogy! Mit tudnak ők még az életről! Semmit. De mint jeleztem, per pillanat ez sem érdekelt. Egy valami érdekelt csak, mégpedig, hogy mielőbb megvásároljam a jegyeket.

Az első páholyban foglaltam helyet, hogy jól lássam az előadók mimikáit, ha már a hang számomra amúgy sem fog jelentőséggel bírni, uram pedig csak aludni jár a szennyházba.

Az öreg Miklós

megmutatta valódi arcát, Annácska viszont hiába érdeklődött József szokatlan vidámsága felől

Uram kívánságára ma ismét leutaztunk Nagyszentmiklósra. Őszintén bevallom, korábbi rossz tapasztalataim miatt nagyon nehezen indultam neki, de mivel Józsefem nélkülem semmiképp sem óhajtott útra kelni, s az előállt páratlan üzleti lehetőséget sem akarta kihagyni, beültem mellé a kocsiba. Barátném csodálkozott is rajtam, miként vagyok képes ekkora áldozathozatalra. Valójában én sem értem, miként, hisz az időjárás sem kedvezett egy efféle kiruccanásnak, ráadásul a kockás kosztümöm sem száradt még meg. Annácska mégis becsomagolta kettőnk uzsonnáját, kifényezte a lovakat, hallani sem akart arról, hogy otthon maradjak. Azt mondta, tegyem félre rossz emlékeimet, bátran vágjak neki, meglátom, ezúttal minden rendben lesz. Igaza is lett. Ellenben rájöttem, miért tessékelt el ennyire nagylelkűen otthonról. Mivel a sok évnyi egymás mellett élésnek köszönhetően belelátott a lelkembe, tisztában volt azzal, hogy férjem távozása után biztosan felkeresném Aurélt, mégha erről neki nem is tartanék beszámolót. Nagyon jól tudta, hogy minden porcikám a vén muskétást kívánja, minden cselekedetemmel őt szólítom meg, minden sóhaj miatta hagyja el kéjsóvár asszonyi testemet. De mivel ez a találkozás most nem következhetett be, nem is foglalkoztam többet vele. Inkább magamba igyekeztem szívni a vidék illatait, fényeit és gondolatait, és mire sikerült összhangba kerülnöm a hely idilli rezdüléseivel, Józsefem végzett ügyes-bajos dolgaival. Majdhogynem elhagytuk a települést, amikor megfogta a kezemet, majd nedves, meleg ajkait hideg fülemhez érintve sejtelmesen megkérdezte: Meginna velem egy kávét? Látván felindultságát, nem tehettem egyebet, elfogadtam a meghívást. Talán épp eme könnyelműségemnek volt betudható, hogy uram eddig még sosem tapasztalt modorban udvarolt körül, és tartott ez az állapot egészen másnap reggelig, amikor Annácska azzal köszöntött, hogy fogalma sincs, mi ütött a hitvesembe, de olyan vidáman sietett el a munkába, mint még soha, szinte repült. Hiába várt tőlem erre magyarázatot a drága, hallgattam, mint a sír.

Magasságos Szent Miklós!

- kiáltott fel Annácska,

amikor úrnője mezítláb és nyakig sárosan toppant be a kivikszolt lakásba

Gyönyörű reggelre ébredtünk, ezért úgy döntöttünk, a több napos szobafogság okozta mélabús hangulatunk feloldására kikocsikázunk Nagyszentmiklósra. Uram már járt ott többször, nem csinált belőle nagy ügyet, én viszont remegő kézzel nyitottam ki szekrényemet, és attól való félelmemben, hogy képtelen leszek kiválasztani a célnak leginkább megfelelő öltözetet, Annácskától kértem segítséget. Ő egyértelműen a sportos kosztümömet ajánlotta figyelmembe, s mivel én ez ügyben tanácstalanul álltam előtte, kénytelenné váltam elfogadni javaslatát. Így került rám a még használatlan kockás viselet, lábamra pedig a magas szárú, fűzős barna cipellő, amely az úton igen sok kellemetlenséget okozott. Főként miután kiszálltunk a kocsiból, és nem gondolván arra, hogy a kisvárosok népe nem a pedantériáról híres, bokáig süllyedtem a főutcán éktelenkedő sártengerben. Ez volt az a pillanat, amely teljesen elvette minden kedvemet a napsütötte tájjal való ismerkedéstől, hiába vettek körül szebbnél szebb portékáikkal a település asszonyságai, akiknek egyébként orcájára volt írva az irányomba táplált rosszindulat és megvetés. Láttam a szemükben, mennyire kedvükre való az én szégyenletes balesetem, szinte kacagott rajtam kibírhatatlan szúrós vidéki tekintetük, szikrázó pillantásaik felett pedig vészjóslóan remegett bozontos szemöldökük, alant pedig a hideg széltől kipirosodott orrcimpájuk. Ha Józsefem történetesen nem kísért volna el, lettek volna annyira szemtelenek, hogy képembe kacagjanak.

- Nézd mán a nagyságát, még járni sem tud, csetlik-botlik, annyira el van kényeztetve, de most aztán alaposan megjárta!, mondták volna repesve az örömtől, hogy aztán elfussanak a hírrel mejjes szomszédnéjukhoz.

Már csak eme hétköznapi apróságok miatt is ki kell tartanom uram mellett. Ugye, megérted, édesem? Amiként azt is, hogy lábbelimet, amely hatalmas sebeket ejtett rajtam, közéjük vágtam, hadd maradjon rólam maradandó emlékük. Ó, Rózsikám, sosem tettem még ilyet, de most kénytelen voltam, hisz nagyon igazságtalannak éreztem azt, ami velem történt. Úgy hiszem, ha Isten átélte velem, minek lettem kitéve, megbocsátja hevességemet.

S jut eszembe, drágám, ha szükséged lesz kirándulásra alkalmas ruhára, szívesen adom kölcsön az enyémet, miután Annácska rendbe hozza.