Ludwig M. kocsigyárja

visszavezet a valóságba, mely rózsaszirmok között zajlik, de galádul, amelyben társadalmilag nagyra becsült férjek verik át érdekfeleségeiket, és amelyben azt, ki konflisra vágy’ vidéken, fényűzőnek nevezik

Ki volt Ludwig M.?

Bolondos napom volt tegnap is, tegnapelőtt is, mint láttátok, el akartam innen osonni, futni, repülni, magam mögött hagyni ennek a drága helynek összes elraktározott emlékdarabját. Talán Józsefem, talán Zoltán is közrejátszott ebben. Aurélt már elfeledtem, pedig megtörténhet, ő az egyetlen őszinte ember a környezetemben. Vagyis őszinte hozzám. Mert hazug és kétszínű a családjához, a feleségéhez, a gyermekeihez, a szüleihez. Mert hiába szeret engem igaz szívvel, hiába turbékol az ablakom alatt, hiába postázgat nekem gyönyörű vörös rózsákat Annácskával, ha közben semmibe veszi és meggyalázza hozzátartozóit.

Pont emiatt felejtettem el Aurélt. Elvégre hogyan szeressek egy olyan gazfickót, mint ő, egy olyan Don Juant, aki többeknek udvarol egyszerre, de mindnek galádul? Különben is olyat, mint ő minden utcasarkon találni. Hisz minden egyes utcasarkon áll egy Aurél. Rendíthetetlenül állnak ott virággal a kezükben és tűzzel a szemükben, ám ez a tűz nem a nejük látására lobban lángra.

Nem kellenek nekem az efféle Aurélok, nem kellenek átkozott családjaik sem, mert az ilyen famíliák jómódjukért, saját kényelmükért, különbejáratú gazdagságukért a legbecstelenebb gazságot is hajlandók lenyelni, végrehajtani. Márpedig a nőben legyen tartás, éppúgy, mint a férfiban.

Zoltánban épp a tisztaságot szeretem, noha szinte semmit sem tudok még róla, sokat mindenesetre nem beszél, csak néma üzeneteket, apró jelzéseket küldözget felém, de azokat páratlan érzékkel és mértékkel. Csupán annyit gyanítok, hogy tart hozzám, és csakis hozzám, nem futkos őrülten szoknyák után, nekem pedig ennyi egyelőre elegendő. Józsefemet viszont nem sajnálom, áldozatnak sem tekintem, mert hiányzik belőle az együttérzés legapróbb morzsája is. Józsefem kizárólag magával törődik, Zoltán velem. Zoltán felvinne a mennyországba is, kockáztat értem, egyéb értékekről mond le, hogy velem lehessen, és ne én vele, legalábbis így érzem.

És amíg így érzek, nem akarok benne csalódni. Nem óhajtom megtudni, hogy ő sem az a személy, akit látok, hanem egy másik, akit nem látok.

Cókmókjaimat ezért összecsomagoltam, ruhákkal, könyvekkel, emléktárgyakkal tömtem ki bőröndjeimet, amelyeket egytől egyig az ajtó előtt sorakoztattam fel, nem véletlenül pont ott, hanem épp azzal a megfontolt szándékkal, hogy pár perccel, órával meghosszabbítsam itt-tartózkodásomat, legyen időm elgondolkodni köddé foszlásom várható szövődményein. Hisz ha egyenesen az előszobába pakolok, nem biztos, hogy bármi is visszatart a szökéstől. Az évek folyamán ugyanis rettenetes pillanatokat éltem át ezen falak között, hiába igyekeztem eltitkolni magam elől is a fájdalmat, az ismeretlentől jobban féltem, mint a megpróbáltatások elviselésétől.

Aztán megérkezett Józsefem, újabb terveket hozott magával közös jövőnkre nézve, és egy újabb képeslapot ugyanazzal a szignóval, amely számomra legutóbb kiolvashatatlannak tűnt, de nőinek. Nem kérdeztem, ki írta, s ki adta fel újfent olyan formában, hogy én is tudomást szerezzek róla, de közömbös maradjak a tartalmához, ami nem nekem szólt végülis. József viszont úgy viselkedett, mintha tudná, ki a szerzője, s azt is, mi a küldemény célja. Egyedül én maradtam megint ki a játszmából, biztosan azért, mert nem is kívántam részt venni benne.

Valójában már semmiben sem kívántam részt venni, ami ehhez a városhoz kötött és kötődött, amelyet imţdtam, de amelyből nagyon kiábrándultam a már említett okok miatt. Nem láttam értelmét, hogy a bajok ellen folyton csak védekezzek, hogy időnként magamra zárjam az ajtót, már csak azért sem, mert egyetlen szórakozásom eddig is a házon kívüliség volt.

Ebből kifolyólag nem menekültem el fejvesztve, inkább arra a megállapodásra jutottam magammal, hogy adok nekik még egy esélyt. Ha megváltoznak, és nem okoznak nekem újabb elviselhetetlen napokat, nem keresek személyiségemhez jobban illő helyet.

Arra persze egyáltalán nem számítottam, hogy Józsefem hazajön és utamat állja. Józsefem ugyanis szó szerint az utamat állta. Nem azt kérdezte, hová igyekszem, miért hevernek holmijaim az ajtóban, mi van a sok csomaggal, hanem azt kérdezte, lenne-e kedvem kikocsikázni vele a Gyárvárosba, mert problémái adódtak az automobillal, ráadásul elkelne már egy lovaskocsi is a házban. A bejelentett vásárlásnak természetesen örültem, hisz sokszor panaszkodtam neki a temérdek porra, amelyet az autók generáltak az utcán, aztán ellepték az otthonunkat. Az ablakot is már csak vasárnap lehettet kinyitni, annyira nagy lett a bűz és a füst a rengeteg pöfögő járműtől. Nem beszélve arról, hogy már aludni sem tudtunk, akkora zajt csaptak gördülő kerekeikkel, az ideges sofőrök pedig ajtócsapkodásaikkal. Talán ha nem lettek volna egyéni tragédiáim, oda sem figyelek, mit művelnek magukkal, egymással és velünk.

A koffereket így az ajtóból elhordtam, és uram oldalán kocsinézőbe siettem a Gyárvárosba. Érdekes kalandnak ígérkezett, különösképpen, hogy gyermekkorom óta mindig is egy elegáns konflisra vágytam. Józsefem persze hallani sem akart róla, élvezetét kisasszonyos fővárosi sikknek tartotta, és mint mondta, mi ugyan nagyvárosiak, de vidékiek vagyunk, nevetségesen hatna, ha fényűző életmódot folytatnánk kispolgári közegben.

Hogy miből gondolta, hogy a konflis kimeríti a fényűzés fogalmát, az automobil pedig nem?

Kérdésemre máig nem kaptam tőle választ.

Nem is baj, mert én tudom a pontos választ.

És ez a legfőbb baj.

Lehetek

jó kedvemben jó helyen jó időben, ha nincs egy olyan lábbelim, amely bírná a jó nagy strapát: ha viszont nem bírja, hiába a monarkia legnagyobb gyára az, amelyikben előállították

Lehet, egy kicsit elhalványult az emlékezetem. Lehet, egy kicsit többet gondolok mostanság Józsefre, mint Zoltánra. Lehet, már különbséget sem tudok tenni közöttük, mert egyszerűen arról van szó, hogy mindketten férfiak. Pedig lehet, épp az lenne most számomra a fontos, hogy felismerjem a különbözőségüket.

Picit kiábrándultam a szerelemből, mert Temesváron senki sem olvas regényeket. De Temesváron hírlapot sem olvas senki, ha mégis, akkor a Temeswarer Zeitungot, amiből én viszont csupán azt értem meg, hogy Ungarn, ungarische, gulasch, pusta, Budapest, disznó.

Mert lehet, hogy én most csak ezeket a szavakat akarom megérteni.

Mert ha német Temesváron hírlapot fabrikál, azt írja, hogy a magyarok rossz fát tettek a tűzre. Igaz, azt nem tudom, hogy kell ezt korrektül leírni németül, ám nekem elég, ha rátekintek a lapra, és a betűk állásából felismerem a kifejezett gondolatot.

Lehet, el akarok innen menni. Lehet, épp emiatt akarok innen elmenni.

Amikor szembe jön velem egy sváb az utcán, ránézek az arcára, és tudom, hogy a magyarokat küldi az anyjukba. Mert a sváb az olyan, hogy nem beszél, csak gyűlöl. Köntörfalaz és gyűlöl. Sokszor és sok rosszat beszél rólunk, de a felelősséget érte nem vállalja. Túlságosan beképzelt ahhoz, hogy felvállalja, mekkora bunkó. Úgyhogy kezdek egyre inkább kiszeretni a svábokból.

A magyar nem szereti a rendet, a magyar toprongyos, a magyar szaros gatyában indul el vásárolni, a magyar nem ér be hajnali ötre a munkába. Igaz, hogy a németnek nem kell még nyolcra se beérnie a munkába, mert a német mindenki és mindenek fölött áll, itt a német az úr, a német az isten, igaz, csak a kisebbik, mert a németet még az osztrák sem szereti. És ez kölcsönös, mert az osztrák viszont a németet nem szereti. Kettőjüket pedig senki, épp ezért csak az oláh. Mert az oláh mindig azt szereti, aki nem szereti a magyart.

Miként lehetne ettől az állapottól megszabadulni? Meg lehet-e szabadulni ettől az állapottól?

Ne kérdezzétek tehát, miért akarom elhagyni a várost, mert a fel nem tett kérdésre, azt hiszem, válaszoltam.

A szomszédban lakik egy velem egykorú leányzó, mondjuk, ő magyar, nem sváb, mégsem láttam még senkit úgy gyűlölni, mint őt. Tegnap levelet dobott be a postaládámba, s bár nem írta alá, én tudtam, hogy ő írta, s ő dobta be hozzám, nekem címezve. És lám, ekkor eszébe jutott a nevem. Mégis én a levelét kidobtam, mert tárgytalan volt megtartanom és eltennem emlékbe. A szégyent nem teszem el a gyermekeimnek. A gyermekeimnek nem kell majd tudniuk, mennyire gyűlölik egymást a magyarok.

Én nem vagyok tiszta, sváb is vagyok, meg osztrák is, ez is, az is, és ez jó. Jó másnak, rossz nekem. Rossz, mert egyáltalán nem értem az embereket, azokat, akik körülöttem élnek. Mert ezek az emberek nem is élnek, csak gyűlölnek. Az életük gyűlölet, a gyűlölködés az életük.

El kell tehát mennem, mint sokan másoknak, akik már elmentek. Ők sosem fognak visszatérni, én ezt tudom, hiába állítanak nekik szobrot, hiába koszorúzzák meg az emléktábláikat. Akik elmentek, a gyűlölet elől mentek el, a gyűlölet viszont maradt.

De mindez a gyűlölködőket nem is érdekli.

Nem akarom gyűlölni a szomszédlányt, ezért inkább elmegyek. Ne sirassatok, mert nem jövök vissza. Ne állítsatok nekem szobrot, mert nem jövök vissza. Ne koszorúzzátok meg az emléktáblámat, mert nem jövök vissza. Gyűlöletet másutt is kapok, de ott szeretetbe csomagolják, a két gyűlölet között pedig óriási a különbség.

Értitek már a különbséget? Hát ez a különbség!

A pénzt, amit így megspóroltok, ne szobrokra és emléktáblákra fordítsátok, mert mint mondtam, nem akarlak többé benneteket látni, soha az életben nem akarok veletek találkozni, a kiengesztelésemre szánt pénzt, amellyel tulajdonképpen csak önmagatok jövőbeli szobrát kívánjátok megalapozni, adjátok oda az éhezőknek.

Az lesz az igazi csoda, ha valóban oda fogjátok adni az éhezőknek.

De ti csak gyűlöltök tovább, hiába állnak a csodálatos szobrok az elnéptelenedett tereken, hiába lobog a nemzeti szalag az elszáradt koszorún.

Nem akarlak titeket.

Nem akarlak, mert nem ismeritek fel a különbségeket, nem tesztek különbséget jó és rossz között, bárgyú népek vagytok, de én mégsem gyűlöllek benneteket, de köztetek sem akarok lenni.

Talán ma fotográfiát sem készítek, mert túl sokan vagytok az utcán. Nem óhajtom látni még az arcotokat sem a fotográfiáimon. Rossz emberek vagytok, csak gyűlöltök. Én nem tudom, a levegő teszi, a szél, amely a Temes felől borzolja kedélyeteket, vagy a rengeteg faj, amely összevegyül, mint moslékban a savanyú káposzta a záptojással.

Ha nem kaptok ma tőlem képet, az azért lesz, mert még a látványotok is kiábrándító az emlékezetben, nemhogy az illatotok, amely a gyomrotokból tör elő. Mert nektek mély és sötét a gyomrotok, belefér az egész világ, csak a szeretet nem, mert a szeretetet a szív közvetíti a gyomor felé, a gyomorból pedig az ajkakra, nektek pedig nincsen szívetek.

Nem kell nekem sem sváb, sem osztrák, sem oláh, sem magyar. Elmegyek innen.

Mert én szeretek, tehát másutt is lehetek.

Csak veletek nem lehetek.

Csak köztetek nem lehetek.

Szívélyes üdvözlet

Temesvárról Temesvárra, egy képeslap, amelyet nem Zoltán hoz, egy rügybe fakadt csodaszép reggel, amely tevőlegességet eredményez, és egy rádöbbenés, hogy nincs mire s kire várni, értelmetlen odafigyelni az elvakult kritikusokra, mert az igazi megváltás kulcsa az írógép

Kérem, segítsenek kibetűzni az aláírást, nagyon nyugtalan vagyok miatta. Már az is megfordult a fejemben, hogy valamelyik rossz ízlésű buksza küldte Józsefemnek. De ugye, nem így van? Mondják, hogy nem így van!

Gyönyörű napra ébredtünk, bár a tavasz frissességéből belvárosi magányunkban nem sokat tapasztaltunk. Hiába nyitottam ki a Jenő herceg térre néző ablakom mindkét szárnyát, a virágok nem akarták felém fordítani fejecskéjüket. Odalent valaki az Ibafai fapipa kezdetű nótát énekelte, a zöld zakós muzsikus harmonikázott, és mintha Zoltán is ott lett volna a hársfa tövében, onnan integetett felém, ám ebben nem egészen vagyok biztos, vagyis nem tudom, tényleg ő volt-e az integető, vagy csak én hittem, reméltem, hogy ő az.

Vajon mit csinálhat az én kedves Zoltánom ezen a verőfényes reggelen?

Becsuktam az ablakot, mert hatalmas porfelhő közelített a Gyárváros irányából, és az ajtón is kopogtatott valaki. Gyorsan szedtem a lábaimat, ismét abban a hitben és reményben, hogy Zoltán az. De nem ő volt. A postás hozott egy képeslapot, valószínűleg Józsefemnek, mert az aláírását képtelennek bizonyultam kibogozni. Azon viszont elcsodálkoztam, miért küldözget bárki is Temesvárról Temesvárra képeslapot. Túl sok fölös időm azonban nem volt, olvasni szándékoztam, korábbi történeteim pedig arra intettek, kezdjek neki időben a keresgélésnek, mert elvésznek erőim, amíg megtalálom a megfelelőt.

Ma kiváltképp nehezen mozogtam, jómagam is meglepődtem, mennyire öregesen. Rájöttem, hogy tulajdonképpen az összes könyvünket kiolvastam már, sőt, többször is, tehát valójában nincs mit olvasnom. Gondba estem, majd unatkozni kezdtem. Végül elhatároztam, hogy lemegyek egyet sétálni, hátha Zoltánnal is összefutok.

Körbejártam a teret, meghallgattam a zenészeket, kimenten a korzóra, aztán visszajöttem, végigsétáltam a folyóparton, megszámoltam a fákon fészket rakott madárkákat, de Zoltánnal nem találkoztam. Miután már nagyon melegem kezdett lenni, felmentem, rendet csináltam, elmosogattam és letöröltem a port. Unatkoztam. Csak akkor kezdek bele efféle másodlagos tevékenységekbe, amikor nem találom a helyemet. Nem az én dolgom a rendcsinálás, sosem lesz az. Ha Annácska itt van, elvégzi ő, én sohasem, vagyis, mint már mondtam, csak nagyon ritkán. Jaj, össze-vissza beszélek.

Én ugyanis mindig és mindenben a szintézist keresem, a munkának kizárólag ez a fajtája érdekel. Kimondom, mert úgy vélem, őszintének kell lennem magamhoz és hozzátok: kísérletező vagyok. Egyetlen értékem tehát, hogy nem törvényeket hozok, hanem kísérletezek. Csakis a kísérletezés lelkesít. Érdekelnek a régiségek is, de nem érdekel az utókor, a hírnév. A kísérletezés az egyetlen terület, amelyen valóban becsületesnek és őszintének érzem magam. Mélységesen cinikus vagyok a munkámmal, és általában a munka eredményével szemben, de nem vagyok cinikus akkor, amikor egy anyagon dolgozom. A hivatásos kísérletezők közül néhányan gigászi művészek voltak, múzsáikat még sem tették szeretőikké. Leonardo például olyan tudósnak tekintette magát, aki festeget, és nem festőnek, aki tudós is egyben. Leonardo ettől a szemlélettől lett óriás, és ennek hiánya miatt kicsik, akik más szellemiségben alkotnak. Persze még a látszatát is elkerülném annak, hogy én Leonardóhoz igyekszem hasonlítani szerénységemet, csak meg szeretném magyarázni, hogy egyesek a szokásostól eltérő értékrend szerint ítélik meg műveiket, majdhogynem morális értékrend alapján. Én sem esem eksztázisba. Munkámnak, amely még csak bizonyos fokig sem befejezett, koránt sincs akkora értéke szememben, mint az esztéták többsége szemében az enyémmel azonos megítélésűeknek: a tett az, ami elsősorban izgat, csupán másodlagosan az eredmény, bár a cselekedet is csak akkor köt le, ha erőfeszítéssel vagy gondolattal párosul.

Mint már utaltam rá, mostanában írok és fotografálok, keresem a módját, hogy elpazaroljam energiáimat, mert az elmúlt tizenöt esztendő azzal telt el, hogy szolgáltam azt, ki helyettem is pénzt keresett. Ha író vagy festő lennék, és mindennek tetejében férfi, nem kellett volna ezt tennem.

Be kell vallanom továbbá, hogy súlyos problémáim vannak egyéniségemmel: sikeres lettem, és ez felbátorítja az elvetemült kritikusokat arra, hogy úgy gondolják: ideje egy kicsit elbátorítani engem. Hiszik, csak jót tesznek vele, ha világgá kürtölik, végeredményben nem vagyok olyan jó, mint ez, vagy az, sőt, annyira sem, mint voltam. Ám ezt már vagy húsz éve ismételgetik! Megtehetik, mert nő vagyok, senki sem áll ki mellettem, saját magamat kell megvédenem.

Tulajdonképpen számos évet, hónapot töltöttem el azzal, hogy elfoglaltságot kerestem magamnak, jóllehet tudtam, az embernek csak egyetlen élete van. Ezért mostanság írok és fotografálok. Eldobok mindent, amit csinálok, és abban reménykedem, talán egyszer sikerül létrehoznom valamit, amit érdemes lesz megtartani. Képtelen vagyok eltölteni az életemet úgy, hogy kiadókban és hivatalokban fillérekért kolduljak, és bizonyos vagyok abban, hogy terveim csak akkor fognak valóra válni, ha én vetem papírra a kivitelezés módját.

Vagy inkább várjak újabb húsz évet, amíg valaki teljesen meg fog bízni bennem? Nem, mert a várakozásnál olcsóbb kifejezési lehetőséget találtam magamnak. Olyat például, mint ez az ujjaim alatt kattogó ólompecsétes masina.

A serház

jó hatással van egészségesre, betegre egyaránt, a hírlapok ellenben zavart szítanak az elmékben és az utcákon, Kornélia pedig továbbra is a kamilla gyógyerejében bízik

A kép Fekete Jeromos monográfiájából való

Néhány napig egyetlen betűt sem vetettem papírra, mint látjátok, hisz még most is a március tizenötödikei rendezvények hatása alatt élek. Valahogy nagyon a lelkemre vettem, hogy nem akkora az elégedettség a lakosság körében, mint amekkorának a mi belvárosi lakásunk muskátlis ablakából rémlik, az emberek tömeges verekedésről számoltak be, tehát egyértelmű, hogy pánikot akartak kelteni, amiként most már az is világos számomra, hogy az ellenzékieket pátyolgatják. Ez van mindig, folyton a háttérben áskálódok tűnnek emberarcúnak, ám amikor előtérbe kerülnek, akkor derül csak ki róluk, hogy valóságos haramiák.

A firkász azonban ezt nem tudja. Honnan is tudná? Azt hallottam róla, hogy a nagybátya szerezte neki a redakciói pozíciót, mert az istenadtával másutt szóba sem álltak. Most meg… Most meg legalább neki jó, ha másnak nem is, tehát némi haszna is van Lőrincz úr (ő a nagybácsi, akit fentebb említettem) humánus befektetésének. Amíg a kollégák hajlandók megírni helyette a raportokat, addig semmi gond. Hogy mi lesz, miután kiderül a csalás, kirúgják-e, vagy sem a szerencsétlent, az már nem tartozik ránk, vagyis nem fogják az orrunkra kötni. Egyébként is: a jelen állásból ítélve, az ő eltávolítására sosem fog sor kerülni. Csak a másokéra.

De mondok jobbat is. Tegnap urammal kisétáltuk Budáról Budakeszire, de úgy, hogy közben szakadt az eső, dörgött és villámlott. Én tetőtől talpig eláztam, ő is, bár ő nem panaszkodott, én meg igen, mert azóta is folyton prüsszögök, folyik taknyom, nyálam, szóval jól is nézek ki, igazi női arc ragyog a koponyámon, s mindennek tetejében nyomom az ágyat. Pedig az ágy a bénáknak való. Gondolom, elkendőzhetetlen a hevenyészés iránti undorom, mert Józsefem felajánlotta, hogy kivisz a sergyárig, abban a hitben, hogy ott majd elmúlik összes nyavalyám. Azt állítja, nagyon jó sört főznek, annyira jót, hogy aki iszik belőle, azt pár napig semmi rossz nem érheti.

Mivel nem tudtam, pontosan miről beszél, és fel sem akartam sülni, ha netán társaságot is rendez körénk, kicsit felforgattam a könyvtárunkat, és előkerestem Fekete Jeromos doktor tanulmányát a főzde történetéről. Így hát kezdtem hasznossá s elviselhetővé tenni fekvő állapotomat, jóllehet a gyártási folyamat leírása annyira részletesre sikeredett, hogy alapján akár még otthon is előállíthattam volna a gyógyhatású komlóteát.

Délután mindenesetre vége lett a semmittevésemnek, férjemmel tényleg kiballagtunk a Gyárvárosba legurítani egy-két pohárnyi sört, amit a kerthelységben fogyasztottunk el, mert az évszakhoz képest meleg volt. Józsefem okoskodó barátai is eljöttek, igaz csak a férfiak, a hölgyemények valamiért nem, úgyhogy ismét magamra maradtam, hisz amikor megpróbáltam beleszólni a társalgásukba, nagyon csúnyán néztek rám, szólni viszont nem bátorkodtak. Sejtették, ha leintenek, kiosztom őket, és az senkinek sem fog tetszeni, de főleg nekik nem. Így hát hagytam, hadd diskuráljanak, úgysem jutottak soha semmire.

Hazaérkezésünk után tényleg mintha jobban éreztem volna magamat, ám lehet, ezt csak a fejembe szállt alkohol tette velem. Uram azonnal lefeküdt, és azonnal el is aludt, a vacsoraosztás kimaradt (itt jegyzem meg: Annácska még nem tért vissza).

Ezennel azonban soraimat is lezárom, mert azért annyira nem vagyok ép, hogy órákig üljek az írógépnél, a hidegben (nem fűtöttünk be, betegségem ellenére nem láttuk értelmét, hisz, mint jeleztem, ma egy kellemes tavaszi napban volt részünk).

Azt hiszem, mégis készítek magamnak egy forró kamilla teát.

A szabadfalui Petőfi-emlék

rossz ízű képeket idéz fel a buta szónokokat kifütyülő szolganépben, a virágágyások megmenekülnek a sarkantyús csizmáktól, a fotográfia pedig csak a szépet örökíti meg a nap végén, amikor a Kossuth-kifli felkerül az asztalra

Én abban a szélső sávban álltam, ami nem fért rá a fotográfiára, ezért ne is keressenek rajta

Azt hiszem, bőven elegendő lenne, ha leírnám: ma 1848 márciusának tizenötödikéjét ünnepeltük. De tartom magamat a korábbiakhoz, ezért ha tetszik, ha nem, kicsit hosszabb leszek a néhány soros beszámolónál. Szükséges is ekként eljárnom, ugyanis az történt, amit nagyon nem szerettem: hajnalban kellett kelnünk, mert ma megint menés volt. Még jó, hogy csak Szabadfaluig, és igazi isteni áldás, hogy Józsefem már tegnap este kikészítette, amit ma fel akart venni, így a szokásos mosakodás, borotválkozás és fésülködés után csak két pár cipőt próbált fel, amíg megtalálta a legmegfelelőbbet, az alkalomhoz leginkább illőt, ahogyan ő mondta, a művelet pedig csak másfél órát vett igénybe, nem hármat, mint egyébként. Ehhez természetesen Annácska is hozzájárult, aki szabadnapot kapott mára, ezért még tegnap elvégezte a teendőit, csak a reggelinket állította össze elutazása előtt. Úgy vélem, hazament, bár ebben azért annyira biztos nem vagyok, hisz az utóbbi időben ő is igen gyakran kiöltözött, és ha belegondolok, még furán is viselkedett. Mindenesetre a bőröndje hiányzott az ágya alól, a bejárati ajtó kilincsét – kívülről – pedig egy óriási kokárda díszítette, amit Annácska csak akkor akasztott oda, ha szülői látogatóba utazott. Igaz, eddig minden évben szülői látogatóba utazott március 15-én, nem tudhatom tehát, miként jár el, ha tegyük fel – megszökik egy férfival. Ám ha ennek is utánagondolok, egyáltalán nem lehetek biztos abban, hogy tavaly, tavalyelőtt és azelőtt valóban a családját látogatta meg e szent ünnepen.

Uramról legalább tudtam, mit csinált az évek során március 15-én. Mivel némileg fontos pozícióval bírt a helyi társadalomban, prezentálnia kellett ilyenkor. Ez sok előnnyel, de sok hátránnyal is járt, utóbbiaknak mintha mindenike ellenem szegült volna, hisz nem tudom, volt-e még az esztendőnek olyan napja, amely annyira éreztette velem a fölöslegességemet, mint a tavaszi szabadságharc évfordulója.

Vagyis érvényesültek a hagyományok. Józsefem puccba vágta magát, én szintén, amitől rettenetes lelkiállapotba kerültem, ami érthető, mivel mások is kimentek ilyenkor a Petőfi-emlékhez, ám csak kevesen világítottak úgy, mint mi, azaz én, ő és az ő nagyra becsült kollégái, akik közül páran szólásra is emelkedtek. Ezen alkalmakkor hangzatos szavakat bocsátottak ki magukból a hallgatóság feje fölé, és sokszor tényleg úgy tűnt, hogy még az is unja előadását, aki előállt vele. Többnyire ugyanis évekkel korábban papírra vetett fogalmazványok olvastattak fel, csupán a bennük szereplő időpontok alkalmazkodtak a jelenhez. Az idén az alispánt – aki a főispán levelét tolmácsolta, mert közvetlen felettesének nem volt ideje megjelenni az összejövetelen – kis híján megdobálta a szolganép, hisz figyelmetlenségében olyan intézkedéseket méltatott, amelyekért a polgárok két évvel ezelőtt megostromolták a városházát. Sajnos azonban csak egy füttykoncert kerekedett ki a lázadásból, a közelharc elmaradt, tudniillik a felháborodott tömeg két táborra szakadt, a békés megtorlást javaslók pedig többségbe kerültek.

De ne szaladjak ennyire előre az időben. Azt megelőzően ugyanis, hogy az uraságok, felkapaszkodtak az emlékmű talapzatára, s felidézték Petőfi, Kossuth, Jókai és az ifjúság hőstetteit, aztán hosszasan az osztrákok bűntényeit, mustrát tartottak a szobor körül, ahol azt konstatálták, hogy a takarítószemélyzet bizony dorgálást érdemel. Rajtam kívül nem volt hölgy a csoportban, ezért kötelességemnek éreztem a virágágyások védelmére sietni, amelyeket az elöljáróságok minden további nélkül eltüntettek volna a kőkompozíció környékéről, mondván, az emlékezők hoznak magukkal virágot, tehát a tisztelet jele is felkerül Petőfi plakettje alá, így az ültetvények fölöslegessé válnak, sőt, csak akadályozni fogják a kegyeletadást (ezzel az okfejtéssel azonban engem nem verhettek át, láttam rajtuk, valójában a testi épségüket féltik, attól tartottak, nehogy az emlékműhöz való feljutáskor belebotoljanak az elgazosodott rundókba; ezek az emberek, amióta ismerem őket, csak a saját sorsuk egyengetésével vannak elfoglalva, soha a máséval, hátsó gondolataikat tehát nem volt nehéz kitalálni). Persze erősen kellett érvelnem ahhoz, hogy elfogadtassam a véleményemet, presztízsének féltésében még Józsefem sem támogatott, de végül elértem, amit akartam, a hatalmasságok fejet hajtottak a zöldövezet fontossága előtt – nem is nagyon volt választási lehetőségük, körülbelül tíz perc volt még a zászlóbontásig, az emlékezők serege pedig már mérges tengerként hömpölygött a parkban.

Az összejövetel most is közös fotózással zárult. Mivel férjem mellett toporogtam (onnan nézelődtem annak reményében, hogy Zoltán is kijött a koszorúzásra, ha nem másért, azért, hogy lássuk egymást), engem is megkértek, álljak be a modellek közé. Először József és az ő egyik üzlettársa mellé préselődtem be, de ott nem voltam jó poszton, mert előttem is, mögöttem is csak férfiak feszítettek, a jólneveltségem pedig eltiltott attól, hogy közöttük maradjak. A fényképész-mester ezután az első sorba helyezett át, hogy legalább előttem ne álljanak cilinderes uraságok. Itt azonban túl magasnak bizonyultam, a hátam mögöttiekből alig látszott valami. Így kerültem a sor szélére, mint utólag kiderült, hibás lépés volt ez is, mert a valós kép szélesebbnek bizonyult az elkészültnél, ami azt jelentette, hogy akik abban a sávban helyezkedtek el, amelyikben én, lemaradtak a fotográfiáról. Mondjuk, ezt én nem is nagyon bánom. Hogy őszinte legyek, kimondottan örülök neki, hisz a kialvatlanságtól teljesen elfehéredtem a beszédek végére (nem szeretném, ha az utókor a sápadt képemre emlékezne, akkor már inkább egyikre se, porladjak el arctalanul).

Már sötét volt, mire hazaértünk. Vacsoránk nem volt, és Annácskánk sem volt, döntenünk kellett: vagy megesszük a maradék ebédet, vagy készítek valamit, méghozzá nagyon gyorsan, mert az egész napos talpalástól, idegeskedéstől már alig álltam a lábamon. József hallani sem akart arról, hogy újramelegített ételt vegyen most magához, főzni azonban nem tudott, nem is akart, nem tartotta méltónak egy férfihoz.

Ezek után én sem tartottam méltónak eme nemes cselekedetet egy úrilányhoz. Az úrilányhoz, akinek magamat neveztem ki.

Kossuth-kiflit sütöttem, a kedvencemet, mert a szemeim már kopogtak az éhségtől.

A borbély és a fodrász

esztétikai értékénél fogva felforgatja a család életét és napirendjét, amihez a bejárónő munkássága is hozzájárul, ám mindennek eredményeként társadalmi törvényszerűségek öntettnek szavakba

Deákhoz nem mehettek be a nők

Nem sok tennivalóm akadt a mai napon, azon kívül persze, hogy át kellett böngésznem a napi sajtót, ami aztán elvette minden kedvemet az újságoktól.

Hogy minek hoznak nyilvánosságra minden butaságot?

Pio atya négy gyermeket bérmált meg Torontálkeresztesen, Károly herceg sétált egyet kastélyának kertjében, Dentán rezesbanda-hangversennyel egybe kötött kirchweilt tartottak, Kiss Lőrinc bukszusokkal ültette be a monostori háza előtti két négyzetméternyi telket, olvastam valamelyik lapban, aztán megöntöztem a virágjaimat. Annácska mindeközben a függöny mögül kémlelt, a konyhából. Persze nem tudta, hogy látom, és azt sem tudta, hogy én tudom, a mai menü elkészült még a tegnap, így a supé is, meg a főzelék, túl sok munkája tehát neki sem lehetett.

Hogy Józsefem mit csinált? Józsefem a cipőjét kereste.

– Drágám, nem láttad a cipőmet? – fordult hozzám segítségért még mielőtt kibújtam volna az ágyamból.

– A cipődet? Melyik cipődre gondolsz, drágám?

– Tudod, arra a barnára.

– A barnára?

– Igen, a barnára. Nem láttad a barna cipőmet?

– Nem emlékszem. Várj csak, mintha mégis láttam volna.

– De ugye te is arra a barnára gondolsz, amelyikre én?

– Azt hiszem. Miért, te melyikre gondolsz?

– Tudod, arra, amelyiket nemrég vettük meg a főtéren.

– Ja! Azt sajnos már nagyon régóta nem láttam – mondtam, jóllehet nem emlékszem, mikor láttam utoljára, s abban sem voltam biztos, melyik veszett el a mi példaértékű háztartásunkban.

Józsefem ezért tovább kereshette a cipőjét. Az előszobából beszűrődött hangokból ítélve először a kisszekrény jobb alsó fiókját nyitotta ki, aztán a baloldalit, majd a jobb felsőt, végül pedig a bal felsőt. Rövid szünet után mintha a középső fiókokba is belesett volna.

Így ment ez, amíg az összes szekrényt át nem vizsgálta. Később betekintett az ágyak alá is, az eldugottabb sarkokba, s még a pincébe is lement, noha mindketten feltételeztük, hogy oda nem kerülhetett.

Eszembe jutott azonban valami.

– Drágám! – szóltam oda neki. – A padláson megnézted?

– Nem, de jó, hogy mondod, most, ebben a pillanatban fel is megyek, és megnézem.

Uram fel is ment a padlásra, ahol valószínűleg az összes ládát átkutatta. Hozzám ezúttal is csupán a zörejek vágtak maguknak utat.

– Hát aranyom, fogalmam sincs, hol lehet az a cipő. Tudod, az a barna.

– Tudom, kedves, a fekete fűzős. De mondd csak, minek kell neked pont az a cipő?

Na ez volt az a kérdés, amire nem kaptam választ, csak jóval később, amikor már azt hittem, feledésbe merült a fekete fűzős barna cipő.

– Holnap nagyon fontos tárgyalásom lesz, nem állíthatok be hozzájuk bozontos fejjel, szőrösen, ezért úgy döntöttem, elnézek a borbélyhoz és a frizőrhöz.

– Értem... De hisz nem is bozontos a fejed, és szőrös sem vagy – oldottam a helyzetet, bár nem voltam biztos benne, igazam van-e. Tudniillik, tartottuk a tisztes távolságot.

Ezzel magára hagytam, ám mielőtt még nekikezdtem legújabb olvasmányomnak, megkíséreltem kiszedni belőle, minek kell kiöltöznie ahhoz, hogy megigazítsák a frizuráját és leborotválják a szakállát.

– Édesem, a cipő öltöztet. A cipő olyan, mint egy névjegy. Mindenüvé elvisz, olyan helyekre is, ahol úgy alkotnak véleményt a viselőjéről, hogy tetőtől talpig végigmérik. Most az egyszer nem hibázhatok – fejezte be magyarázatát, én pedig értetlenül bámultam rá, hisz eddig sem hibázott. Sosem hibázott, mert folyton ő volt a megtestesült tökéletesség, ami sokszor nagyon idegesítő tudott lenni. Például most.

Már este volt, amikor mosolyogva állított be hozzám, kezében a fekete fűzős barna cipőjével.

– Képzeld, hol volt!

– Hol volt?

– A konyhában, a kemence alatt. Annácska tette oda, hogy megszáradjon, miután kivikszolta. Még ilyet! Mindenhová benéztem, bevallom őszintén, és ugyanakkor elnézésedet is kérem, még a ruhás szekrényedbe is, nagyon kétségbe voltam esve. Ha nem találom meg, végem van. Istenem! – sóhajtott, és hatalmas megelégedéssel betért az öltözőbe.

– Istenem! Ez az Annácska! Biztosan rajtunk kuncogott unalmában.

– Mit mondtál? Ne haragudj, nem hallottam. Annyira örülök! – nyugtázta alig hallhatóan a csukott ajtó mögött, és óriásit kacagott.

– Ó, semmit, nem mondtam semmit. Készülődjél csak nyugodtan.

És Józsefem nyugodtan elkészült. Felvette a fekete fűzős barna cipőjét, a mellénykéjét, az öltönyét, a kalapját, elővette az ernyőjét, szépen megfésülködött, és velem a jobbján elindult Deákhoz a Gyárvárosba, hogy rendbe tegyék a fejét.

Hosszan várakoztam rá az utcán, mert a borbélyhoz nő be nem léphetett, és azon gondolkodtam, mikor vettem utoljára cipőt magamnak.

Az indóház

melletti étterem számos meglepetést és igazságot tartogat a vendégek számára, s olyan felismerésekre vezeti rá őket, amelynek valóságtartalma Kálmán személyében fogalmazódik meg

Mint meséltem, Lugost ezúttal nem automobillal közelítettük meg, hanem gőzössel. Ezt megelőzően azonban történt egy és más, ezeket az eseményeket pedig mindenképp le kell jegyeznem, hogy megmaradjon a jövendő emlékezetében.

Az indóházat villanyossal közelítettük meg, amely utazás felért egy igazi kalanddal, hisz Józsefem sofőri képességeihez mérten a szerelvény valósággal száguldozott velünk, még az út menti fákat sem tudtam összeszámolni, annyira gyorsan haladtunk. Bár helyet foglaltam, a nagy zötykölődés majdhogynem kilendített egyensúlyomból, és egy adott pillanatban, az egyik éles kanyar után szinte a földön találtam magamat, csupán uram lélekjelenlétének köszönhetem, hogy ez nem következett be, s nem váltam nevetségessé. Nagyot sóhajtottam, amikor megérkeztünk Józsefvárosba, s kiszállhattunk a járműből, a talaj pedig nagyot nyögött súlyos lépéseink alatt. Mivel a vonat indulásáig volt még vagy másfél óra, férjem felajánlotta, ebédeljünk meg, és anélkül, hogy időt engedett volna a válaszadásra, karon fogott és bevitt a restibe.

Az ablak mellett találtunk helyet, elég szerencsésen, mert a székek zöme foglalt volt, a betölthetők pedig a füstös vendéglő sötét zugaiban vártak vendégre. Ahogy leültünk, jött is a főpincér, Kálmán, Buzás Kálmán, ha jól emlékszem a nevére, de biztosan jól emlékszem, mert rá nem lehetett nem jól emlékezni. Hosszú bajsza tisztán belelógott a szájába, frizurája fényesen csillogott és tapadt rá tojásdad formájú koponyájára. Aztán már hozta is a menüt, elsőnek sajtot almával és szódavízzel, de mivel Józsefem undorodott mindattól, ami francia, így a sajttól, és ki nem állta a kétes eredetű szódavizet, az előételt nekem kellett elfogyasztanom, a innivalónak pedig bort rendelt. Nem volt szerencsés kezdeményezés a részéről, hisz egyfajta lötty került elébünk, amelynek sem íze, sem színe, sem ereje nem volt, úgyhogy nem derültünk jobb kedvre tőle, sőt, Józsefem rettenetesen dühös lett, feje elvörösödött, én pedig már attól kezdtem tartani, hogy rosszul lesz. Ám ekkor megjött a paradicsomleves makói hagymával, csípős paprikával és galuskával. Főételnek krumplipaprikást ettünk kovászos uborkával és kemencében sütött házikenyérrel. Nem tudom, miért pont krumplipaprikást, de finom volt, legalábbis nekem nagyon jól esett, faltam is eszeveszetten, ezért Józsefemnek rám kellett szólnia, hogy kicsit csillapítsak farkasétvágyamon, ha lehetséges. Miután mindent elpusztítottunk, vártuk a desszertet, Kálmán azonban csak nézett ránk követelődzőn, valószínűleg a pénzt várta, mert uram elé csúsztatott egy cetlit. Mi azonban nem mozdultunk, tologathatott ő elébünk bármit, a süteményt követeltük. Kálmán viszont továbbra sem tágított, rámenős ábrázatával az asztal sarkánál toporgott, ami miatt kezdtük egyre kellemetlenebbül érezni magunkat. Mígnem férjem egyszerűen ráparancsolt: „Hozza már azt az édességet!”. Ekkor derült ki számunkra, hogy mondhattunk mi neki bármit, szórhattunk szitkot ezerrel a fejére, mert a szerencsétlenje egy mukkot sem ért magyarul. Hiába Kálmán ő, s hiába ő a Kálmán a csárdában, neve nem fedi a valóságot. Kálmán osztrák, és ennyi. Kálmán magyarosította a nevét, hogy boldogulhasson a nagy magyar puszta közepén, ne kopjon fel az álla a fajtája iránti zsigeri gyűlöletünk miatt. Ezért jött a paradicsomleves, anélkül, hogy kértük volna. A paprikást és a makói hagymát csak kedvességnek szánta, mert kihallgatta, hogy egymás között magyarul beszélünk. Ez igazán szép volt tőle. De hát akkor is!, állapítottuk meg, ha már osztrák, igazán meglephetne bennünket egy kis linzerrel. Végül megkaptuk a linzert is tejszínes kapucínerrel. Moccanni sem tudtam, annyira tele tömtem magamat, Kálmánt viszont osztrák volta ellenére is meg kellett dicsérnem. Talán ezért, talán nem, távozásunk előtt kezet csókolt, és arra kért, menjünk még vissza hozzá, szívesen lát. Égszínkék szeme a gyönyörtől csillogott.

Az enyém is, főként ma, amikor elővettem a naplómat, hogy szavakba öntsem lugosi élményeimet, no meg az azelőttieket. Mindaddig, amíg írtam, Kálmán képe lebegett lelki szemeim előtt.

Na még csak ez hiányzott!...

Józsefem ebből persze semmit sem érzékelt, annyira el volt ugyanis veszve a Mancikával kötött titkos szerződésének útvesztőiben. Előfordulhat, hogy könnyíthettem volna rajta, de mivel nem beszélt, nem segíthettem.

Ám ha tényleg őszinte kívánok lenni, lehet, nem is szándékoztam.

A Délmagyarországi Bank

fél órára magába szippantja a férjet, akinek iránta való vonzalmában a feleség erősen kételkedik, a lugosi hídon sétálgatva viszont kispekulálja, hogyan derítse ki az igazságot

Másfél órát várakoztam uramra a hídnál, közben igen hűvös lett

Nem hittem a fülemnek, amikor Annácska azzal indította a napot, hogy öltözzek, mert Mancika táviratozott, ismét el kell mennünk Lugosra. Lugosra?!, kaptam magamra ijedtségemben a szebb napokra tartogatott tűzpiros selyem-pongyolámat. De miért?, kérdeztem fennhangon, jóllehet a rám mért kötelezettség oka nem igazán érdekelt. Valami nagy baj történt, ennyit tudok, világosított fel röptében Annácska, s utazóbőröndömmel a hóna alatt ki is penderült a hálószobámból. Ha menni kell, hát megyünk.

Mivel kifogással nem élhettem, próbáltam beletörődni, hogy újfent beleszólnak az életembe, valójában ugyanis semmi kedvem nem volt beülni Józsefem mellé az automobilba, s végigdöcögni a nem is tudom, hány kilométert az ő tempójában. Legutóbb is tiszta por lettem, a ruhám összegyűrődött, a kontyom leomlott, így mire odaértünk, úgy néztem ki, mintha egész úton pofozkodtunk volna. S mindez semmi, hisz nemtetszésem igazi okát még csak számba sem vettem.

Tegnap este tudniillik kigondoltam, hogy amíg uram a hivatalban ügyeskedik, Annácska pedig a piacon, szépen kiosonok a városba, s felkeresem az én régóta nem látott barátomat, Zoltánt. Már napok óta nem tudtam róla semmit, ezért egyre rosszabbul éreztem magam, arcom elkomorult, gyomrom nem lelt nyugalmat, és levegőt is alig kaptam már. Csakis ő járt a fejemben, hiába igyekeztem elterelni a figyelmemet olyan hasznosnak nevezett cselekedetekkel, mint az olvasás, krumpli-hámozás, teafőzés.

Valószínűleg látszott rajtam az eltévelyedés, mert Józsefem, amint kivánszorgott a konyhába reggelizni, megkérdezte, jól érzem-e magamat, márpedig ilyet sosem tett, még akkor sem, amikor negyven fokos lázzal fetrengtem a rosszulléttől. Előfordulhat, hogy hibáztam, de nem árultam neki el, hogy jók a megérzései, mert akkor talán tovább érdeklődött volna hogylétem felől, ezt pedig mindenáron el akartam kerülni. Hisz mit hazudhattam volna neki? Ha látta rajtam, hogy baj van, nem állíthattam volna a tapasztaltak ellenkezőjét. Amúgy sem vagyok nagy hantás, egyszerűen képtelen lennék olyasmiről mesélni, ami nem történt meg, olyan érzelmekről, amik nem kerítettek hatalmukba.

Ám az önvallomásra szerencsére nem került sor, Józsefem elég gyorsan elkészült, aztán közölte, hogy ezúttal vonattal megyünk, mert a nagy baj, amelyről Mancika értesítette, súlyosabb lehet annál, amire gondol, és akkor nehéz lenne felelősségteljesen kormányhoz ülni, s karambolozás nélkül visszagurítani Temesvárra az automobilt. Ennek örültem, mégha nem is vonatozáshoz öltöztem. Bár nem szép tőlem, egyfajta megkönnyebbülést is éreztem. Lelki szemeim elé villantak a gyanta illatú erdők, a nagy kiterjedésű virágos mezők, amelyek mellett majd elhaladunk, és amelyeket a rossz útviszonyok, no meg az általuk kiváltott izgalom miatt a múltkor nem nézhettem meg magamnak. Ez az én kirándulásom lesz, határoztam el, noha, mint már utaltam rá, a legszívesebben Zoltánnal töltöttem volna el szempillantásnyi szabadidőmet.

Lugoson már vártak bennünket a Mancikák, ezúttal azonban nem kellett újból mindnyájukkal megismerkedni, a házigazdák meg voltak győződve arról, hogy a múltkor sikerült elhelyeznünk arcaikat a terebélyesedő képzeletbeli családfán. Szerencsére a protokolláris köszöntéseket is hamar lezavarták, Józsefemet leválasztották tőlem és beinvitálták a nappaliba, ahonnan semmiféle zaj, susmogás nem hallatszott ki, így halvány lila gőzöm sincs arról, mekkora csapás érhette Mancikáékat. Mindenesetre elég karikás szemekkel szaladt ki uram elé a kapuhoz, ebből sejtem, hogy valami bánat tényleg érhette, nem csupán egy egyszerű női trükknek lettünk az áldozatai.

A tárgyalásokat követően követnem kellett Józsefet, aki csendben, gondolatokba roskadva haladt mellettem. Ennek a kényszerű sétának köszönhettem, hogy végre testközelből is megláttam a Temest, amely nagy hullámokban csapódott a partnak, amelynek meredek szélein fiúgyermekek hada leste a víziállatok mozgását. A Délmagyarországi Bank előtt aztán megálltunk, férjem elnézésemet kérte, de rám parancsolt, várjam meg itt, mutatott a hídlábak felé, egy perc, és visszajön. Az egy percből végül másfél óra lett, és közben elég hűvös is, úgyhogy töviről hegyire áttanulmányozhattam a szerkezetet, amelyhez oda lettem állítva, s amelyen húszszor biztosan átgyalogoltam.

Legalább volt időm kielemezni a helyzetet, úgy értem, az enyémet és a Zoltánét, elméletileg értelmet keresni s adni a kapcsolatunknak. Már csak azért is keríthettem erre időt, mert az estét a kastélyban töltöttük, külön ágyban, külön szobában, ahogyan illik az egymáshoz közönyös párokhoz.

Hogy én kezdettől fogva fád voltam-e Józsefhez, arra már nem emlékszem, de hogy ő sosem volt belém szerelmes, az kétségtelen. Ám hogy ebben abszolút biztos legyek, megragadtam az ablakba vendégváró dísznek kitett virágot. Ha egy levél is marad rajta, miután végighúzom szárán az ujjaimat, kedvel egy picit, ha egy sem marad rajta, akkor picit sem kedvel, állítottam fel a mércét, és nekifogtam a döntő játéknak, persze annak bizonyosságában, hogy az eredmény majd engem igazol.

De tévedtem. A tíz levélből kettő semmiképp sem akarta magára hagyni a bimbót.