Turul

– amely nem csupán birodalmi szimbólum, a czipőgyártás hatalmi jelképe városon, és kőbe vésett dicsőség a községközpontokban, hanem oka annak, hogy a szerénykedők egy adott pillanatban előlépnek a sötétből, és hirtelen a figyelem középpontjába kerülnek, sőt, combjukat megcsillogtatva egy fekete necc alatt, megzavarják az események értelmes menetét

Madárcsicsergésre ébredtem, nagy baj tehát nem lehet, gondoltam. De aztán Annácska kicsoszogott a konyhába, ahol a reggeli teasüteményhez tejeskávét kortyolgattam, és a retikül visszaszerzése felett érzett örömömben nagy vígan morzsolgattam a tenyeremet. Mivel nem úgy járt el, mint bármikor korábban, nem ült le az asztalhoz, nem kérdezte meg, van-e mosogatnivaló, azonnal megállapítottam, hogy bizony rossz fát tehetett a tűzre. Ugyanígy viselkedett néhány hónapja, amikor a beleegyezésem nélkül kölcsön vette a fekete kisestélyimet, amit aztán a mulatságon tönkre is tett. Olyan állapotban helyezte vissza szótlanul a szekrényembe, hogy azt még egyszer házon kívül hordani nem lehetett. Nagyon megorroltam rá akkor, mert nem volt több kedvenc alkalmim, és amikor mennem kellett volna társaságba, s készülődni kezdtem, hogy pontosan érkezzek meg, ne utolsónak, nem volt mibe öltöznöm. Gyanítottam, hogy most ugyanez történt, ezért rá is kérdeztem, jól érzi-e magát. Ő erre felém fordult, de anélkül, hogy rám nézett volna, visszamenekült a szobájába. Úgy véltem, megtettem minden tőlem telhetőt az érdekében, ezért többet vele nem törődtem, megittam a maradék kávémat.

A délelőttöm fölöttébb derűsen telt, hisz meglátogatott az egyik legkedvesebb ismerősöm, akit leánykori baráti körömben orcájának pirospozsgása miatt egyszerűen csak Pirikének becéztünk. Pirike ezt azzal hálálta meg, hogy sosem érkezett üres kézzel. Ha hatan vártunk rá, akkor is mindenkinek hozott valamit ajándékba. Tehát tudtam, hogy kapni fogok tőle valamit, mégis meglepődtem, amikor egy egészen hatalmas és díszes dobozzal állított be. Én nyitottam neki ajtót, mert Annácska továbbra is a szobájában duzzogott (feltételezésem szerint).

– Ó, kedves barátnőm, már nagyon vártam rád. – üdvözöltem az ajtóban, és már tuszkoltam is volna befelé, elkerülendő, hogy személyét pletykákkal feketítsék be a környékbeliek.

– Te is rettenetesen hiányoztál nekem! Nem is emlékszem, mikor találkoztunk utoljára! Ugye egyet értesz velem abban, hogy nem kéne ennyire hanyagolnunk egymást?! És amíg el nem felejtem: ez a tiéd. – és az ölelésére kitárt karjaimra fektette hatalmas dobozát, miközben még mindig a küszöbön toporogtunk.

– Na de édesem, én ezt nem fogadhatom el! Megkértelek már... – tiltakoztam volna a masnis doboz ellen, ám ő közbeszólt.

– Mit csacsogsz, hisz nem is tudod, mi van benne! Előbb nyisd ki, aztán tiltakozz. – csitított le, s betuszkolt az ajtón.

Hellyel kínáltam, bár erre sem volt semmi szükség, mert ki nem állta a formalitásokat, így már Józsefem féltett óriáspárnáin hempergett a kanapén, mire odajutottam, hogy illedelmeskedjek vele. Aztán kibogoztam a csomagon áttekert szalagot, és óvatosan, mint aki rejtélyekhez jut közelebb, leemeltem a doboz tetejét. Előbb az alatta talált vörös selyembélés bűvölt el, amely nemcsak hogy szemkápráztató látványt nyújtott, hanem még illatával is levett a lábamról. Annyira elvarázsolt, hogy tán ha nem figyelmeztet, meg is feledkezem a lényegről, drága barátnőm ajándékáról, amely nem egyéb volt ezúttal, mint egy fekete necc-harisnya. Nem akartam megbántani, ügyetlenkedéseimből azonban gyorsan rájött, hogy nekem tulajdonképpen fogalmam sincs arról, mire is használják az ő neccét. Forgattam, tekergettem, de valahogy nem tudtam elképzelni a lábamon, no meg a necces lényemet az utcán, szomszédjaim rosszalló pillantásainak kereszttűzében.

– Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy nem láttál még ilyet?!

– Hidd, el, tényleg nem láttam.

– Ó, te szerencsétlen! Olyan butus vagy néha, mint egy kamaszlány! – kacagott rajtam feltartozhatatlanul, és visszavetette magát Józsefem párnái közé. – Na, majd megmutatom én neked. – mondta, s kiragadva kezemből értékes rongyát, felhúzta a jobb lábára egészen combközépig. – Most már tudod, mire való, te! Te, tisztességes asszonyság, ami vagy! Ezért nem jutsz semmire. Ezek alapvető fogások, amelyeket a mai romlott világban muszáj elsajátítania egy nőnek. Nagyvárosi létedre ilyeneket nem ismerni, úristen! – szörnyülködött, majd egy-két irritáló lábgyakorlat után lehajította magáról a neccet. – És akkor mi következik? Hát az, édesem, hogy kiöltözöl, és karonfogva elsétálgatunk a Turulig, ahol vásárolsz magadnak egy új cipelőt, mert ebben a kitaposott papucsban nem járhatsz többé! Igen, ne nézz reám ilyen ijedten. Ez lesz! – mondta, sőt, parancsolta, s nekem már időm sem maradt a tiltakozásra, hisz megragadta a kezemet, és vitt is magával a Turulba.

Ez volt a legfőbb oka, hogy ma kiröpültem az otthoni fészekből, és nem igazán elemezhettem ki azt az éles helyzetet, amely abból adódott, hogy a retikülömben, amelyet Annácskától loptam vissza, ráakadtam Matild aláírására. Csakhogy a képeslap, amely az illető aláírást hordozza, nem azonos azzal, amelyhez korábban már volt szerencsém, és amely teljesen véletlenül összehozott Matilddal.

Az otthon

melege sokszor észrevétlenül hűl ki, például amikor mindenki kirajzik rajtad kívül, és így egyedül maradsz a nyavalyáiddal, de gyakran épp ilyenkor teremtődnek meg a megfelelő feltételei annak, hogy közelebb kerülj a megoldásokhoz

Drágám, feltétlenül vissza kell fognunk magunkat, váratlan nehézségek adódtak a hivatalnál, és amíg ki nem evickélünk a válságból, visszafogottabban muszáj élnünk – közölte velem hajnalban Józsefem, így már az ébredésem is mérsékeltre sikeredett. Szándékosság is volt benne persze, mert az ember napja nem indulhat ennyire rosszul. Nem tolhatnak ki senkivel ily módon. Nem ronthatják el egyikünknek sem ekként az időbeosztását. Bár Annácska elkészítette a tojásos reggelit, nem is akadt benne kifogásolnivaló (nem úgy, mint Józsefemék vállalatánál az elszámolásban), megléte semmit sem változtatott kedélyállapotomon. Sőt, miután kiköhögtem magamból elkeseredésemet, Annácskával is közöltem, hogy ezentúl szorosabbra kell húznunk a gatyamadzagot, majd elküldtem a piacra, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy felmérjem, fele annyi pénzből, mint amennyit eddig fordítottunk vásárlásra, mennyi jut a fazékba. Az eredményt már nem vártam meg, mert dolgom akadt épp elegendő.

Először is kifordítottam mindent az irattáskámból, abban a hitben, hogy majd csak találok valamit, egy feljegyzést például, egy cédulát, ami útbaigazít az elmúlt napok történéseit illetően. Nagyon reménykedtem annak a kulcsnak a felderítésében, amely elő tudná mozdítani a titkok megfejtését. Józsefem ebben semmiképp sem akart nekem segíteni, de bevallom őszintén, rá nem is számítottam. Furcsállottam viszont, hogy Annácska sem beszél, holott máskor be nem állt a szája, bármiről is volt szó. Csak mondta, és mondta, le nem lehetett csitítani. Ezúttal viszont gyanúsan hallgatott. Némaságát ráadásul folyamatos csintalan vigyorgással tetézte, úgyhogy képessé váltam azt feltételezni róla, hogy köze van az ügyhöz. És mivel egyre jobban kezdtem azt érezni, hogy nem tévedek, kíváncsiságom is megduplázódott szobája iránt, amelyet – amióta visszatért, és amióta én is visszatértem természetes állapotomba – hét pecsét alatt őrizget (korábban nem volt szokása becsukni az ajtókat, ami miatt néha össze is kaptunk elég rendesen).

Ezúttal nem kételkedtem abban, hogy a lakásban biztonságban vagyok, hisz láttam elmenni, s hallottam, amint elfordítja a kulcsot a zárban, de azért kinéztem az ablakon, nehogy rám nyisson, miközben kutakodok a holmijai közt. Már a tér túloldalán volt ekkor, jó félmérföldnyire a kapunktól, így bátran benyithattam féltve őrzött birodalmába. Első látásra semmi sem lepett meg, még a szekrényén sorakozó piros almák kivagyisága sem (lévén, hogy ő a sárgákat kedvelte), az ágyterítő sem, amely kissé gyűrötten takarta el tekintetem elől a hálóingét és a kispárnáját, illetve mindazt, ami még oda befért. Benéztem a ruhái közé, az ágy alá is, a regényekben ugyanis mindig az ágy alatt találják meg, amit keresnek. Ám én most nem jártam szerencsével. Már a nappaliban tekeregtem, amikor úgy rémlett, hogy az asztalon mégis csak feküdt egy számomra ismerős tárgy. Kinéztem a kulcslukon, és mivel nem közeledett senki, Annácska sem, ismét benyitottam a szobába, s rögtön az asztalhoz siettem, de hiába, mert a brossán kívül ott semmi sem leledzett. Szavakkal ki sem fejezhetem, mennyire elszomorodtam, fogalmam sincs, mi okból tévedtem. Kifelé menet azonban ráesett a pillantásom a szekreterre, amely a szekrény és az ajtó közé volt betolva, olyan szögben, hogy belépéskor észrevétlen maradt. Közelebb hajoltam a rajta lévő csomaghoz, mert azt hittem, csak képzelődöm. Rosszul hittem. Lecsaptam hát rá, aztán becsúsztattam a hónom alá, s bezárva magam mögött az ajtót, kirohantam a konyhába, hogy lehetőleg olyan helyre gyömöszöljem be, ahol Annácska biztosan nem találja meg. Épphogy elhelyezkedtem a hintaszékben, amikor megérkezett a piacról. Úgy tettem, mintha bele lennék merülve az irományaimba, s mivel bűnösnek éreztem magam (jóllehet nem kellett volna), ujjgyakorlatokat kezdtem végezni az ölembe helyezett írógépen, mást ugyanis csinálni vele nem lehetett, hisz nem működött.

– Mit gondol, mit vettem? – nézett ki rám huncutul a konyhából, és kezeit összekulcsolta a háta mögött, mint aki arra kíváncsi, kitalálom-e, mit rejteget.

– Nem tudom. – válaszoltam, mert tényleg nem tudtam, mit szorongat a kezében.

– Ó, dehogynem, biztosan tudja. Gondolkozzék csak! – parancsolt rám fülig érő mosollyal, és rakoncátlan kis csikó módjára megrázta a fejét.

– Epret! – vágtam rá, hogy ne hallgassak.

– Neeem, de egyet még találhat. – folytatta idegesítő játékát nagy-nagy szomorúságomra, mert már nagyon érdekelni kezdett, mire dobta ki férjem drága pénzét.

– Annácska! – szóltam rá dühösen. – Értse meg, nem tudom, mi van a markában, és kedvem sincs tovább találgatni. Különben is figyelmeztettem még a reggel, hogy vissza kell fognunk magunkat, vége a fejetlen pénzkidobásnak. – néztem rá szigorúan, mert úgy gondoltam, erre el fogja árulni, miről is van szó.

– Igen? És ehhez mit szól? – vágott vissza, s meglóbált orrom előtt egy retikült, amely kiköpött mása lett volna az enyémnek, hacsak egy árnyalattal is sötétebbre festik, ezt az apróságot azonban ő nem vette észre. – Na? Még mindig úgy gondolja, hogy kidobott pénz az ablakon?

– De Annácska! – színleltem felháborodásomat.

– Nem hagyhattam ott, hisz kétségbeesetten kereste! – s ezzel, mint aki megsértődött, portékáját ráakasztotta a kilincsre, s visszament pakolni, még az ajtót is becsapta maga után.

Nekem pedig maximálisan ki kellett használnom pillanatnyi egyedüllétemet, hogy újfent belopózzak intimszférájába, ahol ma már kétszer is jártam, és pótoljam a korábban általam okozott hiányt. Nem vett észre, én pedig megkönnyebbülten süppedtem bele fotelembe. Valóban azt hittem, hogy gondjaim egyikét végleg kipipáltam.

Közművelődési és társadalmi szervezetek a Bánságban

részlet JAKABFFY ELEMÉR és PÁLL GYÖRGY A bánsági magyarság húsz éve Romániában (1918-1938) c. tanulmányából (Studium kiadó, Budapest, 1939)

Ámbár a háború alatt a közművelődési és társadalmi szervezetek működése teljesen meg nem szűnt, különösen a falvakban és kisebb városokban, életükben értékesebb, jelentőségesebb megmozdulások alig történtek.

A Bánság területén a nagyszámban létező magyar közművelődési és társadalmi szervezetek közül csak Temesváron és Lugoson adott néha-néha egyik-másik komolyabb életjelt, hiszen helyiségeik legnagyobbrészt szintén a tartalékkórházak szerepére jutottak. Már ez is egyik oka lett annak, hogy amikor az összeomlás a Bánság magyar társadalmát alapjaiban rendítette meg, az első áldozatok közé jutottak a közművelődési és társadalmi szervezetek százai is. De megsemmisülésüknek nem kisebb jelentőségű okozója volt, hogy éppen azok, akik eddig bennük vezető szerepet vállaltak, a hivatalvesztések, kilakoltatások, repatriálások, kényszer-bérbeadások stb. következtében köztevékenységre már alig gondolhattak. E mellett főleg a közművelődési egyesületek több helyen állami, megyei, városi, illetve községi támogatásokban is részesültek, ami most elmaradt.*

A közművelődési és társadalmi szervezetek alább közölt veszteséglajstroma a teljességre nem tart igényt. De ezzel a felsorolással is igazolhatjuk, mi mindent vesztett e téren is a Bánság magyarsága.

*Temesvár közművelődési, emberbaráti és egészségügyi alapjából, amelynek összvagyona 1913-ban 4,616.655 aranykorona volt, bőségesen jutott nemcsak a közművelődési szervezetek részére, de szegény sorsú gyermekek neveltetésére is.

Az 1913/14. tanévben szegény sorsú iskolásgyermekek a várostól és különböző társadalmi alakulatoktól 21.673 aranykoronát kaptak segélyül.

Nagy súlyt helyezett a város vezetősége a nyilvános könyvtárak fejlesztésére is. Az 50.000 kötetes városi könyvtár mellett Temesvár-Belvárosban a Népiroda-Egylet kezelésében egy 5880 köteteset tartott fenn, a Gyárvárosban egy 2787 kötetest, az Erzsébetvárosban egy 2854 kötetest, a Józsefvárosban, a Józsefvárosi Polgári Olvasóegylet kezelésében 9000 kötetest és a Mehalában egy 878 kötetes népkönyvtárt.

Támogatta a testedzést is. A Temesvári Atletikai Club (TAC) számára hatalmas sporttelepet engedett át (a mai műegyetem helyén).

Temes vármegye az utolsó békeévben 10.000 koronát fordított magyar közművelődési célokra.

Alig akad egy-két kisközség, ahol ne lett volna ingyenes népkönyvtár, amelyhez az első műveket a földművelésügyi kormány adta, a megye pedig évi 200 koronával segélyezte. A 10.000 koronából többek között 575 K-t kapott a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársaság, 575 K-t a Délmagyarországi Természettudományi Társaság, 750 K-t az Arany János Irodalmi Társaság, 100 koronát a temesvári és Temes megyei szabadoktatási bizottság, 100 K-t a temesvári szabadlíceum, 100 K-t a temesvári munkásgimnázium, 500 K-t a majláthfalvi és 360 K-t a székelykevei isk. externátus, 100 K-t a kevevári polgári leányiskolai egyesület stb.

Közvetlenül a főhatalom-változás után a következő magyar jellegű egyesületek, illetve társadalmi szervezetek szűntek meg:

Temesvárott:

Délmagyarországi Természettudományt Társulat. (Alapítási éve 1872).

Temesvári Magyar Nyelvterjesztő Egyesület (1882).

Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat (1885).

Délvidéki Kaszinó (1897).

Temesvári Munkáskör (1885).

Országos Középiskolai Tanáregyesület temesvári köre (1898).

Délmagyarországi Nemzeti Szövetség (1898).

Temesvár Gyárvárosi Kereskedelmi Alkalmazottak Önképzőköre (1902).

Temesvár-Erzsébetvárosi Ifjúsági Egylet (1903).

Temesvár-Gyárvárosi Ifjúsági Egylet (1903).

A Magyar Szent Korona Országai Vöröskereszt Egylete - Temesvár városi és Temes megyei fiókegylete (1891).

Temesvári Magyar Királyi Főreáliskolai Iskolatársak Egyesülete (1894).

Temes Megyei Honvédegylet (1900).

Magyar Asztaltársaság (1904).

Fehérkereszt Délvidéki Gyermekvédő Egyesület (1905).

Temesvári Magyar Királyi Állami Főgimnázium Segélyzőegyesülete (1901).

Délvidéki Kárpátegyesület (1892).

Temes Megyei Gazdasági Egyesület (1875).

Temesvári Jogászegylet (1881).

Délmagyarországi Tanító Egyesület (1888).

Országos Orvosszövetség Temesvári Fiókja (1899).

Állami Tisztviselők Országos Egyesülete Temesvár-vidéki köre (1903).

Délmagyarországi Méhészegyesütet (1912).

Katolikus Kör (?).

Katolikus Népszövetség (?).

Népiroda Egyesület (?).

Temesvári és Temes Megyei Szabadoktatási Bizottság (?).

Temesvár-ferencvárosi Katolikus Ifjúsági Egylet (1913).

Temesvár-józsefvárosi Sakkegylet (1913).

A régi Temes megye területén:

Bakovár: Katolikus Népszövetség.

Berekszó; Ifjúsági Egyesület.

Brestye: Gazdakör.

Buziás: Buziásfürdői Magyar Társaskör.

Csák: Társaskör.

Detta Vöröskeresztegylet, Délvidéki Tüdővészellenes Egyesület.

Dezsánfalva: Gazdakör.

Denta: Földműves Egylet.

Fólya: Társaskör.

Gátalja: Magyar Olvasóegylet.

Kisszentmiklós: Vöröskeresztegylet.

Klopodia: Gazdakör.

Lippa: Magyar Társaskör, Degré Alajos Kör.

Magyarmedves: Magyar Olvasóegylet, Magyarmedvesi Társaskör.

Majláthfalva: Gazdakör.

Móriczföld: Magyar Társaskör.

Mosnicza: Olvasó- és Dalegylet.

Munár: Földművesegylet.

Nagytopoly: Társaskör.

Németszentpéter: Gazdakör, Országos Szocialista Egylet, Katolikus Népszövetség, Katolikus Polgári Olvasóegylet.

Omor: Gazdakör, Félfidalegylet.

Ötvösd: Báró Fejérváry Géza Hadastyán és Lövészegylet.

Parácz; Gazdakör.

Szentandrás: Gazdakör.

Szigetfalva: Ifjúsági Dal- és Népkönyvtár Egylet.

Temesfüves: Gazdakör.

Temesrékás: Ifjúsági Önképzőegylet.

Újarad: Ifjúságiegylet, Vöröskeresztegylet Fiókja.

Varjas: Magyar Társaskör.

A régi Torontál megyéből átcsatolt részen:

Berekszónémeti: Kaszinó Egylet.

Billéd: Kaszinó.

Bolgártelep: Olvasókör.

Csene: Kaszinó.

Gyertyámos: Gazdakör, Ifjúságiegylet, Kaszinó.

Keglevicsháza: Önképzőkör.

Kisjécsa: Gazdakör.

Lovrin: Gazdakör, Vöröskeresztegylet Fiókja.

Magyarszentmárton: Gazdakör.

Móriczföld: Kaszinóegylet.

Módos: József Királyi Herceg Szanatórium Egylet fiókja, Kaszinó.

Nagycsanád: Kaszinó Egylet.

Nagyjécsa: Ifjúsági Egylet.

Nagykomlós: Kaszinó, Gazdakör, Vöröskeresztegylet fiókja.

Nagyköcse: Kaszinó.

Nagyszentmiklós: Magyar Társaskör.

Nyerő: Kaszinóegylet.

Ótelek: Gazdakör, Polgári Olvasókör, Munkáskör.

Őscsanád: Gazdakör, Kaszinó, Katolikus Népszövetség fiókja.

Pabd: Kaszinó.

Párdány: Kaszinó.

Porgány: Gazdasági Olvasókör, Ifjúsági Egylet.

Pusztakeresztúr: Önképzőkör.

Sándorháza: Március 15-ike Egyesület Társaskör (1920-ban az 1760 lakos közül

1702 német anyanyelvű).

Torontálkeresztes: Gazdakör.

Újvár: Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségének Csoportja.

Valkány: Függetlenségi Magyar Polgári Olvasókör.

Vizesd: Gazdakör.

Zsombolya: Gazdakör, Vöröskeresztegylet Fiókja, Magyar Iskolaegyesület, Függetlenségi és 48-as Kör.

A régi Krassó-Szörény megye területén:

Berszászka: Berszászkai Magyar Társaskör.

Bethlenháza. Bethlenházai Polgári Olvasókör.

Bozovics: Bozovicsi Nemzeti Kaszinó Egylet.

Igazfalva: Igazfalvai Polgári Kör.

Karánsebes: Magyar Társaskör, „Előre” Asztaltársaság, Karánsebesi Magyar Dalkör, Országos Vöröskeresztegylet karánsebesi fiókja.

Krassófüzes: Füzesi Olvasó- és Dalegylet.

Lugos: Lugosi Kaszinó Egyesület, Lugosi Tisztviselők Otthona, Krasszó-Szörény Vármegyei Múzeumegyesület, Országos Vöröskeresztegylet lugosi fiókja, Krassó-Szörény Vármegyei Hírlapíró Egyesület, az Állami Tisztviselők Országos Egyesületének Krassó-Szörény Vármegyei Köre.

Nagybodófalva: Bodófalvai Polgári Olvasóegylet.

Oraviczabánya: az Oraviczai Arany-Kör a DMKE-hez csatlakozott magyar Nyelvterjesztő Egyesület, Színház, Kaszinó- és Olvasóegylet, Zeneegylet.

Orsova: Magyar Közművelődési Egylet, Orsovai „Széchenyi” Közművelődési Egyesület.

Resiczabánya: Magyar Nyelvterjesztő Egylet, Resiczabányai „Előre” Dalegylet, Olvasó Egylet, Resiczabányai Magyar Olvasókör.

Ruszkabánya: Országos Vöröskeresztegylet Fiókja.

Stájerlakanina: DMKE Stájerlaki Fiókja Szákul: Szákuli Olvasóegylet.

Teregova: Magyar Olvasókör.

Újkaránsebes: Vöröskeresztegylet Fiója.

Újmoldova: Tisztviselői Kaszinó.

A felsoroltak között nem foglaltatnak azok, amelyek az államhatalom-változás előtt magyar ügykezelési nyelv mellett különböző nemzetiségi kultúráknak szolgáltak és az államhatalom-változás után legtöbb esetben román, de tekintélyes számban német ügykezelési nyelvvel tovább működtek. Az említett társulatok, illetőleg egyesületek közül a legnagyobb értéket a Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat, Ormós Zsigmond nagyra hivatott alkotása, a Lugosi Kaszinó Egyesület, az Oravicabányai Arany-Kör, és a resicabányai Magyar Nyelvterjesztő Egylet jelentették.

A Délmagyarországi Történelmi és Régészeti Múzeumtársulat hozta létre a temesvári múzeumot, amelynek épülete ugyan a megyéé, berendezésé a városé, gyűjteményeinek nagy része azonban Ormós Zsigmondnak és a társulat lelkes tagjainak áldozatkészségéből keletkezett.

Részletesebben kell ismertetnünk a Lugosi Kaszinó Egyesület sorsát:

Lugoson 1848. január 1-én nyilt meg az első kaszinó. A nemzeti szellemet itt ápolták néhány hónapon át, amíg a császári csapatoknak októberben történt bevonulása után a kaszinó feloszlott. 1865-ben a megerősödött nemzeti szellem új társaskört létesített. Igaz: az alapítók kevés kivétellel németnevűek voltak, de olyanok, akik szívvel-lélekkel a magyar szabadságharc idején a nemzeti eszméért lelkesültek és közülök többen ezért harcoltak is.

Az alkotmányosság helyreállítása után a Fekete Sas (mai Dacia) szállóban használt kaszinóhelyiség csakhamar szűknek bizonyult és így 1874-ben a tagok részvények kibocsátásával szerzik meg a szükséges összeget a Lugosi Kaszinó Egyesület új háza felépítéséhez. Ebben az egyemeletes, már valóban kaszinó céljaira felépített épületben 1875. novemberétől folyt az egyesületi élet. Ennek falai között a magyar és német szó egyformán honos maradt, de a német szó is ugyanazt a kultúrát, ugyanazt az érzelemvilágot ápolta, amelyet a magyar. Március idusát évente együtt ünnepelték itt a magyarokkal a németnyelvű tagok és a magyarok is szívesen olvasták a kaszinó szép könyvtárának német műveit is.

Akiket a magyar nemzeti szellem nem érdekelt, akik irodalmára és társadalmi felfogására kíváncsiak nem voltak, azok távol maradtak ettől a kaszinótól és külön helyiségekben művelték a maguk nemzeti szellemét és kultúráját.

Ebben a kaszinóban az utolsó márciusi ünnepet 1919-ben ülték.

1919. június elején, tehát már a román államhatalom tényleges átvétele után, a Lugosi Kaszinó Egyesület alapszabályainak megfelelően hatósági engedéllyel tisztújító közgyűlést tartott. Az ekkor megválasztottak vezetése alatt 1919. szeptember közepéig folytathattak a kaszinó tagjai csendes társadalmi életet, amikor is egy este a kaszinó helyiségében megjelentek az állambiztonsági hivatal (siguranţa) közegei, az ott társalgó és kártyázó tagokat személyazonosságuk igazolására hívták fel és utasították őket. hogy másnap a rendőrségen

kihallgatásra jelenjenek meg. E kihallgatások alapján sem a kaszinó vezetősége, sem tagjai ellen eljárás nem indult, ennek ellenére a siguranţa a kaszinó helyiségeit lezárta, a tagoknak a helyiségekben való megjelenést megtiltotta és az egyesület irattárát lefoglalta. Rövid idő multán a kaszinó bútorai, szőnyegei stb. is különböző hatósági irodákba kerültek.

1922. augusztusában a választmány tagjai arról értesültek, hogy Corneanu dr. prefektus a kaszinó részére új tagokat gyűjtet és a jelentkezett románok közül új választmányt nevezett ki, az alapszabály szerint megválasztott választmányi tagok közül pedig azokat, akik még Lugoson tartózkodtak, felhívta, hogy az egyesület készpénzvagyonát az általa kinevezett választmánynak adják át.

Stb.

Jakabffy Elemér (*Lugos, 1881. május 17. – †Szatmár, 1963. május 19.): nemzetiségpolitikus, közíró, helytörténész. Tanulmányait a lugosi gimnáziumban, majd a budapesti egyetemen végezte, ahol jog- és államtudományi doktorátust szerzett. Ügyvédként dolgozott szülővárosában, nemzeti szabadelvű párti programmal a németbogsáni választókerület országgyűlési képviselője volt (1910-18). Az I. világháború után a romániai magyar közéletben fejtett ki széles körű tevékenységet. Éveken át az OMP bánsági tagozatának elnöke, tagja az országos vezetőségnek. Legjobb munkatársaival, Spectatorral, Balogh Artúrral, Szentimrei Jenővel, Bitay Árpáddal, Hegedűs Nándorral, Paál Árpáddal és a melléje felzárkózó fiatalokkal, Asztalos Sándorral, Mikó Imrével, Takáts Lajossal az OMP reformszárnyának képviselője. Hevesen visszautasította az antiszemitizmust, a fajelméletet és az erőszakos asszimilációt, a fasizmust és a háborút, és így nemegyszer közös arcvonalra került a MADOSZ és a munkásmozgalom irányvonalával, például amikor a spanyol polgárháború idején a baszkok és katalánok mellett kiállt, helytelenítette Mussolini szlávellenes kijelentéseit, vagy szembefordult a bánsági Gauleiterrel. 1928-ban Háromszék, majd két cikluson át Szatmár megye képviselője a román parlamentben; 1940-1944 között a Romániai Magyar Népközösség Elnöki Tanácsának tagja. Életének jelentős alkotása a Magyar Kisebbség c. folyóirat, melyet 1922-ben alapít Sulyok Istvánnal és Willer Józseffel (a „lugosi triumvirátus”). Sulyok kiválása után 1939-ben Willerrel együtt szerkeszti tovább a lapot, egészen a periodika 1942. évi megszüntetéséig. 1923-tól megjelenteti a folyóirat Glasul Minorităţilor c. testvér-kiadványát, amely 1926-tól német és francia szövegeket is közölt. Különlenyomatait Bánsági és Erdélyországi Füzetek, majd Délerdélyi és Bánsági Tudományos Füzetek címmel szociológiai és politikai, ill. művelődés- és helytörténeti sorozatként jelentette meg. Mint nemzetiségpolitikus a romániai magyarság képviseletében több ízben részt vett a genfi nemzetközi népkisebbségi konferenciákon, békés megoldást keresve az olasz és német fasiszta háborús törekvésekkel szemben; mint lapszerkesztő a romániai magyar szociográfiai és szociológiai kutatás előmozdítója, a kisebbség- vagy nemzetiségtudomány szervezője, a történelmi hagyományok és a helytörténet ápolója. 1949-ben Hátszegen írt, kéziratban maradt kétkötetnyi önéletírásával gazdagította az erdélyi emlékirat-irodalom örökségét.

Önálló kötetben megjelent fontosabb munkái: A románok hazánkban és a Román Királyságban (kultúr- és szociálpolitikai tanulmány, Bp. 1918); Régi krassóiak (Lugos 1919); Napló az 1918. évi forradalom eseményeiről (Lugos 1920); Emlékirat a lugosi magyarság sérelmeiről (Lugos 1921); Erdély statisztikája (Lugos 1923); Tibiscum (Lugos 1924); Az 1790-91-iki magyar országgyűlés előzményei Krassó vármegyében (Lugos 1925); Az 1848. év eseményei Krassó vármegyében (Lugos 1928); Adatok a románság történetéhez a magyar uralom alatt (Lugos 1931); A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Páll Györggyel közösen, Bp. 1939); Kérelmek, határozatok, tervek, javaslatok és törvényes intézkedések az erdélyi nemzetiségi kérdések megoldására másfél évszázad alatt (Lugos 1940); A Bánság magyar társadalmának kialakulása a XIX. század folyamán (Lugos 1940); Krassó-Szörény vármegye története különös tekintettel a nemzetiségi kérdésre (Lugos 1940).

Írói álnevei: Cseresnyés Iván, Hagepian.

Páll György (*Igal, 1892. április 11. – †New York, 1975. november 24.): bánsági magyar újságíró, lapszerkesztő. A gimnáziumot Temesvárott végezte, a budapesti egyetemen jogi doktorátust szerzett, majd az államrendőrség szolgálatába lépett. A Károlyi-kormány alatt főkapitány-helyettes. A forradalom bukása után visszatért Temesvárra, újságíró lett, a Temesvári Hírlap belső munkatársa és az Iparos című lap felelős szerkesztője. 1928-38 között az OMP Temes-torontáli tagozatának főtitkára, 1940 után Kolozsváron az Erdélyi Párt tisztviselője. Szerkesztésében jelent meg a temesvári Magyar Ház felavatása alkalmából kiadott évkönyv (1930). A bánsági magyarság húsz éve Romániában (Budapest 1939) című tanulmányt Jakabffy Elemérrel közösen írta meg.

1945-től egy ideig Svájcban, majd 1950-től az Egyesült Államokban élt. 1952-57 között a Szabad Európa Rádió sajtóosztályán az államigazgatás és a tervgazdasági ügyek előadója, 1958-70 között a Columbia University (New York) kutatója. Az Amerikai Erdélyi Szövetség alapító elnöke, 1959-től a Transsylvania című lap szerkesztője.

Önálló kötetei: A magyar néphadsereg szerepe a szabadságharcban. 1956 (New York 1957), Hungarian Revolution and the Hungarian People’s Army (New York 1957), Indexes of Hungarian Service Sectors and Financial Institutions, 1938 and 1947-1965 (New York 1967), Personal Consumption in Hungary. 1938 and 1947-1965 (New York 1968).

Testek a testemben

(Miben hasonlít a kullancs a vízilóhoz?)

Kezdődött azzal, hogy felismertem magamban az idegen testet.

Folytatódott azzal, hogy a kórházi alkalmazott nem ismerte fel a bennem lévő idegen testet, hiába volt a fején bóbita. Mondom, căpuşă, de ő csak néz rám, szemében hatalmas szakadék. Még egyszer mondom neki: căpuşă. Ezért, vagy másért, de végre beírja a nagykönyvbe, hogy căpuşă, s én tipeghetek a fehér köpenyes után, át a sikítozó, jajgató, ordító, síró, fuldokló, fejetlen, lábatlan és kezetlen félhalottak halmazán a sebészhez, kisműtétre.

Ám a doki szike helyett cédulát nyom a kezembe, eredj, nekünk most nincs időnk veled foglalkozni. Nem látod? Nyugi, mondom, látom, és elindulok a másik egészségkárosító intézménybe a prof fecnijével a számban, mert a karom foglalt.

Az Ausztria Ház luxushotel a luxushotelhez képest. Síri csend, nyugalom, egyedüllét és fény mindenütt, aminek köszönhetően kerek egy órát várok, és mindennyit azt követően, hogy benyomom kódolt szövegemet a kaputelefonba, hangom varázslatos rezdüléseire pedig kitárulkozik előttem a klinika csodálatos világa.

Szinte eszméletemet vesztem a hatalmas világbékétől, mire a műcsillagos ég alatt feltűnik a hozzám rendelt pofa a folyóson, és magával ragad. Most velem jössz. Nyugi, mondom, megyek. Megyek a vadító parfümillat után.

És bemegyek utána a zöld szobába is. Itt már a gombot sem kell megnyomni, a kártyát sem kell bedugni a lukba, minden magától nyílik, csukódik. Maga a mennyország ez a tér, az ágy körül karéjt formál a csiripelő angyalok serege. Nekik lesz bemutatva a testemből élő idegen test, hadd lássák már harmadévesen, miként fest az ember karjában egy másik, nem emberi kar. Jön a tű, aztán a szike, s már kész is. De ők továbbra is körbe állják meztelen felsőtestem, engem néznek mindannyian, mintha legalábbis egy vízilovat kapartak volna ki belőlem, elég snassz, még egyszer nem csinálom ezt végig.

Megfogadom, de hiába.

Újabb hét, újabb idegen test a testemben.

A nő nem új, de úgy néz rám, amikor másodjára is kiszótagolom neki, hogy că-pu-şă, mintha most látna először. Akkor kezd csak normalizálódni a helyzet, amikor beköpi a válla mögé: hé, van itt egy căpuşă, ki veszi át?

Két újonc siet elébem, összesen vannak vagy negyven évesek, lobog mögöttük az új köpeny, amely zöld. Zöld, mint a fű a fehér mezőn. A következő percben már én is csak fű vagyok, meg zöldség, mert hallom, amint összesúgnak a saját hátuk mögött, hogy ők most látnak életükben először căpuşát, és még meg is kérdik: mi a fenét csináljanak vele. Nyugi, mondom, kaparják ki. Kérdik, honnan tudom, mit kell tenni. Mondom, nyugi, már volt ilyenem. Szike a kézbe, szesz az alsó végtagomra, s a căpuşă élettelenül nyúlik ki a betonon. Hat láb és hatvanhat tekintet veszi szemügyre. Hümmögnek. Ám előbb még megkérdik: honnan tudom, mi volt ez?

Így jártunk tavaly májusban.

De jött az új hét, és az új test a testemben...

Az Erdély 2015 Kastélyfejlesztési Konferencia apropóján

Mindig közbejön valami... Most ez a kastélykonferencia, amely miatt hanyagolnom kellett bolondos szereplőimet. Történetük helyett ezt írtam ugyanis:

Tisztelt szervezők, kastélybarátok!

Mielőtt még bármit is írnék: üdvözlöm az Erdély 2015 Kastélyfejlesztési Konferencia kezdeményezőit. Kiváló ötletnek tartom, bár előfordulhat, hogy már régóta az utolsó utáni órában toporgunk. Azt is sajnálom, hogy élőben nem lehetek Önökkel, csupán gondolatban, esetleg virtuálisan. Ezzel egyben azt is kifejeztem, miként vélekedek a network-rendszerben történő együttműködésről. Van persze előnye is, ám a személyes eszmecserét semmi sem pótolhatja, ezt mindnyájan tapasztaltuk már, azt hiszem.

Másodsorban – elhatárolódva bárminemű ünneprontó szándéktól – picit nehezményezem, hogy csupán ma, 2011. május 17-én értesültem a Bonchidára tervezett összejövetelről, ezúttal is a világhálón szereztem róla tudomást. Nem biztos, hogy a társadalom, ezen belül pedig a potenciális érdeklődők felé való teljes nyitottság hiánya jót fog tenni az amúgy zseniális törekvésnek. Tájékozatlanságomért valószínűleg én is hibás vagyok, nem voltam résen, vagy nem ott, ahol Önök a találkozót meghirdették. Meg sem merem kérdezni, kik lesznek az előadók, a meghívottak, mert lehet, ismét kiderül, figyelmetlen voltam, és elsiklottam a lényeg fölött.

Azt kérik, véleményezzük, milyen az erdélyi kastélyok pontos állapota. Olyan feladat ez, amelyet hibátlanul senki sem tudna megoldani. Sem szakember, sem laikus. Emiatt vélem úgy, hogy áthágtuk a határidőt: az állapotfelmérésnek már be kellett volna fejeződnie. Idő volt rá elegendő, s most már ember is van (csak meg kell őket keresni, meg kell őket szólítani). Ezek szerint egyet szükséges még megtanulnunk nagyon gyorsan: élni az adottságainkkal.

Meg nem fogalmazott kérdés viszont, hogy mit tekintünk erdélyi kastélynak: a partiumit és a bánságit is? Vizsgálódásunk hatósugara ugyanis le szokott töredezni Erdély földrajzi határainál, a feltárás így csak részleges. Ettől függetlenül megállapítható, néhány esettől eltekintve az „erdélyi” kastélyok állapota katasztrofális, tulajdonjogilag is, ezen nincs mit vitázni, nincs mit szépíteni, hisz egyértelmű. A hagyaték nemcsak hogy romos, de örülnünk kell, ha egy-két leomlott fal mellett maradt még belőle valami.

Ilyen tekintetben már nem is beszélhetünk érdekről, illetve csak olyan értelemben, hogy akinek a kastélyrom volt az álma, az elérte célját. Az is, aki csak a politika szemüvegén át nézte, mit lehet tenni, hogy a múlt végleg eltűnjön, esetleg pénzzé silányuljon.

Ha a folyamatos és fenntartható haszonélvezet lett volna Erdélyben a legfőbb érdek, lenne még mit mutogatnunk a helyieknek és az idelátogatóknak, azzal is számolva, hogy manapság a romturizmus a virágkorát éli… Épp ezért a mentalitáson kellene első lépésben változtatni. Bár ha ez máig nem történt meg, túl sok esélye nincs a jobbítási szándéknak. De mivel csodák léteznek, és sokszor csupán a kellő akarat hiányzik, próbálkozni még lehet, sőt, kell.

Sok sikert kívánok a konferencia munkálataihoz, erőt és kitartást a további teendőkhöz!

Kollegiális üdvözlettel:

aláírás

Az ember a szerelemről is le tud szokni, de én most nagyon kíváncsi lettem...

Majd azt is megírom, mire.

Ficam

a bokában, lábszusz az emlékezetben, eseménytelenség a történetben: nem is  szükséges több ok ahhoz, hogy az unatkozó szereplőkkel is foglalkozzunk egy minit, ők pedig egy ültében bekaphassák azt a mennyiségű csokoládét, amelyre életükben mindig is vágytak, csak meg(t)enni nem merték

Mint írtam volt, ágyban fekszem, de hogy miként kerültem ide, nem tudom. A lényeg, hogy fekszem, és rettenetesen utálom ezt az állapotot. Tehetetlen vagyok, mozdulni nem bírok, mert minden egyes szempillantás iszonyatos kínokat von maga után.

Mégis én most olvasni akarok. Józsefem már elment, elfutott még mielőtt szólhattam volna hozzá, s így könyv nélkül maradtam, kettesben a kitámasztott lábammal. Márpedig hírlapokat iszonyatos unalmam ellenére sem fogok a kezembe venni, mert a sok blődség, amely belőlük árad, betegebbé tenne.

Olvasnom viszont kell. Előbb hipnózissal próbálkoztam, de a kötetek meg sem moccantak, nekem viszont elviselhetetlen fájdalmakkal kellett felvennem a küzdelmet. Na megállj csak!… Nyújtózkodni kezdtem, hogy legalább a hozzám legközelebb eső kiadványok egyikét belebökdössem ölembe a kezem ügyébe került kiskanállal.

Olvasni ugyanis muszáj. Ezt valószínűleg tárgyiasult környezetem is érzékelni kezdte, hisz kívánságom végre beteljesült. Valami hozzám csapódott, én pedig belelapoztam.

„Az after csak elöljárószó lehet, tehát mindig kell mögötte állnia valamilyen névszónak vagy -ing igealaknak. Önállóan, határozószóként csak az afterwards (vagy a then) használható.

In the morning I do some exercises and after that I have a big meal.

After getting up I go out for a run,

1.      and have a big meal afterwards.

2.      and then I have a big meal.

JELLEGZETES HUNGLISH HIBA:

*I get up and after I go out for a run.

Az in idevonatkozó jelentése: múlva (lásd még 2.8., 2.13.)

I’ll see her again in a week/a week’s time/a short time.”

Hát persze, még mit nem! És ezzel a könyvet el is hajítottam, mégpedig olyan messzire, amilyenre csak tudtam.

De most mihez kezdjek?

Mivel semmi sem jutott eszembe, illetve eszembe jutott, csupán kivitelezni nem volt erőm, gondolkodni kezdtem. Igyekeztem felidézni, mi okból vagyok ágyhoz kötve. Mintha azt hallottam volna valamelyik félálmomban, hogy ficamom van, nem törésem, amiből arra következtetek, hogy a bokám kis időre felmondta a szolgálatot. De ez nem biztos, csak feltételezem. Józsefem nem közölt velem semmi erre vonatkozót, ám ez már meg sem lep, hisz ennél fontosabb ügyekről sem társalgunk. Tehát általában csakis magamra számíthatok, így most is. Ha rájövök, mivel indult a napom, akkor lépésről lépésre rekonstruálhatom a történetet. Lássuk csak. Azt hiszem, hétfő volt, Józsefem már nem volt idehaza, amikor útnak indultam. De merre is? Vásárolni biztosan nem mentem, mert pénteken mindent beszereztünk, amire ezen a héten szükségünk lehet. Hová mehettem? Templomba nem, mivel hétköznap megspórolom az erre való időt (de ezt ne árulják el senkinek). A piacot sem vehettem célba, mert bár szép idő volt, arra határozottan emlékszem, hogy kofák közé nem vágytam. És tudom is már: a vágyaim hajtottak! Zoltán barátomat kerestem fel, hisz régóta nem találkoztunk, és már nagyon hiányzott. Igen, hozzá siettem. Ő azonban nem volt odahaza, szokásszerűen másutt tengette üres óráit. A kérdés az, hogy kinél? Hát erre bizony nagyon nehéz lesz helyesen válaszolni, Zoltánnak ugyanis megszámlálhatatlan ismerőse van, kiváltképp hölgy ismerőse, kitalálni pedig, hogy éppen melyiküknek csapta a szelet, szinte lehetetlen. Mégis ki kéne deríteni, kinél vendégeskedhetett? Esetleg ezúttal nem is valamelyik felszarvazott férj öklei közül kellett kimenekítenem? Arra például egyáltalán nem emlékszem, hogy verekedésbe keveredtem volna. Egyáltalán nem, bár a bokaficamom akár dulakodás eredménye is lehetne. De nem az, ebben majdnem biztos vagyok, sajgó csontjaimat másfajta csapás érhette. Ám ha nem inkognitóban volt, akkor hol? Hová menekülhetett anélkül, hogy értesített volna? Csakis olyan helyre, ahol népes közönség előtt fitogtathatja férfiasságát, ahol újabb és újabb némbereket kergethet plátói szerelembe, ahol gyöngyvirág illatú primadonnák és vazelines szubrettek élő füzérében bizonyíthatja nélkülözhetetlenségét. A hely tehát, ahol Zoltánra ráleltem, nem egyéb, mint a...

Egy pillanat... Ráleltem-e egyáltalán Zoltánra, avagy sem?

Ráleltem-e, vagy nem?

Az ajtóm erre nekivágódott a falnak, és a nyílásban feltűnt Annácska, tenyerén egy hatalmas ezüsttálcával.

–        Asszonyom, úgy örülök, hogy végre magánál van, napokig eszméletlen volt. Jó reggelt! – toppant be szobámba lendülettel, és hozta magával a konyha illatait.

–        Napokig? De hisz emlékszem a fejére. – állítottam le, mert hirtelen beugrott a kép, amelynek központját Annácska arca töltötte ki.

–        Arra emlékezhet is, hisz egyhuzamban asszonyom körül sündörögtem, nehogy valami baja essék. Vártam, hogy észhez térjen. – magyarázta, miközben hajzuhataga kihullott főkötője alól.

–        Észhez? – kaptam fel a fejemet kijelentésére, mert időközben határozottan felidéztem magamban, hogy egy és más azért csak nem zajlott le mellettem észrevétlenül.

–        Össze-vissza beszélt, nagyon rám ijesztett.

–        Össze-vissza? – reagáltam abban bízva, hogy az Annácska által csak összevisszaságnak nevezett mondatfoszlányokból rekonstruálhatom a történetet.

–        Hahaha. – kacagott. – Állandóan a retiküljét kereste rajtunk. – mondta, s kacagott tovább, szemei felkiáltójelet formáztak huncut fizimiskáján.

–        A retikülömet? – néztem rá meglepődve, mert ilyen kurta útbaigazításra nem számítottam.

–        Hol a retikülöm? Megvan a retikülöm? Csak ez érdekelte, semmi más, homlokát hiába borogattam, nyelvére hiába csöpögtettem pálinkát, orra alá hiába tartottam pezsdítő hatású gyógynövényeket, szemhéja még csak meg sem rebbent. – vigyorgott tovább az én Annácskám, és kifordult a szobámból, én viszont keresgélni kezdtem a múltamban, abban reménykedve, hátha találok valami olyat, amiből kideríthetem, miért volt ennyire fontos számomra a retikül. És hogy gyorsabban pörögjön a munka, befaltam az összes csokoládét, amelyet ágyamból elértem. Volt köztük rumos, meggyes, konyakos, konyakos-meggyes, túrós, epres, fahéjas, kávékrémes. Mindközül a mazsolás ízlett a legjobban: egyikőjük azzal heccelt, hogy felmászott az asztal szélére csúszott tál vékony karimájára, ott korzózott le-föl, akár egy bolond öngyilkos-jelölt.

Ő legalább megdolgoztatott.

Az országos dalünnepély

meglepetéseket tartogat a fellépőknek és a nézőknek egyaránt, mert az ünnepség iránt rendkívüli az érdeklődés, a nagy számú közönségre pedig sem a szervezők, sem a hallgatóság, sem az időjárás nincsen felkészülve

Volt egy barátom, akivel már régóta nem találkoztam, pedig nem is lakott messze tőlünk. Zoltán volt az. Nem tudom, mit tett velem ez a legény, de most úgy éreztem, nem telhet el még egy nap úgy, hogy ne lássam. Felkerekedtem ezért, és elindultam feléje. Az is eszembe jutott persze, hogy Matild felderítésében ismerőseim közül ő az egyetlen, aki a segítségemre lehet. Nem él ugyanis egyetlen olyan hölgy sem a városban, akivel Zoltán még nem futott össze. Gondoltam, a retikülöm mélyére rejtett kesztyű majd hasznomra lesz ilyen tekintetben, vittem hát magammal a retikült is.

Az utcán még belebotlottam az öreg muzsikusba, aki hétvégenként már hajnali 7 órakor felébreszt, ám ettől eltekintve köszöntem neki, ő mosolygott, én vissza, ő pukedlizett nekem, én kacagtam rajta, de ő tudta, hogy ezt nem rosszindulatból teszem (amiként én is tudtam róla, hogy ő sem), így hát folyatta a kántálást. Legalább kellemesen kezdődött a napom, boldogan röpülhettem ifjú cimborámhoz.

Zoltánt azonban nem találtam otthon, ajtaján a bérházi huzat apró cédulát táncoltatott, amely nyomban átirányított az országos dalünnepély sátrába. Nem lepődtem meg, hisz Zoltán nagyvilági ember volt, odahaza szinte sosem tartózkodott. Megvoltak a kedvenc helyei, zugai, ahol társaságban, szórakozással töltötte szabad óráit. Ennek tulajdoníthatóan minden történésről, cselszövésről értesült, én pedig jól informáltságára alapozva vetettem belé összes bizalmamat. Kizártam, hogy nem hallott még Józsefem Matildjáról, amennyiben létezett e nő.

A téren, ahol az összejövetel zajlott, már nyüzsögtek az érdeklődök, amikor odaértem, így a bejáratig fényes kocsik, felvirágoztatott hintók és kirívó díszmagyarok között vergődtem el. A finisben aztán úri kisasszonyt kellett alakítanom, és cselszövőn beolvadnom egy számomra idegen famíliába ahhoz, hogy kupon és meghívó nélkül beengedjenek a sátorba, ahol nemcsak hogy már egy gombostűt sem lehetett leejteni, de félhomály, lökdösődés és levegőtlenség nehezítette a helyzetet. Hirtelen azt hittem, semmi esélyem, hogy itt és most felgöngyölítsem ügyemet, amikor hirtelen valaki hátulról átölelt. „Ó, kedves barátném, örvendek, hogy látom” – mondta a férfi, majd megszorította a kezemet, és magával vont a padsorok felé. Miután nagy nehezen helyet foglaltam a keskeny falócán, arra eszméltem rá, hogy pártfogóm, amely hangja alapján ítélve nem lehetett más, csak Zoltán, már sehol sincs, eltűnt, mint a kámfor. Jobbomon és balomon egyaránt egy-egy velem egykorú asszony nyomorgott, akik ismerhették egymást, hisz testemen áthajolva, combomra támaszkova, orrom előtt hadonászva beszélgettek. Az első fellépő énektudását ezért nem értékelhettem, és Zoltán után szememmel sem kutathattam, mivel úgy be lettem szorítva a két matróna közé, hogy még lélegezni is alig bírtam. És amint már említettem, a fények kizárólag a pódiumot világították meg, a nézők csak akkor tájékozódhattak, ha titokban meggyújtottak egy gyertyát (mert egyébként tilos volt).

Félájultságomból a második előadó térített magamhoz, aki a Toscából idézett, de akinek csilingelő hangját egy idő után úgyszintén elnyomta a lépcsőkön toporgók állandó moraja, amely egy adott pillanatban veszekedésbe csapott át, sőt, még néhány pofon is elcsattant, ami azt eredményezte, hogy a rendfenntartók szinte egyszerre akarták rávetni magukat az elkövetőkre, hogy lefogják őket. Ez persze nem sikerült nekik, az akció során jó páran egymásra borultak, valaki a kalapját kezdte hangosan keresgélni a talpak alatt, más a bukszáját. Jajgatás és sírás lett tehát a tolakodás vége. A produkciót persze nem állították le, a bonyodalom híre ugyanis nem jutott el a színpadig, csak az olyan késő-kásák szenvedték el, mint én.

A harmadik énekest se nem láttam, se nem hallottam, hisz legalább negyven percnek kellett eltelnie, hogy a verekedőket kitessékeljék a sátor alól, megkerüljön a kalap és a buksza, rendeződjenek a sorok, és végül a nyugalom is helyre álljon. Tökéletes így sem lett a csend, de úgy tűnt, közel száz fő feladta a nehéz körülményekkel folytatott eszeveszett küzdelmet, inkább lelépett. A jobbomon ülő nő is picit eltávolodott tőlem, aztán én is a bal oldalamon kuksolótól. Végre nagy lélegzetet vehettem, Zoltánt azonban továbbra sem láttam, a sötétség maradt mint meghatározó tényező.

Ekkor egy teljes zenekar vonult fel a magaslatra, szép szál legények vállaikon csillogó hegedűkkel, a hallgatóság pedig tapsba feledkezett (én is), akkora hosszú ovációba, hogy már-már azt hittem, sosem lesz vége az ájuldozásnak, és a darabból megint nem hallok semmit. Sokáig kellett várni, amíg a hangszerek felcsendültek. De végül bekövetkezett a csoda: láttam és hallottam. Igaz, hogy öt perc elteltével valami furcsa zörejt kezdtem érzékelni a fejem fölött, többen is feltekintettek, de mivel a fénytelenség határokat szabott mindnyájunk érzékszerveinek, ismét a pódiumot kezdték bámulni. Tíz perc múlva már én is csak bámultam magam elé, a zörej egyre fokozódott, mígnem valaki elborzadva felkiáltott: esik az eső!

Hát igen. Az esőcseppek akkora erővel verték a ponyvát, hogy koppanásaik teljesen elnyomták a koncert hangfoszlányait. Akadt olyan néző is, aki megelőzés gyanánt az ernyőjét is kinyitotta. Ez újabb hangzavart kavart, mert a szerkentyű nagy mértékben beleavatkozott a hátsók amúgy is rossz látási viszonyaiba.

A következő pillanatban színtelen függöny borult pupilláimra, s csupán a zajokból következtethettem arra, hogy rengetegen nyomulnak a kijárat felé, amely érkezésemkor bejáratként szolgált. A balomon ülő asszonyság rajtam keresztül próbált menekülni, miközben azt ordibálta, hogy beszakadt a sátor teteje, szaladjatok, szaladjatok.

Hogy mi történt ezután, nem tudom. Én most az ágyikómban fekszek, nyakig be vagyok takarva, a homlokomon fásli, a lábam kitámasztva, Józsefem pedig egy csésze forró kamillateával a kezében mellettem vacog elfehéredett képpel.

– Drágám, jól vagy? – kérdezte rebegve, amikor értetlenül felé fordítottam tekintetemet.

– Azt hiszem. – válaszoltam, bár ebben egyáltalán nem voltam biztos. – A retikülöm megvan? Hol a retikülöm?

Erre Annácska arcát véltem felragyogni fölöttem. Elemzően vizsgálgatta ábrázatomat.

– Azt hiszem, még nincs teljesen magánál, hagyjuk pihenni. – intette le Józsefemet, én pedig visszaaludtam.

Lippa

főtéri bazárjában harcok dúlnak egy nő és egy férfi, majd a nő és a másik nő között, de nem teljesen véletlenül és értelmetlenül, mert végülis eredmények születnek a játéktér egyik felén, félreértések a bejátszott terület maradék részein

Lippán mindenképp be kellett ülnöm egy kávéra. Sokat hallottam ugyanis arról, hogy a bazárban csakis feketét érdemes rendelni, semmi mást. Ez kapóra jött, mert rettenetesen fáradtnak éreztem magam. Az utat is végigaludtam, amiért most pironkodva szégyenkezem, hisz semmit sem láttam a tájból, amire valószínűleg rettenetesen kíváncsi lettem volna, ha ébren maradok. Na nem baj, majd hazamenetelkor figyelmesebb leszek – gondoltam én a forró csészém mellett ücsörögve még a reggel.

Aztán persze semmi sem úgy történt, ahogyan elterveztem.

Valójában nem egyedül indultam el Lippára, hanem férjemmel, de hogy mi célból, arra nem emlékszem. Valamit mondott ugyan Józsefem a tegnap este, nem tudnám azonban felidézni, mit. Ugye megértik? Csak arra emlékszem, hogy szóváltásunk után átnyálaztam az összes olyan történelemkönyvünket, amelyben Lippáról szó esik. Volt ilyenünk nem is egy, ami azt eredményezte, hogy hajnalban végeztem csak a tanulmányaimmal. Talán ennek tudható be, hogy a felszolgált kávé jól esett. Egyébként ugyanis nem kávézom. Valakitől azt hallottam, nem tesz jót, aztán figyelni kezdtem a hatását, és tényleg azt éreztem, hogy szédülők tőle. Azóta inkább fekete teát fogyasztok a reggeli mellé.

A mai nap azonban ilyen tekintetben is kivételesnek számított. Megittam a löttyöt, amelyet egy barna képű bugyogós férfiember szolgált fel nagyon édesen, aminek nem igazán örvendtem. Vagyis a rengeteg cukornak nem, mert a pincér – mint személy – hidegen hagyott. Jóllehet magyarul nem tudott, de törökül sem, hiába iparkodott engem erről meggyőzni. Ő ugyanis még csak nem is sejtette, hogy folyékonyan beszélem azt a nyelvet, amelyet intonálni iparkodott, és amely igyekezet következtében megállapítottam: egyszerűen csak be akar csapni. Persze, hogy drágábban kívánta nekem eladni az itókáját, mint másoknak, ám én nem tágítottam, sőt, megkértem, tüntesse el a helységből formátlan hastáncosnőjét, mert ízléstelennek találom. Ő természetesen ellenkezett, és kézzel-lábbal mutogatta nekem a dolgait. Csatánk közepette szegődött mellém a lokál másik hölgy vendége, aki Emmaként mutatkozott be, s jelezte, látott a vonatból, mert ő is Temesvárról érkezett. Követhetetlenül hadart, nagyon sok mindent elmesélt nekem szempillantásnyi idő alatt, követni sem tudtam, ha jól belegondolok, ezért egyszer csak arra kaptam fel a fejemet, hogy egy bizonyos Józsefről beszél, aki mellesleg az én uram.

– Abban a pillanatban, amikor ránéztem, felismertem.

– Felismerte? Miről ismerte fel, ha szabad érdeklődnöm?

– Arról, hogy kiköpött anyja! Kiköpött anyja! – ismételgette felindultan. – Mancikának volt leánykorában olyan szép dús fekete haja, mint most neki.

– De hát honnan veszi, hogy Józsefnek fekete dús haja van, hisz ma le sem vette a kalapot a fejéről. Még rá is szóltam... – fejtettem volna ki álláspontomat, de közbeszólt.

– Az édesanyjával nagyon közeli viszonyt ápoltam.

– Szóval az édesanyjával... – eszmefuttatásom fonalát itt ismét megszakította.

– Emlékszem, amikor megszületett a kis Matild...

– Hogy mondja, Matild? – vágtam a szavába, de sikertelenül, mert ő lélegzetvétel nélkül folytatta mondókáját.

– Senki sem hitte, hogy túléli az első szülést, hogy aztán még a kis Matildot is derekasan világra hozza.

– Matildot mondott?

– Igen, Matildot. Miért? – ráncolta össze homlokát.

– És biztos benne, hogy Matild és József testvérek?

– Hogy képzeli! Ilyen szemtelenséget! – pattant fel mellőlem kivörösödve.

– Ó, bocsásson meg, rosszul fogalmaztam. Nem úgy értettem...

– Hát hogy értette!? Hogy lehet ezt másképpen érteni?

– Úgy értettem, biztos benne, hogy ugyanarra a Józsefre gondolunk?

– Mondja, maga viccel? – borult ki magából, és lecsapta kesztyűit az asztalkára.

– Úgy értem...

– Tudja mit, nem érdekel, mit ért és mit nem ért maga az egészből. Úgy mutatkozott be nekem, hogy József feleségét tisztelhetem magában, én pedig ezt el is hittem, most viszont már világosan látom, hogy Ön vagy őrült, vagy pedig csaló. Többé kíméljen meg, kérem, a jelenlététől, messziről kerüljön el! – kiabálta eszeveszetten, majd magamra hagyott.

Feloldódásának én persze csak örültem, hisz anélkül, hogy bármit is tettem volna, kiderült: él egy József Temesváron, aki kiköpött anyja, s akinek tényleg van egy Matild nevű húga, aki akár képeslapokat is küldözgethet neki. Persze előfordulhat, hogy egy számomra ismeretlen testvérpárról van szó, üzenetváltásuk egyik darabkája pedig csak véletlenül keveredett el hozzánk. Ha tehát József elárulná, kire hasonlít a szülei közül, közelebb kerülnék a titok megfejtéséhez. Ha azt állítaná, hogy sem az egyikre, sem a másikra, s ezt fotókkal is igazolná, attól még kapcsolata lehet egy Matilddal.

– Kisászón, páráncsól még válámít? – térített magamhoz a bugyogós, akinek korábban hadat üzentem szemtelensége miatt. Most viszont roppant szolgálatot tett, hisz családi ügyem felgöngyölítésébe rendesen belealudtam, így a fejem a kávéasztalkára bukott, ahonnan kalapommal majdnem lesepertem az üres csészéket. Köszönettel tartoztam tehát neki, s mivel jóindulattal segített, a baksis kifizetése alól sem tudtam kivonni magamat.

Józsefem a katolikus templomnál várt rám, ott adtunk egymásnak találkát. A ruhám krémszínű csipkegallérján éktelenkedő kávéfoltok felől nem érdeklődött, talán észre sem vette, hogy már nem hasonlítok arra az asszonyra, aki Lippára reggel megérkezett, én viszont a hazafelé vezető hosszú úton azzal kísérleteztem, hogy kiszedjek belőle legalább egyetlen használható adatot. Természetesen hallgatott, mint a sír, ami már kezdett nagyon idegesítő, s egyben gyanús is lenni.

Emma kesztyűjét retikülöm mélyére rejtettem.