Ismét a tékában

köszönt reám az éjszaka, mert a nappal csalóka, sorai félrevezetnek, ragyogásukkal elkábítanak és elcsábítanak, mire tehát magadhoz térsz, fénylő mezők felett szárnyalsz, nem az ólmos betűk között, célirányosan, megfontoltan és értelmi haszonnal, ezért úgy érzed, a legfinomabb pillanatokat vájtad ki életedből holmi penészgombás könyvek miatt, csak a feladat mielőbbi letudásáért hajtottál, és ezzel jóvátehetetlen kárt okoztál magadnak, magadban

Hiányt pótlok, mert legutóbb annyira kimerült voltam, hogy még arról is elfeledkeztem nektek beszámolni, mire mentem a tékában, amelynek dohos olvasószobájában unokabátyám magamra hagyott a hírlapgyűjteményekkel. Vaskos kötegeket kellett átlapoznom figyelmesen, nem meglepő tehát, hogy a fejem szinte rábukott az előttem heverő papírhalmazra, mire befejeztem. Éjjel két óra lehetett, hisz Ferenc atya már harmadszor jött leellenőrizni, mit csinálok, ezúttal azonban nagyon határozottan megragadta a karomat, és kiráncigált a folyósóra, miközben hatalmas tenyerét ajkaimra tapasztotta, nehogy szólni merészeljek. Tudtam jól, ha valaki meghallja, hogy ott vagyunk, egy katolikus fiúneveldében, főleg én, nemcsak engem vesznek elő, s vetnek ki rám számtalan miatyánkot, hanem bátyámat is sötét kamrába zárják hosszú időre. Bajt nem akartam, sem magamnak, sem neki, ám ő ezt nem is sejtette, ezért takarta le a számat.

Nyilvánvaló, hogy aznap éjjel nem mentem haza aludni. Megengedhettem ezt magamnak, mivel Annácskának kimenőt adtam, Józsefem pedig üzleti tárgyalásra utazott Brassóba. Tehát még jól is jött, hogy a szent életű Ferenc felajánlotta, aludjak nála, van egy priccse, azon ő majd elalszik, így legalább nem kellett egyedül várnom otthon a pirkadatra. A magányt rendkívül nehezen viseltem a sötétben, csak hánykolódtam jobbra-balra, s közben az ajtót lestem, nem is csak a bejáratit, hanem mindeniket, ahány csak volt a lakásban, nehogy valaki „véletlenül” besétáljon rajta. Férjem elutazását ugyanis nem volt nehéz kifigyelnie annak, aki betörésekből próbál megélni. Noha nem voltak elvihető értéktárgyaink, hacsak a stílbútorainkat nem tekintem annak (nem egy esetben még a szekrénytől is megfosztották a lakástulajdonost a bűnözők), ám erről rajtunk kívül nem igazán tudott senki. Hisz ki feltételezné, hogy még egy gyöngysorra sem telik annak, aki a legújabb automobillal furikázik a városban? Ezért sem örültem, amikor Józsefem beállított a Mercédeszével, szép időben pedig elvitt néhányszor karikázni, lehetőleg a legnagyobb forgalom idején, amikor a legtöbben sétálgattak a városban. Például a nyári népünnepélyek alkalmával. Hiába magyaráztam neki, mennyire kellemes lenne elgyalogolni az esemény színhelyéig, aztán vissza az árnyékos fák alatt, nem tágított. Azzal sem hatotta rá, hogy nem egyszer jelentős károkat okoztak fénylő fémparipánkon az összesereglett surmók. Mert ahol cirkusz van, ott mindenféle csavargó s aljas népelem megfordul, sőt, nemesnek egyáltalán nem nevezhető szándékkal. Józsefemet azonban ez sem tántorította vissza a díszes kivonulásoktól és a gyanakvó tekintetektől, amelyekkel a guruló csodával még nem rendelkező polgárok követték utunkat.

Félelmemet csak fokozta, hogy egyesek az ablakon másztak be s ki, ekként ürítették ki a házat. Igaz, mi az első emeleten laktunk, elég magasan, de mit számít egy gyakorlott rablónak felkúszni a földszinti pénzintézetet óvó rácsokon a párkányunkig. Az ablakokat ugyan bereteszeltem, mi több, még a zsalukat is becsuktam, ám hiába, mert a tolvajok ügyességét egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg magamban. Reszkedtem tovább a vaksötétben, minden neszre libabőrös lettem, és magam elé tartottam a széket, azzal védekeztem volna, ha a gaz betolakodók nekem támadnak.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy elfogadom Ferenc atya ajánlatát, és vállalom inkább a hallgatást és a szobafogságot, amíg munkámat a könyvtárban be nem fejezem.

Másnap reggel ismét lábujjhegyen loptam be magamat a könyvgyűjtemények közé. Antal bátyám biztosított afelől, hogy valószínűleg senki sem fog zavarni, nyugodtan végezhetem a dolgomat, azzal a feltétellel, hogy semmi áron ne hagyjam el a helyiséget nélküle. Bólogattam egyetértően, és amint kipördült mellőlem, azonnal nekiláttam a munkának. Volt még néhány csütörtöki lapszám, amelyre tegnap nem maradt időm, ezek tanulmányozásával folytattam, annak reményében, hátha ráakadok a Matild által említett cikkre. Semmi nem került azonban elő, egyetlen emlékeimből ismerős sortöredék sem, még a női magazinok is szótlan énjükkel akadályozták felderítő tevékenységemet. Ellenben ilyenekről olvastam: „Kifosztották és agyonütötték a belvárosi házaspárt”, „Baltával verték fejbe a családfőt”, Kést döftek a lakó szívébe”, 90 éve nő a rablók áldozata”. A rendőrségi híreken kívül másból nem is nagyon szemezgethettem, mert a csütörtöki lapszámok mindenike a polgármesteri beszámolóknak voltak fenntartva. Ezekben tudósították a polgárokat, milyen intézkedéseket foganatosított, hol járt, kivel találkozott a város első embere. Néha még arról is beszámoltak, mivel és kivel töltötte szabadidejét, hogyan él családja körében. Akadt, hogy az apát és az anyát is megszólaltatták, őket beszéltették fiúkról. Mivel úgy gondoltam, ezek a fejezetek engem nem érintenek, gyorsan átsiklottam felettük. Ám amikor az utolsó szám felett tartottam mustrát, hihetetlen lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni. Egyre lassabban haladtam, egyre tüzetesebben olvastam el a címeket és az alcímeket, egyszer pedig azon kaptam magam, hogy visszafelé lapozgatok, és minden lapszéli megjegyzést kibetűzök.

Így esett meg, hogy éjfélkor még mindig a csütörtöki lapszámok felett csüngtem, és csak Antal bátyám unszolására voltam hajlandó álomra hajtani nehéz fejemet.

A Böge szőke partján

mindenki össze-vissza ringott és dobálózott, kövek röpködtek jobbra-balra, amíg az egyik száguldó tárgy halántékon nem vágott: ehhez persze nem kellett volna kiülnöm a folyópartra, mert az élet mindentől függetlenül hozza magával a csapásokat

Egy időre elegem lett a nyomozásból, elfáradtam. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy kinek az érdekeit szolgálná, s kinek használna, ha kideríteném, mi köze van Matildnak Józsefemhez (mindeközben persze azon is gondolkodtam, mennyi mindenen vagyok képes egyhuzamban gondolkodni). Miután bejártam a város összes negyedét, elfeledett körzetét és kacskaringós utcáját, tényleg értelmetlennek találtam folytatni kutató-tevékenységemet. Sőt, egyenesen rosszul kezdtem érezni magamat miatta. Kiállhatatlan undorral tekintettem végig arcátlan személyemen, amikor csak átfutott agyamon, hogy én Matild szobájában személyes tárgyak között kutakodtam, kulcslukon át leskelődtem, hallgatóztam, ésatöbbi. Egyszóval: sok olyasmit csináltam az elmúlt napokban, amit egyébként sosem követtem volna el. Vagy ki tudja? A helyzetek kiszámíthatatlanok, éppúgy, mint az emberi természet. Nem tudnám megmondani, mit tennék, ha valaki megajándékozna egy vitorlás hajóval. Lehet, hogy eladnám, de lehet, hogy felülnék rá, s körbeutaznám a földgolyót. Egy azonban biztos: lelkiállapotom ingatag, a hangulatom úgyszintén, ami borzalmas döntéshozatalokra kényszeríthet. Ki hinné ma el nekem, hogy ha most kéne cselekednem, egészen más emberként viselkednék? Amit egyszer elkövettél, azért vállalnod kell a felelősséget. Ha viszont teljesen őszinte akarok lenni, másként fogalmazok: ebben a pillanatban, ebben az őrjítő lelki tusában semmi egyébre nem összpontosítok, csak a pihenésre. Az ördög vigye el Józsefem egész kapcsolatrendszerét! A guta üsse meg a szeretőit! Nyugodjanak békében munkatársai és beosztottjai! Csak egy csöppnyi színes álmom legyen, ennyit kérek most magamtól és az élettől, nem többet.

Ezért ülök most itt, a folyó-parton. Ruhám combközépig felhúzva, körülöttem seregnyi kamasz legény, szemeik szelíd felfedezőúton járnak testem domborulatain. Vannak azonban itt idősebbek is, minden hájjal megkent férfiemberek, talán családosok is, utóbbiak a legveszélyesebb társadalmi közegből, olajfoltos kezeslábasban. Mindig tartózkodtam az ilyenektől, már évekkel ezelőtt is, amikor még csak azt sem sejtettem, mi a különbség a fehérnép és az ember között. Én csak azt láttam, hogy az erősebb és a gyengébb folyton egymást püföli, éppúgy mint jelen pillanatban ezek a srácok a minél előnyösebb kukkolási pozíciókért, vagy ahogyan ők nevezik ezt stílszerűen: a mennyei falatkáért. Egy formás női boka látásáért, vagy mittudomén, miért.

Számos célja és oka volt általában a kirobbant kavics-csatáknak is. Ezek időpontjában mindenki megnyugtatóan viselkedett, de csak addig a percig, amíg az egyik elhajított kő kupán nem talált valakit. A felelőtlen hajigálásnak ugyanis nem csak sírás lett a vége, hanem közelharc, valódi bunyó, úgy, ahogyan az ember a könyvekben olvassa, vagy a moziban látja. Ilyenkor értetlenkedtem csak igazán azon, hogy miért is nem születtem én fiúnak?

Ezeken csodálkoztam asszony létemre, amikor hatalmas sebességgel nekem csapódott egy gyilkos harci szerszám. Kicsi volt, éles, és a fejembe fúródott. Ekkor azonban már mindenki egy adta sár volt, csöpögött a barna büdös lé a koponyákról, így az ábrázatát sem láthattam annak, aki ezt a bűncselekményt ellenem szívtelenül végrehajtotta. Végül is hálásnak kell lennem neki, mert a másfél napos magamon kívüliség alatt alaposan kipihentem magamat, így amikor észhez tértem, újult erővel rugaszkodhattam neki a létszférámba sodródott irományok áthatóbb tanulmányozásának. Furcsa mód az összes hírlapi cikk a kezem ügyében feküdt, kronológiai egymásutánban, kiterítve sárgállottak a kockás pokrócon, mintha valaki szándékosan készítette volna oda a paksamétákat az én további izgatásomra.

A csütörtöki lapszám

kulcsot jelenthet a megfejtéshez, és a hithez, hisz isten embere szentsége révén elhiszi a laikusnak, hogy felkentsége által kételyeket oszlathat el, következésképp földi szabályt sért szemtanú jelenlétében, ám utóbbi érdekében: fizetségül feltétlen bizalmat vár el

Matild tényleg felhergelte a képzelőerőmet, aludni sem bírtam, csak jobbra-balra forgolódtam, és bár külön hálószobám volt, borzasztóan idegesített Józsefem horkolása. Nem mondhatnám, hogy hallottam, miként fújtat, liheg, hörög, prüszköl (persze az is lehet, hogy ma csendesen álmodott), mekkora erővel veri magát az alá terített pokróchoz és a pokróc alatti recsegő deszkákhoz, amikor éppen mocskos gondolatok randalíroznak az elméjében, de elviselhetetlenül zavart, hogy mit sem sejt arról, ami bennem már szinte bizonyossággá forrott, ezért egyre dühösebb lettem rá, s szinte már érzékeltem is brümmögését.

Annácska is idegesített, mert úgy éreztem, retikülöm nem véletlenül került hozzá, no meg azért is, hogy őt sem izgatja különösebben, de főként láthatóan Matild, akinek képeslapját volt szerencsém nála meglelni.

Hogy mi köti össze hármukat, az egy hatalmas kérdés. Mert hogy Lippán Józsefem összefuthatott Matilddal, az biztos. Természetesen ennek az ellenkezője sem kizárt, én mégis amellett kardoskodok, hogy előbbi feltételezésem a helytállóbb.

És akkor ott van még Marczika... Róla nem derítettem ki még semmit. Azt sem, hogy nem-e esetleg Matild és a szigorú tekintetű háziúr házasságának gyümölcse. Feltételezésem szerint azonban velük él. Ő ülhetett előttem abban a székben, amelyet nekem kínáltak fel, amikor megérkeztem a villába, s ők beinvitáltak. Azon a széken ugyanis Matild nem férne el, és őt amúgy is láttam az utcáról rózsabokrainak tövében ácsorogni a csípőre tett kezű férfiember társaságában.

Ezen tapasztalataimat osztottam-szoroztam egész éjjel, amíg kora hajnalban meg nem kondult uram ingaórája. Aztán, meggyőződve róla, hogy véget vetett a horkolásnak, elszundítottam. Eléggé fura testhelyzetben tehettem meg ezt, mert amikor Harmonikás Pista nótázására délelőtt magamhoz tértem, a nyakam teljesen el volt zsibbadva, s a jobb karomat is alig tudtam megmozdítani. De szerencsére egyikük sem volt már idehaza, így újabb kísérletet tehettem Annácska birodalmában, ahol legutóbb megtaláltam a retikülömet. Ezúttal azonban tényleg nem jártam szerencsével: az almák ugyan még mindig érintetlenül fanyalogtak a szekrény tetején, és a több ujjnyi por is a helyén maradt, amiből arra következtettem, hogy valamennyire Annácskát is megérintette a lap elvesztése. Ám amint szétdobált ruhái között forgolódtam, ráakadtam arra a retikülre, amelyet ő vett nekem, kárpótolandó az ellopottnak véltet. Ekkor vettem csak észre, hogy amióta bent jártam nála, hozzá sem ért, én pedig érteni kezdtem, miért nem tért ki eddig a hitéből, miért nem kaparta ki mérgében a szememet, vagy miért nem lépett le, amikor felfedezte a hiányt. A bűnösök ugyanis gyakran megszöknek a felelősségre vonás elől. Az meg sem fordult a fejemben, hogy reám sosem gyanakodna. Sosem hinné azt, hogy távollétekor a személyes tárgyai között matatok, azt pedig semmiképp, hogy ezt-azt, egy-két apróságot még kölcsön is veszek tőle. Nem tagadom, én sem hittem volna korábban magamról, hogy képes leszek ilyen tettek véghezvitelére, arra pedig főleg nem, hogy a leskelődés, a settenkedés és a nyomozás köti majd le minden figyelmemet, és egyszer csak azon kapom magamat, hogy a saját otthonomban is bújócskát játszom. Ha jobban fontolóra veszem, mire fanyalodtam, meg kell állapítanom, kész szerencse, hogy nem hiszek a szellemekben, és nem hiszem, hogy isten, aki jóságos és tökéletes, engem figyel magasságos trónjából, és tenyerét morzsolgatva azt számolgatja, mikor és mekkora erőkkel csapjon le reám, mint a legelvetemültebb zsiványra. De mivel babonás sem vagyok, azt is tudom, hogy csak a javamat, sőt a családom javát szolgálja ez a kis ideiglenes felfordulás, amely el fog múlni, le fog csillapodni az ügy megoldása után.

Gyorsan felöltöztem, és elindultam a könyvtárba, ahol már várt reám Ferenc unokabátyám, nőként ugyanis sosem kaptam volna bebocsátást a piaristákhoz. Ehhez kellett az összeköttetés. Ferenc pap-tanárként nem először segített ki, amikor könyvritkaságokat, vagy éppenséggel periodikákat kerestem, amiként most is. Újság ugyanis a mi házunkban nem volt. Józsefem nem szánt rájuk időt, én pedig legfeljebb az elázott cipőimet béleltem ki velük, lényük nem igazán érintett meg (előzőleg már kifejtetten, miért nem). Most is csak a csütörtöki lapszámra voltam kíváncsi, erről tájékoztattam is Ferencet, aki előbb összevonta vastag szemöldökét és csodálkozott, majd, mint aki már mindent tud, huncutul megkérdezte: „Rendben, de melyik kiadvány csütörtöki számára kíváncsi kisasszony? Ha tudnám, előkeresném magácskának, és akkor tényleg csak annyi dolga lenne, hogy eljön a kapuig, én pedig kiadom, úgy is tudom, hogy időben visszahozza”. Ferenc atyát az is érdekelte, természetesen, hogy miért ennyire sürgős, és miért csak a csütörtökire van szükségem, én pedig egyik kérdésére sem adhattam pontos és határozott választ. Így esett meg, hogy állhatatosságom folytán muszáj volt becsempésznie a tékába, amelynek már évek óta ő volt a vezetője, s így kiismerhette a labirintus összes zugát és rejtekhelyét. Márpedig ilyenjei akadtak bőven a nagy múltú intézménynek, amelynek alapjait több tonnányi bölcsesség tartotta fenn, mégpedig az én szent életű Ferencem szigorú, mindenható és állandó felügyelete mellett. Ám amint ehhez a megkérdőjelezhetetlen igazsághoz testközelbe kerültem, és végigtekintettem a polcokra nehezedő betűtengeren, egyre jobban megvilágosodott bennem öcsém kérdésének jogossága: mely’ csütörtöki számot szükséges átlapoznom ahhoz, hogy közelebb kerüljek a megfejtéshez?

Végül Ferenc bölcsességére bíztam magam, aki a Déli Iránytűt ajánlotta figyelmembe, anélkül azonban, hogy tudná, mire vagyok kíváncsi. „A hölgyek ezt lapozgatják, más szóba sem jöhet, higgyen nekem, kérem, higgyen nekem” – hangsúlyozta, s a kezembe nyomott egy vaskos újságcsomót, aztán fejére húzta csuklyáját, és eltűnt. Értelmezhetetlen némaság maradt utána.

Matild

előlép a homályból, de csak félig-meddig, hisz személyazonosságát továbbra is háttérbe szorítja beszédes humánuma, amely zavart keltő ugyan, ám annyira mégsem, hogy az útjelzőként szolgáló kesztyű ne tudjon visszavezetni az emberi léptékkel követhetőbb, átláthatóbb valóságba

 Matild

Nagyon hamar rájöttem, jobb, ha becsengetek, de hiába, mert az ebek ekkor már az orrom hegyét nyalogatták hosszú rózsaszín érzékszerveikkel. Nem sokkal ezután a férfi is megjelent a bejáratban, a férfi akit az udvaron láttam ácsorogni csípőre tett kézzel. A magasabbrendűség nem tűnt el bozontos képéről, de megszólalt.

– Parancsoljon, hölgyem, kit keres?

– Azt hiszem, jó helyen járok. – válaszoltam nyögvenyelősen, mert bár gondoltam rá előzőleg, hogy mondanom kell majd valamit arról, mit keresek a villa ominózus kapujában, ottlétemre nem dolgoztam ki elfogadható magyarázatot. – Matildot keresem. – vágtam ki végül határozottan.

– Áh, szóval úgy, a kedves feleségemmel kíván beszélni. És mi ügyben, ha szabad kérdeznem? – és már nyitotta is ki a kaput a zakójának zsebéből elővarázsolt óriáskulccsal. – Parancsoljon csak, jöjjön nyugodtan beljebb, a kutyáktól ne féljen, áldott jószágok. – intett a borzos négylábúak felé, miközben homlokán látható ütemben olvadtak szét a szigor lenyomatai.

Ha betessékelt, hát beléptem a rózsabokrokkal megszédített mesebirodalomba, jóllehet nem hittem el, hogy mindezt akadálymentesen, játszi könnyedséggel tehetem meg. Szinte körül sem nézhettem, mert Matild, akiről még nem tudtam, hogy az a Matild-e, akit keresek, vagy egy másik, azonnal a fogadásomra sietett.

– Isten hozta! Már nagyon vártam magát. Jöjjön, jöjjön, aranyom. – és leültetett az egyik hatalmas koronájú fa alá, ahol korábban már pihenhetett valaki, hisz még meleg volt az ülés, amikor helyet foglaltam rajta. – Tudja, kedves, Margitka mindent részletesen elmesélt, így csakis megdicsérni tudom. Nagyon jól tette! Higgye el, ilyen helyzetekben nincs más megoldás, én pedig nagyon csodálom, édesem, hogy képes volt megtenni ezt a nehéz lépést. Manapság nagyon kevesen szánják rá magukat, emiatt kívántam minden áron találkozni Önnel. Meg akartam ismerni azt a hölgyet, aki ennyire bátor ebben az átkozott világban. És nemcsak hogy bátor, okos és hősies kiállású, de még roppantul bájos is! Ennyi bájjal régóta nem találkoztam. És persze, megkérdezni, mi vitte rá, s milyen érzések kavarognak most hatalmas szívében? – fordult felém kitágult pupillákkal, noha én szóhoz sem jutottam a csodálattól, szótlan viszont nem maradhattam.

– Ön nagyon kedves, asszonyom, nagyon köszönöm, hogy érdeklődéssel kíséri próbálkozásaimat, nem hittem volna, hogy bárkit is megérintenek az én szerény tetteim.– fogalmaztam meg kitérő válaszomat, és éreztem, hogy arcomat elönti a vér, szívem pedig hevesen zihál mellkasomban.

– Oh, hát hogyne, aranyom, ez a legkevesebb, amit kegyedért tehetek! És tudja meg, nem vagyok ezzel egyedül. A barátnőim egytől egyig a lelkemre kötötték, adjam át üdvözleteiket és gratulációikat. Csupán azért nem jöttek ma el, mert úgy vélték, nem szeretnének lábatlankodni, ám ha beleegyezik, a közeljövőben rendezünk egy közös találkát, ahol mindnyájan jelen leszünk. De kérem, ne legyen ennyire zavarban, tényleg csak egy apróság lenne a részünkről. Ugye megérti? Azt is el kell még mondanom, hogy a tisztelt férjem is nagyon várta már, hogy lássa magácskát, merész fellépése őt is nagyon meghatotta. Ha nem bánja, ő is csatlakozna maroknyi, de fölöttébb lelkes csapatunkhoz. – adta elő fennkölten azt, amihez szerintem semmi közöm nem volt, mégis kisegített, mert így legalább a közelébe kerülhettem, ami egyfajta biztosítéka annak, hogy azt is kiderítem hamarosan, ő-e a keresett személy.

– Hát persze, hogy nem bánom, sőt, megtiszteltetésnek érzem. Még egyszer nagyon köszönöm, asszonyom. Kedves Matild! – és rendesen rányomtam a hangsúlyt a Matildra, hátha elárul még magáról egyet és mást.

– Egy teát azért még elfogad tőlünk?! Remélem, szán még reánk egy kis időt. Bodzából készítettem, mert tudom, a bodza a kedvence, s ki nem hagyná semmi áron. A hírlapban is olvastam a cikket, amelyben aprólékosan megfogalmazza, mekkora gyógyhatással bír az emberi szervezetre ez a kis szabadon nyíló virágocska. Pedig ki gondolná? Legtöbben a patikából szerezzük be a készítményeket, mert azt hisszük, a természet nem gondoskodik rólunk megfelelőképpen. – magyarázta, s én nagyokat pislogtam hozzá, hisz nem értettem pontosan, milyen cikkről beszél, és hogy azt hiszi-e, én írtam, vagy csupán félreértettem a felvezetését.

– A hírlapban? – néztem reá annak reményében, hogy kifejti, melyikben, és akkor majd elindulhatok egy bizonyos irányba.

– Igen, a csütörtökiben. Nagyon hasznos tanulmány volt. A történetei pedig egyszerűen lebilincselők! – állapította meg, és nevetett. Mondja csak, mennyi időt vesz igénybe egy-egy ilyen mestermű megkomponálása?

– Hát… Elég sok időt vesz igénybe. Úgy értem… Elég fárasztó. Illetve… Attól függ, van-e ihlet, vagy nincs ihlet. – igyekeztem felidézni az írónőkről olvasott emlékeimet, és fürtjeimet füleim mögé csaptam, hogy intellektuálisabb benyomást keltsek.

– De azért a saját cikkeit el szokta olvasni, ugye? – és kacsintott egyet felém jobb szemével, mint aki viccelődik. Bár nem igazán volt kedvem a hasonszőrű tréfákhoz, tovább kellett alakítanom a reám mért szerepet.

– Van egy ötletem, Matildka. Látom, nagyon kedveli az én kis firkálmányaimat, ezért mielőbb beszélni fogok a kiadóval, hogy ezentúl ingyen szállítsák Önnek és barátnőinek a lapot. – és ezúttal én kacsintottam reá egyet a jobb szememmel. – Ha beleegyezik, vegye úgy, hogy el is intéztem.

No persze, ezzel csupán azt értem el, hogy fél órán át bókolt és hízelgett. A teljes nevét is kibökte végül, nekem pedig egyre inkább úgy rémlett, láttam már valahol korábban, sőt, egészen közelről. És igen, láttam. A lippai bazárban találkoztunk, amikor beültem egy kávéra az egy szem helyi törökhöz, ahová ő is beviharzott, majd szó szót követett, amíg le nem csapta elébem horgolt kesztyűjét, és elrohant. Józsefemet kísértem el akkor egy fontos üzleti tárgyalásra.

Szóval ő a Matild, aki a fentieket véve alapul, akár képeslapokat is küldözgethet Józsefemnek. Mert gyakorlatilag akár Lippán is összefuthattak.

Matild és Marczika

új feladványt jelentenek, de csak párban, hisz Matild fizimiskájáról már fotográfia is tanúskodik, ha minden igaz, Marczika pedig akár Manczika is lehetne, annak függvényében, miféle értelmezést tulajdonítunk a betűknek, és főként a történetnek, amelynek folytatása ezúttal a visszalopott retikülből világlik elő

Mint mondtam, itt van a kezemben a bizonyíték, csupán azt nem tudom, mit kezdjek vele. Rejtsem-e el, esetleg tárjam Józsefem elé? Vagy inkább Annácskát vonjam kérdőre, őt faggassam, hogy mégis mit keres nála ez a képeslap?

A kép...

De ki van a képen? Matild lenne, fején piros kalappal? És ha ő az, ki áll a háta mögött oly magabiztosan, sőt, parancsolón, csípőre tett kézzel, hogy egyből elmegy a kedvünk a vele való kötekedéstől? Ha megtudom, ki a férfi, aki nem József, és nem is Zoltán, hanem egy számomra ismeretlen perszóna, könnyen felgöngyölíthetem az ügyet. Ha kiderítem, kik a Czernitzki Villa lakói, szinte meg is oldottam a feladványt. Mert ha nem is őket látom a fotográfián, a megörökítettek biztosan a barátaik, hisz ismeretleneket nem igazán enged be senki a házába.

Már-már elindultam a Gyárvárosba, amikor az ajtóban megtorpantam, valami visszatartott, talán a megérzésem, amely arra intett, hogy végérvényesen tisztáznom kell magamban a kérdést. Benyúltam a retikülömbe, s előhúztam a lapot. Persze, hogy nem csalódtam. A kartonon, a két ismeretlen lábai alatt a második bizonyíték is kikerekedett szemeim előtt. Sima felületén cifrázódott fehéren feketén a csókos ajkú Matild és Marczika aláírása. Matildról legalább nagyjából tudtam, hogy ki, Marczika viszont felkiáltójelként rejtőzött el a sorok között, akár egy rakoncátlan gyermek a rózsabokrok árnyékában, irkafirkaként, fejük tetejére állított formátlan betűhalmazként az úri lakon, és fölötte, a szürke égbolton. Miután mindezt eszembe véstem, már nem volt, mire várakoznom. Hatalmas lépésekkel rohantam le a lépcsőn, eszeveszetten siettem a folyó bal partjára, oly gyorsasággal, mintha attól félnék, hogy mire odaérek, kilakoltatják Czernitzkiéket, és én ismét hoppon maradok, mert a beköltözöttek nem értenék, miről és kikről beszélek. Persze az sem kizárt, hogy a házat semmisítik meg, amíg kiérek, hisz ma már elegendő néhány perc, hogy a földdel egyenlővé tegyenek egész városokat. Egyetlen városba pedig sok-sok városrész belefér, így a Gyárváros is a Czernitzki Villával.

De hányas számot is visel a villa? Ha nem csal az emlékezetem, a lap erről nem tájékoztat. Mi több, még az utca nevét sem adja meg. Oh, hogy lehetek ennyire figyelmetlen! A lap tényleg nem említ sem utcanevet, sem házszámot, a Gyárváros pedig elég nagy kiterjedésű, s nem mindenik házikó egyedi építésű. Lehet, hogy három is van a Czernitzki-féléből. Vagy négy. És különben is: miként járjak el? Kutassam végig az összes utcát kezemben a lappal, hogy legyen egy támpontom, egy megkérdőjelezhetetlen összehasonlítási alapom, ami szerint irányodhatok? És miért pont a Gyárvárosnak keresztelt külnegyedbe kell mennem, ahol sosem kószálok, mert rettenetesen félek a tyúktolvajoktól? Annácska segíthetne, ha megkérném rá, de egyfelől épp azt akarom elkerülni, hogy kiszállásomról értesüljön, másfelől pedig nincs idehaza. Bevallom, találkozásokra számítok, jószándékú helybeliekre, polgártársakra, akik majd szívélyesen útbaigazítanak.

Találkoztam is eggyel, de nem igazított útba. A purdé nehéz bankókat kért tőlem, cserébe viszont csak elvétette velem a helyes utat, amelyen addig jártam. Maradtam ezért továbbra is hű a képeslaphoz, amelyre az Annácskától visszalopott retikülömben bukkantam, anélkül, hogy számítottam volna rá. Meglepett, de nem tehettem szóvá, hisz nem kizárt, hogy Annácska benne van nyakig a Matildos történetben, s ha benne van, elsődleges forrásom lehet a felderítésben. Apropó: Annácska igen sokat hiányzott az utóbbi időben, hosszú hetekig volt távol tőlünk, egyszerűen eltűnt, nem is közölte, hová megy, előkerülése után pedig nem mondta el, hol tartózkodott. Remélem, semmi köze... Oh, istenem, remélem, semmi köze Marczikához.

Már csak Marczika hiányzott! Most már róla is meg kell tudnom egyet és mást. Hisz egyáltalán nem biztos, hogy köze van a villa lakóihoz. Attól még, hogy a lapon szerepel, lehet egy kisded a szomszédból, vagy egy közeli rokon, a szeretett unokahúg kisfiúja. Számtalan eshetőség elképzelhető. Persze az is, hogy Matildé, amiképpen az sem kizárt, hogy Annácskáé. S ha ez így van, vajon miért titkolja előlem bonyodalmait az én drága bejárónőm?

Nos, úgy tűnik, a lap célba vezetett, mert ez a ház kiköpött mása a keresettnek – közlöm azokkal, akik még nem tudnák, mert csak most kapcsolódtak be az olvasásba. Az ő kedvükért ismétlem el, hogy az Annácska szobájából visszaszerzett retikülömből előkerült egy újabb képeslap Matild aláírásával. Matild után azért nyomozok, mert korábban már irogatott Józsefemnek, erre a titokra is véletlenül akadtam rá. Már nem emlékszem, mikor és hol, de rátaláltam, és ez a lényeg. Szövegeinek stílusából ítélve előbb úgy hittem, férjem testvére, csak féltve mertem feltételezni, hogy a babája. S íme, jól tettem, hogy türelemmel viseltettem az ügy iránt, mert feltűnt egy Marczika is (amely Manczika is lehetne, ha alaposabban átvizsgálom a betűket).

Hát itt vagyok, a Czernitzki-családtól már csak egy kovácsoltvas kapu választ el. A hölgy valószínűleg most is a vörös rózsáiban gyönyörködik, az úriember pedig még nem tért vissza a hivatalból, ahová naponta bejár dolgozni. Feltételezésem szerint megbecsült jogász, anyagi helyzetük alapján patikus, kovács, vagy vasutas ugyanis nem lehet, az orvosokat pedig egytől egyig ismerem, és ő nincsen közöttük. Nem is baj, az asszonyt könnyebben szóra bírhatom majd, ha engedi. De hát miért ne engedné? A bók még a hárpiákat is le szokta venni a lábukról, Czernitzkinéről pedig nem feltételezek ilyesmit (mármint hogy vérszomjas hárpia lenne).

S ha már ilyen szépen megfogalmaztam hipotéziseimet, levetem fehér kesztyűmet, és bekémlelek az ominózus kerítés résein.

ÉLETKÖNYV

(...valamely prózaíró versengésre beküldött pályázati anyagom: benne a főhösök csütörtököt mondanak...)

***
Könyvvel takarózom, fű alattam, ég felettem, micsoda világ! Pedig anyám megmondta, a könyv veszélyes, nekem adja ugyan, de ha boldog akarok lenni, sose nyissam ki. Nem is nyitottam ki addig a bizonyos napig. Addig a pillanatig, amikor elfogytak a lehetőségek, és a villamos úgy ment át a testemen, hogy észre sem vettem.

Azóta itt lakom a mezőn. Alattam fű, felettem ég, és könyvvel takarózom.

Igazából sosem vágytam képtelenségekre, csak egy kis nyugalomra a nagyvárosi zaj után, a fülledt meleg után, a könnycseppek után, amelyek az én arcomra hullottak rá egy másikról, arról az arcról, amely fölém hajolt, szinte hozzám simult, miután a felhők eltakarták a napot, és hideg lett. Ekkor került reám először takaróként a könyv.

A könyv, amely befedett, szétterült rajtam, de még nem nyitottam ki, mert anyám azt mondta, ne lapozzak bele, ha boldog szeretnék lenni. Vagy nem is ezt mondta?

Pontosan már nem emlékszem, mit is mondott.

Ám ez akkor volt, most más van, két irritálóan tompa fül a sérült koponyámon, betűk és írásjelek lógnak ki belőle, kettős pontok és kérdőjelek, felkiáltójelek a strófák végén. Gyenge vagyok, és földönfutó.

A könyvet ellenben könnyen viselem szikkadt testemen, bár súlya van, és nehezéke. Benne lapul az egész életem. Nagyapám is benne lakott, mezítláb, szakadt nadrágban állt a vízparton, és várta, hogy kerüljön már valami a horogra. Éheztünk, és ő enyhíteni kívánta a szenvedéseinket. Jó ember volt az öreg, de hamar elment. Mert minden, ami jó, elment, csak a rossz maradt, a gyalázat és a szenny, mert kinyitottam a könyvet, amelyben nagyanyám is ki volt írva nagy zöld betűkkel, a borsó, a káposzta, a paprika, a dió, a falevelek színeivel. A nagyanyám, ki elválaszthatatlan volt a kertjétől, amely végül a miénk lett, amíg apámtól el nem vették. Ezt is a könyvből tudtam meg, amelyből az apámat is kiolvastam. Őt piros sorokkal jelölték, több sort is áldoztak rá, mivel azt mondták róla, pazarol, míg mások éheznek. Én viszont mást tapasztaltam, éreztem, hogy mi éhezünk és nyomorgunk, miközben mellettünk mások kövérre híznak, mint a disznók. Ezek a disznók, a mi disznóink rózsaszínben tündököltek a lapokon, talán azért, mert ők mindig rózsaszínűnek látták a világot, hiába éheztünk és nyomorogtunk mellettük. Ezért hajítottam ki a maskarát, amelyet viselnem kellett a falat kenyérért cserébe. Ha kellett a falatka, kényszerré vált a jelmez. Megváltam hát tőle, mert rájuk emlékeztetett. Rájuk, akik miatt sok-sok kövér disznó költözött a fejembe, torkomon át röfögtek naphosszat, álmodni nem engedtek, farkuk saját nyelvemként forgott a számban. Kivágtam mind. Még a lapokat is utánuk szórtam, rengeteg lapot a könyvből, amelyben benne volt az egész életem.

Benne voltak az örömeim is, a lány a sarki házból, vastag fekete copfokkal, de hiába, mert mire felnőtt, mással járt el táncolni, nekem épphogy csak köszönt, nem is köszönt, csak biccentet, és azt mondta, jó napot. Egészen addig ment ez így, amíg állásom, házam és kocsim lett. És ő lett a hitvesem, mint a mesékben, patyolatfehér ruhát viseltünk mindketten, amikor a pap áldásával felcsavartuk egymás ujjára a gyűrűket.

Ez a lány én voltam egykoron. Ma már nem az a lány vagyok, gyűrűm sincs, autóm sincs, házam sincs, nincs, mert kinyitottam a könyvet, amelyben benne volt az életem. De ma már nincsen benne, mert kiolvastam. Kiolvastam belőle az életemet, és az életemmel együtt kihullottak belőle a sorok, a sorokkal együtt a nagyapám, a nagyanyám, aki apám ingét vasalta éppen, amikor ez bekövetkezett. Láttam, miként emelkedik fel munka közben a magasba, s én nem tudtam érte tenni semmit, hiába nyújtózkodtam, mert ő egyre magasabbra emelkedett, és én már nem értem el. Ő volt a nagyim, aki ellátta a családi asztalunkat, amíg el nem fogyott a lisztünk, amit pótolni nem tudtunk.

De mi jól éltünk, pazaroltunk, kizsákmányoltunk, olvastam a könyvben, amelyet anyám vásárolt Rozsnyóban, amiért büntetésbe kellett esnünk. Előbb nem a könyv miatt, hanem Rozsnyó miatt, mert már nem volt szabad Rozsnyóról beszélni, de aztán a könyv miatt is, miután már senki sem értette, miért Rozsnyóban adták ki a könyvet. Hiába írta az első oldalon, miért, mert a miérteket ekkor már senki sem értette. Kiszakítottam ezért belőle az első oldalt, és anyám után küldtem, de ennek ellenére is azt mondták, túl jól élünk, nincs jogunk több liszthez. Nagyapám ekkor állt ki mezítláb és szakadt gatyában a vízpartra, amely még a miénk volt, de mire hazaért, másé lett. Lenyúlta a halakat, kiáltották utána, s őt is a nagyi után küldték, én pedig ismét csak néző lehettem, mert a kezem nem volt annyira hosszú, hogy meg tudjam menteni. Gyerek voltam még, de bűnös. Ezt is ők olvasták ránk, miután nem értették a szavaimat. Pedig csupán annyit közöltem volna velük, hogy olyan székeket, mint a nagyapám, nem farag senki széles e világon. Nem értették, mégis utána küldték a széket is, mert nekik nem kellenek a faragott székek. A faragott szék bűnt hordoz magában. A faragott szék az ördög műve.

Kiolvastam a szemükből, hogy hamisak, anyám is ugyanezt láthatta, ezért figyelmeztetett még időben, hogy a könyv veszélyes, ne nyissam ki.

Most egy fűszál van a tenyerem alatt, erős fűszál, de már nem az enyém. Itt már semmi sem az enyém, hiába kapaszkodok a mező zöld szőnyegébe. Az ég nem tudom, kié, de ez már nem is számít, hisz benne lakik a nagyanyám, benne a nagyapám, az apám és a szék, és én hiába nyújtom utánuk ölelő karjaimat, mert egyiküket sem érem el.

Márpedig a könyv nem mondott erről semmit, hiába nyitottam ki, s hiába hittem azt, hogy a könyv, amelytől anyám annyira tiltott, majd megment. A könyv nem mentett meg, mert a könyv nem az én családomról szólt, hiába volt benne mindenki, én is, a benne lévő életek égi életek voltak, nem földiek.

Ezért küldtem volna utánuk a könyvet is, de hiába próbálkoztam, a könyv folyton visszazuhant a lábam elé. Napokig hevert előttem a porban, fájlalta, hogy hová jutott. De aztán hirtelen mozdulattal nyúltam utána, felkaptam és kinyitottam. Nem gondolkoztam ezúttal sokáig, nem fontolgattam, hogy miként is nyissam ki, meg hol, meg hogyan. Mindez nem érdekelt. Csakis a megoldás érdekelt, de a megoldást nem találtam meg benne. Csak a végkifejletet, mindennek a befejezését, mintha a fejezetekből kivágták volna a bevezetést, és csak a tragédiáknak kegyelmeztek meg.

Most itt fekszem a mezőn, fű alattam, ég felettem, és a könyvvel takarózom. A könyvvel, amelyben benne van az egész életem, de amelytől hiába reméltem a megváltásunkat.

Ez a könyv tehát nem rólunk szól, mégis benne van az életünk.