Naplón kívül – egy szobanövény társaságában

kellemesen telnek az órák, mégha egyelőre hulla szaga is van mindennek, de jő egy levél, amely üzenetfélének tűnik, általa egy ismeretlen, aki közelinek mutatkozik, de arctalannak, hiába rója nevének kezdőbetűit az episztola végére, s hiába ígérget fűt-fát, jólétet, mert a csatolmány előrehaladott kora ellenére oly módon bölcselkedik, hogy per pillanat átlép a befogathatóság küszöbén

A nő nem szerette az őszt, mégis vidáman ébredt. Kinézett az ablakon, és azt látta, hogy az utcát temérdek színes falevél borítja. De még mielőtt gyönyörködni kezdett volna a látványban, szembefordult a valósággal, mert hirtelen az elmúlás jutott eszébe, a rengeteg gyászlepedő, a fekete kendők az asszonyok vállán és fején. Nem akart több temetést, égő gyertyát, papi búcsúbeszédet, noha ezidáig még nem is vett részt temetési szertartáson úgy istenigazából. Ha mennie kellett siratni, inkább otthon maradt, mert bár érdekelték a halottak, az elhantolatlan élettelenek még nem.

A nő ezért a szobanövényéhez sietett, minekutána a kertekben, parkokban lévők már kimúltak, ő pedig szükségét érezte annak, hogy beszélgessen valakivel. No meg azért is, természetesen, mert imádta ezt az élőlényt. Naponta többször is beszédbe elegyedett vele, volt, amikor még énekelt, fütyörészett is neki, holott ezzel a fennálló fiziológiai állapot semmiféle javulását nem tudta előidézni. Gondozottja ugyanis egyre csak sárgult, kókadozott és köhécselt, azt akarva ily módon közölni, hogy neki már elege van bizony mindenből, addig fog itt hervadozni, amíg végképp ki nem nyiffan, el nem távozik a távoli mezőkre. Mintha csak arra várt volna, hogy a nő egy szép napon nyakon csípje, s anélkül, hogy bármit is mondana vigasztalásképpen, kidobná a szemétbe társai közé.

Anna, Éva, Márta, Ildikó, Rozália, vagy ahogyan tetszik őt szólítani, tényleg kétségbeesetten, sőt, már-már betegesen igyekezett életben tartani magányosan búsuló hallgatóját, jóllehet arra sem emlékezett már pontosan, miként került a lakásukba. Hogy nem a piacon vette, se nem boltban, azt tudta, azt is, hogy nem József lepte meg vele, s mivel rendkívül kötődött hozzá, arra gyanakodott, hogy valamelyik kedves ismerősének az ajándéka. Valójában nem is óhajtotta ezt kideríteni, hisz sejtette, minél több baráti szálat göngyölít fel vele kapcsolatban, annál nehezebben fogja elviselni a növény szenvedését.

Madárka muzsikál, de már halkan,

Csücsörít, veri magához a szárnyait,

Köpköd az eső, csörgedezik az arcodon,

Üvölt a szellő, jégvirágot fon a Napból,

Földhöz verik magukat a gesztenyék,

Tetemükön ugrálnak a barna diákok.

Te vagy az egyetlen, ki jó pajtásnak,

Emeld fel a fejecskédet, legyél velem.

Te, kis buta, hadd, hogy trillázzak neked!

Tri-lala, tri-lala, tri-lala

- szavalta szomorúan, miközben tudta, nem ért a versfaragáshoz, és nem is áll jól neki a költőnői szerepkör. Aztán elcsendesedett, mivel koppanni hallott valamit az előszoba padlóján. Előbb azt hitte, Annácska tért vissza kimenőjéből, de mivel köszönésére nem érkezett válasz, kitipegett, hogy megnézze, mi történt. Nagy megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a zajt csupán egy levél okozta, amelyet valaki becsúsztatott hozzájuk az ajtó alatti résen. Lehajolt, hogy közelebbről is szemügyre vegye a küldeményt. A borítékon ez állt öles betűkkel:

Mademoiselle!

Kérem, a lehető legóvatosabban vegye kezelésébe eme levelet! Úgy nyissa ki, hogy baja ne essék! Sarkai ne sérüljenek meg, s a papírlap se szakadjon szét! Ügyeljen a részletekre!

A nő nem hitt a szemének, úgy érezte, kacagnia kell, és egy kicsit azon is elgondolkodott, ki űzhet vele ilyen ostoba tréfát. Kétségei ellenére mégis követte az utasításokat. Legvékonyabb ollójának élével bontotta fel a borítékot, amelyben a következő sorokat találta:

Mademoiselle!

Ha eljutott ehhez a lépéshez, azt jelenti, nem tett kárt a levélben. Remélem, továbbra is hisz nekem, és elolvasván e sorokat, megtalálja kérdéseire a helyes választ. A borítékot ne dobja el, mert ha figyelmesen beletekint, talál még benne valamit, nem is akármit! Kezelje maximális érzékenységgel, és tegye el jól, biztonságos helyre, hogy naponta leellenőrizhesse, megvan-e, s épségben van-e, de vigyázzon, mert leheletével tönkre teheti, érintésével úgyszintén. Aztán vegye fontolóra a tanácsaimat! Amire most rálel, azt sose adja ki a kezéből, de ne kövessen el rajta erőszakot, hisz benne rejlik további sorsa alakulásának kulcsa.

Őszinte tisztelettel: K. S.

P. s.: ha most még nem is érti, minek a birtokába jutott, majd eljő azon idő, amikor meg fogja érteni. Bízzon magában, és én is bízni fogok Önben!

A fiatalasszony, noha még mindig nem hitt a szemének, és a K. S. mint monogram sem juttatott eszébe senkit, ellenvetés nélkül követte a levélíró utasításait. A borítékban egy őszi falevelet rejtett el a feladó, amelynek üzenetét, értelmét a nő egyelőre tényleg nem értette.

Naplón kívül – egy üveg bor mellett

megsemmisülnek az árulkodó jelek, sőt, még annak a látszata is elenyészik, hogy a nap nem múlt el történések nélkül, hogy az absztinens hozta régi formáját, hogy könyvek között élve biztosan megtanulunk a sorok között is olvasni, meg hogy a férj szerethető, mert erkölcscsősz és családcentrikus, szóval mindennek a képzete szertefoszlik, a feleség pedig szemünk elé vergődik egy üveg borral a kezében, szinte meztelenül

Beköszöntött az ősz, és Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, egy szál zokniban álldogált a szoba közepén. És amint ott álldogált, és nézett ki az ablakon, érezni kezdte, hogy bizony hideg a padló. Begyújtani még nem akart, azaz szeretett volna, de még sosem csinált ilyet, ezért úgy gondolta, jobb, ha nem kísérletezik, inkább iszik egy forró citromos teát mézzel. Kiment hát a konyhába, hogy készítsen magának egy kamillás főzetet, de mire kiért, eszébe jutott, hogy a tegnapi lefekvés előtt József alaposan beborozott. Ebből arra következtetett, hogy valahol lennie kell egy üveg finom vörös bornak, József ugyanis, ha ivott, mindig a vöröset részesítette előnyben. No nem azért, mert szerette a vöröset, hanem azért, mert Schultz doktor rábeszélte, amikor csütörtökönként még eljárt hozzájuk kártyázni.

S mivel Schultz neve ezúttal a semmiből tűnt elő, illetve a szőlővel kapcsolatban merült fel (mivel a doki állítólag nem is kártyázni, hanem táplálkozni járt hozzájuk), az asszonyka először a konyhafiókot nyitotta ki, hisz nem igazán tudta, hol kell a bort keresni. Nem is tudhatta, hisz úrilány lévén még sohasem szolgált fel senkinek, és persze abból kifolyólag sem tudhatta, hogy amióta Schultz összeveszett Józseffel, nem fogadtak látogatókat. A szekrényfiókban azonban evőeszközökön és parafadugókon kívül semmit sem talált, Annácska pedig ma is szabadnapos volt. Hogy hová járt el ilyenkor, nem sejtette, de a hiányát egyre jobban kezdte érezni. Ilyen is ritkán szokott előfordulni, summázta a tapasztaltakat. Mindenesetre Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, hirtelen rendkívül elszánt lett, és ha másra nem is volt most nyitott, arra igen, hogy előkerítse valahonnan a bort. Ezért hát visszatért a nappaliba, szintén egy szál zokniban, mert a papucsa elkallódott a rendetlenségben. Arra gyanakodott, hogy a keresett üveg a könyvek között lapul, esetleg az ezüst tálak és szelencék mögött, a vitrinben, vagy a zongora alatt, hisz József van annyira kényelmes, hogy a kéznél tartsa innivalóit. Nem mintha gyakran az üveg aljára nézne, ám amikor kedve szottyan egy kis szíverősítőre, nem kezd el össze-vissza kotorászni, jönni-meni a lakásban, hanem odamegy a polchoz, csörömpöl, tölt és iszik. Ezek után naplóírónk sem gondolkodott sokáig, sőt, egyáltalán nem. Benyúlt a vaskos lexikonok mögé, s előszedte a borokat. Három volt összesen, három vörösen gyöngyöző jóság, ám mindenik érintetlen állapotban várta, hogy megkóstolják. Márpedig ez mindent összezavart. A fiatalasszony ugyanis meg kívánta őrizni bocsánatos kicsapongásának titkát, ha viszont felnyitja valamelyiket, kitörhet a perpatvar. És ezt nagyon nem akarta. Nem akarta, hogy kiderüljön, mennyire jól érzi magát József távollétében. Pontosabban: hogy csak József távollétében érzi jól magát. Csak ezekben a pillanatokban mer kibontakozni, önmaga lenni, élni, szórakozni. Mert amikor József itthon van, még egy mosolyt sem engedhet meg magának, csak ül szótlanul, olvas és figyel. Figyeli József életmenetét, lüktetését, mozdulatait, reakcióit, mégpedig azzal a szándékkal, hogy hibátlanul kiszámíthassa, mikor jön el az az idő, amikor észrevétlenül kiosonhat, vagy ha nem is, legalább rezdületlen arccal mondhassa: „Édesem, kiugrok a piacra venni ezt-azt”. A nő kétségkívül tudta, szüksége van ezekre a megfigyelésekre, de ugyanakkor arról is szentül meg volt győződve, hogy ura nem kételkedik az ő tisztaságában, kimértségében, és persze a szomorúságában sem. A búskomorság itt ugyanis kötelessége lett a házasfélnek, miután kimondta a boldogító igent. Abban a kerületben, ahol a pár lakott (jóllehet fejlett iparral, kiterjedt vasúti hálózattal, utcai villanyvilágítással bíró civilizált nagyváros központi negyedéről beszélünk), ha valaki boldognak mutatkozott a templomi esküvő után, biztosan gyanússá vált, és egy-kettő lekönnyelműzték. Noha József és felesége ritkán jártak el társaságba, s a közösségi életben is pusztán kötelezettségből vettek részt a nagy nemzeti ünnepekkor, Virág, Alma, Ilona, Annamária, Bella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, nem óhajtott szóbeszéd tárgyává válni. Hisz amikor Auréllal kacérkodott, vagy amikor Zoltánnal bujdosott a tetőn, nem csinált ügyet belőle, mert mások sem csináltak. Mivel nyilvánvaló volt, miről van szó, senki sem figyelt rájuk. Az otthoni mosoly azonban másfajta elbírálásban részesült. Úgy tartották feléjük, hogy a hitvesek házon kívül bárkivel elmehetnek egy körre, házon belül azonban kötelesek szeretettel viseltetni férjük, feleségük iránt. Mi több, aki nem ezen erkölcsi normák szerint foltozgatja napjait, az valószínűleg súlyos testi-lelki problémákkal küszködik.

A lakás úrnője végül kinyitotta az egyik üveget, és anélkül, hogy megkereste volna a papucsát, szép lassan elszopogatta a nedűt a hideg konyhacsempén. Úgy okoskodott, az üveget nyomtalanul el tudja tüntetni, s így József előtt rejtve marad a dolog, ám ha csak a negyedét vagy a felét issza meg a bornak, a megmaradt rész akár le is buktathatja.

Késői hazaérkezése után József a zongora szomszédságában, a lexikonok közelében fogyasztotta el vacsoráját, talán még egy kis alkoholt is ivott, de semmit sem vett észre abból, ami délelőtt a lakásban lejátszódott.

Naplón kívül – mégis a legbensőségesebb küzdelmekről

szól a mai történet, amely huncutul kanyarodik ki a hálószobából az előszoba hajnali sötétségébe, amelynek bugyraiban a férj alussza mély álmát, nem tudva arról, mi játszódik le tőle csupán néhány lépésnyire, s mi hitvese sebzett szívében, az ajtó egyik és másik térfelén (a névtelen kalapos árnyéknak tulajdoníthatóan)

Aztán reggel lett, és a fiatalasszony nem tudta, miként került haza, hisz csak arra emlékezett, hogy elindult otthonról. Még a küszöb fényére is emlékezett, mert amint átlépett felette, a kivikszolt létesítmény nyikorogva megcsillant. Arra gondolt abban a percben, hogy vissza kéne fordulnia. Nos, mindegy, mert az igazság az, hogy nem tudja, elment-e bárhová is ezt követően. Előfordulhat, hogy a jelenség hatására betért a szobájába, s lefeküdt. Ha tüzetesen megvizsgálná az ágyneműjét, a párnák állását és a paplan helyzetét, talán kiderülne, mi történt. Ő azonban úgy gondolta, ezzel most nem törődik, nincs rá ideje, holott semmilyen feladatot nem kellett elvégeznie.

Valójában nagyon elveszettnek érezte magát, ebből kifolyólag, abban sem volt bizonyos, nincs-e mégis valamilyen halaszthatatlan teendője. Már-már fordult volna ki a konyhába, amikor az ajtó ismerősnek kezdett tűnni számára. Túlzottan ismerősnek, noha sosem nézte még meg közelről, sőt, távolról sem, pedig ott állt már évek óta az ágyával szemben, ami azt jelenti, hogy akadálytalanul rálátott. Olyan érzések kezdtek kavarogni benne, mintha a nyílászáró és közte egyfajta bensőséges kapcsolat létezne, amely viszonyt ellenben képtelen volt bármivel is összefüggésbe hozni. Ám amint a fához hozzáért, hirtelen megtántorodott. Mintha egy férfi árnyékát vette volna észre mögötte, egy kalapét, és egy kabátét. Egy ideig meg sem mert moccanni, hang sem jött ki a torkán, pedig megpróbált kiabálni. Az ifjút szólította volna, akit ugyan nem ismert, csak az álmaiból, így a neve sem jutott eszébe. Nem is juthatott, hisz az álomképhez sosem párosított nevet. Másvalakire nem is gyanakodott, Aurél meg sem fordult a fejében, hisz Aurélnak nincsen kulcsa a lakáshoz, sőt, még sosem járt náluk, talán nem is tudja, hol laknak. József jöhetett volna csak szóba, de érdekes mód, férje sem jutott eszébe, jóllehet ura akár a másik szobában is aludhatott, hisz kora reggel volt, és még elég sötét is, tehát úgy hajnali öt óra felé járhatott az idő. Naplóírónkat igazából a tehetetlenség kerítette hatalmába, úgy érezte, képtelen rendet teremteni a kialakult káoszban. És amint ott állt a kilinccsel a kezében, izgalma lassan-lassan elszállt, de még így sem mondhatta el magáról, hogy minden rendben van vele. Fura emóciók és revelációk kavarogtak benne, olyan emlékek is, amelyek valahonnan nagyon mélyről törtek elő belőle, s amelyeket már régen eltemetett, vagy amelyekről már régen elfeledkezett. Ezek egyike késztette arra, hogy megfogja az ajtót, és teljesen kitárja. De hiába tette meg ezt, mert az ajtó mögött nem várt rá senki, sem puszta kézzel, sem fegyverrel a kezében, amelytől meg kellett volna rettennie. Mégis félt kilépni az előszobába. Legalább az ernyőt tudnám magamhoz venni, gondolta, s kirohant a fogashoz, hogy aztán háttal a bejáratnak, magasba emelt esernyővel harci állásba helyezkedjen. Bárki is van itt, adja meg magát!, kiabálta, miközben ismét remegni kezdett a keze, arca pedig lángolni a rettegés tüzétől. Egy-két perc, és vége, biztatta magát, hisz Annácskának haza kell jönnie, s ő majd megment. Már el is tervezte magában, miként fog kisurranni a folyósóra a bejárónő érkezésekor, amikor a homályban megcsillant egy férfi arca. Hát maga mit művel?, szólt hozzá a hang, amelynek mélységében a hősnő felismerte a Józsefét. Erre nem tudott mit mondani, úgy hitte, párja rendesen ráijesztett, ami egyáltalán nem volt szép a részéről. Maga mit keres itt? Nem szégyelli magát!, replikázott, és leeresztette harci szerszámát, amelynek nyelén kacsintva törtek meg a csak félig besötétített ablakon beszűrődő felkelő nap sugarai.

A család némán fogyasztotta el reggelijét, mert az asszony meg volt győződve, hogy hitvese gonosz játékot folytat vele, a férj pedig arról, hogy kedves kis feleségével komoly bajok lehetnek. De mivel egy ideig nem beszéltek egymáshoz, aznap nem derült ki az igazság. A Jenő-herceg téren sokáig csak Annácska vigyorgott.

Naplón kívül – de már közelebb hozzá

s ha lehetne, vesszővel kezdené ilyenkor mondatait a mesélő, ha még tudna egyáltalán szabatosan fogalmazni a nagy ijedelmek közepette, amelyeket egy ajtó vált ki belőle, vagy inkább egy férfi annak a bejáratnak a túloldalán, amelyik nem vezet sehová, csak a napos part pandanjába, ahol esik az eső, bár ezt egy-két személytelen kijelentésen kívül semmi sem bizonyítja

Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, erősen bajlódott azzal, hogy kiteregesse fehér lepedőjét. De mivel a fal is fehér volt, nem látta az anyag végét, így próbálkozása kudarcba fulladt. Úgy vélte, jobb lesz, ha lefekteti a szőnyegre, de ezt a tervét sem tudta véghez vinni, mert az igen hosszú és széles darab beleakadt az éjjeliszekrényen álló növénybe, s leverte onnan. Ám a lepedő mégsem simult ki a járófelületen, inkább összekuszálódott. Naplóírónkon mégsem lett úrrá az idegesség, hanem szép nyugodtan benyitott Annácska szobájába, megkereste a kis seprűt, és eltüntette a cserép maradványait, a kaktuszt pedig átültette egy pohárba, talán pont abba, amelyből József nagyokat kortyolgatott előadása idején. Jó lesz ez, jó lesz ez, állapította meg félbe szakított munkájáról, és az összekuszálódott, összegyűrődött és összemocskolódott terítőt a bolyhos szőnyegen hagyta.

Aztán követni kezdett egy illatot, amely kivezette az udvarra, amin nagyot csodálkozott, mert úgy emlékezett, hogy a háznak, amelyben laknak, nincsen udvara. Egy térre emlékezett, ahová férje néha automobillal szokott behajtani, miután hosszú útról tér vissza. Emlékezett a szemtelenül aranyos muzsikusra is, aki vasárnap mindig felébresztette, de virágokra, színes kompozíciókra, füzérekre egyáltalán. Hangfoszlányokat is hallott, mintha egy rezesbanda felől fújta volna a dalt felé a szél, ám elméjében ehhez a nótához sem kapcsolódott fű, növény, bokor, fa. Csak egy pad, egy magányos barna fapad a tér közepén. Meg szerette volna közelíteni, de az ülőalkalmatosság egyre csak távolodott tőle, s mintha ült is volna rajta valaki szürke kabátban és kalapban. Ebből arra következtetett, hogy csakis férfi lehet az illető. Azonnal az ifjúra gondolt, ezért szaladni kezdett, hogy utolérje, s már-már meg is érintette a vállát, amikor a pad köddé vált, helyén pedig gyönyörű rózsák nőttek ki. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, ekkor rájött, hogy ez volt az az illat, amely kicsábította a szabadba. Lehajolt, hogy nagyot szippantson a virág parfümjéből, de amint közelebb került a szirmokhoz, a látvány halványulni kezdett, és hirtelen egy ötéves kaliberű gyermek szaladt be a képbe, kezében egy piros pöttyös labdával. A fiatalasszony ismerősnek találta a kisember arcát, olyan érzése támadt, mintha tükörbe nézett volna, ettől pedig egy kicsit meg is ijedt, meg is hátrált, ám amint a biztonságba araszolgatott, beleütközött egy ajtóba, amelyen valaki épp ebben a pillanatban kezdett kopogtatni. A nő előbb nem tudta, mi történik, majd önkéntelenül is szembe fordult a bejárattal, nehogy esetleg ráijesszenek. Egy férfi szólt ekkor hozzá ilyenképpen: „Engedjen be, hölgyem, kérem, tudom, hogy ott van, elázok idekint, engedjen be!”. Az illetőt arctalannak könyvelte el, mert nem ismerte fel a hangját, és persze a fejszerkezetét sem látta. Benyomásainak megfelelően válaszolt is neki: „Nem ismerem magát, ne kopogjon itt, kérem, menjen el, nem nyitom ki, nem engedem be, távozzék!”. És miután mindezeket kifejtette, felnézett az égre, s azt látta, hogy süt a nap, és négy óra körül lehet, délután. Mi a fenét keresek én ezen a helyen ilyenkor, egyedül?, tette fel magának a kérdést, és kinyitotta az ajtót, hogy elinduljon valamerre, mindegy, merre, csak el erről a térről. Az ajtó ki is nyílt, ő ki is lépett rajta, ki az utcára, bele a nagy forgalomba. Nem állt a túloldalon egyetlen férfi sem, se kalapos, se szürke kabátos, ám ez is mindegy volt már számára, hisz nem is emlékezett arra, hogy bárki is arra kérte volna, hogy engedje be az udvarra, a térre, engedje a gyermek vagy önmaga közelébe, mert odakint, a nyílászáró másik térfelén elázik. Boglárka, Ibolya, Margaréta, Alma, Anna, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, minderre egyáltalán nem emlékezett, különben megérdeklődte volna, hogyhogy zuhog az eső az ajtó mögött.