Playboy-történelem

RÉGEN ROSSZ, HA EGY NÉP CSAK AZ ÜNNEPEIRE, A LÁTVÁNYOSSÁGOKRA BÜSZKE, MERT A HÉTKÖZNAPJAIRA NEM LEHET.

Ilyen helyzetben előbb-utóbb újból rászokik a képek imádatára, akár úgy, hogy a régi rámákba újakat rajzol.

Ismertem egy embert, akinek fogalma sem volt a távolabbi őseiről, mígnem egyszer be nem tért a házába a városi rokon, aki hosszasan elmesélte, milyen nemes-nevezetes elődeik is voltak. Ettől a perctől kezdve a jámbor parasztnak megváltozott az élete. Nyugtalanság fogta el, mintha kiragadták volna a kincses testamentumokból: izgága lett, kötekedő, szilaj, tűzön-vizen át keresni kezdte őseinek kivételes jogát. 

Mégsem hibáztathatjuk, mert a félműveltség, a féltudás megbolondítja a derék népeket. Ha viszont az ellenpólusból közelítjük meg a kérdést, akkor azt kell mondanunk: azért nem áshatjuk, boronálhatjuk el a jelenséget, mert a teljesebb tudáshoz csakis a féltudáson át juthatunk. Márpedig a jóravaló, sokféle tálentumos népességeknek meg kell békélniük egyszer, és nem csak átmenetileg; ráadásul ha nem így, akkor hogyan?

Az alapproblémát tehát más okozza.

A tömeg szemét az ünnepi görögtüzek máig elvakítják. Európa délketeli részeiről még mindig sugárzik a bizantinizmus túldíszített, eltunyító fényű kupolája, az enyém csak az, amit ellophatok szelleme, bocsánatos világa. De vigyázhatja-e őszintén és jól a közösség tulajdonát az, akinek sosem volt saját birtoka, hogy legalább azt megbecsülje? A lelenc is a végletekben él, másképpen nem tud: vagy gyűlöli a sosem látott szüleit, vagy eszményíti őket. 

Önmagad utókorát hagyd az archivátorokra

Mégsem hagyja, saját maga utókorának lenni nindennél jobban szeretne. 

Csúf irigység fogja el, mert úgy gondolja, jobb szót talált rá, mint a másik, akinek majd betudják a nagy felfedezést. Lapoz egyet, lapozgat a remélt végtelenségig, letölti, megmenti magának azt, ami zsenge, tiszta. 

És mert ő írja, ő is magyarázza. Kikutatja saját nyelvemlékét, még büszke is rá, megjegyzi: „Lám, nemcsak a nagy nemzeteknek, nekem is vannak töredékeim”. 

És válogat, felidéz, kibeszél, mintha elsüllyedt palotavárosokat rakna össze.

A hétköznapi lojalitás a fontos

Csúfságot űztél velünk! - ordították, amikor az új negyedben jártam. És én még azt hittem, hogy *

Mindenik utca sötét volt, villany és körte nélkül vártak a félkész házak körül, amelyekbe már beköltöztek a patkányok. Ezeknek hamar kiutalták. Csak úgy csicseregtek előttem, hullámoztak, mint egy fekete mennyasszonyi uszály.

Hajnalfelé járt. A lakók ilyenkor keltek, ehhez lettek szoktatva, már seperte egy-egy a ház elejét, de nem nagy kedvvel, mert az összes a másikra várt. Nem úgy, mint falun, ahol mindenik tudta, a seprés csak az ő dolga. 

Egyszer azon vettem észre magam, hogy többen körülfogtak.

A gyáva ember a szolgát veri, ha a gazdáját nemigen meri. A pityipalkókat, nem  a nagymenőket.

De megmondom az őszintét, ez a bölcsesség most egyáltalán nem vigasztalt, torkig lettem a sok bölcsességgel, türelemmel. Elvégre itt engem mégiscsak vertek, nekem kell itt élnem, nem a bölcsességnek, nem is a fene nagy türelemnek. 

A hétköznapi lojalitás a legfontosabb!

Engem bezzeg otthagytak vérbe fagyva az utcán. Na poftim!

A nagy kavarodásban még a poros seprűikkel is rámjöttek, nem láttam egyebet sem, arcokat egyáltalán, pláné névről. 

Mióta figyelhettek ezek, hogy így felismertek? Mert úgy tűnt, csak azt nem bírták elviselni, hogy munka közben fütyülök.

Kérdem én: jobb lett volna, ha zord pofával dolgozok? Fütyültem, mert ez nekem csak munka volt, kérem. Mégis engem szúrtak ki a parasztok. Azok, akik még a liftbe is becsinálnak, mert az új házakban még nem működik, a kecskét meg betolják a nappaliba. Én láttam, várták tavasszal a gólyát, pedig a blokkházon nincs is kémény, magas egy sem, antenna sem. De ők álltak, nézték az eget, majd a betont, várták, hogy kibújon alóla a gólyahír. Máskor meg csak ültek az ablaknál, belebámultak a messzességbe, mint az ökör, ha iszik, aztán pihen, napokig szót se szóltak. 

Hát ezek vertek meg, a munkás-paraszt szövetség. Még ezek csodálkoznak mindenen, és épp itt.

Kérem, én jártam abban a völgyben, ahová ki volt téve egy tábla a patak mellé: "Tilos a rákászat!". Lehetett legalább százharminc éves, még a Monarchiában tették ki. Rák már régen sehol, de ezt ott felejtették. Mint a szennycsatorna fedelén a feliratot: "Ganz vagon- és gépgyár Budapest". Ezek a dolgok itt még nem amortizálódtak. Frászt! Tán a vízimalom nem járna a völgyben, ha lenne, aki használja? 

Hasonló a helyzet a templommal, nincs, aki használja. Hát ki imádkozik itt már? A templom mégis kell nekik, de mindig csak akkor, amikor veszélybe kerül, addig felé se köpnek, inkább jól megvernek.

* törölve

Ez a mi címünk

Fatábla fogadott, célkitűzés, többéves terv:

"EZ A KÖZSÉG MEZŐGAZDASÁGI KÖZPONT LESZ, 

A LAKOSSÁG LELKES SEGíTSÉGÉVEL FOG KIÉPÜLNI."

Mert itt minden falu tele van piros feliratokkal, mintha nem is az erdőben lennének. Az 1950-es években ugyanezekre a táblákra még ez volt felpingálva: 

"Itt kulák lakik, osztályellenség!"

El is vitték, akinek nem tetszett, hiába értett a földhöz, hiába volt aranykalászos gazda, Hangya-szövetkezetes, elvitték a szakértelmével együtt a munkatelepre, a fiaik meg járhattak pufajkában és gürizhettek naphosszat, szégyellhették magukat, hogy nekik nem jár katonazubony. 

A vidék ma is gazdátlannak látszik, de mivel nem voltam a keresztelőjén, bűnt sem érzek emiatt. Olybá tűnik, mint a félig felszedett sín az erdőben, amelyről már nem tudod, hová akart vezetni, miféle állomásra, melyik faluba, városba, mert ráümlött a törmelék-szikla, benőtte a giz-gaz. Még a moha sem mutatta, merre van észak, mintha nem is számítana, mintha sem észak, sem dél nem létezne. 

Pedig a tanár állítja: "Én nem azt tanítom az iskolában, hogy a tudomány tegnap reggel mit fedezett fel, mert amit ma feltalálnak, az holnap reggelre megváltozik, hanem azt, hogy a diákjaim tuggyanak eligazodni. A cserkészt sem csak arra oktatnám, hogy ez bükkfa, ez cser, ez meg juhar, arra meg nem, hogy a moha az északi oldalon nő. Ha így tennék, megállhatnánk mindenik fánál, mert csak azt ismernék fel, melyik bükk, melyik juhar, azt már nem, merre van észak, merre dél.  

Elég nagy község ez az erdő közepén, patakmeder zúg át rajta csendesen, mint a régi időkben, amikor még volt víz.

Szamizdat

Képzeljétek el Ádámékat a fa alatt, hónuk alatt biológiával, anatómiával, a szexuális felvilágosítás népszerű brosúráival.*

* ti az iróniának még csak a meghatározásán gondolkodtok, miközben ő már gyakorlottan ironizál, ti még csak keresitek az élet érvényes igazát, miközben ő már teremtményeket éltet, teremt és utaztat

Sziszifuszt is értesítsétek!

De ki látta, hogy adtak?

Faluvédő szöveg:
Munkát adunk az utolsó restaurátornak, egy végtelen falvédőt! 

A kiszántott pockok belepték a mezőséget. Amikor ott már nem leltek fészket, bejöttek a városi házakba, s kilakoltattak bennünket.

Később egy idegen bolygó lakói jöttek le a földre, s megvették a falvakat, hogy odafönn falumúzeummá szervezzék. Azt mondták, lennie kell egy helynek, ahová elutaztathatják a földi turistát, ahun megmutathatják neki, mije volt, amije már nincs. Még dollárkölcsönt is adtak az elképzeléshez.

A fenti bolygón mindenkiről van egy hegy elnevezve, vagy egy völgy, esetleg egy síkság, minden egyes halottról. Még a hettitákról is, bár hogy ők kik voltak valójában, nem is tudjuk. Csak a szóra emlékszünk az álmainkból. Azért van ez, mert senki sem halhat ki úgy, hogy ne legyen meg a helye, neve, nyelve az idegen bolygókon. Legalább.   

A homlokán, vagy hun

Nagy hazugság, amit mondott, márminthogy a mi beszédünk nem jó, zagyvalék. Ezt a másik nyelvész is alátámasztotta, még ájuldozott is a gyönyörűségtől, szinte verte magát a földhöz attól, hogy a miénk-nyelv mennyire gazdag, tele van fantáziálással, olyanformán, mint a hogyishíjják, Pikázó, akinél a keblét a homlokán, vagy hun hordja a nő, de nagyon élvezetesen. Csakhogy ezt persze nem mindenki szeretné, ha igazából is így lenne. 

Az ellenben biztos, ebbe a nyelvbe is, amit mi beszélünk, kell egy-egy Arany Jani, hogy megírja a szuperman Toldi Miklóst, és ily módon, a nép fiaként megelőzze az amerikai filmipart, még a horrort is, meg a többit, beleértve a görög tragikákat és a zsidókat a bibliából. 

Mégis akadtak, akik tapsoltak neki, mert a taps nem kerül semmibe, elsősorban azoknak nem, akik úgy gondolják, a kapától kérgesebb lenne a tenyerük.