Arról, hogy hol lakom

Egy külvárosi luxuslakásban. Tudjátok, mint a filmekben. Az ember betér egy gyárvárosi lerobbant ipari épületbe, amelynek már se ajtaja, se ablaka nincsen, csak a patkányok szaladgálnak összevissza az elhagyott csarnokaiban, aztán beszáll a liftbe, gond nélkül felmegy, felröppen vele az utolsó emeletre, ahol kiszáll, majd betér a luxuslakásába, amin még lakat sincs, talán még zár sem.

Csupán egy dologban különbözik a szálláshelyem az ilyentől: nincs benne lift.

Nyugaton élni

Először is azt kéne megnézni, mihez képest nyugaton. Mert van ugyan már nyugati biciklink, de minek van, ha nem nem tudjuk használni. Sőt, most már különútjai is vannak a nyugati biciklinknek, mezünk is van hozzá, amin azt írja, hogy Pinarello. Valahogy azonban mégsem mutat jól alattunk ez a szép nevű drótszamár, talán azért nem, mert vagy alacsonyra, vagy pedig túl magasra állítjuk rajta az ülést. Márpedig a bicikli az bicikli, nem kéne úgy ülnünk rajta, mintha az emelődarut szeretnénk meglovagolni.

Divatbemutató

Ez van ma itt.

És ez van mindig. Itt. 

Én Divatországban lakom.

Hogy honnan öltözködnek, nem tudom, de az biztos, hogy nem a szeköndből. Talán Milánóból. Az sem tűnik fel, hogy ennek ellenére is szemetelnek, némelyek még köpködnek is, persze a mieink is, odaát, de ők legalább nem milánói öltönyben.

Hogy miből öltözködnek, azt meg pláne, hogy nem tudom.

Hogy minek?

Ha kinézek az ablakon, harcteret látok, lövészárkokat, bennük fegyenceket. Kockakövekkel dolgoznak, lapátokkal, csákányokkal, felettük uniós tábla, ám még ez is az elhanyagolható tényezők közé tartozik, ha azt vesszük figyelembe, hogy köztük járunk el naponta dolgozni. 

Ezt látom, ha kinézek az ablakon.

Visszatérés

Miért tartjátok valószerűtlennek ezt a helyzetet?

A kép nem illusztráció, hanem az otthonom egyik jelképpé vált köztéri szobra, a fasiszta Olaszország ajándéka Temesvárnak: a főtér sokat fotografált emblémája nem tért vissza, mert el se ment innen soha.