Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.

Tovább...

Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.

Tovább...

Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor déltájt bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.

Tovább...

Majorság lakja az Árpád-kori templomot

Amikor megérkeztünk a tamáshidai portára, elállt a lélegzetünk: ott állt a múltunk a maga teljes gyönyörűségében, mégis lerongyolódva, megtépázva.

Róza néni és párja, Türkösi Sándor épp reggelizett, amikor 1 óra körül bekopogtattunk hozzájuk. Azonnal be is tessékeltek, a meglepetésnek nyoma sem látszott az arcukon. Kíváncsiskodó turistacsoport ugyanis rendszeresen érkezik a házukhoz, amelynek udvarán egy 11–12. századi római katolikus templom maradványai jelentik az idegenforgalmi attrakciót. Pedig az egykoron németek lakta várost, Tamaschdot, a mai Tamáshidát egyáltalán nem könnyű megközelíteni.

Tovább...

Mozdonyt ajándékba

Hogy mi mindent visznek ki a külföldiek az országból? Hát például ipartörténeti ritkaságnak számító gőzmozdonyokat. Hochhauser Rudolf Ottó muzeológus szerint ennek örülni is lehet, hisz így legalább megőrzik mások azt, amit idehaza nem értékelnek.

Nagy ajándék

Közel négy hónapja egy németországi úriember három nagyváradi gőzmozdonnyal lepte meg családtagjait. A járművek Kolozsváron újultak meg, majd stílszerűen sínen hagyták el az országot...

Hochhauser Rudolf Ottó muzeológus tudomása szerint a Biharpüspökit Nagyváraddal összekötő út melletti mozdonyparkban néhány éve még több mint 40 gőzdmozdony vesztegelt, 1998 körül azonban mindeniknek nyoma veszett. Talán Aranyosgyéresen, Resicabányán, Galacon olvasztották be a szerelvényeket. 

1989 után a Román Vasúttársaság összesen hetvenkét régi járművet adott el, ezek zöme külföldre került. A bizonyára jól jövedelmező üzletnek pozitív vetülete is van, főként ha azt nézzük, hogy mások legalább megőrzik azt, amit idehaza nem értékelnek. Sokatmondó példaként a gépészmérnök szóba hozta a nagyváradi Miron Costin utcai malmot, amit egy olasz cég vásárolt meg. A vállalat szándéka az, hogy restauráltassa az ingatlant, és helyreállítsa az 1997-98-ban lebontatott két tornyot.

Sem a sör, sem a csoki nem kellett

A váradi sörgyárat 2001. február elsején délután negyed négy előtt pár perccel robbantotta fel a részvények tulajdonába jutott magánvállalkozó, miután az állam 1999-ben megszabadult a 30 milliárd lej adósságot felhalmozó, vergődő, haldokló létesítménytől. Az új tulajnak állítólag még a csokoládégyártás lehetősége is megfordult a fejében, terve azonban meghiúsult.

Az első nagyváradi sörfőzdét 1717-ben nyitotta meg a római katolikus egyház a vár közelében. Tíz évre rá újabb nyílt a jelenlegi Lotus Market helyén. Ipari mennyiségben a 19. század derekán kezdték gyártani itt az italt, az osztrák Dreher csak 1924-ben jelent meg a romániai piacon. Nagyváradi vagyonukat a befektetők az 1948. évi államosításkor veszítették el.


Rosenbergeket keressünk!

Kutatásai során a gépészmérnök egy Rosenberg-féle mintakönyvet is talált. A kiadványt a velencei modelleket követő, imitáló egykori padló- ill. márványcsempe-gyár, a későbbi Azbociment használta. A benne szereplő leírások alapján a műemlékőr a váradi főutcán több épületben is rábukkant a Rosenberg-termékek nyomaira, így például Foto Rapid üzlethelyiségében, a Stern Palotában, az Orsolya-rendi nővérek templomában és az ortodox püspökségen (utóbbi a magyar időkben Rimanóczy Kálmánnak volt a tulajdona). A szakember úgy véli, a keresett csempék, mozaikok, márványlapok nagy valószínűséggel a város más pontjain is fellelhetők, a mintakönyv jelentős mértékben megkönnyíti beazonosításukat. 

Mit ér a régi?

A régiségek megóvása, megőrzése Romániában nem államérdek. A muzeológusok annyit tehetnek, hogy észrevételeikről értesítik a megyei művelődési igazgatóságot, az igazgatóság pedig a szaktárcát, amelynek kötelessége lenne kiküldeni a helyszínre legalább egy csoport felügyelőt, szakértőt, felmérendő: érdemes-e érdemben foglalkozni az illető objektummal. Azt, hogy az eljárás mennyire formális, mi sem bizonyítja jobban, minthogy az országban egyetlen ipartörténeti múzeum létezik, az is Bukarestben. Németországban harmincnál többre tehető az ilyen profilú intézmények száma, Budapesten önálló múzeumban őrzik, népszerűsítik Dreher Antal sörfőzdéjének emlékeit, és a mezőkövesdi mezőgazdasági gépgyűjtemény sem került még perifériára.

Hochhauser Rudolf Ottó a Kolozsvári Műszaki Egyetemen szerzett gépészmérnöki oklevelet. A Körösvidéki Múzeumban 1996 márciusától dolgozik, miután a Nemzeti Kulturális Örökség Hivatala megbízta az ipartörténeti osztály megszervezésével. Ezt követően kezdte módszeresen felkutatni a Bihar megyei régi gyárak, üzemek tárgyi lenyomatait. Számos hazai és nemzetközi tanácskozáson vett részt, technika- és helytörténeti tanulmányokat közölt rangos folyóiratokban.

R. Ú., 2004. október 22.

Két Hamza a trópusokon

Ismét lesz Szigeterőd Gyulán

A gyulai vár természetes védvonalának visszaállításáról már korábban is beszéltek, mára azonban a Szigeterőd-projekt is elkészült. Nagy az esély rá, hogy három év múlva a város gótikus védművét ismét vizesárok és palánkszakasz vegye körül.

A kereszténység védőoszlopa című, nyár eleji gyulai konferencián két irányból közelítettek a témához. Az értekezés egyik kiindulópontja a vár ostromának kerek évfordulója volt (hisz 450 évvel ezelőtt értek a törökök Gyulára, amelynek várát két hónapig ostromolták), így az összejövetel első részét a harcok felidézésének, elemzésének szánták. A tanácskozás másik apropója a Szigeterőd-projekt volt, amely a város önkormányzatának igen nagy léptékű turisztikai fejlesztése lesz. Ennek tudományos előkészületei már 2015-ben elkezdődtek, és olyan tervásatásokra, levéltári kutatásokra terjedtek ki, amelyeknek eredményei megérdemelték, hogy tudományos tanácskozás vitatémájául szolgáljanak. A további lépések irányvonalának kijelölése úgyszintén fontossá vált, mivel a vár teljes rekonstrukciójának ötlete a teljes hitelesség mellett vetődött fel, ami azt jelenti, csak megfelelő tudományos alapok birtokában lehet majd hozzányúlni a műemlékhez és a témajavaslathoz.

Tovább...

Multimédia és fürdővendég a kastélyban

Éveken át helyszíneltek és nyomoztak Gyulán. Történészek, régészek, művészettörténészek és restaurátorok hada végzett mélyfúrásokat a kastély 275 éves múltjában, hogy idén korszerű informatikai fejlesztéseken alapuló kiállítás nyílhasson a főúri épületben. A látogatók az alföldi földbirtokosok életmódjába kapnak betekintést a felújított terekben.

A wellness-turista imádja a holoprojektort

A többi közép-kelet-európai főúri rezidenciához képest a Harruckern-Wenckheim-Almásy-kastélynak megvolt az az előnye, hogy egykori parkjában 1960-ban gyógyfürdőt nyitottak, és ezzel elérték, hogy évente 500 ezer fürdővendég érkezzék a városba. Virág Zsolt művészettörténész, jogász erre épített, amikor elindította annak a projektnek a kidolgozását, amely elnyerte az évtizedekig üresen, romosan álló épület megmentéséhez, turisztikai vonzerővé fejlesztéséhez szükséges pénzt az Európai Uniótól. A fizikailag és szellemileg egyaránt rehabilitált grófi lakóház első számú célközönségévé így váltak a Gyulára mindenekelőtt gyógyulni, pihenni jövők. Mellettük a várra kíváncsiak is kaptak még egy attrakciót, hisz az erődben tett térbeli, időbeli sétájukat a szomszédos látogatóközpontban folytathatják.

Tovább...

Megnyitóbeszéd

  

Tisztelt egybegyűltek!

Örömteli nap a mai, hisz a kortárs képzőművészet három emblematikus képviselője tisztelt meg bennünket érkezésével. Kívánom, ez az út legyen az, amelyen a Kohán Képtár feltartozhatatlanul haladni tud a jövőben. Tárja ki kapuit a kortárs művészek előtt, hogy megismerhessük életpályájukat, munkásságukat, hisz a velük szembeni félelmek, az irányukba tanúsított bizalmatlanság általában épp abból fakad, hogy téves képzetek élnek róluk bennünk.

Örömre ad alkalmat az is, hogy a három neves alkotó elfogadta Matula Péter műgyűjtő felkérését, létrehozta vallásos tematikájú képsorozatát, majd kiállt velük a nyilvánosság elé. Kívánom, legyenek a példaképeink, kövessük őket bátran.

Örömteli nap a mai olyan tekintetben is, hogy a tárlat ötletgazdái és szervezői elsősorban az iskolásokat célozták meg, a fiatalok nevelését helyezték középpontba. A vállalkozás így hiányt is pótol, hisz mindannyian tudjuk, a művészettörténet-oktatásban a legjobb esetben is csak a kubizmusig jutnak el a tanórákon, az utóbbi 10-20 esztendőre sajnos már nem jut idő, s ez közel 50 esztendeje így van. Rendkívül óvatosan kell viszont eljárni, mert amennyiben a mai generációt nem a saját nyelvén, nyelvezetén szólítjuk meg, a jó szándékú kísérlet a visszájára fordulhat, ami azt jelenti, akár egy teljes életre elrettentjük őket a múzeumoktól, a kiállításoktól, az egyházaktól és a vallástól.

Korunk fontos kérdése: létezhet-e a 21. században termékeny egymásra találás a szakralitás és a művészet között? Beszélhetünk-e manapság kortárs egyházi művészetről? A válasz: ha körülményesen is, de igen. Vegyük csak számba a liturgiát szolgáló tárgyak sokaságát: kétségtelen, ma is születnek ilyenek. Ugyanebbe a körbe sorolandó a közösségi hiten alapuló vallásos alkotás is, a szenteket ábrázoló térplasztika, festmény, épület, az egyéni hitfelfogáson, hitélményen nyugvó absztrakt, szürrealista, nonfiguratív mű. Utóbbi képezi azt a kategóriát, amelytől megmagyarázhatatlanul fél az egyház, nem biztosít számára helyet sem a templomokban, sem az imaházakban. A hagyományos egyházi művészethez szokott szem ugyanis blaszfémiának, istenkáromlásnak tartja. Ilyen körülmények között nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a giccs hódít teret. Persze erre is van magyarázat: az egyház fejet hajt a jelenség előtt, elfogadja, mert a hívek, a hívők igénylik az esztétikailag értékelhetetlent is: segíti őket az elmélyülésben. Pedig ezen a téren is nagyobb körültekintés kellene, s nem csak hóbortból, úri mulatságból, hanem annak ismeretében, hogy ezek a tárgyak, kegytárgyak évszázadokig a helyükön maradhatnak, ily módon formálhatják, alakítgathatják az őket körülvevők ízlésvilágát. El kellene fogadtatni, hogy a megszentelt tér nem karácsonyfa, amelyre mindenki egyéni tetszése szerint ráaggathatja önállóan megfogalmazott díszeit.

Nagy-Britanniai felmérések szerint mindazok, akik napjainkban valós értéket szeretnének látni, lelkileg meg szeretnének erősödni, az érzelmekre s az értelemre egyaránt ható, nívós művészetet kínáló képtárakat keresik fel. Nincs is ezzel semmi gond, imádkozni, áldani az Urat bárhol lehet, nekünk, galériásoknak, múzeumi embereknek pedig még örülnünk is kellene a szakralizáció eme formájának, ugyanis számos előnyünk származik belőle. Ám ha ettől eltekintünk, muszáj belátnunk, nem ez az egyetlen megoldás. Míg korábban a szakrálisról csakis Európa és a katolicizmus kapcsán beszéltünk, ma már sokkal nagyobb, merészebb távlatokban gondolkodunk. Azt valljuk, hogy szakrális mű bárhol létrejöhet, a sivatagban éppúgy, mint az őserdőben, amennyiben belső hitből, hitélményből falad. Hisz miért ne lehetnének az anyaszentegyházon kívül élő vallásos közösségeknek, egyéneknek is szakrális műalkotásaik? Miért ne húzódhatna meg az elvont forma mögött, a játékos-humoros felszín alatt igaz hit, álszentség nélküli komolyság? Ez lenne tehát a legfontosabb: nyíljunk meg a világ felé, legyünk befogadóbbak, tárjuk ki templomaink kapuit.

A művészet és az egyház folyamatosan távolodott egymástól az elmúlt évszázadokban. Ha teszünk egy kis kitérőt a múltba, elborzadunk annak láttán, milyen változásokon mentünk át, mennyi mindent elfelejtett és elfeledtetett velünk a nyugati civilizáció, s mintegy ehhez kapcsolódóan: mivé vált a spirituális ember az idők folyamán. A középkor művésze még tiszta lelkű, önzetlen teremtmény volt, névtelenül alkotott, részévé vált az istentiszteletnek. Nagy hibát nem véthetett, végezte a dolgát. Egyetlen olyan mű sem maradt ránk ebből az időszakból, amelyre ráfoghatnánk, hogy nem szép. Így volt ez mindenik kultúrában: a művész pap volt, a papnak egyik fajtája. A nagy változás a középkorban következett be, amikor elkezdték piedesztálra emelni, isteníteni, kiemelni a tömegből. A művész gőgősé vált, felfuvalkodott. Hatalmas csarnoktemplomokat festett ki hatalmas festményekkel, amelyek közé a hétköznapi ember már be sem merészkedett, ha egyáltalán beengedték az önálló életre kelt, funkció nélküli dísszé avatott műremekek közé. Az egyház eme erődemonstrációját sokan nemtetszéssel fogadták. Felháborodtak és fellázadtak ellene. A felvilágosodás arra buzdította az alkotót, legyen irányítója a keresztény kultúra lebontásának. A fejekben máig ez a kép él róla: csakis rombolhat. Az avantgárdban ismét egy olyan csapatban kapott szerepet, amely elől jár, sorvezetőként veri le, szét a régit, annak reményében, hogy lesz, adódik majd valami jobb is. Az avantgárd valóban nem akart rosszat, önmagát, eszményeit is megvalósította, de teljesen elkülönült attól a művészettől, amely az egyházakat, az egyes felekezeteket, vallásokat képviselte. Párhuzamos utak épültek. Egyházi utak és művészeti utak. A 20. században többnyire mindenki csak ideológiai kényszer alatt működhetett. A kommunizmusban elhallgattattak, elrejtettek, letiltottak, az ellenszegülőt bezárták, letiporták. Ám a globalizmussal sem járt, jártunk jobban, hisz ez pontosan akkora kényszert hozott, mint az ateista diktatúra. Kötelességet arra, hogy mindannyian ugyanabba az irányba nézzünk, meneteljünk. Társadalmilag tehát nem lettünk szabadabbak, és ez kételyeket ébresztett bennünk azt illetően, hogy a politikai szabadság lenne-e az a mérce, amely hitelessé teszi a művészt. Jézus is tudta, meg fogják verni, alázni, ölni, mégsem torpant meg, nem bújt el a reá váró feladat elől. Az alkotónak sem a saját személyiségét kell kibontakoztatnia, hanem az örök értékeket. Megbolondították, mert azt mondták neki már jóval korábban, legyen egyéniség, legyen magányos, és ezzel épp a küldetésétől, a missziójától fosztották meg, kitépték a közösségből. Holott láncszemnek lenni a legnagyobb dicsőség.

A 20. században nem tudtak mit kezdeni a szépséggel, szégyellték, a rút került a középpontba. Ma viszont mintha újra hiányolnánk a szépet, mintha ráuntunk volna a rútra. Nem mondok újat azzal, hogy a sötétségben vágyik az ember igazán arra, hogy lásson. De mit kezdenek ezzel a fajta hozzáállással az egyházak, és mit kezdenek a művészethallgatók a szakralitással? Mintha hezitálnának, mintha úgy éreznék, a világ még nem érett meg erre a nagy fordulatra, kitárulkozásra. Pedig már a katolikusok is enyhülést mutatnak a jelen terméseivel szemben. II. János Pál pápa dialógust kezdeményezett a jelenkor művészeivel, a Vatikán is hajlandó békülni. Lazítsunk tehát. Értsük és értessük meg, nem minden elvetendő, ami kortárs, nem minden kortárs művész célja a pusztítás. Amit a vásznakon látunk, az önmagunk tükörképe, szűkebb-tágabb környezetünk leképezése, kritikája. Kijelölése, besatírozása mindannak, amin változtatnunk kellene. Jézus is ezt tette a maga korában: nyíltan fellázadt a képmutató korruptak ellen, elővette mindazokat, akik letértek az egyetlen igaz útról. Csaltak, loptak, hazudtak, megszegték a törvényeket.

A Kohán Képtárban jelen lévő három művészt az ikonográfia köti leginkább össze. Ef Zámbó István és Aknay János Szentendréről, a Vajda Lajos Stúdióból indult el felfelé ívelő pályáján. Ebben a Duna menti rác tradíciójú városban, és ebben a felforgató szándékú kísérleti műhelyben pedig egészen biztosan találkozhattak a mindenkori újító szándékkal határozottan szembeszegülő bizánci egyházművészettel. De mint képzőművészek is megérthették, az ikonfestészet nem illusztratív, díszítő szerepet visz, hanem liturgikus tárgy, a teológia egyik nyelve. Míg a nyugati keresztény egyház a korral együtt változik, az ortodoxia állandó és merev. Feszült, feszes. És lám, minő furcsaság, a görögkeleti ikonográfia jellemvonásai közül épp a jelek, jelképek folytonos ismétlése, reprodukálása az, amit a három alkotó fondorlatosan és újszerűen beemelt 21 stációból álló sorozatába.

Aknay János mutatott rá egyik interjújában: hiába aranyozzuk be a hátteret, ezzel még nem készítünk ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hangsúlyozta, majd nagyon jelképesen folytatta: nem aranyozhatunk be mindent. A mielőbbi érvényesülést hajkurászó 21. századi művészek nem ismerik az előképeket, de nem is törekednek arra, hogy ezen változtassanak. A piacot elárasztották a hibás, zavart keltő populáris alkotások. Jómaga egy családi tragédia után kezdett elmélyedni a hit dolgaiban, végül hármójuk közül ő lett a legvallásosabb. Festményein a hétköznapi emberek és a megdicsőült, mélázó szentek egyaránt jelen vannak. Munkássága így a kereszt jelének megfelelően mind horizontális, mind pedig vertikális síkon megnyilvánul.

Ef Zámbó István nem nyújt magyarázatot jelképkészletéhez, célja az, hogy többféle értelmezési lehetőséget kínáljon. Tipikus művész, meggyőződéseiben szintúgy, mint megnyilvánulásaiban. Rebellis karakterű alkotó, aki a Bizottság nevű együttes tagjaként is félelem nélkül adott hangot a rendszer disszonanciáinak. Nem szégyellte. Lázadt és lázad a mai napig, a publikum mégis szereti, hisz benne, odafigyel rá. Miért ne képviselhetné hitelesen köreiben azt a világot, amelyet a Kohán Képtárba nekünk is elhozott? Matula Péter megkeresésére 2001-ben úgy döntött, megalkotja Jézus életének képeit, majd kivonul velük ország-világ elé. Nyilatkozataiban rendre kijelentette, számára a hit ihletforrás.

tábori csaba keresztje összefogja és összefoglalja a kiállítást, felvilágosít. Általa nem csupán Jézus életét ismerjük meg, hanem a kereszténység lényegébe, esszenciájába kapunk betekintést. Szó szerint is, hisz tablói ablakok Isten felé, ám egyben önmagunk irányába is, mindenik eleme egy-egy fejezetét tartalmazza életünknek. Ikonok is lehetnének, ám inkább szárnyasoltárok, kapcsok a múlt és a jelen között, az időtlenség, az örökkévalóság lenyomatai. tábori csaba impozáns installációjának megfejtése a kereszt misztériumában rejlik, amely két, egymásra merőleges szárával egyfelől az embert Istennel, másfelől az embert embertársaival köti össze. Örök szimbólumként üzeni, van zuhanás, de van felemelkedési lehetőség is. Isten kitárt karokkal vár mindenikünket.

Kívánom, maga a kiállítás is legyen befogadó és felemelő, összekössön, ne pedig szétválasszon.

Kohán Képtár

Gyula, 2016. május 13.

Állatmese

(...) Telt-múlt az idő, többnyire nehéz munkával, amíg el nem jöve az 1906. esztendő, az énekkar megalapításának 25. évfordulója. Ennek alkalmából a tanító olyan jubileumi ünnepséget szervezett, amilyet a falu még nem látott. A helyi tradícióknak megfelelően meghívott hét kórust a környező településekről, és mindeniket nemzeti zászlókkal várta a falu határában. Ott bontották ki a lobogókat, amelyek alatt vendégváró dalokat énekeltek. Maga a ceremónia az iskola előtti téren zajlott, ahol verseket szavaltak, szónokoltak, zenéltek. Befejezésül, az összejövetel mintegy megkoronázásaként az egyesített karok, közel hétszáz főnyien, előadták az Ébredj fel, ó román! kezdetű melódiát a szabad ég alatt. Izmos, sokat próbált férfiak, Krassó-völgyének lakói, akik talán még sosem találkoztak, most barátin összeölelkeztek, napsütötte arcukon könnyek csillantak meg a meghatódottságtól. A tiszteletre méltó esperes, akinek hófehér fürtök omlottak a vállaira, s aki több kemény évet raboskodott a szegedi börtönben, hangosan zokogott, de a vendégségbe érkezett értelmiségiek is elveszítették hidegvérüket. Pau mester, éppúgy mint a kórustagok zöme, a torkában érezte dobogni szívét, aminek tulajdoníthatóan a himnusz már-már szertefoszlani látszott a totális elérzékenyüléstől, ám a tanító fékezhetetlen ereje mindenek felett győzedelmeskedett, így a közös fohász fogadalommal zárult:

Inkább elesünk a csatában, a teljes dicsőségben,

Mintsem újból rabok legyünk a mi ősi hazánkban.

Az általános görcsnek volt ez a jele, s annak a jóslatnak, hogy nem létezik már az a hatalom, amely egyben tarthatná a Monarchia alárendelt népeit, akik megértek a szabadságra.

A jubileumnak volt egy másik jelentősége is. Főpróbája volt a krassóiaknak arra vonatkozóan, hogy felmenjenek Bukarestbe, s ott részt vegyenek a nagy Kiállításon. Merthogy Braia apó oda is elvitte a kórusát. És a krassóiak ott sem szégyenültek meg, amiként másutt sem. Hazahozták a Díszoklevelet, az Aranyérmet és a Királyi Emlékplakettet. Pau mesternek és a kórustagoknak tehát beteljesülhetett az egyik álma. 

Visszatértük után még jobban megerősítették soraikat. A nemzeti többség nemzeti egységgé minősült. Amikor megválasztották a Nemzeti Párt jelöltjét, falujuk a Bánság Oroszlánja jelzőt is kiérdemelte. Tanítójuk ekkor állt a helyzet magaslatán. Az államhatalom azonban csöppet sem nézte jó szemmel a történteket. Elküldte rájuk kémjeit és ellenőreit, hogy elvégezzék a szükséges tisztogatást. Ők fogták el a Tanítót is:

- A maga diákjai nem tudnak magyarul társalogni!

A tanító megértette, hogy mindennek vége, s kitört belőle a krassói: 

- Hát jó, inspektor uraim, kivel társaloghatnának itt magyarul az én tanítványaim, a libákkal, a disznókkal és a marhákkal, akikre vigyáznak?  

Az inspektor nem méltatta válaszra a kérdést. Annál inkább a birodalmiak, amikor a tanítót eltávolították a tanügyből. Erejének teljében, négy gyermek apjaként. 

...A fenti sorokat nem azért vetettem papírra, hogy ne merüljenek feledésbe Braia tanító szavai. Hisz ezt a tanítót nem is Braianak hívják. Az ő neve Liuba, Linţa, Bogdan, Alexandrescu, Novacovici, Molin, Drăgulescu, Creţu, vagy akármelyik másik olyan név, amit tanító visel a Krassó-völgyében. Mivel ez a tanító nem csupán egy izolált száj, pofa, hanem a vidék társadalmi jelensége volt: tudniillik pont ezek a szellemi vezetők avatták a Krassó-völgyét a Bánság büszkeségévé. 

Virgil Birou: Dascălu (hd fordításában)

Fiaink

A Sorstalanság sikerének kimondottan örültem, a magaménak éreztem, büszke voltam rá. Tetszett a könyv modora is. Ugyanígy vagyok a Saul fiával is, arra számítva, hogy a díjazott remekmű ráirányítja majd a figyelmet a hazai tehetségekre, művészekre. Ha nem is örök időkre, de legalább néhány évig. 

Nem pontozom viszont azt az igénytelenséget, amellyel a saját sorsunkat, önnön felmenőink fiait, vagy éppenséggel a jelenünket igyekszünk feltárni, értékelni, bemutatni az utókornak, a nagyvilágnak. Sokszor felmerül beszélgetéseink alkalmával, hogy Mátyás királyról nem készült még játékfilm, pedig lett volna rá alkalom, igény, meg pénz is. Ilyenkor persze azt a sekélytelenségünket is kibeszéljük, amellyel 1956, Recsk és Gulág borzalmai ellen lázadunk, nem beszélve a határmódosítások okozta traumák feldolgozásáról, és így tovább. Lenne tehát miből merítenünk, ha erős érzelmi hatást akarnánk gyakorolni a nézőkre, olvasókra, könnyeket fakasztani, együttérzésre nevelni generációkat.

Amennyiben a fentieket vesszük alapul, meg kell állapítanunk: nem az a baj, hogy a vélemények megoszlanak. Ez ugyanis természetes. A probléma abból adódik, hogy nem tematizálunk, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor ugyanazokhoz a forrásokhoz nyúlunk vissza, amelyekből már többször is ihletet merítettünk. Nem rosszalón mondom, de tényleg: hány bőrt húzunk még le arról a történetről, amelyről már semmi újat nem mondhatunk?

Vagy csupán arról van szó, hogy nyerni szeretnénk mindenáron, és mással, másképpen nem lehet?

Fáj, hogy a MÁV még mindig nem mondott le

Naponta utazom, naponta csalódom. 

És naponta megfogalmazom: a MÁV a legnagyobb manipulátor.* 

Akkor is így volt még, amikor nem havazott, meleg volt, a vonaton nagyon meleg, és én betértem a folyóügyek lefolytatására kijelölt kiszolgálóhelységbe, a büdibe. Ez már egy olyan szerelvényen történt, amelyen a vécéajtónak gombnyomásra kellene csukódnia, nyílnia. Utaztam már ilyen gépen korábban is, ezért tényleg nem lepett meg, hogy a korszerűnek látszó műszaki dotáció csupán látvány, csillogó MÁV-imázs.  

És bár a legrosszabbra is fel voltam készülve, megnyomtam a gombot, az ajtó be is csukódott, de aztán ki is nyílt, önszántából, izgágaságában, még jó, hogy a bámulatos művelet közben hangulatkeltő zajokat is kibocsátott, s így lehetőséget teremtett arra, hogy időben megforduljak, észrevegyem fedezetlenségemet, majd ismét megnyomjam a gombot, hogy a nyílászár újra becsukódjon. De aztán megint kinyílt, és becsukódott, kinyílt, becsukódott, amíg az ismétlődő mozgásba bele nem szédültem, és a magam érdekében úgy döntöttem, a vasutas sóműsort a továbbiakban külsősként, vagyis az utasfülkéből fogom figyelemmel követni. 

Néhány napja sarki hidegben élünk. A vonaton is. Pedig az egész napos téli műszak után az ember, aki ebben az esetben én vagyok, alig várja, hogy a lefagyott ujjait felmelegítse a gyorsított szolnoki személyvonaton. Ám azt hiszem, az ingázóknak nem mondok újat avval, hogy a komfortosított járaton már annak is örülni kell, ha a vaksötétben a széken sikerül helyet foglalni, nem a földön. De hát ilyen mostanság az élet: ha fagy van, akkor sötét is. Illetve van még valami: ha az adottságok nem is túlságosan drámaiak, akkor sem tökéletesek, hisz valaminek mindig hiányoznia kell a rendszerből. Hol a fűtésnek, hol a világításnak. 

1990 előtt ilyen helyzetekben is volt megoldás: a jegyellenőr zseblámpával közlekedett, kontrollált, hogy ne csak taknyosan, hanem ép testben érhessen haza. Ellenben azokban az években sem bosszantott senkit, hogy a körülmények emberellenesek, sőt, közfelháborodást bizonyára az váltott volna ki, ha a sínbohóc egyszer csak felkapcsolja a villanyt.  

* A manipulátor mondjon le!

A MÁV-nak le kellene mondania!

Valóban igaz, hogy nem túl jól indult az esztendő. A macska majdhogynem megfagyott a nagy kinti fagyban, mi meg a bentiben. Mert úgy tűnik, továbbra is megoldhatatlan idejében útjára indítani a vonatokat, majd sínen is tartani a szerelvényeket. A tévében láttam, hogy ez a hollandoknak sem sikerül mindig, de hát náluk azért mégiscsak térdig ér most a hó, s nem öt centis, mint itt. Egyébként sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép, amiből kifolyólag nem örökíthettem meg a késést, miként porzott a hó a táncoló acélkerekek alatt a fehér havazásban. Mendén. Ez volt az a nap, amikor két órába telt, amíg beértem a Keletibe, ami 30 kilométerre található tőlünk. Ezt a gyorsasági bravúrt is le kellett volna fotózni, mint már jelezni igyekeztem, aztán a képeket kiállítani a pályaudvarokon, hisz ki tudja, meddig állnak még ezek a monarchiabeli épületek mikor fog legközelebb hóesés miatt ennyit késni, s nálunk is megállni a szolnoki zónázó.     

Következésképp: a MÁV-nak már tegnapelőtt le kell volna mondania (a hosszú utazás közben ezt többen meg is fogalmazták, ki szebben, ki csúnyábban), főként, hogy a menetrend szerint közlekedő, ennélfogva mindenüvé folyton késve érkező klienseiknek kirúgásokat helyeztek kilátásba a feldühödött munkáltatók, egyeseket közülük pedig már el is bocsátottak. De hogy származzon némi előnye is ebből a műveletből az államnak, közvetve az állampolgárnak, a talpfákat és tartozékait jó áron és sürgősen kellene a külföldi vásárlóerőnek eladnia.