Fiaink

A Sorstalanság sikerének kimondottan örültem, a magaménak éreztem, büszke voltam rá. Tetszett a könyv modora is. Ugyanígy vagyok a Saul fiával is, arra számítva, hogy a díjazott remekmű ráirányítja majd a figyelmet a hazai tehetségekre, művészekre. Ha nem is örök időkre, de legalább néhány évig. 

Nem pontozom viszont azt az igénytelenséget, amellyel a saját sorsunkat, önnön felmenőink fiait, vagy éppenséggel a jelenünket igyekszünk feltárni, értékelni, bemutatni az utókornak, a nagyvilágnak. Sokszor felmerül beszélgetéseink alkalmával, hogy Mátyás királyról nem készült még játékfilm, pedig lett volna rá alkalom, igény, meg pénz is. Ilyenkor persze azt a sekélytelenségünket is kibeszéljük, amellyel 1956, Recsk és Gulág borzalmai ellen lázadunk, nem beszélve a határmódosítások okozta traumák feldolgozásáról, és így tovább. Lenne tehát miből merítenünk, ha erős érzelmi hatást akarnánk gyakorolni a nézőkre, olvasókra, könnyeket fakasztani, együttérzésre nevelni generációkat.

Amennyiben a fentieket vesszük alapul, meg kell állapítanunk: nem az a baj, hogy a vélemények megoszlanak. Ez ugyanis természetes. A probléma abból adódik, hogy nem tematizálunk, vagy ha nagy nehezen mégis, akkor ugyanazokhoz a forrásokhoz nyúlunk vissza, amelyekből már többször is ihletet merítettünk. Nem rosszalón mondom, de tényleg: hány bőrt húzunk még le arról a történetről, amelyről már semmi újat nem mondhatunk?

Vagy csupán arról van szó, hogy nyerni szeretnénk mindenáron, és mással, másképpen nem lehet?

Fáj, hogy a MÁV még mindig nem mondott le

Naponta utazom, naponta csalódom. 

És naponta megfogalmazom: a MÁV a legnagyobb manipulátor.* 

Akkor is így volt még, amikor nem havazott, meleg volt, a vonaton nagyon meleg, és én betértem a folyóügyek lefolytatására kijelölt kiszolgálóhelységbe, a büdibe. Ez már egy olyan szerelvényen történt, amelyen a vécéajtónak gombnyomásra kellene csukódnia, nyílnia. Utaztam már ilyen gépen korábban is, ezért tényleg nem lepett meg, hogy a korszerűnek látszó műszaki dotáció csupán látvány, csillogó MÁV-imázs.  

És bár a legrosszabbra is fel voltam készülve, megnyomtam a gombot, az ajtó be is csukódott, de aztán ki is nyílt, önszántából, izgágaságában, még jó, hogy a bámulatos művelet közben hangulatkeltő zajokat is kibocsátott, s így lehetőséget teremtett arra, hogy időben megforduljak, észrevegyem fedezetlenségemet, majd ismét megnyomjam a gombot, hogy a nyílászár újra becsukódjon. De aztán megint kinyílt, és becsukódott, kinyílt, becsukódott, amíg az ismétlődő mozgásba bele nem szédültem, és a magam érdekében úgy döntöttem, a vasutas sóműsort a továbbiakban külsősként, vagyis az utasfülkéből fogom figyelemmel követni. 

Néhány napja sarki hidegben élünk. A vonaton is. Pedig az egész napos téli műszak után az ember, aki ebben az esetben én vagyok, alig várja, hogy a lefagyott ujjait felmelegítse a gyorsított szolnoki személyvonaton. Ám azt hiszem, az ingázóknak nem mondok újat avval, hogy a komfortosított járaton már annak is örülni kell, ha a vaksötétben a széken sikerül helyet foglalni, nem a földön. De hát ilyen mostanság az élet: ha fagy van, akkor sötét is. Illetve van még valami: ha az adottságok nem is túlságosan drámaiak, akkor sem tökéletesek, hisz valaminek mindig hiányoznia kell a rendszerből. Hol a fűtésnek, hol a világításnak. 

1990 előtt ilyen helyzetekben is volt megoldás: a jegyellenőr zseblámpával közlekedett, kontrollált, hogy ne csak taknyosan, hanem ép testben érhessen haza. Ellenben azokban az években sem bosszantott senkit, hogy a körülmények emberellenesek, sőt, közfelháborodást bizonyára az váltott volna ki, ha a sínbohóc egyszer csak felkapcsolja a villanyt.  

* A manipulátor mondjon le!

A MÁV-nak le kellene mondania!

Valóban igaz, hogy nem túl jól indult az esztendő. A macska majdhogynem megfagyott a nagy kinti fagyban, mi meg a bentiben. Mert úgy tűnik, továbbra is megoldhatatlan idejében útjára indítani a vonatokat, majd sínen is tartani a szerelvényeket. A tévében láttam, hogy ez a hollandoknak sem sikerül mindig, de hát náluk azért mégiscsak térdig ér most a hó, s nem öt centis, mint itt. Egyébként sajnáltam, hogy nem volt nálam fényképezőgép, amiből kifolyólag nem örökíthettem meg a késést, miként porzott a hó a táncoló acélkerekek alatt a fehér havazásban. Mendén. Ez volt az a nap, amikor két órába telt, amíg beértem a Keletibe, ami 30 kilométerre található tőlünk. Ezt a gyorsasági bravúrt is le kellett volna fotózni, mint már jelezni igyekeztem, aztán a képeket kiállítani a pályaudvarokon, hisz ki tudja, meddig állnak még ezek a monarchiabeli épületek mikor fog legközelebb hóesés miatt ennyit késni, s nálunk is megállni a szolnoki zónázó.     

Következésképp: a MÁV-nak már tegnapelőtt le kell volna mondania (a hosszú utazás közben ezt többen meg is fogalmazták, ki szebben, ki csúnyábban), főként, hogy a menetrend szerint közlekedő, ennélfogva mindenüvé folyton késve érkező klienseiknek kirúgásokat helyeztek kilátásba a feldühödött munkáltatók, egyeseket közülük pedig már el is bocsátottak. De hogy származzon némi előnye is ebből a műveletből az államnak, közvetve az állampolgárnak, a talpfákat és tartozékait jó áron és sürgősen kellene a külföldi vásárlóerőnek eladnia.