„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. június 14., hétfő

Órák


 Orosz Gellért: Üdvös város (1957)
 
Jó lenne nem lenni,
nem éhezni,
s nem szeretni,
ülni egy puha
párnán az ágyadon,
mazsolázni egy közös
kosárból,
és vizet kérni,
ha megszomjazom,
megöntözni a virágod,
ha lenne merszem,
lemondanék,
nem élnék,
és nem rontanék,
csak állnék egy út szélén,
ha jönne szél,
meghajlanék,
forróságban árnyékot
adnék,
aratás után
vendégem lennél,
lennék szőke,
miután beérnék,
barna, miután
tányérra kerülnék,
nyelvednek kedves,
bensődnek simogató,
életet szülő,
s halált szakító,
ölre mennék a gyermekkel,
ki bántani merne,
ki szemed közé szórná
anyja minden mocskát,
elvinném egy kertbe
sétálni,

hogy feledjen,
felemelkedjen,
és újrakezdjen,

beleköpnék a levesbe,
melyet mérgezetten
tolnának elébed,
nem hagynám, hogy a kígyó
almává érjen,
és a nő
felszolgálóvá vetkezzen,
hogy ő terítsen meg neked
tizenkét személyre,
a gecsemáné kertben,
egy olajfa csillagzata alatt,
majd táncba vigyen
a pokol tüzében,
kezemet adnám,
hogy te se menjél,
el ne menjél,
de egy tenyér
ehhez túl kevés,
kettő kéne,
de az egyiket
már elvették,
ott van ni,
temérdek mocsár fölötte,
megyek, miattad
visszarakom a helyére,
egy életem, egy halálom,
két jobbom,
nem mintha nélküle
hiányozna a lényeg belőlem,
de újraillesztése által
a kelléked lehetnék,
a félkarú lány,
ki érted áldozatot vállal,
viseli a keresztedet,
ezt fogják mondani rólam,
és örömömben majd megcsókolom
saját magamat,

imádott istenfiúm,
tekints már le reám,
fakassz nekem egy forrást
legalább,
tégy valamit a kedvemért,
ejts el menet közben
egy csöppnyi kedvességet,
hogy ennyi év után
érezzem már én is,
fontos vagyok,
valaki vagyok,
ó,
ha meghallod esdeklésemet,
kérlek, írj egy e-mailt,
mert nem leszek otthon,
hiába keresnél tehát,
ajtómat fölöslegesen feszítenéd,
látni még nem akarlak,
vajon miért félek
ennyire a kinézetedtől,
vajon miért félek
a tekintélyedtől,
rettegek a teljes lényedtől,
és a legszívesebben beköltöznék
egy barlangba,
bölénylakodalmakat rajzolnék
a kavicsokra,
miközben a sorsunkon gondolkodnék,
és könnyeimmel táplálnám
a patakot,
amely hozzád vezetne el,
ha partja mentén elindulnék,
a pillanatra azonban
még várnom kell,
ugye megéred,  
megérted, hogy ide most miért nem
teszek pontot,
egy vessző
többet elárul az érzelmeimből,
a szívem lüktetéséből,
figyeld csak, mennyire harmonikus,
mennyire békésen viszonyul
a földgolyó apróságaihoz,
szeret élni, vigadni, pihenni,
nem úgy, mint én felnőtt koromban,
s nem rühelli annyira azt a bárgyút,
ki eggyé vált a székével,
inkább maga is egy szék lett,
egy tedd ide, tedd oda bútordarab,
arra sem méltó, hogy beleüljek,
de undorító ez a világmindenség,
gyorsan keríts elő egy fűrészt,
siess, mert nem bírom tovább
bámulni a ragacsos ülőkéjét,
legyek hada lepi el naponta,
hisz ő az uruk, a guruló
légypapa,

jut eszembe,
mint az édes szájú megcsalt asszony
a lépesmézre,
úgy vágyom hiába rád
naponta egy szál ruhában,
a délutáni tapogatósdira,

hé, segíts,
vágjuk el alatta a támasztékot,
juttassuk a trónfosztottak útjára,
aztán nézzük meg odafentről,
ketten együtt,
de várj csak,
valaki sír a szomszédban,
tán csak nem őt vezette el valaki
a mi országunkba?

Eljössz –e hozzám,
ha már nem lesznek úrhatnámok fölöttem?
Ha már nem fogom látni szeplőit
az orra hegyén?
S ha kiágasbogozódok,
fészkeim és árnyékos helyeim lesznek?

Valahol az út szélén
várni fogok rád,
addig óvjál meg bennünket, atyám,
minden romlandóságtól.

Karórádat hozd csak magaddal,
nincs sok időnk, percre játszunk,
és drága minden egyes pillantás.

4 megjegyzés:

zsedely írta...

Minden elismerésem...

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Elismerése megtisztelő. Köszönöm.

Éva írta...

lüktető,
szenvedélyes,
szerelmes játék

játék?

lancelotbeka írta...

Egyre jobb!!Bár a kevesebb több lenne.Viszont sodorta a hangulatomat!