„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. február 21., hétfő

A tetőn

biztosítókötelek és tartógerendák teherbírásán, illetve két ember egymásba vetett bizalmának megingathatatlanságán múlik az élet, amely odalent szívszorító öltönyök alatt, Isten színjátékában múlik ki


A fiú, akiről már szóltam, és aki miatt Aurélnak fejfájása lett, uramnak pedig igencsak másodrangú szerepe, imádta a veszélyeket. Talán ezért is tűnt nekem különbnél a többi városi férfinál. Utóbbiak, ha alaposan elemzés alá vonom őket, nem is tudták, mi az élet. Éltek ők, ám nem úgy, ahogyan érdemes. Anélkül például, hogy százszor bele ne nézzenek a tükörbe, nem is indultak útnak. Zakójuk állandóan pattanásig feszült rajtuk, így nemhogy virágot nem lehettet velük lopatni a ligetben, de még leülni sem egy lócára, hisz örökké attól rettegtek, hogy széthasad rajtuk a kabátka, s akkor mi lesz, mit fog mondani X úr, és mit Z úr. Nem látták, mennyire nevetségesek, és pont azért nevetségesek, mert anélkül, hogy százszor bele ne nézzenek a tükörbe, nem indulnak útnak.

A mai az a nap volt, amikor Józsefem végre rávette magát egy kis délutáni sétafikálásra. S ez volt az a nap is, amikor beleuntam a várakozásba, hisz fél háromkor ugyan el kezdett készülődni, de négy órakor még mindig a fürdőszobában pátyolgatta vékony hajszálait. És mivel én tíz perc alatt rendbe raktam magamat, annyit tehettem, hogy toporogtam az előszobában, és reménykedtem, hátha még vacsora előtt élőben ráköszönhetek az anyaföldre. De mivel minden perc elteltével erre egyre kevesebb esélyem lett, magára hagytam a borotvapengéjével.

Bár férjezett asszonyhoz nem volt illő, amire elszántam magam, meg sem fordult a fejemben, hogy cselekedetem helyénvalóságát megkérdőjelezzem. Egyenesen Zoltánhoz siettem, aki mintha tudott volna érkezésemről, a lépcsőházban ücsörgött egy cső főtt kukoricával a szalvétájában. Hogy honnan tudta, hogy pont főtt kukoricára fáj a fogam, sejtelmem sincs. Mindenesetre óriási örömöt szerzett nekem csekély meglepetésével, amely egy nagyobbacskával egészült ki. Valamikor beszéltem neki arról a vágyamról, hogy madártávlatból is megcsodálnám az én kis lakóterületemet, az otthonomat, az ismerőseimet, és így tovább, ő pedig emlékezett erre. Megragadta a kacsómat, és már röpített is magával, fel a mennyországba, amely ezúttal csupán egy elhanyagolt padlás volt, mégis több a halban való reménytelen várakozásnál.

Persze szárnyalásunk története is jóval több volt annál, amit én egy fél oldalon most megírhatok, hisz kezdve azzal, hogy a feljáróhoz kulcsot is kellett szerezni, amit Zoltán a földszinten lakó idős bácsitól „vett kölcsön”, amíg én az öreg úr figyelmét eltereltem egy kis beszélgetéssel, egészen addig, hogy a csodatevő eszközt vissza is kellett varázsolni a helyére, rengeteg váratlan akadályt le kellett győznünk. Én ismét teljesen lerongyolódtam, cipőm sarka kitörött, a ruhám beleakadt a lépcsőkorlátba, s szinte egészében letépődött rólam, nem beszélve az orromba, fülembe, számba befészkelődött évszázados porról, galambszarról, és a lábunk alól kicsusszant cserepekről, amelyek egyértelműen jelezték, hogy tilos övezetben járunk. De kit érdekeltek az embertelen körülmények?! A látvány ugyanis, amely a tetőről elébünk tárult, a város határában húzódó sűrű erdők mély zöldje, az erőd díszpáncélosain megcsillant napsugarak káprázata, a bolhának látszó rengeteg cilinderes hatalmasság távlati képe, s nem utolsó sorban a derekamra csavarodott biztosítókötél szorítását elnyomó hercegi ölelés mindenért kárpótolt.

Józsefem már az esti teáját szürcsölgette, amikor hazaértem. Túl sokat nem láttam belőle, hisz könyv volt a kezében, amely a fejét előlem eltakarta, s egy ideig még ott is maradt, mármint Dante Isteni színjátéka a szemei előtt. Feltételezem, hiúsága miatt jobban szégyellte magát, mint én, hisz nem érdeklődött afelől, hol mászkáltam, és miért nem vártam meg. Máskor legalább annyit hozzáfűzött a jelenethez, hogy csak néhány percet kellett volna még türelmesnek lennem vele szemben. De nem, ült mint egy sóbálvány, meg sem moccant.

Ünneplő cipője a nappali egyik félre eső zugában fénylett. Muszáj volt rászólnom, hogy tegye el onnan, mert útban van, nem tudom tőle kinyitni a szekrényt.

6 megjegyzés:

alburnus írta...

Csillagocskám Én ezt a kis írást az egykori feminista mozgalom szellemi termékének érzem.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Én meg azt érzem, hogy mindig akkor kapok megjegyzéseket, amikor valami nem tetszik. Soha máskor.

Egyébként pedig nem értem, mi vezette erre a megállapításra, mert ez az írás abszolút nem feminista hangvételű.

alburnus írta...

Rosszul érzi, mert ez sem rosszaló megjegyzés, nem a nemtetszést jelzi,csak egyfajta orientáció észlelését.Egyébként szórakoztató írások, csak éppen az embernek nincs mindíg ideje és kedve megjegyezni valamit.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Tudom, hogy nem volt benne semmi rosszaló! :) Nem is feltételeztem ilyesmit.
S ha nem baj, a nagy történelmi drámámat nem blogbejegyzésnek szánom.

alburnus írta...

Irigylem, én történelmünkről, már csak pamfletet tudok írni, mert parasztnak érzem magam (finomabban gyalognak) egy sakktáblán, akit hol úgy mozgatnak, hogy a táblát húzogatják alatta, hol meg tologatják ide-oda.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Nem én vagyok a pszichológus, de azt tudom, csak azzal fordul ez elő, aki hagyja, engedi, hogy ezt tegyék vele.