„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. március 25., péntek

Lehetek

jó kedvemben jó helyen jó időben, ha nincs egy olyan lábbelim, amely bírná a jó nagy strapát: ha viszont nem bírja, hiába a monarkia legnagyobb gyára az, amelyikben előállították


Lehet, egy kicsit elhalványult az emlékezetem. Lehet, egy kicsit többet gondolok mostanság Józsefre, mint Zoltánra. Lehet, már különbséget sem tudok tenni közöttük, mert egyszerűen arról van szó, hogy mindketten férfiak. Pedig lehet, épp az lenne most számomra a fontos, hogy felismerjem a különbözőségüket.

Picit kiábrándultam a szerelemből, mert Temesváron senki sem olvas regényeket. De Temesváron hírlapot sem olvas senki, ha mégis, akkor a Temeswarer Zeitungot, amiből én viszont csupán azt értem meg, hogy Ungarn, ungarische, gulasch, pusta, Budapest, disznó.

Mert lehet, hogy én most csak ezeket a szavakat akarom megérteni.

Mert ha német Temesváron hírlapot fabrikál, azt írja, hogy a magyarok rossz fát tettek a tűzre. Igaz, azt nem tudom, hogy kell ezt korrektül leírni németül, ám nekem elég, ha rátekintek a lapra, és a betűk állásából felismerem a kifejezett gondolatot.

Lehet, el akarok innen menni. Lehet, épp emiatt akarok innen elmenni.

Amikor szembe jön velem egy sváb az utcán, ránézek az arcára, és tudom, hogy a magyarokat küldi az anyjukba. Mert a sváb az olyan, hogy nem beszél, csak gyűlöl. Köntörfalaz és gyűlöl. Sokszor és sok rosszat beszél rólunk, de a felelősséget érte nem vállalja. Túlságosan beképzelt ahhoz, hogy felvállalja, mekkora bunkó. Úgyhogy kezdek egyre inkább kiszeretni a svábokból.

A magyar nem szereti a rendet, a magyar toprongyos, a magyar szaros gatyában indul el vásárolni, a magyar nem ér be hajnali ötre a munkába. Igaz, hogy a németnek nem kell még nyolcra se beérnie a munkába, mert a német mindenki és mindenek fölött áll, itt a német az úr, a német az isten, igaz, csak a kisebbik, mert a németet még az osztrák sem szereti. És ez kölcsönös, mert az osztrák viszont a németet nem szereti. Kettőjüket pedig senki, épp ezért csak az oláh. Mert az oláh mindig azt szereti, aki nem szereti a magyart.

Miként lehetne ettől az állapottól megszabadulni? Meg lehet-e szabadulni ettől az állapottól?

Ne kérdezzétek tehát, miért akarom elhagyni a várost, mert a fel nem tett kérdésre, azt hiszem, válaszoltam.

A szomszédban lakik egy velem egykorú leányzó, mondjuk, ő magyar, nem sváb, mégsem láttam még senkit úgy gyűlölni, mint őt. Tegnap levelet dobott be a postaládámba, s bár nem írta alá, én tudtam, hogy ő írta, s ő dobta be hozzám, nekem címezve. És lám, ekkor eszébe jutott a nevem. Mégis én a levelét kidobtam, mert tárgytalan volt megtartanom és eltennem emlékbe. A szégyent nem teszem el a gyermekeimnek. A gyermekeimnek nem kell majd tudniuk, mennyire gyűlölik egymást a magyarok.

Én nem vagyok tiszta, sváb is vagyok, meg osztrák is, ez is, az is, és ez jó. Jó másnak, rossz nekem. Rossz, mert egyáltalán nem értem az embereket, azokat, akik körülöttem élnek. Mert ezek az emberek nem is élnek, csak gyűlölnek. Az életük gyűlölet, a gyűlölködés az életük.

El kell tehát mennem, mint sokan másoknak, akik már elmentek. Ők sosem fognak visszatérni, én ezt tudom, hiába állítanak nekik szobrot, hiába koszorúzzák meg az emléktábláikat. Akik elmentek, a gyűlölet elől mentek el, a gyűlölet viszont maradt.

De mindez a gyűlölködőket nem is érdekli.

Nem akarom gyűlölni a szomszédlányt, ezért inkább elmegyek. Ne sirassatok, mert nem jövök vissza. Ne állítsatok nekem szobrot, mert nem jövök vissza. Ne koszorúzzátok meg az emléktáblámat, mert nem jövök vissza. Gyűlöletet másutt is kapok, de ott szeretetbe csomagolják, a két gyűlölet között pedig óriási a különbség.

Értitek már a különbséget? Hát ez a különbség!

A pénzt, amit így megspóroltok, ne szobrokra és emléktáblákra fordítsátok, mert mint mondtam, nem akarlak többé benneteket látni, soha az életben nem akarok veletek találkozni, a kiengesztelésemre szánt pénzt, amellyel tulajdonképpen csak önmagatok jövőbeli szobrát kívánjátok megalapozni, adjátok oda az éhezőknek.

Az lesz az igazi csoda, ha valóban oda fogjátok adni az éhezőknek.

De ti csak gyűlöltök tovább, hiába állnak a csodálatos szobrok az elnéptelenedett tereken, hiába lobog a nemzeti szalag az elszáradt koszorún.

Nem akarlak titeket.

Nem akarlak, mert nem ismeritek fel a különbségeket, nem tesztek különbséget jó és rossz között, bárgyú népek vagytok, de én mégsem gyűlöllek benneteket, de köztetek sem akarok lenni.

Talán ma fotográfiát sem készítek, mert túl sokan vagytok az utcán. Nem óhajtom látni még az arcotokat sem a fotográfiáimon. Rossz emberek vagytok, csak gyűlöltök. Én nem tudom, a levegő teszi, a szél, amely a Temes felől borzolja kedélyeteket, vagy a rengeteg faj, amely összevegyül, mint moslékban a savanyú káposzta a záptojással.

Ha nem kaptok ma tőlem képet, az azért lesz, mert még a látványotok is kiábrándító az emlékezetben, nemhogy az illatotok, amely a gyomrotokból tör elő. Mert nektek mély és sötét a gyomrotok, belefér az egész világ, csak a szeretet nem, mert a szeretetet a szív közvetíti a gyomor felé, a gyomorból pedig az ajkakra, nektek pedig nincsen szívetek.

Nem kell nekem sem sváb, sem osztrák, sem oláh, sem magyar. Elmegyek innen.

Mert én szeretek, tehát másutt is lehetek.

Csak veletek nem lehetek.

Csak köztetek nem lehetek.

2 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Gazdag Erzsi verse: Balassi Bálint elfelejtett éneke,
erre Kodály írt kórusművet
Így kezdődik: "Hej, én szegény népem, eltévedett vérem, mivé lettél mostanság..."
Végül: "Ó de megvetnélek, ki is nevetnélek, de sírok, mert szeretlek."

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ezt is jó tudni, olvasni. Köszönjük!