Történetem fonalát egy pillanatra megszakítom, de megígérem, hősnőmhöz és urához, Józsefhez, hamarosan visszatérek...

KRISZTUSI SZOBORSORS A BÁNSÁGBAN

MEGTAGADTÁK FADRUSZ MESSIÁSÁT

Amióta Erdélyben is divatba jöttek a sokfelé hajló politikai nézetek, a szoborfenntartási kultúra is új szabályok szerint működik. Az elképzelések szerteágazóak, a megvalósításukra fordítandó pénz, tehetség, ízlés és jó szándék viszont kevés. A nincstelenségnek természetesen megszülettek a látható eredményei. Fadrusz temesvári Krisztusa például ortodox sorsra jutott.

Fadrusz Jánost, aki a Krisztus a feszületen című vizsgamunkájával 1892-ben elnyerte a Műcsarnok téli tárlatának fődíját, és megalkotta a kolozsvári Mátyás-szobrot, azt hiszem, nem kell bemutatnom az Örökség olvasóinak. Mi több, a korpusz históriája is eléggé közismert. A filmbe illő történet ugyanis azzal kezdődött, hogy a dokumentálódó Fadrusz keresztre feszített egy ittas piaci akrobatát, aki a szervezetében lévő alkohol mennyiségétől azonnal delíriumba esett. A baleset miatt szinte nagy bajba jutott ifjú művésznek nem maradt más választása, önmagát kellett alávetnie a tortúrának, koplalnia és lesoványodnia, hogy a gyötrődéséről készült fotográfiák alapján folytathassa a messiási test megformálását.

Az alkotást először szülővárosában, Pozsonyban mutatta be, ahol csodálatos jutalomban lett része: a kereszt akkora hatást gyakorolt a publikumra, hogy valamennyien térdre borultak előtte. Az akkori kultuszminiszternek, a költői lelkületű Csáky Albin grófnak is annyira megtetszett a műremek, hogy felszólította a főváros elöljáróit, faragtassák márványba a feszületet a lipótvárosi bazilika számára.

Fadrusz bámulatos diadalának titka személyes kötődéseiben rejlett, lelkében ugyanis mély élmények tapadtak a plasztikához, nyomorban telt ifjúkorának rengeteg vallásos emléke. Ő tehát abból az érzésvilágból teremtette meg a maga őszinte, egyéni Krisztus-képét, amit belső bizonyosságai, meggyőződései fakasztottak, tápláltak. Krisztusban a legegyenesebb reformátort, a legkiválóbb államférfit, a legnemesebb halandót tisztelte, de úgy vélte, becses emberi létére az istenség fogalmának is teljes mértékben megfelelt.

A szenvedők pedig megértették őt, megfeszített Jézusában életük tükörképét látták. A csatákban kimerült testet, a kiaszott lábakat, a kiálló bordákat, a kidudorodó mellkas csontjait, a jobbra dőlt, vállai közé sülyedt töviskoszórúzott arcot, amely mögül elszállott az Ige. Az istenember megkínzatásának minden keserve az ajkak körül nyugodott meg, a szempillák kimerülten csukódtak le, a korpuszra örök álom borult. Az elesettek önmagukat fedezték fel benne, mert tudták: „Aki Istenét szenvedni látja, könnyebben elviseli a maga szenvedéseit”. Ismerték a nagy bibliai igazságot is, miszerint: aki nem gyötrődik, az képtelen az igaz szeretetre.

Fadrusz tehát a küzdelmet, a sínylődést fejezte mindenekelőtt ki, de nem a haláltusa érzéki képeivel, a vér és kín, a tetemszerűség és feloszlás borzalmaival, hanem a fájdalom hatásain át, megfelelve így az antik felfogásnak, megnemesítve az elszenderülést. Az általa elviselt bántalmak emlékének kifejezésével a korareneszánsz jelképekben gazdag platói Krisztus-típusát is megkörnyékezte, de mellőzte a barokk fölös részlethalmazokkal terhelt izmos atlétáját.

Egyesek számára Fadrusz mégsem felelt meg. Korpuszát azért nem faragták ki a Szent István-templom számára, mert a papok túl földinek találták. Valószínűleg ők nem a pozitív értékeket keresték benne, nem figyeltek a messiási arc szelídségére, a külalak végtelen békéjére, kiegyensúlyozottságára, az egészen uralkodó ritmus nemességére, amely a hagyományos formák között új hangsúllyal kapott teret, hanem csupán a fizikum realitása alapján hozták meg döntésüket. Világos, hogy tévesen.

A világi megrendelők buta állásfoglalása szerencsére nem szegte kedvét, és a szobor – másolatai révén – ma jelen van Pozsonyban, Budapesten, Szegeden, az angliai Exeterben, Dániában és a művész sírja fölött a Kerepesi úti temetőben.

No meg Temesváron, ....................................................................................................................................................

 

GKE

(részlet)

A szeminárium

udvarán éhes férfitekintetek követik nyomon a három kosárnyi húsvéti tojás útját, és a hölgyet, aki elsősorban a locsolók elől menekül hozzájuk, másodsorban egy félreértés miatt, harmadsorban pedig elhatározza, küzdeni fog a legfőbb bűn, a testi-szellemi épség korlátozása ellen

A húsvéti kisünnepet megelőző napokban leírtak kiegészítéseképpen mondanám el, hogy a Katicától kapott tojásoknak nagyon megörültem, utólag azonban rá kellett jönnöm, hogy az adomány által kiváltott kedvező lelkiállapotom csupán átmeneti volt. Legfőként azért, mert szokásos felületességem miatt nem bontottam ki Józsefem levelét. Igaz, ő is ráírhatta volna a borítékra, hogy fontos. De mivel nem írt rá semmit, hát mellőztem.

Miután ugyanis Katica nálunk hagyta piros tojásait, és én minden pillanatnyi bajomat megoldottnak hittem, férjem is megérkezett a munkából; azt mondta, a nagyhétre való tekintettel elnapolták hivatali teendőiket. Lévén, hogy a kosarat a nappali asztalán helyeztem el eléggé fennkölt stílben, uram azonnal észrevette (ki nem állta a felfordulást, ezért lakásunkban olyan rendnek kellett örökké lennie, mint a patikában). Mielőtt még hírül adtam volna neki, hogy kívánsága teljesítve, szigorúan, szinte felelősségre vonó hanglejtéssel megkérdezte, mi az ott. Nem volt, mit tennem, be kellett vallanom, hogy a tojásfestéssel nem boldogultam, Katica viszont önzetlenül kisegített. Nem bocsátkoztam részletekbe, hisz annyit mát tudtam róla, mi érdekli, s mi nem, mégis pontosan észleltem, miként komorul el percről percre égszínkék tekintete, ami nagyon felkavart és összekuszált. Egyáltalán nem sejtettem, mi váltja ki belőle ijesztő felindultságát, persze csak addig, amíg nekem nem szegezte kérdését: „És most mihez kezdünk?” Felvetését részben jogosnak éreztem, hisz én sem jöttem még rá, minek nekünk piros tojás, díszteríték, ha locsolókat, vendégeket úgy sem fogadunk. Arra nem is gondoltam, hogy dühének egészen más a forrása, éspedig – én. Az én szeleburdiságom. A következő percben ugyanis két kosárnyi hímestojást tolt elébem, majd arra kért, tüntessem el gyorsan a rakományt, látni sem akar. Sem engem, sem a tojásokat, hisz világosan figyelmeztetett, ne nyúljak semmihez, ne csináljak semmit, amíg haza nem tér, ő majd elintézi.

Mindenre számítottam, csak erre nem. Nem gondoltam volna, hogy olyan fontos közölnivalókat, mint ez is lett volna, levélben hoz a tudomásomra, s nem személyesen. Nem gondoltam volna, hogy tojásokkal tér haza, hisz eddig még sosem fordult elő, hogy bármivel is hozzájárult volna a húsvéti eszem-iszom fényéhez, amelynek nálunk többször volt gyászos hangulata, mint egyebe. Harmadszor pedig...

Honnan a csudából kerítette elő a festett tojásokat?, hisz – mint említettem – senkivel sem tartjuk a kapcsolatot. Józsefem nem szöveti körül magát barátokkal, csak munkatársakkal, de még ha lennének is neki pajtásai, hímestojással biztosan egyik sem lepné meg, esetleg egy-két nyúllal, néhány tál süteménnyel.

Érdekesnek találtam a helyzetet, ezért, hogy közelebb kerüljek az igazsághoz, miután eltűnt szobája ajtaja mögött, kikerestem a szemétből a konyhaasztalon hagyott reggeli levelét. Szerencsére különösebb sérelem nem érte, így sorai olvashatók maradtak. Üzenete az alábbiakat tartalmazta:

Drágám!

Kérlek nagyon szépen, ne tegyél semmit ezekkel a tojásokkal, mert én majd mindent elintézek. Szeretném viszont, ha készítenél egy nagy adag madártejet, mire hazaérek. Mást nem is kérek tőled, hisz ez is elég megterhelő lesz számodra, én pedig rendkívül szégyellem magamat, hogy Annácska távolléte miatt reád hárulnak a hercegnői mivoltodhoz egyáltalán nem méltó háziasszonyi teendők, és jelen pillanatban tehetetlen vagyok, nem változtathatok egyre elviselhetetlenebb állapotodon.

Sokszor csókol

szerető férjed,

József

Ezek után tényleg nem tudtam, mihez kezdjek. Úgy éreztem, emberileg végérvényesen és jóvátehetetlenül levizsgáztam. Mert ha ennyit nem vagyok képes megtenni, akkor semmit, következésképp nem is érdemlem meg, hogy Józsefnek, vagy másnak választott hitvese legyek. Az olyanok, mint én, ne éljenek házaséletet, inkább vonuljanak ki egy szigetre, ott aztán magukon kívül senkit sem bántanak meg figyelmetlenségükkel.

Szerencsére nem sokáig éreztem, hogy vétkes lennék, de még érintett sem, hisz a levélben nem fogalmazódik meg pontosan, mi az, amit Józsefem elintéz. Sőt, még az is belemagyarázható, hogy csupán engem próbál megkímélni a készülődés borzalmaitól, ezért magára vállal ezt-azt. A madártejet pedig sajnálom, illetve sajnálom, hogy nem főztem meg, most pedig már nincsen miből, de remélem, hiányáért Józsefem nem fog reám sokáig neheztelni, s belátja, nem én, hanem ő hibázott, amikor írásban utasítgatott.

Ettől függetlenül a főtt tojásokat el kellett tüntetnem még mielőtt megromlanak – ebben igazat kellett adnom neki. Három kosárral indultam tehát neki a városnak húsvét hétfőn, hogy hasznosságomat is bizonyítsam, mindenekelőtt önmagamnak. Egyenesen a katolikus szeminárium felé vettem az irányt, más célpontot el sem tudtam képzelni. Közel volt, az ötlet pedig remeknek tűnt, hisz ahol sok férfiú tanul és dolgozik egyazon térben, ott mindig szükség van segítségre.

Sejtésem beigazolódott, mert az udvaron munkálkodó legények hangos ovációval fogadtak. Utólag ugyan megtudtam, hogy nőknek tilos belépniük a papnevelde területére, kivéve, ha az intézetigazgató különleges meghívására érkeznek különleges biztonsági intézkedések közepette, s lehetőleg nem akkor, amikor befolyást gyakorolhatnak a hallgatók érzelmi fejlődésére, de én ezzel most mit sem törődtem. Egyébként sem tartottam helyénvalónak, hogy a fiatal fiúk életét testi és lelki betegségek egész sorát előidéző szabályokkal nyomorgassa pár zavart elméjű egzisztencia. Utóbbiakat is féltettem persze, ám áldozataikat hatványozottabban, és ez érthető. Nem?

Lelki kötődéseim azonban semmit sem ütöttek a latban.

Minekutána a reverendák orcátlanul és megvetendő modorban azzal igyekeztek bemocskolni, hogy áthágtam az összes létező szabályt, és ezáltal halálos bűnbe estem, elhatároztam, hogy a jövőben keményen harcolni fogok az összes létező szabály ellen, amelyeknek felállítása és alkalmazása már önmagában is halálos bűn.

*

A szerencsétlen esetről Józsefemnek egy szót sem szóltam. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy még véletlenül sem adna nekem igazat, mi több, még ő is elővenne, s szelídül a fejemhez vágná, hogy mit jelent az efféle viselkedés (bár, mint jeleztem, jelenleg nem beszél hozzám). Ameddig ez így van, és nem másképpen, értelmetlen, hogy az orrára kössem személyes ügyeimet.

Tojások

halmaza változtat színt és tulajt húsvétkor, hogy minden, mi él és mozog a földgolyobison, aludjék legalább két-három napig, de legalább annyi ideig, amíg elkészül az újjászületett élet régi-új díszlete, s kigyulladnak a fények a feltámadási misén, a besötétített szemekben és a szürkére mázolt értelemben

A húsvétra sosem készültem fel különösebben, legalábbis nem úgy, mint a többi asszony, sosem festettem tojást, nem pucoltam ablakot, nem végeztem nagytakarítást, nem sütöttem kalácsot, nem is várt el tőlem soha senki ilyeneket, ellenben mindig kimentem sétálni a parkba, beszélgettem a fákkal, virágokkal

Érzelmileg az ember néha elszáll, főleg, ha váratlan fordulatok következnek be az életében. Például ha folyton feltűnik lelki szemei előtt egy férfiú képmása, egy olyan úriemberré, akiről szinte semmit sem tud, mégis mindent. Mert tudja, hogy ez a legény meghatározó szerepet fog betölteni jövendőbeli pályafutásában.

A nő tudja az ilyen lehetetleneket, érzi, borzong bele minden porcikája.

Így jártam most én is, és ez rendkívül bosszantott, mert hiába próbáltam elhessegetni magam elől a portrét, sosem sikerült. Jelen volt a bögrémben, az írógépemen, a fazékban, amelyben a tojásokat főztem, és a téren, amikor kinéztem az ablakon, hogy kilessem, kinek jutott eszébe ilyen korán reggel feltrombitálni a környéket.

Hát ki másnak, ha nem a kockás mellényű Móricnak!

Rá viszont nem lehetett haragudni, úgyhogy be is hajtottam az ablakszárnyakat, és nekiláttam teendőimnek, hogy időben elvégezzem asszonyi kötelességeimet.

A tojások ugyanis már az asztalon sorakoztak, amikor mély éjszakai álmomból kikecmeregtem a konyhába, mellettük kifogástalan rendben a vörös hagymák mosolyogtam kajánul, és egy levélke Józsefemtől. Utóbbit fel sem bontottam, hisz előző este bizalmasan megbeszéltük urammal, hogy Annácska indokolatlan távolléte miatt ezúttal nekem kell megfestenem a húsvéti tojásokat.

Bevallom, sosem festettem még tojásokat, sosem kért még tőlem ilyet senki, fizikai megerőltetéssel járó házimunkákat egyáltalán. Eddig csupán szemlélője voltam az ünnepek előtti készülődéseknek, és ez nagyon jól esett. Jól esett, mert nagyobb kedvvel mentem el sétálni a folyópartra, a virágok és madarak közé, mintsem, hogy éjt nappá téve sikáljam láthatatlanná a vizespoharakat, amiként tette ezt évente milliónyi becsületes feleség a tavaszi zsongásban.

Józsefem nem volt már idehaza, fontos üzleti tárgyalásra sietett még hajnalban, úgy öt óra körül, ezért magam gyújtottam be a tűzhelyet, hogy feltehessem melegedni a fazék vizet az áldozati hagymákkal.

Ha uram minden áron piros tojást akart, megpróbáltam pirosra főzni az ünnepi tojásokat.

Valójában nem tudom, mi értelme volt ennek a hajcihőnek, hisz sosem fogadtunk vendégeket, és a locsolókat is ügyesen elkerültük. Egyébként sem kopogtattak be hozzánk tömegek, férjem nem szerette a társaságot és ennek megfelelően viselkedett, ami azt eredményezte, hogy egyre kevesebben kívánkoztak be az otthonunkba.

Jóllehet nagyon kellemes, vendégfogadó nappalival rendelkeztünk, Józsefem pedig gyönyörűen zongorázott, velem szemben, mert én – bár jártam zeneórákra – egyetlen művet sem voltam képes megjegyezni. Az énekléssel viszont jobban boldogultam, így amikor uram leült klimpírozni, nekem a zongorán volt a helyem, onnan kellett őt szórakoztatnom csilingelő hangommal.

A vendégfogadásra tehát minden adott volt, kivéve hitvesem hajlandóságát.

De ezt csak zárójelben mondtam el, Józsefem ugyanis megtiltotta, hogy belső ügyeinkről bárkinek is beszéljek.

Igen, voltak a családunkban efféle tabuk.

Bár ezek a tojások is közéjük tartoznának! Mert a fene vigye el őket, hát nem foltosak lettek! Pedig Józsefem a lelkemre kötötte, hogy tökéletes piros tojásokat fessek neki. Ha ezt megteszem, mondta, kellemes meglepetésben lesz részem. Szinte sejtem, hogy ajándékról lett volna szó, talán egy modern írógépről, mert a régi rettenetesen zakatol, így amikor délutánonként leülök naplót írni, hitvesem képtelen álomra hajtani a fejét. Pedig sokszor én is látom rajta, mennyire kimerült, és tényleg szüksége lenne egy is pihenésre.

Nem is tudom. Talán tapintatlanul járok el, hogy nem délelőttönként vetem papírra gondolataimat. Olyankor, amikor nincsen itthon.

Egyébként pedig... Jó, hát elmondom ezt is: Józsefem sem nagyon törődik velem. Amikor rájön a barkácsolhatnék, nem azt nézi, hogy nekem épp csendre lenne szükségem. Reggelente is, mielőtt elmegy a munkába, óriásit csörömpöl, egyáltalán nem zavartatja magát amiatt, hogy én még aludnék.

A fene vigye el ezeket a tojásokat! Most mit tegyek? Ha meglátja, hogy piros helyett narancssárgák lettek, szóba sem fog állni velem, némán kell majd végigkísérnem a templomig, majd vissza, ez lesz a büntetésem. Tudniillik a feltámadási mise nem maradhat el, uram féltve őrzött presztízse megálljt parancsol a közösségi összejövetelekről történő hiányzásoknak, amit szintén furcsállok, mert őkegyelme sosem volt vallásos, és ha jól emlékszem, már gyermekkorában utálta a papokat, a bérmálási ceremóniáról megszökött, következésképp máig nem hívták le neki a szentlelket. Nem mintha ennek külső, látható jelei lennének... Csak úgy mondom.

Talán a legjobb mégis az lenne, ha azonnal felöltöznék és lemennék tojásért. Nagypénteken csak nem fogadhatom sárga, pöttyös tojásokkal, hisz amúgy is elég fáradtan fog megérkezni.

(Elnézéseteket kérem amiatt, hogy váratlan hirtelenséggel szakítottam meg jegyzetelésemet, valaki azonban indulatosan kopogtatott az ajtónkon. Nem fogjátok kitalálni, ki volt az! Katica volt a harmadikról, ő hozott nekünk ajándékba egy nagy kosár piros tojást. Azt mondta, fogadjuk sok szeretettel. Azért kapjuk, mert a másod-unokatestvérének unokája született. Tehát a gyermek és az anyuka egészségére kaptuk. Végül is mindegy, miért, mi okból, vagy mi célból, örültem az adománynak, mert ezzel megoldódtak pillanatnyi gondjaim, bajaim, és megszabadultam a kínzó gondolattól, hogy három napon át a rám erőszakolt síri csendtől kell majd szenvednem.

Méghogy nincs isteni gondviselés! Ezek után csorbíthatatlan határozottsággal merem kijelenteni, hogy van. De amint a jelen helyzet is bizonyítja, csak az igaz lelkületűeket illeti meg.)

Térzene

veri fel a vasárnap délelőtti csendet szereplőink otthona előtt, ahol rezesbanda fújja a viháncoló gyerkőcök talpalávalóját, mert az anyukák beszélgetés-fonalakba bonyolódnak, az apukák egymást méricskélik, felmérendő, honorálják-e a többiek egyéniségüket, holott mindeközben egyikük sem bizonyos abban, melyikük a polgármester

Így nézett ki a házunk előtti tér vasárnap délelőtt, amikor nekem még nagyon aludhatnékom volt. Valójában minden egyes vasárnap délelőtt így nézett ki a belváros, fel sem tudom fogni, miért gondoltam úgy, hogy a mai nap kivételt fog képezni. A látvány még nem is zavart volna, a muzsika sem, hisz be kell vallanom, igen jól játszott a rezesbanda, az állandó moraj viszont, amely zenéjüket kísérte, annál inkább. Mivel a tisztes urak beálltak az első sorokba, hogy jobban halljanak, illetve, hogy jobban lássák egymást, és őket is jobban lássák, az asszonyoknak, akik velük érkeztek, nem maradt egyéb szórakozásuk, mint a pletykálkodás. A gyermekek pedig, mivel róluk mindenki megfeledkezett, őrülten rohangáltak a kavalkádban. Ráadásul a bal oldali szomszédnál elszabadult a pokol, a jobb oldali pedig úgy gondolta, helyesen teszi, ha az ablakpárkányon értékeli ki a produkciót, lehetőleg akkora hangerővel, hogy az elmondottak ne vesszenek kárba.

Ilyen körülmények között kellett pihennem.

Természetesen nem tudtam.

Természetesen nem is akartam tovább pihenni. Felkeltem, gyorsan felöltöttem magamra otthonkámat, elkészítettem a reggelit, elszürcsölgettem a teámat. Általában ezeknek a pillanatoknak az összessége jelentette a nap fénypontját, főként akkor, ha eltaláltam a citrom és a cukor megfelelő arányát, a kompozíció pedig aranysárgán csillogott a reá vetülő napfényben. És ha minderre nem a belvárosban szorítok helyet, hanem hétvégi házunkban, amelynek ugyan volt egy lakója, az anyósom, bizonyára felülmúlhatatlan reggeli érzések kerítenek hatalmukba. Amikor mindezeket megkapja az ember – nevezetesen a vasárnap reggeli nyugalmat és mellé az aranysárga teát –, nem is kíván már magának mást.

Én is ilyen békére vágytam ma délelőtt, amikor a terünkön felsorakozott társaság felébresztett kürtjeivel, csipogásával, a túlbuzgók pedig az ebédre felszolgálandó bécsi szelet előkészítési munkálataival. Haragudtam rájuk, de haragudtam Józsefemre is. Sosem értettem meg, miért kell nekünk a város kellős közepén laknunk. Uram mindig arra hivatkozott, hogy a státusa ezt megköveteli, s mint elöljáróság nem lakhat egy külvárosi barakkban (ekként nevezte ő a két szobás családi házakat). És bár nem mondtam neki ellent, inkább azt hiszem, ezzel is a fontosságát óhajtotta előtérbe helyezni. Valahogy mindig attól félt, hogy nem adják neki meg a kelő tiszteletet, nem figyelnek rá eléggé, mert még csak nem is sejtik, ki ő valójában. Erről nem szólt nekem soha egy szót sem, de én átláttam rajta. Láttam, mennyire bántja, ha bármilyen tekintetben is kisebbnek, jelentéktelenebbnek tűnünk másoknál. Az automobil is emiatt kellett, és a nagypolgári lakás megvétele is ugyanezt a célt szolgálta.

Az életnek eme oldala engem például sosem foglalkoztatott, sosem néztem azt, kinek mije van, hol lakik, mekkora masinát vezet, milyen ruhában jár (jó na, egy-egy csinosabb ruhaköltemény után én is meg szoktam fordulni, ám nem azért, mert elsajnálom a kisasszonytól, aki viseli, hanem egyszerűen azért, mert szép). Ez is bizonyítja, hogy teljesen különbözőek vagyunk, egymástól eltérő elvek szerint ítélünk, cselekszünk.

Most jut eszembe: nem beszéltünk Józseffel még arról, miért tartja magát elöljáróságnak. Na lám!, ha nem írom le ezeket a sorokat, el is siklok afelett, hogy férjem elöljáróságnak nevezi magát. Ha csupán egyszer hallottam volna tőle a titulus eltulajdonítását, nyelvbotlásnak könyvelném el, de már több ízben is előfordult.

Elöljáróság?

Polgármester nem lehet, legalábbis nem itt, nem ebben a városban, hisz az igaziról nem egyszer olvastam már a lapokban, az újságokban fellelhető leírások pedig egyáltalán nem illenek rá az én uramra. Alaposan ismervén, biztos vagyok benne, hogy egy ekkora volumenű eredményt semmi áron nem titkolna el előlem, és azt sem viselné el, ha pozíciója ellenére a szomszédok csak egy egyszerű polgárnak néznék és ennek megfelelően kezelnék. Ha Józsefem megszerezné a polgármesterséget, sikere nem maradna titokban, mi több, már az ajtónkra is ki lenne írva, s minden gyökeresen megváltozna.

És a nevét sem cserélné le, mert az az övé, csakis az övé, rendkívül ragaszkodik hozzá, s nagyon büszke rá. Sosem nevezné magát Nagy Istvánnak, mert Nagy Istvánból minden utcasarkon hármat is találni, következésképp ő nem vállalhatja fel közönségességüket. Amúgy is, a polgármesterünket...

Hoppá! Hm... Be kell vallanom, nem tudom, hogy hívják a polgármesterünket.

Jóllehet olvastam róla a hírlapokban, mint mondtam, a nevét nem jegyeztem meg. Talán Géza? Vagy Ödön? Tán csak nem József?

József lenne?

S az a dugiképeslap a húgától...

A fene vigye el, akárhogyan is töröm a fejemet, nem jut eszembe. S különben is, nem mindegy? A lényeg az, hogy nem az én férjem a polgármester. Sem reálisan, sem titokban. A lényeg az, hogy semmit sem tudok felőle. Ám amikor a múltkor, március 15-én kimentünk koszorúzni a Petőfi-emlékhez, a férjem ott volt, a polgármester viszont nem volt ott, csupán a beszédét küldte el, azt olvasta fel az alpolgármester. Tehát: nem lehet azonos az én Józsefemmel. Józsefem nem is lenne jó polgármesternek. El sem tudom képzelni ebben a szerepkörben. Igaz, hogy sokszor vesz részt fontos tárgyalásokon, de ez semmi ahhoz képest, mi mindenben kellene otthonosan mozognia egy elöljárónak.

Hogy is hívják, hogy is hívják? Pedig bemondták, mielőtt a helyettese belekezdett a szokásos ünnepi beszéd felolvasásába, amelyről megállapítottam, hogy már tavaly és tavalyelőtt is elhangzott.

Uram sosem tenne ilyet! Nem engedné a büszkesége, halálra szégyellné magát.

Nem is csodálom, hogy nem jut eszembe, hisz ezek odalenn még mindig fújják a magukét, a fenti szomszéd klopfol, a jobb oldali pedig mintha alábbhagyta volna a veszekedést, és most fülel. Szeretem, szeretem én a hangzavart, mi tagadás, legalább érzem, hogy közösségben élek, nem elszigetelten, de azért kéne már egy kis vasárnapi csend is.

(Ha kideríteném, van-e húga a valódi polgármesternek, közelebb kerülnék a titok megfejtéséhez. Tehát már csak azt kell eldöntenem, lássak-e neki az ügy felgöngyölítésének.)

Különös találkozás

rövidfilm-pályázat

A Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria rövidfilm-pályázatot ír ki Különös találkozás címmel magyarországi, illetve határon túli amatőr és profi művészek részére. A pályázóknak Hamza D. Ákos azonos című olaszországi filmje üzenetét kell feldolgozniuk, amely az alkotók szavaival élve a következőképpen foglalható össze: mindenkiben benne rejlik az az egyén, aki meg akarja építeni a tornyot, hogy beszélhessen Istennel. A zsűri által legjobbnak ítélt tíz alkotást a Jászberényben elhunyt rendező filmes munkásságát bemutató kiállítás ünnepélyes megnyitójához kapcsolódóan fogjuk először levetíteni, a tárlat keretében pedig folyamatosan megtekinthetők lesznek. Az első három helyezettnek bemutatkozási lehetőséget biztosítunk az írott és elektronikus médiában.

PÁLYÁZATI FELTÉTELEK:

• a film időtartama nem haladhatja meg a 10 percet

• a benyújtott alkotás műfaja tetszőleges lehet: kisjátékfilm, etűd, burleszk, animáció

• kizárólag asztali lejátszóval kompatibilis, sztereó hanggal ellátott kiváló minőségű DVD-filmek nyújthatók be

• minden pályázó csak egyetlen alkotással jelentkezhet

• a nevezés alsó korhatára 18 év, felső korhatára 40 év

• a nevezők kötelesek regisztrálni, a szervezők kérésére igazolni személyazonosságukat, életkorukat

• nevezési díj nincs

A zsűri tagjai és hozzátartozóik, valamint a Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria munkatársai és hozzátartozóik nem nyújthatnak be pályázatot.

A PÁLYÁZATOK ÉRTÉKELÉSE:

A filmek minősítésekor az értékelők az elképzelés érdekességét, eredetiségét, a közösség számára való hasznosságát, valamint a vizualizációk művészi színvonalát veszik figyelembe.

A pályázati anyagokat a szervezők által összehívott zsűri bírálja el.

A zsűri elé csak a formai feltételeknek megfelelő, releváns tartalmú, etikailag kifogásolhatatlan alkotások kerülhetnek.

A nyertes filmek alkotóit (legkésőbb 2011. szeptember 1-ig) a regisztráció során megadott e-mailben, a múzeum honlapján és a pályázat facebook-oldalán értesítjük. A díjazásról, díjakról, illetve a televíziós szereplés időpontjáról úgyszintén az említett internetes felületeken tájékozódhatnak majd az érdeklődők.

Felhívjuk a pályázók figyelmét, hogy bármilyen szabálytalanság elkövetése azonnali kizárással jár.

BEKÜLDÉS MÓDJA ÉS HATÁRIDEJE:

A pályázati anyagok postai úton, DVD-n, ajánlott küldeményként juttathatók el a kiíró címére (5100 Jászberény, Gyöngyösi út 7.) a nevezési lappal együtt, amely a www.hamzamuzeum.hu oldalról tölthető le.

A borítékra olvashatóan írják rá: FILMPÁLYÁZAT.

A pályázat feladási határideje (a postai bélyegző dátuma): 2011. július 16.

A megadott honlapon a regisztrációs űrlap is megtalálható: a részvételhez ezt feltétlenül ki kell tölteniük és 2011. július 1-ig elküldeniük a kulonostalalkozas@gmail.com e-címre.

A DVD-n külön feltüntetendő a film műfaja, hossza, alkotójának/alkotóinak neve.

ADATKEZELÉS, SZERZŐI- ÉS SZEMÉLYISÉGI JOGOK:

A feltöltött kisfilmeket és a pályázók adatait a Hamza Gyűjtemény és Jász Galéria saját adatbázisában rögzíti, azokat harmadik félnek nem adja ki.

Regisztrációjával a pályázó hozzájárul nevének a pályázattal kapcsolatos nyilvánosságra hozatalához.

Nevezni kizárólag olyan művekkel lehet, amelyeknek egyedüli és kizárólagos szerzője a pályázó, továbbá nem sértik harmadik személy jogait.

A filmben felhasznált zeneszámok címét, szerzőit és előadóit az alkotások végén (a stáblista után) kötelező feltüntetni.

A szervező fenntartja a jogot, hogy propaganda anyagként, de nem kereskedelmi célokra felhasználja a filmek egészét vagy részleteit a média különböző területein.

Felhívjuk a pályázók figyelmét, hogy a kiírás részletei, így ütemterve, valamint bizonyos, nem alapvető elemei menetközben módosulhatnak, kiegészülhetnek, továbbá arra is, hogy a szervezők fenntartják a pályázat érvénytelenítésének jogát.

Kapcsolattartó személy: Gurzó K. Enikő

 

A Losonczy tér

képeslapon ékelődik két ember közé, amelynek következtében meginognak a hit és a bizalom szilárd alapjai, a valóság pedig kibogozhatatlanul összegabalyodik a valótlanszerűvel

Láthatjátok, nem linkelek.

Szükségem volt egy kis pihenésre, hisz kimerítettek az elmúlt napok eseményei. Nem is gondoltam volna soha, hogy ez be fog következni. És mivel még mindig gyengélkedem, nem hiszem, hogy az elkövetkező órákban kimerítő beszámolókat kaptok majd tőlem.

Már csak azért sem, mert szóra érdemes nem sok történt. Hacsak nem annak vesszük ama képeslap előkerülését, amelyet Józsefem ingjei között találtam meg, és amelyen a következő szöveg volt olvasható:

Kedves bátyám!

Szerencsés megérkezésednek nagyon örülünk. Írjál töbször a mamának. Az idő itt is szép. Voltál már a hegyeken? Írjál a nagymamának is mert már várja a levelet. Többet nem írhatok, mert nincs hely. A tata tiszteletét és az én kézcsókomat ad át Gizi és Pálka néninek.

szerető testvéred:

Matild

Nem is tudom, mi lett volna jobb?: ha sosem találom meg ezt a lapot, vagy ha sosem olvasom el. Köztes megoldás ugyanis nem kínálkozott fel. Szinte a kezembe szökött, nem is kellett kutatnom utána. S ha már ott volt, hát elolvastam.

Namármost a kérdés az, miért nem beszélt eddig nekem József Matildról? Miért titkolta el, hogy van egy húga? S mivel ennyire álnokul viselkedett, kétségeim támadtak afelől is, van-e neki egyáltalán húga, létezik-e ez a Matild, és ha igen, leánytestvére-e? Fel sem merem tételezni, hogy nem a testvére, hanem a szeretője, s a húg-báty reláció csak egy kitalált rokoni kapcsolat, amely mögé biztonságosan elbújhat. Persze az sem kizárt, hogy a lapot nem is uramnak címezték, csupán hozzá keveredett valamilyen úton-módon, például olyanképpen, ahogyan hozzám. Áh, dehogy, hisz miért is kotorászna az én férjem más ingjei között?! Hacsak... Hacsak nem-e bízták meg vele. Az lehet, hogy csupán egy megbízást teljesített, hisz valójában nem is tudom, mivel foglalkozik. Annyit tudok csupán, hogy naponta eljár dolgozni. De hogy hová, s ott miben áll az ő munkája, azt már nem. Akár gyárba is mehetne cipőt varrni, mert tényleg nem tudom, hogy nem-e ezt teszi nap mint nap, olyat pedig nem állíthatok, amiben nem vagyok biztos. Elvégre nem mondta sosem, hogy van egy irodája egy szép fényes hivatalban, ha jól emlékszem. Még csak arra sem tett utalást, hogy szellemi munkát végez. Többször elutazott ugyan tárgyalni üzleti ügyben, de hogy hová, s hogy tárgyalt-e valójában, s ha tárgyalt, akkor valóban üzleti ügyben?... Végülis ezt sem tudom, bizonyítékot sosem kértem tőle, mert én mindig fenntartások nélkül hittem neki.

Minderről azonban már csak múlt időben tudósíthatok, mert időközben felnőttem, felnőttségemmel együtt pedig a hiszékenységem is elszállt. Nem állíthatom, hogy rafinált lettem, csupán azt, hogy dörzsöltebb, mint voltam korábban.

A feladvány tehát, amin az elkövetkező időszakban agyalhatok, összeállt. Ezek szerint ki kell derítenem, van-e húga Józsefnek, és ha van, Matildnak hívják-e, ha pedig nincs, akkor ki a fene az aláíró, a feladó, s miként került pont az én férjem ruhásszekrényébe az ő képeslapja?

Hogy Józsefem miért nem számolt be nekem mindezekről?

Talán csak nem azért, mert sosem beszélgetünk? Miként is beszélgethetnénk, ha ő nem akar, inkább folyton eltaszít magától.

A Kossuth-piacon

szemérmetes parasztasszonyok árulják paprikáikat, ápolják a családi tűzhely melegét, miközben még csak nem is gyanítják, hogy másképp is lehetne, sőt, ha másképp lenne, mindenki emberhez méltóbban élne

Nagyon meleg volt, a nap hétágra sütött, mégis mindenki állig be volt gombolkozva, de főként az asszonyok. Ing, pruszlik, szvetter, kiskabát, nagykabát takarta el sértetlen fehér bőrüket a világ szeme elől. Nem értem, mire jó ez a túlzásba vitt óvatoskodás? 

A legjobb, ha nincsenek terveid, és gondolok most a napiakra. Mert ha nem erőszakolsz magadra mindenfélét, azt teszel, amihez éppen kedved szottyan. Nos, a mával kapcsolatban nem voltak elképzeléseim, így teljesen szabadnak érezhettem magamat. Azt hiszem, ez volt az oka annak is, hogy reggel Józsefem úgy vonult el mellőlem, hogy még csak fel sem ébredtem, márpedig ilyen elég ritkán fordul elő. Uram ugyanis akkora zajt szokott csapni hajnali készülődésével, hogy nem lehet nem felébredni rá.

Annácska még mindig nem érkezett meg, így nekem kellett gondoskodnom a falnivalóról, de már ebbe is kezdtem beleszokni, amiként a takarításba is. Nem állíthatom azt, hogy korábban sosem járt seprű a kezemben, sosem készítettem harapnivalót a pereputtynak, de azt sem, hogy szokásomban állt. Én városi lánynak születtem, mi több, ki merem jelenteni, úri lányank neveltek, illemtan órák látogatására köteleztek, zongorázni tanítattak, nyelvekre, amin – ha hiszitek, ha nem – nagyokat hahotáztam magamban. Szerintem ugyanis ez a kötött életforma egyáltalán nem illett a jellememhez, amely alapvetően egy rendkívül csintalan nőszemélyt takar. Abból a fajtából valót, akit gyakran jómagam is kezelhetetlennek tartok.

Ma is olyan kedvemben voltam, hogy leginkább tűrtőztetésre szorultam, ám sajnos senki nem akadt a környezetemben, aki ezt meg merte volna tenni velem.

Őszintén bevallom, nem is tudom, miként értem felnőtté. Persze előfordulhat, hogy a külvilág még nem is tart felnőttnek úgy istenigazából. A jelekből ítélve ebben nem is kéne kételkednem.

Mivel gyönyörűen ragyogott a nap, Pali bácsi a nyitott ablakban sütkérezett, én pedig – bármerre is fordultam, tekeredtem – a konyhaablakból egyenesen őreá láttam, ezért úgy véltem, sürgősen le kell lécelnem otthonról. A vágy, hogy találkozzak Zoltánnal, még mindig bennem élt, de már nem azon a szinten és abban a formában, ahogyan régebben. Inkább nyíltabban és forróbban. Talán amiatt volt ez, hogy elfogadtam, Zoltán igenis létezik, Zoltán jelen van az életemben, és sokszor odáig jutottam e felismerésben, hogy Józsefemnek is beszélni akartam róla. Valahogy kikívánkozott belőlem, meg szerettem volna osztani vele is azt az örömöt, amit a Zoltánnal való kacérkodásom táplált énemben.

Végül mégis csak hasznosabbnak véltem hallgatni, noha sejtettem, Józsefem érzelmeit nem igazán korbácsolná fel a másik férfi iránti érdeklődésem. Valószínűleg már értesült róla, amiként Aurélról is tudott annak idején. Mégsem tiltakozott ellene, sőt, úgy tett, mintha a mi kis intim afférünk a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Eldöntöttem, hogy kisétálok a Kossuth térre, ahol ma heti piacot tartanak. Ha egyebet nem is imádtam a háziasszony-létformából, a piacozást igen. Illetve hát túlzás lenne azt állítani, hogy imádtam, inkább csak kedveltem. Kedveltem a sok-sok apró árus nyüzsgését, a nénikéket és bácsikákat egyaránt, és főleg azt, mennyire ki lehettet őket borítani évezredes egyensúlyukból egy-egy visszautasítással. Nagyon szerettem ellentmondani nekik. Ha például két fémpénzért akarták reám tukmálni hervadt spárgájukat, én még felet sem ajánlottam nekik, amire nagyon elkomorodtak, és ha nem lett volna a teremtőnek szentélye a közelben, valószínűleg még átkokat is szórnak a fejemre.

A svábokat is fel lehetett heccelni, őket viszont másképp, mással. Mivel mindig a stratégiailag legfontosabb pozíciókat szerezték meg maguknak, a nézelődést folyton az utolsó sorokban kezdtem, aztán átmentem hozzájuk, érdeklődő tekintettel végigpásztáztam állásaikon, majd úgy tettem, mintha semmi sem ragadta volna meg a tetszésemet, és mint aki abszolút tudja, mit akar, bekanyarodtam a háttérszereplőkhöz, akiktől aztán bevásároltam. Ilyenkor láttam kigyúlni germán szemükben a pokol tüzét. Szinte nekem támadtak, annyira gyűlöltek ismeretlenül is. Ezért néha azzal idegesítettem fel őnagyságukat, hogy az orromhoz dörgölt legszemrevalóbb retkükről letépkedtem a leveleket, aztán mégsem vettem meg, hanem ott hagytam magnak.

Velük ugyanis sokféleképpen ki lehetett tolni, és pont azért, mert ők is, bár tisztességesnek tűntek, sokféleképpen átverték a jó szándékú, kis pénzű kuntcsaftjaikat. Erre persze csak idővel jött rá az ember, miután már a bőre alá férkőztek ezzel-azzal, és rávették, hogy ha észre is veszi a szélhámosságot, ne szóljon.

A mai napon a paprikákkal kacsintgattam nagyon. Volt itt belőlük többféle, amiként asszonyból is ezúttal, de a legérdekesebb az volt, hogy amiként a paprikák esetében sem tudtad megállapítani, melyik rossz, melyik jó, úgy az asszonyokról sem, melyik fiatal, melyik idős. Mindnek ugyanis a szemébe volt húzva a kendője. Én nem is tudom, hogyan láttak ki alóla, s mi volt ennek a rejtőzködésnek az értelme. Azt követően, hogy az egyik ilyen bába nagyságának szólított, meg is kérdeztem:

– Mondja csak, miért dugdossa előlem szeplőtlen orcáját?

– Aranyoskám, én férjes asszony vagyok, nem úgy, mint magácska. Magácska még mutogathatja bájait nyugodtan, én viszont már holtomiglan elköteleztem magam valaki iránt. Megbüntetne engemet nagyon a magasságos Isten, ha fedetlen fővel állnék itt naphosszat. Az én koromban az asszony törődjék a gyermekeivel, szolgálja urát, ki feleségéül fogadta, s ki gondoskodik felőle.

Ehhez nem tudtam, mit hozzáfűzni, úgyhogy kifizettem a paprikákat, pördültem még vagy kettőt a mosolygó zöldségek között, aztán a tavaszi fényárban szépen hazasétáltam.

Nem tagadom, hogy elgondolkodtam az asszony által mondottak felett, például azon, hogy mit ért egy hozzá hasonló a férfiúi gondoskodás alatt. És amiként egyre jobban elmélyültem a témában, egyre hatalmasabb dühöt, megvetést éreztem irányába. Nem értettem, miért nem látja be, hogy valójában senki sem gondoskodik róla, hanem éppenséggel fordítva történik: ő gondoskodik egy egész családról. Különben miért is árulna naphosszat paprikát a piacon?

Mivel érzékeny lelkemet teljesen megviselték a tapasztaltak, magamba roskadtam, és azért se főztem semmit. Azzal voltam, ha a férfi éhes, akkor egyék, ne tőlem várjon ebben is segítséget. Tudtam, hiába teljesíteném összes kívánságát, nem lenne nagyobb becsületem a szemében. Sőt, minél jobban meghajolnék előtte, annál jobban kihasználna.

Tehát így telt el a mai napom, ekkora belső harcok, vívódások és kétségek közepette. De azért Mikszáth-ot még kiolvastam.

A Temesi Agrár Bank

igazgatója kifogásokat emel a konyhai tevékenység illata ellen, és így nagy port kavar az intézet működését zavaró háztartásban, ahol megfogalmazódik: bizony a pénznek is szaga van

 Kocsink a háttérben

A kocsivásárlás nem volt egyszerű. Kezdődött az öltözködéssel, amelyet már nem részletezek, hisz elégszer elmondtam, miből épül ez fel általában, és azt is, meddig tart. Amíg Józsefem elkészült, elmosogattam a felgyűlt evőeszközöket, poharakat, tányérokat, a nagymamámtól örökölt porcelán készletet is, mert Annácskáról még mindig nem tudtunk semmit. Illetve annyit, amennyit táviratban szíveskedett velünk közölni. Mármint, hogy gondjai akadtak, ezért nem tér még vissza hozzánk, de szeretettel gondolva ránk kéri megértésünket.

Hát persze, hogy szeretettel gondolva ránk kéri megértésünket, csak merészelt volna egyebet üzenni!

Egyébként kedveltem Annácskát, attól függetlenül, hogy gyakran megtévesztett, olyanképpen például, mint most, hisz én pontosan tudtam, nem gondjai akadtak, hanem csupán a közös jövőjét alakítgatja valakivel, mégpedig egy csinos fiatalemberrel, akinek fotográfiáját akkor találtam meg az ágyneműje alatt, amikor épp arra készültem, hogy kitakarítsam a szobáját (mint korábban jeleztem, a fergeteges automobil-forgalom miatt valósággal hömpölyög otthonunkban a por és a piszok, ami azt jelenti, hogy kétnaponta az ő fertályában is muszáj sepregetnem).

És amíg az értékelés végére jutottam, uram is kifényezte magát, tehát el is indulhattunk. Gyalog mentünk, mert az este elfogyasztott bormennyiség miatt József nem mert kormányhoz ülni, bennem pedig nem bízott meg, noha jobban vezettem, mint ő. Egyszer azt vágta a fejemhez, azért nem bízza reám magát, mert én nem vettem órákat. Erre csakis azt válaszolhattam, hogy akkor nem az apácák írógéptanfolyamára kellett volna beíratnia, hanem a sofőriskolába. Ezzel a kijelentésemmel, azt hiszem, nagyon felbosszantottam, mert több napig nem szólt hozzám, sőt, kerülte a tekintetemet. Márpedig ha valakinek haragudnia kellett volna a másikra, játszania a sértődöttet, az én vagyok. A férfi ugyanis sose viselkedjen így a nővel, a nő pedig ne engedjen meg efféle viselkedést a férfinak.

Nagy nehezen mégis megérkeztünk a kocsigyárba. Nehezen, mert útközben én már nagyon elnyalogattam volna egy jégkrémet, Józsefem viszont ezt nem engedte meg nekem, arra hivatkozott, hogy nincs időnk, egyébként pedig arra, hogy még túl korai lenne, hisz eléggé hűvös van. Ez persze nem volt igaz, mert a fák már mind kirügyeztek, ki is virágoztak, és a madarak is visszatértek régi fészkükbe. Ám ha ellenezte, nem tehettem semmit, annyi pénzem sem volt, hogy vásároljak magamnak egyet, másfelől pedig: hová bújhattam volna el a jégkrémemmel. Nyilván sehová, mert csak ketten voltunk, párban, karon fogva lépkedtünk egymás mellett a kocsigyárosig, ahol aztán végképp nem tudtunk megegyezni. Hitvesemnek egyfélére fájt a foga, valami hatalmas vacakra, ami még nyikorgott, ropogott, recsegett is, amikor felszálltunk rá, én pedig egy sportosabb, kényelmesebb jószágra, amellyel még a hegyeket is megmászhattuk volna, mégis hajlékonyságával, kecsességével vett le a lábamról. Következésképp az lett, amit uram kívánt: beszálltunk a rozoga utastérbe, s még egy paripát is kaptunk magunk elé. Nem tagadom, úgy mint Józsefem, senki sem tudott alkudozni. Ha valamiben jó volt, az alkudozásban biztosan. Ennek köszönhetem, hogy hazafelé menet férjem szíve megenyhült irányomba, s így kaptam egy nagy adag eperfagyit, amit a Kossuth téri cukrászdában fogyasztottam el, ahol ő magának egy tejszínes kávét rendelt, hozzá egy tégelynyi kockacukorral, amely bőven elegendő volt ahhoz, hogy kiselőadást tartson nekem új szerzeményéről. Mindeközben kanalával a csészében csörömpölt, verte a taktust, amelyre prédikált. Annyira belelendült, hogy egyre kínosabbá kezdett válni helyzetünk, hisz a vendégsereg zöme felénk fordította haragos tekintetét, ekként jelezte, elege van belőlünk, húzzuk el a csíkot minél hamarabb. Mivel nem moccantunk, a pincér tessékelt ki a helységből. Ennek tulajdoníthatóan következett be, hogy először életünkben fizetés nélkül távoztunk. Most viszont kisebb dolgunk nagyobb volt az ő sérelmeiknél. Józsefem elégedetten tündökölt, mert közbenjárásommal megvalósíthatta álmát, sőt, én is elégedettnek éreztem magamat, mert nekem is beteljesült mai kívánságom. Igaz, hogy szerényebb volt, mint az övé, de én nagyon örültem neki.

Lefekvés előtt palacsintát sütöttem, túróval ettük, mostanság ez volt a kedvenc ételem. Utána hosszan szellőztettünk, nagyon tudtam utálni, amikor a konyhazsír bűze beleivódott a ruhákba, de még jobban, amikor feljött a Temesi Agrár Bank igazgatója, s arra kért, lehetőleg étkezzünk visszafogottan, mert elvesztik ügyfeleiket. Váratlan látogatása havonta bekövetkezett.

Amúgy nem sok minden váltott ki belőlem a konyhai bűz iránti undorhoz hasonló érzelmeket. A bankigazgató azonban csak tetézte ezt. Ennek hatására többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy ő tényleg azt hiszi, a pénznek nincsen szaga?

Uram sokáig szemlélte kocsiját, talán álomra sem hajtotta fejét, annyira odavolt vele. Sejtem, hogy semmit sem aludt, hisz hajnalban rettenetes zajt csapott a kávéfőzővel.

Reggel aztán rendkívül sajnáltam, hogy Annácska távol van tőlünk…