Naplón kívül – még mindig

botladoznak az események, de csupán egy láthatatlan pályán, amely mindenkitől függetlenül van jelen közöttük, létezésének mikéntjébe hőseink mégsem szólhatnak bele már egy ideje, mert csupán hallgatag résztvevői a folyamatnak, akárcsak az életnek, amelybe beleszülettek, és amelynek falain belül hazudni sem tudnak, ám igazat mondani sem, a sült csirkecomb viszont gyógyírként hat a megviselt női testre s lélekre

Nyolc nappal később József nem folytatta történetét, felesége pedig fellélegzett. Kinézett a konyhaablakon, és elgondolkodott azon, hogy ura miért volt hozzá annyira bizalmas, nyílt és őszinte, mint még soha korábban (bár abban, hogy valóban őszinte volt-e hozzá, erősen kételkedett). El kellett azonban ismernie: nem is igen figyelte, mi zajlott körülötte, következésképp, állást sem foglalhat. Lehet, hogy József tényleg beszélt hozzám, és nem csupán képzelődtem? – tette fel magának a kérdést, de nem amiatt, mert a helyes válaszon akarta volna törni a fejét. Nem, nem akarta. Inkább határozottan kihúzta magát, beleszippantott az utcai levegőbe, majd belesett a nappaliba, ahol Józsefet látta pihenni a karosszékben. Azt is látta, mekkora erőfeszítést fejt ki párja, hogy valamiképpen talajt érjen a lába. A szőnyeg azonban ide-oda csúszkált a férfi alatt, a szőnyeggel együtt pedig az ülőalkalmatosság is táncot lejtett a szobában.

Mária, Virág, Boglárka, Andrea, Katalin, Anna, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nem törődött tovább a körülményekkel, most az ösztöneinek szeretett volna engedelmeskedni, tetszés szerint cselekedni. És mivel nagyon megkívánta a csirkecombot, benyitott a kamrába, mert úgy emlékezett, van ott valami, ami jól fog neki esni. Aztán kezelésbe vette az asztalt, szépen megterített, mert Annácska megint nem volt sehol, a kenyeret is belefektette a kosárba, noha ő sosem fogyasztotta el a neki jutó részt, elhelyezte a sótartót, felszeletelte a zöldségeket és a savanyúságot, végül beszólt Józsefnek, jöjjön enni, ha akar. József azonban már mély álomba zuhantan leste a pohár szélén lustálkodó legyeket, ezért nem jött. A fiatalasszony így egyedül fogyasztotta el a csirkecombot, akkora étvággyal falta fel, és annyira gyorsan, mintha történt volna vele időközben valami. Valami, amit általában égi áldásnak neveznek a hívek, néha természeti csapásnak a világiak. A fiatalasszony azonban ennek kielemzésére sem szánt időt, nem óhajtott belebocsátkozni a részletekbe, hisz tudta jól, minden a legnagyobb rendben van, kivéve az urával való viszonyát. Utóbbi néha neki is fejtörést okozott, főként amikor az okokat kellett volna felfednie. De jelenleg ezzel sem foglalkozott, mert a finom falatok élvezeténél ebben a pillanatban semmi sem volt fontosabb számára. Úgy vélte, ha már napokig rostokolt hallgatólagosan egy jelentéktelen kis sámlin, mégpedig egyfajta kötelességből, megérdemel egy kis kilengést, azzal együtt, hogy a vonalaira is vigyáznia kell, és azzal együtt, hogy képtelen lenne felidézni, miről szólt az elmúlt hét. Sajnálta is emiatt Józsefet, meg nem is.

Valami azonban eszébe jutott. Nem volt ez egyéb, mint a naplója, amit egy időben hatalmas gonddal vezetett, és amit aztán csak gondolatban volt lehetősége gazdagítani. Eszébe jutott Matild is, a gyermek is, a villa is, no meg a meghívás, amelynek eleget kellett volna tennie ahhoz, hogy kiderítse, mi az igazság. Előbb azonban muszáj kidolgoznia egy eljárást, amely eredményhez vezethet. Mert hogy valójában miként fognak elsülni dolgai, persze nem tudhatta, a leendő sikert semmi sem garantálta.

Ám az is egyre világosabbá vált számára, hogy az elcserélt és ellopott retikülök megoldást rejtenek magukban. Ha nem is a teljeset, de részben hozzájárulhatnak a rokoni szálak helyes felgöngyölítéséhez.

Virág, Zsófia, Sztella, Annabella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni – vagyis naplóírónk –, szép lassan tehát magához tért. Kellett ehhez a csirkecomb, és kellett a házaséletben eltöltött hét nap feszültségét feloldó csend. A csend, amely máskor zavarta, most viszont gyógyírként hatott rá. Virág, Zsófia, Sztella, Annabella, vagy ahogyan tetszik őt nevezni, lerázta magáról a morzsákat, és elhagyta otthonát.

Naplón kívül

7.

szunyókál az élet, az elhallgatott nagy szavak közepette pedig összemosódnak az arcok, elfelejtődnek a napi cselekvések, amelyek korábban egyfajta kényszert jelentettek, de kellemeset, most meg már az illatuk is távoli, színüket elveszítették, átbillentek fehérbe, hogy ezzel se okozzanak gondot annak, aki a mulandóban is felismeri a tanulságot és az értéket (vagy nem)

Eltelt egy hét, és József még mindig nem mondott el mindent. Úgy érezte, itt az ideje, hogy szavakba öntse az évek alatt felgyülemlett élményeit. Azt persze csak ő nem érezte, hogy inkább a sérelmeit sorjázza, s meg sem próbál felesége kérdéseire válaszolni.

– Magát egyáltalán nem érdekli ez a történet, ugye? – fordult oda hitveséhez, aki könyvével az ölében nyikorgó sámlijáról tekintett rá bepirosodott szemeivel. Napok óta nem aludt már rendesen, de ez most rajta kívül senkit sem érdekelt.

– Már hogy ne érdekelne? Hisz látja, itt ülök csendesen, és figyelek – mondta a nő, aki lassan-lassan már a naplójáról is megfeledkezett. De megfeledkezett Matildról is, Matild férjéről, és a gyerekről, akit még nem egészen tudott beazonosítani. Mert csak ült rendesen, és figyelt. Néha kiment a konyhába, hogy feltöltse vízzel ura poharát.

– Hát ha érdekli, folytatom. Figyeljen ide, mert a maga érdekében is mondom: bármilyen körülmények között vállalnunk kell azokat az elképzeléseket, amelyeket hitelesnek érzünk belülről. Kapkodnunk sosem szabad, és mindig nagyon alapos, biztos alapállásból kell elindulnunk az úton, különben végérvényesen összecsomagolhatunk. Szükséges, hogy legyen egy sajátos, kiforrott világlátásunk, de az előzmények nélküli szituációkra is reflektálnunk ildomos, hisz ezekkel együtt alakul pillangó-létnyi életünk, tőlük válik izgalmassá munkásságunk, hisz beleépülnek azok a történetek, események, hatások, amelyek körülvesznek. Végül azonban mindent az idő dönt el. Életművem is azért tagolódik több, egymástól elkülöníthető korszakra, mert mindig újabb és újabb szempontokat kívántam felvetni – ez egyfajta előre irányuló menekülés volt a részemről. Amikor valamely periódusom formanyelve már túlzottan közismertté vált, esetenként más életművekbe is beleépült, akkor megállíthatatlanul tovább léptem. Ennek ellenére gyakran szoktak dokumentarista művésznek nevezni, nekem pedig el kell ismernem, hogy művészetemnek tényleg alapja a realista megközelítés, hisz számomra mindig fontos volt a megalkuvást nem tűrő igazságközlés. Ezen felfogásom miatt mondtam le azokról a festői gesztusokról is, amelyek táplálékai az emberi szívnek. Azt viszont határozottan elutasítom, hogy stílusom lenne. Nekem nincs ilyenem, nem volt, mivel úgy érzem, a stílus a művészet halála.

József mély levegőt vett, majd kitekintett az ablakon, mintha emlékek után kutatna, pedig csak kifújni szándékozott magát. Fél perc múlva így szólt hallgatójához, aki követve pillantásait, szintén kinézett az ablakon:

– Ha nem haragszol, lenne még valami, amit meg kell veled osztanom – mondta, s felállt kedvenc kispárnájáról, hogy megmozgassa zsibbadt lábfejeit. – Visszatérnék egy pillanat erejéig kezdeti munkáimhoz, mert azt elfelejtettem veled közölni, hogy ezek legfontosabb jellegzetessége a transzparencia. A már említett Velencei Biennálén bemutatott sorozatomon jelentek meg először erőteljesen és egységesen az átrajzolt figurák. Ezek kiüresítésével kérdeztem rá akkoriban a létre, amelyben leledzünk, és amely körülvesz bennünket. Arra jöttem rá, hogy mi nem akarunk megszületni, de miután megszületünk, már meghalni sem akarunk. Különös, nem? Amikor hatalmas fiatalkori magányomban a tó partján üldögéltem, folyton azt éreztem, hogy egész életünket átjárja a nap, a fény, a fák, az erdő, a levegő, létezésünk pedig csak egy jel. Egy jelhagyás valahol, amit megkíséreltem belerajzolni a képeimbe. S amit kaptam: a tárgyak, a híd, a víz, az árnyék átlátszottak az emberen. Átlátszottak, mert a helyzet, amiben benne vagyunk, csak egy pillanat. Az ember átlátszósága a tájban az átmenetiségre utal. Tudjuk, a fotográfus értelmezésében a pillanat a létezés halála. S mivel elsősorban én is fotográfus vagyok, ennek megfelelően cselekedtem. Ha lehetett, akkor mindig fehérrel próbáltam kifejezni a mulandóságot, a tájban mozgó fényrajzolta figurák alkalmiságát, hogy törékeny létezésünket is jelezzem valamiképpen.

József elhúzta a függönyt, visszaült zöld foteljébe, s elnémult. Felesége már régóta hallgatott, de továbbra sem szerette volna megtörni kettejük csendjét. Az ifjúra gondolt

Naplón kívül

6.

hullnak el a legyek, mint katonák a csatamezőn, hősiesen, ellenállás nélkül, egyetlen hajszálba kapaszkodva, s mint a szentek az előmennyországi létben, megalázottan, kiszáradva, s egyetlen csepp vízért esedezve, vagy a szótlanságra kényszerült nők a konyhában, könyvet majszolva kenyér helyett, egyetlen lapot, egyetlen képeslapot, de sosem történelmet formáló rokokó szereposztásban, és nem kínai selyempapucsban, egyetlenség nélkül, átlagosan

József kikerülte a szilánkokat, amelyeket felesége okozott, feltöltötte poharát friss vízzel, majd visszatért a nappaliba, ahol Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, már teljesen belemerült az olvasásba. A vörös kispárna ismét ferdén ült a zöld fotelben, József meg is nézte magának, aztán nagyot csapott kínai selyempapucsával az asztal sarkán zümmögő légyre, amely sebzett szárnyakkal zuhant a szőnyegre. Pont arra a helyre, ahol korábban a fiatalasszony könyve pihent élettelenül. „Ezt nem kellett volna!”, emelte fel tekintetét az ifjú nő a dráma láttán, lévén hogy ura megfogta a tetemet, és miután feje fölött többször is meglóbálta, az ablakon át kihajította az utcára. Ezt követően József elfoglalta kedvenc helyét, mintha mi sem történt volna, s újból beszélni kezdett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, hűségesen hallgatta, noha a véres leszámolás miatt nem igazán volt most hozzá lélekjelenléte. Persze kérdezett is.

– Gyakran fordul elő mostanság, hogy a fiatalabb művészek alkotásaimról motívumokat emelnek be a sajátjaikba, úgy téve, mintha az ötlet az ő agyukból pattant volna ki. Ami nem lenne baj – indította előadását József. – Az viszont már fölöttébb zavaró s idegesítő, hogy a műértők zsenge s hajlékony nemzedéke nem a lényeges mozzanatokra, tényezőkre figyel, mint például erre, hanem bárgyúságában arra keresi a választ, miért nem olyanok az újonnan fogant munkák, mint az enyémek. Nem a generációk közti összeköttetéseket vizsgálják tehát, nem a magyar művészet egészének a folyamatait elemzik, és nem könnyítő analógiákat keresnek a nemzetközi helyzettel, ahogyan ezt elvárnánk tőlük mint feladatteljesítést, hanem butaságokra fecsérlik drága idejüket. Mondhatnók, kritikáik egyetlen olyan örök érvényű értékrendet sem képviselnek, amely külföldön magától értetődő. Németországban például az egészen nagyokat akár heves bírálatok is érhetik, mert a kánonban elfoglalt státuszuk továbbra is megkérdőjelezhetetlen marad, hisz miközben egyes műveiket teljes mértékben kivesézik, leírják, elássák, életművük jelentőségét nem vonják kétségbe. A hazai műbírálat azonban nem így jár el, nem ennyire diplomatikus, inkább az ellentétek kiélezésére épít, mint az előbbiekben már jeleztem. Ez a fajta hozzáállás rendkívül rossz hatással van művészeti közéletünkre, s természetesen a közérzetünkre is. Érdemes azonban nem elfelejteni, hogy létrejött egyszer egy fontos kísérlet, amelynek keretében a legfiatalabbak, a középkorúak és a korosabb tanítók tényleg együtt, egymást kiegészítve állítottak ki. A tárlatnak átütő ereje volt, hisz a magyar művészetet a maga gazdagságában mutatta be, ilyenképpen kiválóan reprezentálta az akkori eredményeket, és az alkotókat sem játszotta ki egymás ellen. Miután a Gomba című képemet árverésre bocsátották, megkeresett egy igen neves lengyel szakértő, akit egyébként a mai művészet egyik fő támogatója, remek tanulmányok és könyvek szerzője. Ő akkor azt mondta a képeimről, hogy egy valódi zseni művei, csak az a probléma, hogy nem áll mögöttük egy ország. Elmagyarázta, mennyit küzdenek ők azért, hogy művészeik ismertségre tegyenek szert a nagyvilágban. Galériákat hoznak létre számukra Párizsban, Londonban, Berlinben, újságokat finanszíroznak és sok minden egyebet, csakhogy a nemzet kultúrája prosperáljon. Ha igaz, amit állított, egyértelmű, hogy példaértékű, amit művelnek. Ám nem csak ők teszik ezt. Hozzájuk hasonlóan járnak el a belgák, a franciák és a németek. Mert ők tudják, a műveltség termékeinek nemzetközi jelenléte a nehéz gazdasági helyzet ellenére is megtérülő befektetésnek bizonyulhat. Amikor a Velencei Biennálén szerepeltem, számos külföldi múzeumigazgató megnézte a képeimet, és mindenikük úgy vélte, ha a magyar művészet ennyire jó, akkor meg kell mutatni. Így született meg a nagy magyar kiállítás Rómában, amelyet ismét többen kifogásoltak, mint támogattak, ahelyett, hogy belátták volna: márpedig ezt a sikert nem szabad elhallgatni, sőt, mindenütt számot kell róla adni – fejezte be mondandóját József, és felesége beleegyezésére számítva, reá tekintett. Az asszony ellenben nem adta beleegyezését, hanem a következőképpen folytatta:

– S ha már az előbbiekben nagyon szubjektív kérdéseket is érintett, kérem, okulásomra fejtse ki bővebben azt is, mit gondol azokról a véleményekről, amelyek a személyével szemben fogalmazódnak meg. Mivel én elsősorban a hitvese vagyok, nem pedig a mecénása, engem elsősorban ez érdekel. Úgyhogy fogjon neki, József, próbálkozzon!

- Már jeleztem: rettenetesen hamisak ezek a kritikák. Helytelennek érzem, hogy a kritikusok a legtöbb esetben egyéneket állítanak szembe egymással. Az ilyenfajta értékítéleteket ötven év múlva is érdemes lesz elolvasni, hogy kiderüljön, mennyire ingatagok, és mennyire rácáfolnak a kritikussal szemben támasztott elfogulatlanságra. Azt azért pontosan fel kéne mérni s értékelni, hogy harminc-harmincöt esztendős pályafutásom mekkora nyomot hagyott, hisz egyéni formáimat naponta fedezem fel a nálamnál ifjabbak és idősebbek munkáiban. Van, aki érdemeimet, hatásomat, befolyásomat el is ismeri, ám a legtöbben nem, mert Magyarországon illetlen mások iránt pozitív érzelmeket táplálni. Bár jó lenne elismerni, hogy elődeink nélkül nem azok lennénk, akik vagyunk. Fel kell vállalnunk mindazokat, akikből szellemileg is merítkeztünk. Nyelvezetem gyakran épült be mások diskurzusába, például az anya gyermekkel témám. Ez mindenütt előfordul, nem tudom felfogni, nálunk miért nem lehet ezt a jelenséget a valóságot tükrözően bemutatni, hisz senkire nézvést sem sértő, mivelhogy egy természetes folyamat része. Mindig voltak mesterek, akiknek életműve forrásként szolgál. Főiskolás koromban rengeteget jártam le a Dunához, Orsovára, Herkulesfürdőre; gondoltam,  egyszer majd megfestem az ott készült fotókat. De inkább aluljárós képeket készítettem. Egy külföldi újságban fedeztem fel Matolcsi Ferenc Folyóvíz című képét, amelynek hatására fölrohantam a műtermembe, s összetéptem a meglévő vázlatokat. Mindig idegenkedtem attól, hogy mások gondolatait használjam fel a saját elképzeléseim megfogalmazására, s igyekeztem a saját látásmódomat, a saját igazságomat a felszínre hozni. Visszatérve a velem kapcsolatban megjelent bírálatokra: nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a diploma megszerzése után másfél évvel meg akarták vonni az ösztöndíjamat, rendszeresen feljelentéseket tettek ellenem, miközben én koszos, vidéki állomásokon takarítottam, hogy a festészetemet finanszírozni tudjam. Sosem az mozgatott, hogy a képeimet el tudjam adni, pénzzé tudjam tenni. Mindig csak önnön igazságomról beszéltem, mert úgy voltam vele, ha kell, akkor kell, ha nem, akkor nem. Számomra mindig az volt a fontos, miként vagyok képes önmagammal elszámolni. Nézzünk egy példát: fehér-fekete képeim a biennálé után nagy üzleti sikert jelentettek, és óriási kereslet mutatkozott irántuk a gyűjtők és a kereskedők részéről. Ha kizárólag a meggazdagodási vágy mozgatna, mind a mai napig fehér-fekete képeket festenék. Ám én a sorozatot épp akkor zártam le, amikor a legnagyobb volt iránta az érdeklődés, egyszerűen azért, mert tartottam attól, hogy a munkáim manírossá válnak. Vagy vegyünk egy másik példát: ha pénzéhes lettem volna, akkor elfogadom a felajánlott műtermet, és elfogadok egyéb előnyöket is a hatalom részéről, de én következetesen visszautasítottam mindenkit, mivel azt gondoltam, számomra mindennél fontosabb a megalkuvás nélküli tisztaság és őszinteség. Ezt mind a mai napig tartom, soha nem festettem olyasmit, ami számomra nem evidens. Ha viszont visszapillantunk az időben, azt látjuk, hogy az anyagi érdekek mindig fontos szerepet játszottak a műalkotások keletkezésében. Már Tintoretto idejében lobbik folytak az aranyakért, a megrendelésekért, és különböző intrikáktól volt hangos a korabeli művészeti élet. Mégis világra jöttek a hatalmas, örök alkotások. Van tehát a művészetnek egy ilyen, másik olvasata is. Nem ítélem el azt, aki megrendelésre komponál remekműveket, amennyiben az, amit létrehoz, kvalitásánál fogva maradandó.

Rövid levegővétel után József ismét agyon csapott egy legyet, majd kínai selyempapucsában kicsoszogott a konyhába egy szelet kenyérért, mert megéhezett. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, könyvével a kezében némán követte. Azt tervezte, hogy vacsorázás közben elolvas még egy fejezetet.

Naplón kívül

5.

zajlik megint minden, a képeslap elfelejti szerepét, a kispárna vöröset kiált és a munkavégzés ellen fog harsány tiltakozásba, amit tulajdonosa is túlérzékenyen reagál le, ezért mondandójának, úgy tűnik, nehezen szakad vége, csak a nő tart ki mellette a végsőkig

A fiatalasszony tehetetlenül forgolódott a konyhában, ideges is volt, de örült is, kinyitotta az ablakot, majd becsukta, kihúzta a széket az asztal alól, majd visszatolta, kivett egy üvegpoharat a szekrényből, majd leejtette, s az összetört. A zajra József magához tért, körülnézett a szobában, pillantásával leellenőrizte féltve őrzött műkincseit, rátekintett a sámlira, s látta, hogy nem ül rajta senki. Nem emlékezett rá, hogy felesége magára hagyta volna, ám a tapasztaltak alapján alá kellett vetnie magát a valóságnak. Párja nem volt ott, ezért elkiáltotta magát: „Gyere ide, kérlek, folytatnám!”.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elfogadta a felkérést, mivel éppen nem tett semmit, csak unatkozott a szilánkok fölött. De izgalmában nem tudott hallgatni, inkább kérdezett.

– Felébredt? Régebben sosem aludt el az örökségén – fogalmazott, és elfoglalta helyét.

– Egy kicsit elszundítottam, tény és való, de ne feledjük el, hogy már nem vagyok húsz éves – mentegetőzött József, és megigazította maga alatt a piros kispárnát.

– Ezt nem kellett volna szóba hoznia, József, mert zavarba hozott. Beszéljünk ezért arról, hogy Ön odafigyel-e a mai fiatalokra? Főként azért, József, mert mint említette, ha ifjúkorában másképp alakulnak a dolgai, akkor talán mi most nem ülnénk itt, és nem a sérelmeinkről beszélgetnénk. Nem arról csacsognánk, miért nem számolt be nekem rokonairól, sem pedig arról, hogy nem is ismeri őket.

– Hagyja, kérem, térjünk a tárgyra, zárjuk le ezt a témát, legalább ma ne vitatkozzunk – vágott közbe József kissé ingerülten, és előrehajolt foteljében, hogy ismét igyon egy korty vizet. – Hallgatom. Mire kíváncsi?

A fiatalasszony nem vette komolyan ura szavait, amelyeket szinte naponta hallott, következésképp nem is törődött az olyan kijelentésekkel, hogy „legalább ma ne vitatkozzunk”, mert tudta, ő és ura eddig még sosem bocsátkoztak vitába, hisz sosem volt egymásra idejük. Neki ugyan lett volna férjére, de valószínűleg nem akkor, amikor a férjének is lett volna rá. Így hát máig nem sikerült megismerkedniük.

– Rendben, ahogy óhajtja. Mondja, mit gondol a mai magyar művészetről, főleg a fiatalokéról? Vannak-e olyan tehetségek köztük, akiket esetleg szemmel tart, nehogy éppoly szerencsétlenül elvesszenek, mint maga? És mi a helyzet a külföldiekkel, mi a véleménye arról, hogy Nyugat-Európában, és főként Párizsban a hagyományos festészetet, szobrászatot kiszorítják az új irányzatok és stílusok?

– Igen, figyelemmel követem az ifjúság tevékenységét. Ha módom van rá, s egy kiemelkedő műről van szó, akkor azt meg is vásárolom. Benne vagyok egy ösztöndíj-bizottságban, amiből kifolyólag szándékom ellenére is ismernem kell a pályázókat. Szerencsés is vagyok tehát, mert így évenként láthatom, ki fejlődik, ki nem, kivel érdemes foglalkozni, kivel nem. Rengeteg a tehetségtelen semmirekelő, de van számos jóra való is, így mindig óriási dilemmát okoz, hogy csak 9, legtöbb 10 díj osztható ki. Nekem ilyenkor borzasztóan vérzik a szívem, hetekig nyugtalan vagyok, csak vívódok, szenvedek a gondolattól, hogy lesznek, akiknek tönkre tesszük az életét. Drágám, iszonyatos felelősség hárul reám, ennek súlyát csak saját magamból kiindulva vagyok képes lemérni. Ugye megérti, ha erről nem kívánok beszélni.

A külföldi kortárs művészet helyzetére reflektálva pedig abszolút alaptalan az a feltevése, hogy a porondról lassan-lassan kiszorul a hagyományos festészet. Mindig összességében kell nézni a dolgokat. A műkincskereskedők ugyanis hajlamosak kiemelni a modern művészet egy-egy szegmensét, hogy a későbbiekben kizárólag az általuk preferált ízlést képviseljék. Jóllehet kiállításaikon azt sugallják, hogy az általános trendet reprezentálják, valójában mindig csak az általuk favorizált problémafelvetés, értékrend, s az ehhez illeszkedő műalkotások kerülnek a publikum elé. Vagyis nem az élő művészet sokszínű, bonyolult folyamatai, egymás mellett létező tendenciáinak kölcsönhatása, hanem e törekvésnek csupán egy adott szempontrendszer szerint bemutatott részlete. Bár bizonyos tárlatok tükrében sokszor úgy tűnik, hogy a festészet meghalt, temetik, siratják, mégis tudni kell, hogy az egyes művészeti formanyelvek még mind megvannak, párhuzamosan alakulnak és csiszolják egymást. Valójában nem a technika megválasztása, a stíl a döntő, hisz bármelyik képes a pillanatnyi nehézségekre választ adni (igaz más-más módszerekkel), hanem az, hogy a mű egyetemes kvalitásokat mutasson fel, s ugyanakkor a jelent is boncolgassa.

Azt kell még minden áron elmondanom, hogy a mai ifjaknál rendkívül erőteljesen jelentkezik a borúlátás. Amiként egyre jobban beleásom magamat ennek a jelenségnek az elemzésébe, azt veszem észre, hogy szinte minden második vagy harmadik család érintett. Ennek egyik eredménye a túlérzékenység. Hatalmas terhet ró az ifjúságra az a nagymennyiségű információ, amelyet a sajtó és a könyvkiadók termelnek követhetetlen frisseséggel és csillapíthatatlan gátlástalansággal. Nagyon sok irányból jövő, összetett probléma ez, annak ellenére, hogy mi belőle szinte semmit sem érzékelünk, hisz harmonikus, gyönyörű, kiegyensúlyozott életet élünk, illetve élhetnénk. Értetlenül állunk ezért a bajok előtt. Ahhoz, hogy gyermekeink kivergődjenek ebből az állapotból, nagyon sok odafigyelés, törődés szükségeltetik. Kellenek az állandó beszélgetések, találkozások és az összejövetelek is. Ahhoz, hogy legyőzzem a generális kiábrándultságot, amely annyira mélyen érintett, hogy hónapokig nem nyúltam ecsethez, meg kellett fogalmaznom, szavakba kellett öntenem ezt a történetet. Megfestettem a sorozatot, amely nem csak a városról szól, hanem arról a világról is, amelyet nem lehet leegyszerűsíteni egyetlen iszonyatos betegségre. A kor csupán egy „ürügy” volt ahhoz, hogy megfogalmazzam azt a létállapotot, amelyben leledzünk.

Ha visszamegyünk néhány száz évet, és megnézzük Grünewald isenheimi oltárát, amelyen az emberi gyötrődés akkora erővel van jelen, hogy mind a mai napig érvényes kérdés, miként alakult át a durvaság és vér mára széppé. Mást egyelőre nem mondhatunk, csak azt, hogy a művészetnek mégiscsak arról a tisztaságról és belső értékről kell szólnia, amely meghatározója az emberi lényegnek. Ha visszanézünk Bruegel Vak vezet világtalant című képéhez, vagy megnézzük Hieronymus Bosch poklait, azt látjuk, hogy a megszületésük óta eltelt évszázadok alatt átmentek egy másik dimenzióba. Vagy vegyük csak a tragikus sorsú Ákos Istvánt, akinek késekkel hadonászó angyalai napjaink híres gyűjteményeinek díszdarabjai, szeretett képei; holott fájdalomnál többet nem fejeznek ki. Végigmenvén ezen az íven, arra a konkluzíóra jutunk, hogy csak azok a munkák nyújtanak minden időszakban erőt és hitet, amelyek keményen és hitelesen tolmácsolják a valóságot. Úgy vélem, ez a remekművek alapvető kritériuma. Mert ha megnézzük Rembrandt nevető önarcképét, amelyen vélhetően odaszorult valami a festék és a vászon közé, vakító fényt érzékelünk. Jöhetnek különböző politikai kurzusok, háborúk, gyilkosságok, szerelmek, bánatok, a kép fénye ugyanolyan marad. Rembrandtnak ez a műve alapvető igazságról szól. Célba ezért akkor érünk, amikor az emberi lét valódi értelmét képesek vagyunk észre venni ebben a mosolyban.

Visszatérve a sorozatomhoz: nem egyéb ez, mint személyes drámám lecsapodása. Az a tehetetlenség szorult belé, amit az álszenteskedés gyógyírjaként meg kell fogalmaznunk – fejezte be mondandóját elérzékenyülve József, és kivitte az üres poharat a konyhába.

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, nagyot sóhajtott, és felvette könyvét a szőnyegről, hogy két gondolat között belelapozzon. Matild képeslapja most nem jelzett határokat, egy időre bekerült az utolsó és az utolsó előtti lap közé.

Naplón kívüli csend

van bent, a négy fal beszédes műkincsei között, holott ketten is mondják a magukét, de a légy hallgat, szárnyait zajtalanul ereszti le teste mellé, így nincs mire odafigyelni, csupán a családi örökség csalja meg egy picit házigazdáját, hogy megszégyenítse a szavakból épített néma parádét, amely végül ketté törik: tudatosra és tudatalattira

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, érdeklődőn figyelte ura elbeszélését, és csodálkozott a hallottakon. Azon viszont kevésbé lepődött meg, hogy férje ezidáig sosem beszélt neki korábbi életéről. Hisz József ritkán szólt párjához, akkor is csak a legégetőbbeket közölte vele. Ettől eltekintve az ifjú hölgy mégsem azon méltatlankodott, hogy hitvese mennyire szorosan kötődik a művészetekhez, hanem azon, hogy őt gépírótanfolyamra íratta be annak idején, holott látta, mennyire szeret festegetni. Ezért hát úgy gondolta, mivel Józsefet még nem merítette ki teljesen saját előadása, s van még némi ereje, szaván fogja.

– Mondja, uram, azt a hölgyet, aki leveleket küldözget magának, Matildnak hívják? – törte meg halkan a csendet, és felemelte könyvét a szőnyegről.

– Matildnak? Miért hívnák Matildnak? – horkant fel József az őt váratlanul érintő kérdésre, de tekintetét továbbra sem vette le becses antikvitásairól.

– Hát minek hívják, ha nem Matildnak? – feszegette tovább az ügyet a fiatalasszony.

– Látja, ezt nem tudom. Lehet, hogy Matildnak hívják.

– De hát tudnia kéne, hisz több évtizede írogat magának.

– Ez igaz, de kedves, higgye el nekem, sosem olvastam el a firkálmányait.

– Ha ez így igaz, és ön sosem olvasta el egyik levelét sem, sőt, egyik sorát sem, akkor honnan tudja, hogy ő a feladó?

– Tán csak nem kételkedik a szavaimban, bogaram? – emelte fel kissé hangját József, és a feleségére pillantott. – Mondja, hazudtam én magának valaha is?

– Ó, nem, persze, hogy nem, mindig csak a színtiszta igazat mondta – adta beleegyezését a feleség, és újból férje alá nyomta a félre csúszott piros kispárnát, amelyet az egyik nagyapa hagyott halála előtt a családra örök emlékbe. – Nézze, már régóta el akartam árulni magának, hogy megkerestem ezt a Matildot – közölte katonásan urával a fiatal hölgy, és elpirult.

– Melyik Matildot?

– Matildot, a levélírót.

– Á, értem, Matildot, a levélírót. Miért kereste meg? – érdeklődött József, és látszott rajta, még mindig nem érti az összefüggéseket.

– Kedves uram! Ez a Matild képeslapot küldött önnek, amit én áttanulmányoztam. A képeslapon azt írta, hogy szeretettel üdvözöl testvéred, Matild. Mondja, József, van magának egy húga, esetleg egy nővére is, akiket roppantul ügyesen dugdos előlem?

– Azt hiszem, van – válaszolta hosszú gondolkodás után.

– Szóval van. És ezt csak most közli velem, József? Mi okból titkolta mostanáig? Annyit, de annyit ettem magamat az üzenete miatt. Azt hittem...

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elhallgatott, mert képtelennek bizonyult megfogalmazni azt, amitől annyira félt.

– Mit hitt? Mondja csak nyugodtan, úgy is rettenetesen ritkán van időnk egymásra.

– Á, nem, inkább nem mondom. De beszéltem vele!

– Kivel?

– Matilddal! Megkerestem a Gyárvárosban.

– Kit, a nőt, aki évek óta üldöz a leveleivel, és szinte tönkre tette az egész ifjúságomat?

– Nem, József, az ön drága húgával. Igaz, nem közöltem vele, ki vagyok. Számoltam azzal, hogy nem hiába hallgatta el előlem rokonait.

– Az én húgommal? Galambom, de hát hogy talált rá? És szabad-e azt is megkérdeznem: ha nem tudta, hogy van egy húgom, mi alapján kezdte el keresni? – nézett fel kínai selyempapucsáról József, és levette szemüvegét.

– Csak úgy, a képeslap alapján. És tudja, József, legközelebb együtt vendégeskedünk majd náluk, mert meghívtak mindkettőnket.

– Ez lehetetlen, hisz nem is ismernek!

– Persze, hogy nem, József, mert nem árultam el nekik, ki vagyok. Mégis úgy vélem, Matild sejti, hogy egymáshoz tartozunk. De József, maga nem figyel rám, hisz mondtam, nem ejtettem ki előtte még az ön nevét sem.

– Kedvesem, Matild nem sejthet semmit, mert nem is tud rólam. Apámnak volt egy lánya, akivel egyszer találkoztam életemben, amikor még baba volt. Azóta sem hallottam róla, anyjával áthajóztak Amerikába. Lehet, hogy Matildnak hívták, de lehet, hogy nem. Maga sem figyel rám, kicsikém.

– Ez lehetetlen, hisz már teljesen beleéltem magamat. József, ne vegye el tőlem ezt a parányi örömöt is! És ha nem a húga ez a Matild, akkor mégis kicsoda ő? Az ég szerelmére, miért nem tudhatom meg az igazságot?

– Szívem, egyetlenem, az igazságot egyedül maga tudja, hisz ott volt, látta, beszélt vele. És semmit sem tudok róla, sőt, azt sem tudtam, hogy él egy Matild a Gyárvárosban, akit ön kíváncsiságból felkeres. Drágaságom, nem szeretem, ha nem értesít, mire készül. Nem tudhatom, hogy valóban ott járt, vagy csak kitalálta ezt a históriát. Neheztelek ezért magára, vegye tudomásul!

József ezek után hátra dőlt kedvenc foteljében, és elszundikált, Mária Virág Boglárka Margaréta (vagy ahogy tetszik őt nevezni) pedig remegve húzódott vissza szobájába, hogy egyedül legyen gondolataival a reá szakadt siralmas csendben.