„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2011. szeptember 2., péntek

Naplón kívüli csend

van bent, a négy fal beszédes műkincsei között, holott ketten is mondják a magukét, de a légy hallgat, szárnyait zajtalanul ereszti le teste mellé, így nincs mire odafigyelni, csupán a családi örökség csalja meg egy picit házigazdáját, hogy megszégyenítse a szavakból épített néma parádét, amely végül ketté törik: tudatosra és tudatalattira


Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, érdeklődőn figyelte ura elbeszélését, és csodálkozott a hallottakon. Azon viszont kevésbé lepődött meg, hogy férje ezidáig sosem beszélt neki korábbi életéről. Hisz József ritkán szólt párjához, akkor is csak a legégetőbbeket közölte vele. Ettől eltekintve az ifjú hölgy mégsem azon méltatlankodott, hogy hitvese mennyire szorosan kötődik a művészetekhez, hanem azon, hogy őt gépírótanfolyamra íratta be annak idején, holott látta, mennyire szeret festegetni. Ezért hát úgy gondolta, mivel Józsefet még nem merítette ki teljesen saját előadása, s van még némi ereje, szaván fogja.

– Mondja, uram, azt a hölgyet, aki leveleket küldözget magának, Matildnak hívják? – törte meg halkan a csendet, és felemelte könyvét a szőnyegről.

– Matildnak? Miért hívnák Matildnak? – horkant fel József az őt váratlanul érintő kérdésre, de tekintetét továbbra sem vette le becses antikvitásairól.

– Hát minek hívják, ha nem Matildnak? – feszegette tovább az ügyet a fiatalasszony.

– Látja, ezt nem tudom. Lehet, hogy Matildnak hívják.

– De hát tudnia kéne, hisz több évtizede írogat magának.

– Ez igaz, de kedves, higgye el nekem, sosem olvastam el a firkálmányait.

– Ha ez így igaz, és ön sosem olvasta el egyik levelét sem, sőt, egyik sorát sem, akkor honnan tudja, hogy ő a feladó?

– Tán csak nem kételkedik a szavaimban, bogaram? – emelte fel kissé hangját József, és a feleségére pillantott. – Mondja, hazudtam én magának valaha is?

– Ó, nem, persze, hogy nem, mindig csak a színtiszta igazat mondta – adta beleegyezését a feleség, és újból férje alá nyomta a félre csúszott piros kispárnát, amelyet az egyik nagyapa hagyott halála előtt a családra örök emlékbe. – Nézze, már régóta el akartam árulni magának, hogy megkerestem ezt a Matildot – közölte katonásan urával a fiatal hölgy, és elpirult.

– Melyik Matildot?

– Matildot, a levélírót.

– Á, értem, Matildot, a levélírót. Miért kereste meg? – érdeklődött József, és látszott rajta, még mindig nem érti az összefüggéseket.

– Kedves uram! Ez a Matild képeslapot küldött önnek, amit én áttanulmányoztam. A képeslapon azt írta, hogy szeretettel üdvözöl testvéred, Matild. Mondja, József, van magának egy húga, esetleg egy nővére is, akiket roppantul ügyesen dugdos előlem?

– Azt hiszem, van – válaszolta hosszú gondolkodás után.

– Szóval van. És ezt csak most közli velem, József? Mi okból titkolta mostanáig? Annyit, de annyit ettem magamat az üzenete miatt. Azt hittem...

Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, elhallgatott, mert képtelennek bizonyult megfogalmazni azt, amitől annyira félt.

– Mit hitt? Mondja csak nyugodtan, úgy is rettenetesen ritkán van időnk egymásra.

– Á, nem, inkább nem mondom. De beszéltem vele!

– Kivel?

– Matilddal! Megkerestem a Gyárvárosban.

– Kit, a nőt, aki évek óta üldöz a leveleivel, és szinte tönkre tette az egész ifjúságomat?

– Nem, József, az ön drága húgával. Igaz, nem közöltem vele, ki vagyok. Számoltam azzal, hogy nem hiába hallgatta el előlem rokonait.

– Az én húgommal? Galambom, de hát hogy talált rá? És szabad-e azt is megkérdeznem: ha nem tudta, hogy van egy húgom, mi alapján kezdte el keresni? – nézett fel kínai selyempapucsáról József, és levette szemüvegét.

– Csak úgy, a képeslap alapján. És tudja, József, legközelebb együtt vendégeskedünk majd náluk, mert meghívtak mindkettőnket.

– Ez lehetetlen, hisz nem is ismernek!

– Persze, hogy nem, József, mert nem árultam el nekik, ki vagyok. Mégis úgy vélem, Matild sejti, hogy egymáshoz tartozunk. De József, maga nem figyel rám, hisz mondtam, nem ejtettem ki előtte még az ön nevét sem.

– Kedvesem, Matild nem sejthet semmit, mert nem is tud rólam. Apámnak volt egy lánya, akivel egyszer találkoztam életemben, amikor még baba volt. Azóta sem hallottam róla, anyjával áthajóztak Amerikába. Lehet, hogy Matildnak hívták, de lehet, hogy nem. Maga sem figyel rám, kicsikém.

– Ez lehetetlen, hisz már teljesen beleéltem magamat. József, ne vegye el tőlem ezt a parányi örömöt is! És ha nem a húga ez a Matild, akkor mégis kicsoda ő? Az ég szerelmére, miért nem tudhatom meg az igazságot?

– Szívem, egyetlenem, az igazságot egyedül maga tudja, hisz ott volt, látta, beszélt vele. És semmit sem tudok róla, sőt, azt sem tudtam, hogy él egy Matild a Gyárvárosban, akit ön kíváncsiságból felkeres. Drágaságom, nem szeretem, ha nem értesít, mire készül. Nem tudhatom, hogy valóban ott járt, vagy csak kitalálta ezt a históriát. Neheztelek ezért magára, vegye tudomásul!

József ezek után hátra dőlt kedvenc foteljében, és elszundikált, Mária Virág Boglárka Margaréta (vagy ahogy tetszik őt nevezni) pedig remegve húzódott vissza szobájába, hogy egyedül legyen gondolataival a reá szakadt siralmas csendben.

1 megjegyzés: