Feladom

A pult mögött alacsony vörös nő, hangja vékony és idegesítő, haja lófarokban vergődik a hátán. Eltépázottan nyújtom felé a borítékomat, hogy aztán ő hosszasan és alaposan át- és megvizsgálja, majd a legnagyobb természetességgel megkérdezze:

– Parancsoljon, mit óhajt?

– Feladnám – mondom, holott a legszívesebben krákognék egyet a több mint félórás várakozás lezárásaként.

–        És hová? – kérdi nyugodtan és őszintén.

–        Parancsoljon? – nézek rá rettenettel, mert tényleg nem tudom eldönteni, mire érti.

–   Tehát hová? – ismétli meg erre korábbi kérdését abszolút határozottsággal. Végre én is megértem, valóban azt kérdi, hová, milyen címre kívánom eljuttatni általa a borítékot.

–       Arra a címre, amit ráírtam, magyarázom, mint aki nem végezte el jól a rábízott feladatot.

–        Biztos ebben? – hökken meg ismét.

–       Már hogy ne volnék ebben biztos? Igen, biztos vagyok benne, teljes mértékben biztos. Azt hiszem, félreértettem valamit.

–       Csak azért, mert ráírta a saját nevét és címét is.

És igaza volt, mert ráírtam. Magyarul, olvasható betűkkel.

Nem csodálkoznék, ha holnapután kiesne a postaládámból.

Mármint a boríték. A boríték, amit feladtam.