„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2013. augusztus 12., hétfő

Élményeim egy műfogsorral

Blogokat kezdtem olvasni. Rövid magyar blogokat. 
Legalábbis én mostanáig úgy gondoltam, hogy a magyar naplók rövidek.*

Nos, nem mindenik. Előnyük még, hogy akad köztük olvasmányos is. Mint például a következő.

A szerző nevét nem adom meg, elvégre ő sem adta meg, így az alapállás az, hogy nem tudjuk, kiről van szó. Bárkiről lehetne, ám ez ebben a formában nem teljesen igaz, hisz az illető, aki nem mellékesen férfi, úgy képes írni a szájüregműtétjéről, ahogyan én biztosan nem tudnék. Hosszan, fájjó, zsibongó szájpadlással, algoflexsalátákkal a gyomrában. 

Meglepett, hogy jobb körülmények között nagy író lehetne belőle. Nagyon nagy. És még csak nem is túlzok.

Egyelőre viszont csak annyit sejthet meg róla az ország és a figyelmes magyar ember, hogy büszke lehetne arra a férfira, arra az önmagát férfinak valló bloggertársára, akibe nemrég műfogsort ültettek be, akit a rendelőben alaposan megkínoztak, félrekezeltek, de aki van annyira derekas***, hogy minden kínszenvedése ellenére oldalakon át képes érdekfeszítőn mesélni a honi egészségügyről.

És ingyen.** 
És derűlátón.

*Az ember sose induljon ki önmagából.
**Amitől kezdett enyhülni a fogorvos-fóbiám, vagyis ez egy olyan ritka nap volt, amit nem fogok megbánni.
****tökös

2 megjegyzés:

ÉvaZsuzsanna írta...

Hálás téma évtizedek óta. Hihetetlen, de igaz: Édesapám mandulaműtét előtt a székben ült, előtte bemosakodva az orvos feltette apámnak a kérdést: mennyit szán az ügyre? Apám megmondta. A műtét sikerült. Ez 50 éve történt egy budapesti kórházban...

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Pedig ha tudnák, h az ember az életét szánja rá, csakhogy jobban érezze magát. Utána.