El a költőkkel?

Amikorra egy művészeti irányzat polgárjogot nyer, addigra már úgy fel van hígítva, annyira impotens, hogy nem érdemes küzdeni érte.

Ugyan miért is mondja Platón, hogy a költőket ki kellene kergetni az államból? Pontosan azért, mert minden költő és minden művész antiszociális lény. Nem azért, mert az akar lenni, hanem mert nem tud másmilyen lenni. Az államnak önnön érdekében persze joga van az ilyet elkergetni, nem is baj, mivel szándéka ellenére intézkedésével még csak kárt sem okozna, inkább helyzetet teremtene, lehetőséget egyesek számára. Mert ha az illető, az üldözött valóban művész, a természetében rejlik, hogy ne kívánja a saját befogadását, tudván, ha befogadják, az csakis azt jelentheti, hogy olyasmit csinál, amit megértenek, helyeselnek. Vagyis ócskát és értéktelent. Ami valóban új, amit érdemes folytatni, tovább vinni, az nem számíthat elismerésre.

Lehet a kultúrát védeni egy tágabb, általánosabb értelemben, amikor a múlt idők örökségére gondolunk, de a szabad kifejezés jogát magunknak kell megragadnunk. A szabad szólás ugyanis nem olyasvalami, amivel fölruháznak bennünket, aminek mindenképpen lennie kell. Az egyetlen benne rejlő elv, ha van ilyen, arra való, hogy a fönnálló rend ellen küzdjünk vele, általa. Látnokok sem születnének, ha nem létezne elnyomó állam, apparátus. Kell a pillanat, a maximális elnyomás, hogy megnyilvánulhassanak a látnokok, és kell a legmagasabb korlát áthágása, hogy a bátrak, a bölcsek művésszé érlelődjenek. Épp ezért helyteleníteni, nem pedig ajnározni illene a művészetet. 

A modern alkotóművészetnek az a baja, azért haldoklik, mert kiveszett az erőteljes, hatékony akadémizmus, szertefoszlottak a szabályok, amely ellen érdemes lenne harcolnia. Az apró-cseprő akadályok elhárítása csak elsekélyesíti, gerinctelenné, értelmetlenné teszi a mozgalmakat.

Jobb, ha tőlünk tudod*

Tu káre din Blázs veneáj -

Blázsin de lok nu jeráj!

Ezt a rigmust a balázsfalviról a moldvai faragta, aki nem szívlelte.

Ilyen csúfolódást persze mi is szoktunk csinálni, mert mi is szeretünk röhögni mások nevein, beszédin. Mint amikor a vígjátékban is kacagnak azon, hogy a kínai vagy a néger lakáj miként töri a nyelvet a színpadon. Hogy mink tudunk jól beszélni, ők meg hozzánk képest nem, pedig mennyire nagyok, erősek. 

De ez már gyermekkorunkban is így volt, én kifigyeltem. Jobb, ha nevetünk, mintha félünk egy-egy furcsa szótul. A Bukarestbe felköltözött cselédlány sem ismerte a tangót, a rockot, mert tőletek nem tanulta, nem tanulhatta meg, de mindig akadt egy helyi tanító, akitől meg igen, mert azok modernebbek, ő meg nem szeretett félni.

Így olvad el a sok bukaresti cseléd, mint a kockacukor egy pohár vízben, nemzedékről nemzedékre, nevetve. Csak az erőse marad meg, ezt már a kefebajszos megmondta. 

De nem csak ez van. 

Most odajutottunk ismét, hogy bárki belehalhat a náthájába, hisz bármikor kirúghatják a kórházból, bármikor elfogyhat a pénze, s akkor nincs se fásli, se antinevralgic, se hely, se dilis doki. Ezek pedig együttesen kitesznek egy-két Dolfit, nem is kell már a kipurcanáshoz cédulás ház, szögesdrót, kohó, egyebek.    

*Szitkozódni akarsz? Hát van nyugaton épp elég potentát, akire káromkodj.