El a költőkkel?

Amikorra egy művészeti irányzat polgárjogot nyer, addigra már úgy fel van hígítva, annyira impotens, hogy nem érdemes küzdeni érte.

Ugyan miért is mondja Platón, hogy a költőket ki kellene kergetni az államból? Pontosan azért, mert minden költő és minden művész antiszociális lény. Nem azért, mert az akar lenni, hanem mert nem tud másmilyen lenni. Az államnak önnön érdekében persze joga van az ilyet elkergetni, nem is baj, mivel szándéka ellenére intézkedésével még csak kárt sem okozna, inkább helyzetet teremtene, lehetőséget egyesek számára. Mert ha az illető, az üldözött valóban művész, a természetében rejlik, hogy ne kívánja a saját befogadását, tudván, ha befogadják, az csakis azt jelentheti, hogy olyasmit csinál, amit megértenek, helyeselnek. Vagyis ócskát és értéktelent. Ami valóban új, amit érdemes folytatni, tovább vinni, az nem számíthat elismerésre.

Lehet a kultúrát védeni egy tágabb, általánosabb értelemben, amikor a múlt idők örökségére gondolunk, de a szabad kifejezés jogát magunknak kell megragadnunk. A szabad szólás ugyanis nem olyasvalami, amivel fölruháznak bennünket, aminek mindenképpen lennie kell. Az egyetlen benne rejlő elv, ha van ilyen, arra való, hogy a fönnálló rend ellen küzdjünk vele, általa. Látnokok sem születnének, ha nem létezne elnyomó állam, apparátus. Kell a pillanat, a maximális elnyomás, hogy megnyilvánulhassanak a látnokok, és kell a legmagasabb korlát áthágása, hogy a bátrak, a bölcsek művésszé érlelődjenek. Épp ezért helyteleníteni, nem pedig ajnározni illene a művészetet. 

A modern alkotóművészetnek az a baja, azért haldoklik, mert kiveszett az erőteljes, hatékony akadémizmus, szertefoszlottak a szabályok, amely ellen érdemes lenne harcolnia. Az apró-cseprő akadályok elhárítása csak elsekélyesíti, gerinctelenné, értelmetlenné teszi a mozgalmakat.