Jesszus!

Kis Jancsi is, Nagy Jancsi is Feri oldalán ült, amikor behajtottak a reptérről a városba, s megtudták, hogy a szállóban számukra nincs szoba, de főként azt, hogy Feri polgármester. 

Feri bizarr fogadtatása már a reptéren kezdetét vette, ahol a közmunkások felismerték, majd tisztelettel letették szerszámaikat, és szemükben fegyelmezett ujjongással, imádsággal bámulták. Érkezésének híre megelőzte, így a külterületek már zsúfolva voltak éljenző polgárokkal, amikor nyitott kocsijukon behajtottak. Az iskolások kivonultak az utcára, és az út mellett sorfalat álltak, zászlókat lengettek. A szépasszonyok az ablakokból cuppogták felé csókjaikat. A vénasszonyok süketen tülekedtek és kíméletlenül belelökték egymást az árokba, csakhogy megérintsék Feri vállát. Volt, aki a nagy brummogás közepette összeesett, és volt, aki agyontaposta. A kereskedők is kiálltak a boltajtóba, onnan integettek. Feri elegánsan viszonozta bőrkesztyűs jobb kezével. Csókot is szórt azoknak, akik mögöttük haladva táncot jártak. 

Ferit azért választották meg polgármesternek, mert behozta városukba a jó szatmári szilvapálinkát. Kis Jancsi csodálkozott. - Hát ennyire szeretik itt a szatmári szilvapálinkát? - Majd hozzátette: - Ő sosem iszik semmit, megvet minden ilyesmit. - Ez látszott is rajta, nem is enyhén. Nagy Jancsi is megszólalt. -  Hát azt nem tudom, szeretik-e. Az viszont biztos, hogy sosem isznak szatmárit. A szatmári pálinka drága, ők meg szegények. - Akkor miért ide szállítja, ha itt nem fogyasztják? - Hogy árat csináljak neki. Innen továbbküldöm, ott pedig ismét eladom magamnak más helyett. - Szólalt meg végül a polgármester, és betessékelte vendégeit a tisztítóba, mivel felette volt az irodája, s oda csak az üzleten át lehetett feljutni. - Itt fogunk aludni, ha nem baj. - Mondta, s elővette a kupicákat. Arra viszont nem adott magyarázatot, miért maradtak szállodai szoba nélkül, ha ennyire fontos ember ő a vidéken. Csak annyit jegyzett meg, elfelejtette időben lefoglaltatni a helyettesével. Arra számított, maguktól is rájönnek, hogy az éljenzésére összesereglett tömeget valahol el kellett szállásolniuk.

Nem vagyok elég radikális

- Már a sokadik kritikát jelentettem meg ellened, de még mindig nem reagáltál.  Amíg nem olvasod el, ellened sem érdemes írni.

- Semmi kedvem az összeveszésre,* legyünk inkább nyálasak egymáshoz. Jobban tennéd, ha azt írnád meg, ki verte be az ablakomat. Juci épp alatta ült, és meghalt. Ma temetik. Ott találkozhatnánk, a sírjánál, megbeszélhetnénk a kapcsolatunkat.

- Eszem ágában sincs ilyen konstrukcióba belemenni,** s ezek után megbántani sem szeretnélek. A tegnapi bulin Fecó a cicáddal táncolt, valami mintha elkezdődött volna köztük. Tudtad, hogy kinevezték belügyminiszternek?

- Öcsi, azért, hogy ezt elmond nekem, nem kellett volna megmagasíttasd a cipődet.

* nem nagy öröm olvasni
** könnyű neked 

Egy pók most leszállt

Asszonta:

vendégmunkás vagyok a szobádban. 

Ide lettem bezárva,

már csak unalomból,

unatkozásból beszélek. 

Pedig beszélni kell, beszélni a sátán ellen,

sáncot ásni neki a szavakkal.

Időhiány miatt van ez az egész,

időhiány miatt hívunk így mindenkit.

Sátánnak. Hívjuk!

Félek, 

hogy olyan leszek én is,

mint ez a szegény a szomszédból:

tétova tollatlan tatu, egy tébolyult

szőrtelen arcú temetetlen,

kinek a pofája folyton gőzölög,

mintha mindig tél lenne. 

A lehelete jeges, rossz,

tán még gonosz is, pfú,

nem bocsátok meg neki.

Ugye hogy van valahol a hegyekben egy érszté klásszé diliház, amék olyan, mint egy príma klinika, ól, inkluszív, egy téli-nyári kvaterkázó elmeosztály? Fúl.

Már csak a jobb diliház fog kelleni,

az idegüdülő a szimpi dokival,

nem is a szabadság, a szebb, a jobb,

nem is az erről való közvélemény.

Odaszövöm majd a terveimet

a másik sarokba,

mint ez a póuk,

amely odafönnről leszállt.

Ez lesz a végső célom.

Odafönn.

Lehet, hogy Szent Antal van a dologban

Meglátta a lelkészt, és tisztára belehabarodott. Minden porcikája közölte ezt a világgal: a hangja, a szeme állása, nem utolsó sorban: a kézjátéka. Nyilvános botrány ugyan nem kerekedett ki belőle, de mivel szenvedélye idővel sem akart sárgasággá minősülni, az udvarban élők kezdtek megzavarodni, majdhogynem lelőtték a baglyokat a fáról. Minden áldott reggel megjelentek a bejárati ajtónál, a kulccsal, hárman, eltökélt arccal, sarkukban a faképűvel, ám miután megtudták, hogy a helyzet változatlan, csak néztek tovább sértődötten, zörgették markukban a kulcscsomót. 

Ezzel zsarolták az igazmondót.

Pedig még csak a hashajtót sem szedte be. Kiköpte a kapu alá, a virágcsokrok közé. 

"Itt ne adjon hálát senki az ismeretleneknek." Ezt gondolta. Szókimondó is volt, így hát megírta az összes ismerősének, hogy nagyon veszélyes. Ezt követően már senki sem gyújtott gyertyát az emlékszobornál, életre-halálra egyikük sem hitt a csodákban. A káplán sem. Inkább elviselték a sötétséget.

De aztán elkövette azt a hibát, hogy föltette nekik a kérdést. "Azt hiszik, hogy csak maguknak vannak problémáik?" Nem is értem, miért panaszkodnak, állapította meg végül. Ezzel bosszantóvá is vált, hisz a három kulcsforgató folyton azzal jött, hogy van-e bárkinek is kérdeznivalója. Aki akarta, megértette, hogy rajtuk kívül senkinek ne legyen.