„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. február 18., szerda

Magyar csontok moldáv földön

Háromezer jeltelenA Magyarországon megjelenő História XX. évfolyamának első száma Egy fogolytábor rejtélyes története címmel megrázó visszaemlékezést publikált. Az írás a csíkszeredai Ivás István tollából származik, akit 19 éves korában az Erdélybe bevonult román közigazgatási és karhatalmi szervek katonai fogolytáborba száműztek. A budapesti redakcióhoz eljuttatott levelében a szerző úgy vélte, egy olyan fogolytemetőről vannak értékes információi, amely – értesülései szerint – nem szerepel az illetékes hatóságok nyilvántartásában. Az alábbiakban a poklok poklát megjárt férfi jegyzeteinek általam szerkesztett változatát olvashatják. Befejezésül egy részletet közlök Ivás úr egyik sorstársának kiegészítő, pontosító jellegű emlékiratából.

Szülőfalum, Marosmagyaró (Maros megye) határában 1944 őszén súlyos védelmi harcok folytak. Közvetlenül azután, hogy 1944. október 9-én a védők feladták a frontot, a támadó szovjet csapatok pedig eltávoztak nyugat felé, a faluba és környékére visszatértek az 1940 őszén kivonult (eltávozott) román karhatalmi és közigazgatási szervek. A hatalmat kisajátító regátiak mindazokat a magyar polgári férfiúkat összeszedték, akik magyar katonák voltak, de visszavonuláskor egységeiktől lemaradozva hazatértek családjaikhoz. Marosmagyaróról és a szomszéd faluból huszonegy személyt gyűjtöttek össze, köztük voltam én is.
Fegyveres kíséret mellett 1944. október 21-én társaimmal együtt a Brassóhoz közeli földvári fogolytáborba szállítottak. Ezt a létesítményt a román katonai hatóságok rendezték be. Itt tartottak fogva november végéig, amikor a már említett módszerrel megközelítőleg hétszáz magyar civilt (férfiakat) fogdostak ismét össze – főként a székelyek lakta területekről. 1944. november végén mindannyiukat bezsúfolták egy húsz vagonból álló szerelvénybe, ahonnan csak a focsani-i szovjet hadifogoly-gyűjtőtáborban terelték ki őket. Román kísérőink azzal az indoklással adtak át minket a tábor szovjet vezetőségének, hogy bujdosó partizán ellenállók vagyunk, és az erdőben sétáltunk be a csapdájukba.
Volt köztük egy idős székely bácsi, aki jól beszélt oroszul. Azt mondta egy alkalommal a tisztnek: ne higgye el, hogy mi partizánok vagyunk, hisz otthonainkból hurcoltak el bennünket. De az nem hitt az öregnek. Kijelentette, ők a románokkal szövetségesek, nekik adnak igazat. Így aztán ott maradtunk – fogságban. Megérkezésünk után pár napra háromezer, 16-60 év közötti magyar polgári férfit toloncoltak be közénk. Megtorlás és merénylet vádjával az oroszok őket Hajdúböszörményből, Hajdúnánásról, Nyíregyházáról és e városok környékéről hurcolták el. Végül összezártak az anyaországiakkal, fertőtlenítettek, megfürdettek, majd széles nyomtávú, 60 tonnás marhavagonokba löktek. Száz személy jutott egy vagonba. 1944. december 6-án mind a háromezerhétszázunkat a mai Moldova Köztársaságba (Besszarábia) továbbítottak, pontosabban a Dnyeszter folyó jobb partján lévő Tighina közelében sebtében felállított fogolytáborba. A tábort érkezésünk napján alakították ki.Az egy méter vastag falú, háromemeletes betonkolosszus, ahová elszállásoltak, egy régi vár területén feküdt; korábban erődítmény lehetett. Emberi szálláshelynek benne nyoma sem volt. Mivel mind a priccsnek (ágyakról ne is beszéljünk), mind a szalmának, gaznak vagy bármi másnak, amire rá lehetett volna feküdni, hűlt helyét találtuk, a nedves, csupasz betonpadlón nyúltunk végig. Lakóhelyiségeink körülményein szabadulásunkig nem javítottak.
Az ingatlanon nem volt sem ajtó, sem ablak, a fürdő és fertőtlenítő berendezés pedig csak díszként szolgált. Az ivóvizet ökrös szekerekkel, benzines hordókban hordták fel a Dnyeszterből. Noha hideg tél volt, a termek kifűtéséről senki se gondoskodott. Dolgoznunk nem kellett. A tisztálkodás, fertőtlenítés lehetőségének hiányában nagyon hamar elszaporodtak a tetvek, ami súlyosbította az állapotokat, hisz csípésük által rohamosan elterjedt a flekktífusznak nevezett fertőző betegség. Ehhez a ragályhoz egyre több pusztító kór társult, például a vérhas, a vese- és tüdőgyulladás.
Mindezen életveszélyes, halált hozó betegségek ellen az illetékes szovjet szervek semmiféle gyógyszert vagy más védekezésre alkalmas anyagot nem biztosítottak, kivéve a megkésve beindított fürdőt és fertőtlenítőt. Az embertelen bánásmód következtében a foglyok többsége megbetegedett. Eleinte naponta csupán 20-30, később azonban már 50-60 személy hunyt el. Ebből kifolyólag a továbbiakban problémát okozott a nagy számú halott eltemetése is. Kezdetben a tábor mellett elterülő mezőn jeltelen tömegsírokba földelték el a hullákat. Később, amikor az elhaltak száma megkétszereződött s a humusz is megfagyott, sírásásra befogható, munkaképes, egészséges ember pedig alig akadt, a halottakat a háború után üresen maradt lövészárkokba temették.
Az élettelen testeket ceremónia nélkül hányták be a gödrökbe. Mivelhogy egy alkalommal engem is kirendeltek temetni, akaratomon kívül szemtanúja lettem annak, hova és miként kísérték el végső útjukra elhalálozott sorstársaimat. A temetés úgy történt, hogy a meztelen, csont-bőr hullát ráhelyeztük egy kavicshordó saroglyára, amit a hullaháztól ketten vittünk el a 300 méterre levő lövészárokig. Ott a holttestet óvatosan beleeresztettük a kiásott nyughelybe. Egy-egy gödörbe két-három hullát tettünk egymásra. De mivel a föld keményre volt fagyva, a sírt betakarni nem tudtuk, ezért tavaszig nyitva maradt.
Hogy a halottak betakarása miféle íratlan szabályok szerint történt, azt már nem tudom, ugyanis engem időközben munkaképesnek találtak, és 1945. május végén átirányítottak a kisinyovi fogolytáborba. Ennek kapcsán megjegyzem, hogy bár mint civil személyt deportáltak, a továbbiakban hadifogolyként kezeltek. Kisinyovban sem maradtam túlságosan sokáig, onnan is elszállítottak. Újabb és újabb fogolytáborok következtek. Negyvenhárom hónapi kényszermunka és fogság után 1948 áprilisának végén tértem haza a szüleimhez Marosmagyaróra. Az általam fentebb már körülírt brutális bánásmód és mostoha életfeltételek azt eredményezték, hogy öt hónap alatt a háromezerhétszáz fogolyból háromezer belerokkant a szenvedésekbe, a megpróbáltatások többnyire a magyarországiak erejét törték meg. Persze adatok hiányában az arányokat nehéz rekonstruálnom. A tighinai táborban, amit mi egyszerűen haláltábornak neveztünk, semmilyen nyilvántartást nem vezettek. Még azokról sem készült jegyzék, akik ott élték le utolsó napjaikat, és oda lettek eltemetve – jeltelen hantokba.
Most, hogy a temető rejtélyét feltártam, tudomására hozom az illetékes anyaországi szerveknek, hogy a leírtakért vállalom a felelősséget, és ha kell, állításaimat igazolni is tudom.
A leghitelesebb bizonyítéknak a következő epizódot tartom. A magyarói Szilágyi József 1992 szeptemberében leánytestvérével elutazott Tighinára, hogy megkeresse apja, néhai Szilágyi Miklós sírját, akit velem együtt hurcoltak el 1944 októberében; Józsefnek egy falubeli túlélő magyarázta el, merre menjen. Meg is találta a helyet, ám a hantot nem kereshette meg, mivel az ott állomásozó 14. orosz hadsereg egyik őrnagyi rangra emelt tisztje feltartóztatta, figyelmeztetvén: forduljon vissza, mert az katonai zóna, civileknek tilos belépniük arra a területre. József egy románul is tudó helyi lakos segítségével tájékoztatta az őrnagyot, honnan jött és miért. Erre a tiszt azt felelte, nincs tudomása arról, hogy azon a helyen valaha is fogolytábor működött volna. Arról sem tudtak, hogy az elpusztultak oda lettek eltemetve, erre utaló jeleket sosem láttak. Az egyenruhásnak azonban egy adott pillanatban megeredt a nyelve. Elmondta, azon a nyáron (1992 júliusában), amikor a Dnyeszteren túli orosz szeparatisták fegyveres konfliktust robbantottak ki, az ott állomásozó katonaság védelmi célból a folyó jobb partján lövészárkokat kezdett ásni. Munka közben nagy mennyiségű emberi csontra bukkantak. Nem tudván, hogy a maradványok honnan és hogyan kerültek oda, azokat onnan egy távolabbi helyre szállították, ahol a rakományt állítólag ismét elásták.Összevetve ezt az eseményt a saját tapasztalataimmal, fenntartom: a konfliktus idején előkerült csontok azonosak az eltemetett háromezer magyar mártír földi maradványaival, legalábbis annak egy részével. Meggyőződésem, hogy az illetékes szervek hitelt adnak a beszámolómnak, és a segítségünkkel – az enyémmel, valamint a Szilágyi Józsefével – sikerül majd behatárolniuk a fogolytábort, illetve a temetőt. Ahogy más, ehhez hasonló esetekben már eddig is eljártak, egy kis emléktábla leleplezése révén remélem, hamarosan kegyelettel fognak adózni a Szovjetunióban elpusztult háromezer magyar emlékének.

Részlet a debreceni Hadas Ferenc válaszleveléből
A szerző által említett Tighina (ismertebb orosz nevén Benderi) melletti fogolytáborba kerültem én is 17 éves öcsémmel együtt 1944. decemberében, mint Hajdúnánásról elhurcolt polgári személy. Testvérem itt halt meg végelgyengülésben, én pedig egy másik lágerből 1947 szeptemberében térhettem haza.
Hajdúnánásról mintegy négyszáz polgári személyt hurcoltak el 1944. november legelső napjaiban, közvetlenül a város szovjet bevétele után. Ők mindannyian a benderi lágerben kötöttek ki, ám csak 19-en éltük túl a megpróbáltatást. Az ott történteket a Hol sírjaik domborulnak... Egy túlélő emlékezései a hajdúnánási elhurcoltakról című könyvemben dolgoztam fel.
Ivás István beszámolójáról csak azt mondhatom: megfelel a valóságnak, a fogolytábort én is „haláltábornak” neveztem könyvecskémben. Kisebb pontatlanságok persze előfordulnak írásában. Ilyen például az, hogy Hajdúböszörményből legfeljebb néhány személyt hurcolhattak el, mert ott nem volt tömeges összeszedés. Jelezném: a lágert nem a „várban”, hanem a Dnyeszter besszarábiai partján, a román időkben létesült határ menti kaszárnyában alakították ki (a front ide-oda mozgását hűen tanúsították az „eltévedt” golyók lenyomatai a falakon, valamint a lövészárkok maradványai). Az ivóvizet a Dnyeszterből nem ökrökkel vontatták fel, hanem a foglyok húzták lajtokban, a halottakat pedig bombatölcsérekbe is temették. Kimaradt írásából, hogy Benderibe a Focşani-i elosztótáborból szállítottak bennünket.
Azt, hogy a háromezer elpusztultat hová temették, nemcsak én, de még az a társam is tudja, akinek a láger műhelyében kellett dolgoznia.

(A felhasznált képek illusztrációk.)

10 megjegyzés:

s@só írta...

"Az ég adjon nemzetünknek érzéket és módot arra, hogy mindenfelé jeltelenül feledve porló hőseinek, szabadsága vértanuinak emlékoszlopot emelhessen." (Orbán Balázs)

Farkas- Agmand írta...

Egy romániai, (szerintem moldvai) fogolytáborról nagyapám is mesélt még gyermekkoromban. A beszámolója szörnyű képet festett az ottani állapotokról. Sajnos nagyapám azóta meghalt, s én nem emlékszem pontosan a helynevekre, inkább későbbi olvasmányaim alapján tudom őket beazonosítani.

sat. írta...

óvni köll az emlékeket, de azt is főkint az utánunk jövők érdekibe', őket kén' hittel a jövőbe vállalni s nevelni, másoknak is legalább úgy akarcsak serviens testvérem s hun nővérem.
minden jóut, szép álmokat kívánva
stb.

Gurzó K. Enikő írta...

Gondoltam, talán akad vakaki, aki többet tud erről az esetről.

sat. írta...

akad, de nem itt, hanem egy más, igazabb, valósb világba' vár ránk, hogy eldadogja a szörnyűségeket

sat. írta...

járni köll a vidéket /de a városi dzsungelt is lehet) +keresni az öregeket. úgy örülnek nekünk.
tán mi is segíthetünk nekik.

igyekeztem válaszolni a ?edre a cserpek utó béjegyzésinek utó +jegyzésibe'.
nekem is vón 1 ?em: hogy tudtal béjelentkezni az ótónómiás jegyzetelőmbe olvasónak?

Gurzó K. Enikő írta...

Feltörtem a kódot!!!

sat. írta...

gratula s kösz, most má' én es sokkal okosb löttem a nyomodba lihegve

Gurzó K. Enikő írta...

Látod!
Tán olvasója akarsz lenni a másik énednek?

sat. írta...

tán nem ártna nekije vagy nekem a se jobban, mintha nem vagyok a, hanem csak Rád hagyatkozom.
vagy szerinted igen?
annyi hibát cs'álok úgyis minden hun, hogy egy másik én legyen a talpán, ki azt mind kijavint6ná, ha értelme lenne. mer az egyikünknek sincs.
hogy fé'reértés ne essék!: magaimra gondoltam, nem Rád.