„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. február 13., péntek

Macskazene

Virtuális szerelmeimnek Bálint-napra


Lenn álltak mindannyian az utcasarkon, a hold fényesen és magasan tombolt. Traccsoltak. A nő karonfogta szomszédasszonyát, a szomszédasszony a szomszédbácsit, a szomszédbácsi a kurta farkú kiskutyáját istápolta, a kurta farkú kiskutya zöld szemű macskabarátnéja vörös szőrét nyaldosta, a zöld szemű macska pedig a blokk alagsorában fészket bérlő szürke egérfiókával kacérkodott.
Alanyainknak volt egy közös vonásuk: az unalom. A nő azért hagyott ott csapot és papot, mert kipurcant a hajszálvékony plazmája, a szomszédasszony viszont azért, mert irtóra tetszett neki a szomszédbácsi, aki olyan szép és hatalmas rozsdabarna autóval tért haza a minap, hogy a meglepetéstől még a felesége is ágynak esett; rá egy órára elvitték a fehérköpenyes, karszalagos, bóbitás orvoskisasszonyok. A mentőkocsi szirénájának hangja ráadásul rettenetesen megviselte a kutyát; az állat azonnal tüzelni kezdett, mire a macskát utolérték a párzási hőhullámok. Ezt abból tudom, hogy a négylábú hátborzongató nyávogásba kezdett, a zajra pedig az egérke is magához tért, és azon nyomban kiszaladt megnézni, mi okozza a rijacst.
Egyébként a rágcsáló is égbekiáltó felfordulást hagyott az odújában, ezért úgy vélem, mindenkinek jobb, ha meg sem próbálom körülírni lakhatási feltételeit. Különben is, csak egyetlen egyszer kukkintottam bele a lyukába, akkor, amikor a házmester kiverte a cirkuszt, és rámparancsolt, füstöljem onnan ki azt a büdös dögöt. Én persze mindig is nagy tisztelője voltam az adminisztrátornak, ezért összeszedtem minden bátorságomat, és eleget tettem a tekintélyelvű családapa kívánságának. Dögre azonban nem leltem, hiába meresztettem a szememet, és görnyedeztem, hajlongtam, szagolgattam jobbra-balra több órán át a lépcsőfeljáró melletti pocsolyában; mert bár tél volt, szakadt az eső. Végül az őrület elől a jajveszékelésbe menekült cica sietett a segítségemre, így egész életemben hálával tartozom ennek a derék macseknek.
Horogra került! – újságoltam el aztán vigyorogva teljesítményemet a gondnoknak; a férfi megköszönte, majd a közköltségek kiszámításánál „figyelembe vette” a munkálatok okozta kiadásaimat. Eme nagylelkűségének tudhattam be, hogy még abban a hónapban a szokásos 1,5 millió lejnél nagyobb összeget kellett lepengetnem rovartalanítás és fertőtlenítés címén. Kissé furcsállottam a kitételt, de nem volt mit tennem, örültem, hogy legalább az első megbízatásomkor nem vallottam szégyent. Azóta még a panel előtti parkszerűségbe sem járok le fura fazonokon kacarászni, s elkerülöm azt a tenyérnyi betonszőnyeget, amelyen a gyárból hazatérő illuminált munkások átkozódásokkal, pofozkodásokkal fűszerezett éjszakai sakkbajnokságokat rendeznek.
A már említett házmester ugyanis rüheli az efféle összejöveteleket, ő a jóerkölcsök embere, őre, csősze. Részben eme példás hozzáállásának köszönhető, hogy a stáb, azaz a pongyolás nő, a festett-szőke szomszédasszony, a divatos szomszédbácsi, a felhevült eb, a szerelmes cirmos és a megkörnyékezett egérke a mocsár színű szemeteskukákról felismerhető ártatlan útkereszteződésben fújja ki esténként aznapi fáradalmait. S szűz levegőt habzsolva – mesélget, mesélget, mesélget…



MINDEN JOG FENNTARTVA.

4 megjegyzés:

sat. írta...

ez az álmaimba visszajáró rém oly valós-e vaj', mint éne?

Gurzó K. Enikő írta...

Tessék?

sat. írta...

csak azt kérdém: létező-é a képen ábrázolt szörnyecske?
netán vmi kimosott macska?
én ugyanis álmodgatok vele,
oszt má' mint abba' a zen-buddhista példázatba' a bölcs pille, ill. lepe tanítómestör, én se t'om, mikor vagyok ébren.

Gurzó K. Enikő írta...

Jajj, jajj, ahelyett, hogy egy szép nőről (nőn? nővel?) álmodnál te is.
De lehet, sejtesz valamit: ez egy ex-rosszkandúr (esetleg: rossz ex-kandúr) fejmosás után. Több példányban is létezik.
Úgyhogy: vigyázz, mit csinálsz!