„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. október 22., csütörtök

Nagyváradi borkóstolók – 1953-1956 (+ videó)

Beszélgetés Wallner Andrással

Budapest, 1956

„Az igazság az, hogy Nagyváradon már 1953-ban tartottak olyan államellenes összejöveteleket, amelyek célja részben egybeesett 1956 eszmeiségével” – emlékezett Wallner András, azon váradiak egyike, akik nemcsak hogy részt vettek az ötvenhárom év előtti, Erdély és Magyarország újbóli egyesítését fontolgató kommunista-ellenes szervezkedésben, de a hatóságok megtorlásának is szenvedő tanúi voltak. A nyugdíjas mérnökkel várad-velencei lakásán beszélgettem, arra kérve, idézze fel a történteket.


Borkóstolók, pohárnokok
– A nagyváradi 1956-ról, a Szabadságra Vágyó Ifjakról és a többi rendszer-ellenes ifjúsági csoportosulásról immár dokumentumfilm is készült. A kezdeteket, a kezdeményezők kilétét azonban továbbra is homály fedi.
– Valóban kevés szó esett mindeddig arról, hogy Szoboszlay Aladár, az akkoriban Aradon szolgáló római katolikus pap kezdeményezésére már 1953-ban tartottak titkos találkozókat, úgynevezett borkóstolókat a nagyváradi Tomori-villában, túl a tüdőszanatóriumon. Szoboszlaynak szinte mindenik erdélyi városban megvoltak az emberei, de még Bukarestben is. Igazából bármely pillanatban egy egész ország vezetéséhez szükséges vezérkart fel tudott volna állítani. Váradon havonta tartottak ilyen összejöveteleket, még a mi házunkban is, egészen 1956-ig. Bennünket, gyermekeket azért vittek magukkal a szülők, hogy még a látszatát is elkerüljék annak: összeesküvés készül. A társaságban mi voltunk a pohárnokok, de ettől függetlenül a menetrendszerűen ismétlődő esemény valamennyi mozzanatával tisztában voltunk. Édesapámon, Wallner Lászlón kívül a csoportnak tagja volt még Tomori Pál, Suhajda Antal, Huszár Gyula, Grifaton Antal, Ágoston Gusztáv, Mertz Zsigmond, Mózes Pál (aki 1956 októberének végén eltűnt, állítólag lelőtték az országhatáron) és mások, többnyire pedagógusok, ügyvédek. A felsoroltak közül egyedül Ágoston tanár urat ítélték el, mert ’56 novemberében, amikor már vesztésre állt a szabadságharc, az egyik órán diákjait felállította, hogy egyperces néma csenddel adózzanak az áldozatok emlékének. A találkákon időnként egy szekus tiszt is megjelent, Balajti Mihály, Suhajda veje. Balajtitól később megszabadult a Securitate.
– Miről beszélgettek a „borkóstolókon”?
– Arról, hogy miként lehetne Erdélyt elszakítani Romániától, azaz visszacsatolni Magyarországhoz. A váradiak végül bölcsen jártak el. Belátták ugyanis azt, hogy még nem érett meg az idő annak végrehajtására, amit az aradiak, illetve a temesváriak elindítottak. Köztudott, más városokban a hatalmon lévő erők kivégzésekkel bosszulták meg a szervezkedést, aminek amúgy nem volt etnikai alapja, hisz abban a korszakban még a románok is magyar állampolgárságra vágytak. Nagyvárad tehát kivételt jelentett a tekintetben, hogy kizárólag magyarok alkották a társaságot, hisz országos szinten rengeteg román kapcsolódott be a mozgalomba, még katonatisztek is.

Wallner András szerint 1956-ban több ifjúsági csoport tevékenykedett, mozgolódott Váradon, minden tag azonban csak két beszervezett embert ismert.

Két jel: a török mordály és a sofőr
– Ön fenntartja, hogy a társaság mindenik tagjának volt odahaza lőfegyvere. Mihez kellettek ezek?
– Az államrendszer megdöntéséhez fegyver nélkül nem lehetett nekikezdeni. Engemet 1956 októberének egyik délelőttjén az Ady Endre Gimnázium 9C osztályterméhez rendelt három adys diák: Tasi, Sárközi és Nagy István. Megkértek, szerezzek nekik fegyvert, mert el kell juttatniuk egy magyarországi személyt Marosvásárhelyre. Nagy és Sárközi gyermekkori barátaim voltak, tudták, hogy van otthon fegyverünk. A török mordályunknak ugyanis az egyik vitrinben volt a helye, így mindenki láthatta, aki meglátogatott. Bennünket 1957-ben tartóztattak le, háromszor egymás után. Amikor a Securitatén szembesítettek Tasival, olyan volt a feje, mint egy görögdinnye, a kézfeje pedig, akár egy fasírt. Én persze kinevettem, ő viszont egy szót sem szólt. Reám mutatva a vallatók azt kérdezték tőle: ő volt? Azt válaszolta, igen, erre kivezették. A tiszt ekkor kihúzta az asztalfiókot, majd a térdével rányomta az ujjaimra. Öt perc múlva az én kezem is úgy nézett ki, mint a Tasié. De nem vallottam, hiába vertek reggel, délben és este. Akkor jöttem rá, hogy nem babra megy a játék, amikor a szemembe mondták, mikor, hol és miért találkoztam Tasival. Időközben, amíg engemet bent tartottak, felforgatták a lakásunkat, könyveinket lapról lapra átnézték, majd az összes kötetet a szoba közepére dobták. Nyilván a fegyverek után kutattak, amelyeknek a rejtekhelyét nem tudták kiverni belőlem. „Mondd meg, hol a pisztoly!” – erőszakoskodtak folyton, mire én egyszer kiböktem: „Ahogy bemennek a házba, találnak az ebédlőben egy vitrines szekrényt, abban van a pisztoly. A török mordály így mentette meg a családomat. Ugyanazon nap éjjelén Tasi és Nagy a színház mellett beült egy taxiba. A borsi határátkelőhöz kívántak eljutni. A vasútállomás után azonban leütötték a sofőrt, kivették a kocsiból és megkötözték. Nyolcadikosok voltak akkor, autót vezetni nem tudtak, ráadásul a kocsi is elromlott, ezért gyalog kellett visszajönniük Váradra. Hogy az illető átjött-e Magyarországról Romániába, és eljutott-e aztán Vásárhelyre, a mai napig nem tudni. Miután viszont a kórházba került sofőr felépült, bejárta a váradi iskolákat, hogy beazonosítsa a két elkövetőt. Ennek alapján börtönözték be az ifjakat. 1963-ban Tasi hét és fél évet kapott.

A fegyvereket Wallnerék előbb a tető alá rejtették, majd bedobták a Sebes-Körösbe.

Budapest, 1956

Gyermekszemmel

– A bölcsen cselekvő felnőttek mégis miért használtak fel saját céljaik eléréséhez tizenéves gyermekeket?
– Jó kérdés... De megjegyezném, 1956 miatt Váradon ítélték el a legkevesebb fiatalt. Ez annak tulajdonítható, hogy a már említett felnőttek tudatában voltak annak, mennyire erős Romániában a Securitate, ezért úgy döntöttek, egyelőre nem lépnek. Ennek ellenére a társaság leleplezését követően tíz évre kitiltottak az ország összes iskolájából, édesapámat pedig megfosztották tanítói oklevelétől. Kijelentették: az a pedagógus, aki olyan gyermeket nevel, mint én, nem való arra, hogy másokat oktasson. Édesapámat egyébként ’57 után majdnem mindenik május elsején letartóztatták, én pedig kényszermunkahelyet kaptam büntetésül. A váradi téglagyárba küldtek, ahol negyvenegy évet húztam le: kezdetben napszámosként robotoltattak, később más beosztásban. Az volt a szerencsém, hogy dolgozott ott egy zsidó nemzetiségű káderes, aki pont abban az évben keresztelkedett meg, tért át a katolikus vallásra, s az apám volt a keresztapja. Amikor meghallotta a nevemet, megrémült. Igaz, hogy párttag volt, meg párttitkár, ám nem volt kommunista érzelmű. Neki köszönhetően egy év múlva bejutottam az irodába, majd beiratkozhattam és elvégezhettem a főiskolát. Annyira tartott hozzám, hogy még publikussá sem vált, miért vagyok én ott, és nem másutt. Nem löktek ki a színpadra, nem szégyenítettek meg, mint az adys diákokat a tanoda épületében.
Vagyis: nem jelenthetem ki, hogy beszerveztek a társaságba, sőt, a Wallner-Tomori-féle csoport nem értett egyet a fiatalok bevonásával. Az összejöveteleken csupán a javaslat szintjén hangzott el, mit kéne tenni, majd kész tények elé állítottak. Az viszont megfelel a valóságnak, hogy felkészítettek arra, miként járjunk el, ha letartóztatnak. Arra intettek, ne ejtsük ki egyikünk nevét se, végső esetben pedig olyan személyre hivatkozzunk, aki már elhunyt. A nyilatkozatokat úgy kellett volna kitöltenünk, hogy azt utóbb senki ne egészíthesse ki. Erre persze nem volt lehetőségünk, mert szabadon bocsátásunkkor csak alá kellett írnunk egy papírt, amit az orrunk alá nyomtak.

„1935-ben minden romániai tanítónak és tanárnak be kellett iratkoznia a tiszti „iskolába”. Ez tulajdonképpen egy hat hónapos tanfolyam volt. Édesapám a váradi, valamint a ploieşti-i kurzuson vett részt. A végzősök automatikusan alhadnagyi rangot kaptak, függetlenül attól, sikerült-e a vizsgájuk, avagy sem, a legjobb tanuló azonban kapitányként hagyta el a tanodát. Elsősorban azokat vitték el erre a képzésre, akiktől politikai megfontolásból a hatóságiak egy bizonyos időre meg akartak szabadulni. Aztán 1940-ben a magyar állam is igyekezett profitálni a felkészültségükből, hisz arra szólította fel őket, hogy vonuljanak be. Noha apámra ez a rendelkezés nem vonatkozott, mert négy gyermeket nevelt, mégis bevonult. Önszántából tette.”

A szálak a Rongyos Gárdához vezetnek
– Nyilván állandó megfigyelés alá helyezték, és még dossziét is kapott. De kellett-e jelentenie?
– Kellemetlen volt, hogy egy évig hetente kellett jelentkeznem a Securitatén, aztán már csak havonta. Délután háromra behívtak, este 11 órakor pedig egy pofon kíséretében kiengedtek, mégpedig anélkül, hogy bármit is kérdeztek volna. Nagy ritkán érdeklődtek csak afelől, ki miről cseveg a gyárban. A vallatók és a verőlegények mindig mások voltak, ismeretlenek. Első kihallgatásom után a szüleim egy szót sem szóltak nekem arról, mi történt odahaza, de kérdéseket sem tettek fel. Bíztak is bennem, meg nem is, nem tudták, beszéltem-e, avagy sem. Természetesen nem árultam el semmit, különben mindannyiunkat elvittek volna. Öt fegyverünk volt.
– Honnan származtak ezek?
– Apám katonatiszt volt. A Siguranţa már 1933-ban lecsukatta, mert tagja volt a magyar pártnak meg a Rongyos Gárdának. 1933-1940. között folytatódott a nyomás: a május 10-ét mindig rács mögött töltötte. 1948-ban alighogy hazatért a szovjet fogságból, már vitték is el a belügyisek. Ebből fakadóan eleve kommunista-ellenesnek neveltek, ráadásul 1953-ban találtam a Körös-parton egy golyóstollat, amely felrobbant a kezemben, levitte néhány ujjamat és kivitte az egyik szememet. Az akkori rendőrök szerint az írószereket az ellenségként kezelt Tito „dobta át” Romániába.
Az 1933-as esztendőt valójában azért hoztam szóba, mert a felnőttek váradi társaságának zöme tagja volt a Rongyos Gárdának, amely már ‘33-ban Románia ellen szervezkedett. A május 10-ei letartóztatásokkal a román illetékesek a királyellenes lázadás kirobbanásának akarták elejét venni.
– Tehát Ön az édesapja múltja okán is rendkívül veszélyes elemnek számított.
– Állandóan figyeltek. Arról a kollégámról is kiderült, hogy szekus tiszt volt, akiben a legjobban megbíztam. Ezt az embert ma is látni az utcán, de nem árulom el a nevét, mert annyira rendes volt velünk, hogy a téglagyárból senkit sem vittek el. Pedig számos politikai fogoly, mellőzött görög katolikus püspök, vagy a kommunisták által eltávolított kormány-funkcionárius – egyebek mellett Ion Antonescu miniszterelnök személyi titkára – dolgozott ott. Kimondottan rossz helynek számított, a munkások 80 százaléka analfabéta, semmittevő volt. Létszámunkat a munkára kötelezett közbűnözők növelték.

Váradi ’56
– Ha helyesen ítéltem meg a felvázoltakat, Ön azon gyanúmat igazolta, hogy a váradi ‘56 nem merült ki a Szabadságra Vágyó Ifjak erőtlen fellépésében, amiként azt sokan eddig beállították és bizonygatták.
– Meglátása helyes, mivel nem igaz, hogy Váradon nem történt semmi érdemleges ‘56-ban. Mózes Pál például egyértelműen ‘56 áldozata. Tudomásom szerint azonban már ‘53-ban is sokakat bebörtönöztek. A tét mindig kettős volt: egyfelől Erdély visszavétele, másfelől a kommunista rendszer megdöntése. Sajnos azok, akik mesélhetnének, hiteles információkkal szolgálhatnának, már nem élnek, az élőknek pedig már arról sincs fogalmuk, kik szervezkedtek ‘53-tól ‘56-ig, nemhogy arról, mi volt, mit akart a Rongyos Gárda. Az is biztos, hogy az államellenes mozgolódásokról senki sem mert beszélni. Abban az időben közszájon forgott a korra nagyon jellemző mondás, miszerint ha két ember összetalálkozik az utcán, egyikük biztosan besúgó. Annyira kellett mindenkinek vigyáznia magára, hogy a munkatársak még egymással sem mertek társalogni.
Vagy tán csak mi, megfélemlítettek, fizikailag-szellemileg megnyomorítottak hittük, hogy az elvtársak minden léptünket figyelik?...


***

AR összeállítása

15 megjegyzés:

Tara írta...

Kedves Enikő!


Blogom elérhetősége ezentúl:
http://hegyek-lanya.blogspot.com/

Napsütéses hétvégét!

Tara - Ildikó

Gurzó K. Enikő írta...

Köszönöm, megyek.

Spectator írta...

Kiegészítés lenne az íráshoz, ami különben nagyon elnyerte tetszésemet.
A rövidesen megjelenő "ÉRBOGYOSZLÓ - egy falu az Ér mentén" című könyvünkben írja az egyik szerzőtárs Török Sára a nagyváradi gyalázatos dolgok kapcsán, hogy Érbogyoszlóról is volt egy ifjú gimnazista, Bartos János, aki akkor 1956-ban a 4-es számú Középiskola diákja volt (ma M. Eminescu Líceum). Ő és társai megalakították 1956 októberében a a Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetét. Valamennyien, 30-40-en voltak, diákok, s a szabadságvágy vezérelte őket. Bartos János ezért ugyancsak megbűnhődött. Mivel kiskorúak voltak, ezért kivárták letartoztatásukkal a nagykorosodást, így csak 1960-ban tartoztatták le, s 11 hónapot töltött el a nagyváradi szekurítáté kinzóbörtöneiben, nem hagyták aludni, éjszakai kihalgatások, stb. Tettéért Bartos Jánost 15 évi kényszermunkára ítélték, de 1964-ben közkegyelemmel szabadult, ám megbélyegzett lett. A rendszerváltás után a román kormány 214/1999-es törvényerejű rendelete alapján " az antikommunista ellenállási küzdelem harcosa" elismerést kapta.
Azt hiszem ez még hozzátartozik az eseményekhez. Bővebben majd a könyvben lehet olvasni, amely remélhetőleg karácsonyra kijön a nyomdából.

Gurzó K. Enikő írta...

Köszönjük az infót. De mi pl. hol vásárolhatjuk meg e könyvet?
A Szabadságra Vágyó Ifjakról egyébként április elsején már feltöltöttem volt egy interjút, amely itt olvasható: http://gurzoklaraeniko.blogspot.com/2009/04/otvenhatnak-nem-szabad-megismetlodnie.html

Spectator írta...

A könyv még/már a nyomdában van, az anyagi oldallal vannak még gondjaim. Amikor megjelenik közhírré tesszük a pontos elérhetőséget. Egyelőre csak ennyit tudok mondani, hiszen már többen érdeklődnek a könyv iránt.

Spectator írta...

Az 56-os blogot megnézem. Köszönöm a figyelemfelhívást. Én ugyanis Nagykároly vidékéről szeretnék e témában írni.
Közben megkeresett Kolozsvárról Domokos Miklós, aki jó ismerőse volt Bartos Jánosnak.Ha érdekli Enikő kedves az írás a blogomra felteszem (A napok tükre) a Bartos feleségével készített interjút.
Domokosnak Kolozsvárra már elküldtem.

Alternative Revelation írta...

Készítettem egy videót.
Az írásod szerintem, mint mindig, most is jó! Köszönöm.
Üdv

Gurzó K. Enikő írta...

Mindenkinek mindent (a látogatást, a videót, az érdeklődést) köszönök.

Do-Mi írta...

Erdélyben nem volt "Rongyos Gárda".
Erdélyi Magyar Önvédelmi Szervezkedés névvel vonult be a történelembe. Sas Kálmán :
"Szegény Erdélyország"
Megismerhető Tófalvi Zoltán:
Erdély Mártirjai.II.Mentor Kiadó Marosvásárhely,2007 115.o.

Szoboszlai Aladár életútja , "hiteles története", 774 oldalon feldolgozva : Tófalvi Zoltán
Erdély Mártirjai I. Mentor Kiadó Marosvásárhely,2007.

Gurzó K. Enikő írta...

Mindenki másképp tudja. Én inkább a szemtanúknak hiszek, persze fenntartásokkal (több szem többet lát alapon), kevésbé a néma dokumentumoknak, és a történelmet részesítem előnyben az írott, költött históriával szemben.

Do-Mi írta...

Kordokumentum :
1."A Sziguránca jegyzőkönyvei" (gondolom ez nem költött história!)
2.Sas Kálmán "Szegény Erdélyország"
(Tessék már belenézni!)
A Rongyos Gárda nem csak Sopronban , hanem Szlovákiában is aktivált (ahol csúnyán "megpocsékolták" őket,sajnos!!) de Erdélyben NEM.
Elnézést :
Én technokrata vagyok nem hivő!
Tisztelettel

Gurzó K. Enikő írta...

Besúgó?

Do-Mi írta...

Természetesen !
Alezredesi rangom van a SRI-nél !
Nemtutta ?
Mostmár megtutta !
Ha csak ennyire futtya !

Hosszú életet kivánok Önnek !
Mert mikor az Úr elé kerül,ezért kapni fog a pofácskájára Tőle...

Gurzó K. Enikő írta...

Hm. Ő is olvassa a blogomat?

sat. írta...

ho'tbiztos
főkint azokét, akik nem hisznek benne + csúfolódnak veli
még mindig nem félsz, Enikő?
még nem késő

vö.: http://sztandit.blogspot.com/2009/10/moriturorum-temporae-finales.html