„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. november 12., péntek

Japán virágkultúra


Az Ikebana, más néven Kado, mára már az egész világon ismert. Az a tisztelet, tekintély és spirituális légkör viszont, amely Japánban övezi, nehezen érthető az európai ember számára. Az alábbiakban a távol-keleti virágrendezés történelmi, vallási hátterébe nyújtok betekintést.



Gyökerek

Japán éghajlata, őshonos növényzete mind az európaitól, mind az ázsiaitól különbözik. A szigetországban fenyőerdők és lombhullató fák keverednek bambusz ligetekkel és szubtrópusi örökzöldekkel (fényes levelű fákkal, cserjékkel). A vulkanikus szigetek földrajzi adottságai, a jól elkülönülő évszakok és a bőséges csapadék sokszínű tájat hoztak létre.

A hónapról hónapra folyamatosan változó természet iránti csodálat sokféleképpen jelenik meg a japán kultúrában. Az első ismert versgyűjtemény, a Mannyoshu (Kr. u. 759) például természeti képek segítségével fejez ki emberi érzéseket.

Az említett különleges adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában keresendők. Az őshonos animisztikus politeizmus, a shinto, a természet egyes elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Ennek megfelelően szent helynek – Yorishirónak – tekintették a hatalmas, öreg fákat, hegycsúcsokat, mivel úgy vélték, bennük/rajtuk laknak a felsőbbrendű lények. Bizonyos rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal.

A 6. században szertartásaival és művészetével párhuzamosan a buddhizmus is meghonosodott Japánban. Ezzel egyidőben jutottak szerephez a virágok a ceremóniákban. A hagyományokhoz alkalmazkodva kezdetben lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, a „dekorációt” később jelképes értékű növényekkel egészítették ki. Ez a Tatebana (álló virágok), a mai Ikebana őse, amelynek szigorú szabályok szerint felépített kompozíciója a szentnek tekintett Meru-hegy hét aspektusát jeleníti meg.

A kertművészet és a virágrendezés a 10. században jött divatba a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból, a Párnakönyvből, illetve a Gendzsi Regényéből tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. Aztán egy 13. századi beltéri építészeti innováció végleges otthont teremtett a virágoknak. A mai japán faépítészet alapja, a Shoin-zukuri stílus ugyanis létrehozta a tokonomát, amit alkóvnak szoktak fordítani, noha a szó nem fejezi ki a találmány lényegét. A tokonoma egy olyan, megközelítőleg 1,8 x 0.9 méteres emelt szintű fapadlójú beugrás, amelynek hátsó falán képtekercs lóg, előtte pedig értékes tárgyak sorakoznak. A virágkompozíciót általában a padlóra vagy az oldaloszlopra helyezik, azért, mert a japánok a földön, párnákon szoktak ülni vagy térdelni. A tokonoma tehát egy szent mikrokozmosz a szobában.


A japán barokk

Azt követően, hogy a Tatebana és a Rikka-kompozíciók egyre díszesebbek lettek, de ugyanakkor túlszabályozottakká, merevvé, s technikailag nehezen megvalósíthatókká váltak, kialakult a virágkötő mesterek csoportja. Közülük Ikenobo Senko (1573-1600), a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első Ikenobo virágrendező iskolát. Stílusát a szimmetria és a trianguláris szerkesztés jellemezte. Kompozícióinak központjában az ég vonala található, amit ő Shinnek nevezett. Az embert szimbolizáló Soe-vonal ettől kissé balra helyezkedik el, és a Shin magasságának kétharmadáig ér. A legalacsonyabb a föld vonala, a Hikae, amely előre dől. Ikebono színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat alkalmazott – krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy épp ebben a barokkos korszakban született meg a korábbitól merőben eltérő, minimalista Sukiya stílus is, amely összefonódott a teázás ceremóniájával, illetve a zen-buddhizmus egyszerű, igénytelen szellemével. Ennek az irányzatnak a kiotói Katsura Rikyu palota a legismertebb építészeti emléke.

A Sukiya típusú teaház esztétikája egyébként máig átszövi a japán kultúrát – a monokróm túsfestményeket éppúgy, mint a színkoordinációt és a kerttervezést. A belőle kifejlődő új virágrendezési stílus, a Nagaire, könnyed, informális, kötetlen, és a Tatehana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Apró növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ természetesnek ható gondtalansággal. A virágrendező iskolák mindenike ennek a két, egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

 
Nyugatosodás?

A Meidzsi dinasztia 1868. évi reformja az ország két évszázados bezárkózásának a végét jelentette, s a nyugati kultúra gyors elterjedésével járt együtt. Új esztétikai elvek, kifejezési formák, virágok, vázák jelentek meg. Mivel ezeket a kísérleteket a puristák (tradicionalisták) nem tekintik valódi Ikebanának, a kötetlen stílust Zen'ei Ikebanának, azaz avant-garde virágnak nevezték el.

Teshigahara Sofu, a Párizst és Amerikát megjárt művész 25 éves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint csak formai változások következhetnek be, az útmutató elvek ugyanis állandóak, így bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet Ikebanát.

A nagy nyitás ellenére a japán virágkompozíciók már első pillantásra különböznek a nyugatiaktól. Ez érthető is, hisz az Ikebana művelői ecsetvonásszerű vonalakkal, üres terekkel és dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával dolgoznak. Színeik visszafogottak, a növényeket óriási fantáziával kezelik és kevés anyaggal érnek el erős hatást. Az alkotásnak szerves egységet kell alkotnia a vázával, illetve a környező térrel. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használnak, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utalva a növények, a létezés múlékonyságára.


Hasznos tananyag

A korabeli művészeti mozgalmak hatása tagadhatatlan a háború utáni Ikebanára. A nagyméretű szabadtéri alkotások és az élettelen anyagok egyre erősödő használata sokszor elmosta a határvonalat az Ikebana és a plasztikus művészetek között. Ma a Sogetsu mellett az Ikenobo, a Koryu, az Enshuryu és az Ohara a legrangosabb iskola, az intézetek igazgatói pedig jól ismert, befolyásos szereplői a kulturális életnek. Tárlatokat rendeznek, színpadi és televíziós demonstrációkat vállalnak, művészekkel, építészekkel közös akciókat, előadásokat bonyolítanak le.

A modern Ikebana természetesen hatalmas üzlet is. A 18. sz. közepe óta a virágkötészet szabályainak elsajátítása elengedhetetlen része a magára valamit is adó családokból származó leányok nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összeget tanulásra, kiállításokon való részvételre, oklevelek megszerzésére. Ráadásul az iskolák szigorú hierarchiája oda vezetett, hogy a virágrendészetben való jártasságot igazoló diploma kibocsátása a tanodák számára presztizskérdéssé vált. Ez a gyakorlat az oktatás színvonalának a romlásához vezetett. Tény viszont, hogy az Ikebana továbbra is meghatározó módon alakítja a japánok ízlését, fejleszti kreativitásukat.

15 megjegyzés:

kb írta...

Ez nagyon szép...

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ilyen is tudok lenni (v. ilyen vagyok valójában?), bármennyire is hihetetlen...

Névtelenül Névtelen írta...

Igen, ezt tényleg jó volna megtudni!(Hogy milyen vagy?)
Bármennyire is nehéz(lenne)elhinni!

Hunfalvy Délibáb:* írta...

A megjegyzés kb.-nek szólt.
Egyébként pedig: rajtam kívül igazából senki sem kíváncsi arra, milyen is vagyok én valójában. Mert ha az lenne, már kiderítette, megtudta volna.

Névtelen írta...

És íme, egy ékes bizonyíték arra, hogy mennyire tévedhetsz, és hogy mennyire tévedhet más is!
Mert VAN másvalaki is, aki nem kíváncsi, hanem igazán szeretné tudni, hogy milyen is vagy valójában?

alburnus írta...

Hogy az ikebana analógiánál maradjunk; mi a több szálból összerakott virágcsokrot tartjuk szépnek és teletömjük a vázánkat virággal. A keletiek egyetlen szál virágot és pár szál kórót vagy ágacskát is el tudnak rendezni úgy, hogy azt szépnek lássuk. Másként látják ők a világot és másként mi. Kiskegyed személyiségét is ahány ember annyiképpen látja, hiszen abból mindig más-más oldalt mutat. Mindig azt, amit önmagában megtalál és felmutatni érdemesnek tart (mert azért nagyon sérülékeny és ezt szeretné leplezni).
Én igencsak szeretem a mezei vadvirágból szedett csokrot. Az tudja olyan, hogy a szedés közben már hervadni kezd, de nem szabad eldobni, mert ha otthon vázába, vízbe teszik feléled és napokig virít.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Az én szerény véleményem szerint a virágokat meg kéne hagynunk a természetes élőhelyükön. A mezőn - például.

alburnus írta...

Ez ellentmond az ember szép iránti igényének. No meg aztán alig van már természetes élőhely. Az ember, ha nem virágot szed, mással is gyönyörűséget szerezhet környezetének.
Bizyosan emlékszik erre a versre:

Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Felismertem, hogy Áprilytól való, de nem emlékeztem rá.

Hunfalvy Délibáb:* írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
alburnus írta...

Mire ez a nagy szerénység. Miért nem mondja el, hogy a doktori disszertációját a szuaheli nyelv magyar jövevényszavaiból írta????

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Ha ezzel dicsekednék, nem mennék sokra a pasinál (aki végre, sok-sok idő után meg akar ismerni). Most rontsam el az esélyeimet?

Névtelen írta...

A szerény bemutatkozással rontotta el az esélyeit.
Egy ilyen sokoldalúan fejlett nő hogyan tudná lekötni magát a szürke hétköznapokban egy pasi mellett/miatt?
Az Afrikai utazás se fér össze a háziasszony szerepével.
Ami megnyugtató lehet,az a modern világ vívmánya:a Gyermek vállaláshoz már nem szükséges a férfi.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

A pasira szükség van. Nélküle semmi sem működik. Egy sokoldalúan fejlett nő élete pl. nagyon sokba kerül.
Afrikában pedig főzni, mosni stb. lehet az éhező gyermekekre. Munkát adni a munkanélküli - s úgyszintén - gyermekeknek.
Jó s szép esélyek, nem, kedves névtelenem?

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Elfelejtettem hozzátenni, hogy ez nem én voltam.