Mérték

- Hogy vagy egyébként?

- Remekül. Összejöttem egy öreg, dörzsölt pénzvadásszal, két bankot és három postát kirabolt már. Miközben iszogattuk a cukrozott csempészpálinkát, elmagyarázott néhány hasznos trükköt. Legközelebb nekem is sikerülni fog. Nem tartanál velem?

- Nem - mondtam. Verseket szeretnék írni, de az sem megy.

- Nem érdemes verseket írni. A komoly emberek nem olvassák a verseket.

- De én nem tudnék bankot rabolni.

- Két éved van rá, hogy megfontold. Addig húzódj meg csöndesen az aktáid között. Ha ez sem fog menni, csak akkor írjál verseket.

Miután elköszönt, arra gondoltam, hogy tényleg be kéne szereznem valakitől rendes pálinkát.

Másnap bementem a legközelebbi kocsmába, ahol jeleztem a pincérnek, hogy van pénzem, vennék tőle jófajta pálinkát. Udvariasan bólinott, és már hozta is.

Ezúttal azonban óvatosabban bántam az itallal. Csak módjával kóstolgattam, nem akartam fejbe csapni magam, nem akartam álmatlanul végigszenvedni az éjszakát.

És álmodtam is minden éjszaka, a pálinka a lidérceket is megmozgatta, nappal pedig ismét szorgalmasabban dolgozhattam.

Most már biztos, hogy megveszem

- Van már jegyünk - szóltak hozzánk a fiúk.

- Mikor indul a buszotok? - kérdeztem.

- Két perc múlva.

- Veletek megyünk - jelentette ki Julis, anélkül, hogy megkérdezett volna engem is.

Ìgy hát felszálltunk mi is a helyközi járatra, leültünk a két legény mögé, akik mindenféle szellemességet suttogtak a fülünkbe, amin mi jókat nevettünk. Közben elindult a jármű, zötyögött és melegített, a srácok lassan abbahagyták az udvarlást, mi pedig elaludtunk. 

Akkor ébredtünk csak fel, amikor a busz megállt a falusi piactér szomszédságában. A téren nem járt senki, kezdett alkonyadni, s néhány fokkal lehűlt a levegő. Az árusok is nyilván régen elkotródtak a környékről, viszont elég sok lezárt kerékpár volt ott egymás mellé állítva. A két fiú leszállt az autóbuszról, leszálltunk mi is. A fiúk kiválasztottak maguknak egy-egy kerékpárt, kinyitották a zárakat, felpattantak az ülésre és elkarikáztak. Kacagtak és a nyeregből integettek nekünk.

Tátott szájjal néztünk utánuk, amíg bánatosan meg nem jegyeztem:

- Ebben a faluban, úgy látszik, az a szokás, hogy akinek dolga van a városban, elbiciklizik a piactérre, itthagyja a gépét, és amikor dolga végeztével visszatér, ismét bringára pattan és hazakarikázik.

- Nagyon jó szokás - jegyezte meg Julis. 

- Mit gondolsz, visszajönnek a fiúk? - kérdeztem.

- Meg fogják bánni, ha nem jönnek vissza - nyugtázta Julis.

- Nem hiszem, hogy visszajönnek - állapítottam meg csüggedten, de szent meggyőződéssel.

- Egész életükben bánni fogják. Van itt kocsma a közelben? 

Hatósági nyaralás

Nagyon rossz szájízzel keltem fel, miután Vega elcsúszott a szappanon a fürdőben. 

Azóta nem beszélünk.

Vegát ugyanis beutalták a kórházba nyak-, csigolya-, orr- és combtöréssel, a dokik két és fél hónapot adtak neki.

Az ötödiken kapott szobát, ami azt jelenti, hogy (miután közbenjártam érdekében a miniszternél) a nyolcadikra kell felvinnem neki naponta a kaját, mivel időközben megjelent valaki a Balettintézetből (számunkra nem sok jót sejtető) orvosi látleletekkel a füle mögött, és mivel az alsóbb termek már mind foglaltak voltak az éppen nyári szabadságukat töltő municipalitások névjegykártyái által, a táncos jelének** már csak a szintén előkelőnek számító ötödiken jutott hely, pont abban a szobában és ágyban, amelybe Vegát küldték, mielőtt még tudták volna, hogy onnan is kénytelenek lesznek őt elköltöztetni.

Elég sivár egyébként a látvány, mert a nyolcadikig tulajdonképpen csak a szúnyogok, molyok és legyek hada tanyázik a kórházépületben, éjjel pedig - gondolom -, a szellemek*. Ők viszont nem csupán papíron élvezik a savanyú leves szagával elegyedő fertőtlenített vécé illatát.

*Hiteles tájékoztatást erről nem nyújthatok, hisz nem szoktam éjjel kórházba járni, félek. Kész szerencse, hogy Vega sem éjjel szokott ebédelni.

**Ha jól emlékszem, a táncos jele egy mogyorót ropogtató mókus.

Ne piszkáljuk a madzagot

A kortárs magyar költő nagyon frappáns. A kortárs magyar költő nagyon modern. Nagyot kíván mondani, de csak ennyire telik tőle: dobjuk ki a verset.

Nem szaporítja, mégis mindenki felkapja rá a fejét. 

Amennyiben úgy dönt, inkább megmutatja magát, hosszan beszél, bocsánat, felolvas, artikuláltan, kiemelve a szó végi esszeket és a szó eleji űket, erreket, mint egy kis küzdőtéri hadvezér, már régen kilebegett volna magának (némi szeretetszolgálati támogatással) a magyar éterbe, majd onnan is tovább, bele a világűrbe. A költőből nem maradt volna meg semmi a hun-magyar történelemben. Csak egy fi--.

De így...

...így már teljesen más a helyzet.

 

A költő tehát helyesen döntött, annak ellenére, hogy valójában senki nem értette meg, mit is kívánt üzenni, s bizonyára azért nem értette meg senki, mert nem is kívánt üzenni semmit. 

Csak a félrevezethetőségre fogékony hallgatóság hitte azt róla, hogy mégis, ezért bőszen bólogatott és tapsolt az első sorban. 

Meg az utolsóban is.

Erről az állapotról csakis Weöress Sándor juthatott eszembe, aki az egyik ominózus kiállítás-megnyitón, amit az avatott ominózussá, hogy a média által ismertté tett nevek és nék sorakoztak fel szép ruhákban az ünnepelt tablók előtt, a poéta pedig rendes ember módjára türelmesen ki is várta, hogy mind a hétszázhetvennégy illatos agyrágóbogár beállítsa magát az üvegcsillár alá, imigyen nyilvánult meg: 

Tisztelt egybegyűltek!

Lóg egy madzag a plafonról.

A tömeg persze, miután szinkronban felnézett a plafonra, várta a folytatást, remélte, hogy kartársuk veretes magyarsággal előadja majd a honi kultúra nyomorúságos históriáját, akár egy imádságot, ám ez nem következett be. Weöress befejezte. Ennyit mondott, nem többet. Utána már csak a pzsgőbontás következhetett.

Ő tehát üzent. Talán. Mert a mai napig csak tippjeink lehetnek arra nézve, hogy tényleg annyira szar volt az a bizonyos tárlat, amennyire WS felértékelte, vagy pedig valóban a mennyezetről lelógó madzag summázta a lényegét.

Előfordulhat, hogy ilyenkor nem is a madzagot kellene kidobnunk, nem a verset, a strófát, a blablát, a hülyeséget, hanem az elkövetőit. Sőt, néha kötelező lenne.

Nyalogassuk

Nyáron a magyar ember elmegy fagyizni.

Nyáron a magyar ember fején széles karimájú szalmakalapot visel, hóna alatt táblagépet, hogy még véletlenül se álljon hiába sorba, még véletlenül se legyen egy perc nyugta, még véletlenül se vegyen derűsen levegőt, fagyizás előtt sem, a kis magyar világban sem. A magyar ember úgy véli, nem engedheti meg magának a délutáni szunját, semmittevést, kikapcsolódást még a tűző napon sem.

Nyáron a magyar ember sorban állás közben is olvas. Híreket olvas. 

Mert a magyar ember, miközben a Nemzeti dohánybolt előtt sorban áll a hagyományos kemikáliákból főzött kézműves olasz fagyiért, nincs eléggé tisztában azzal, hogy mint minden, úgy a magyar ember földi élete is véges.

A magyar ember ugyan tudja, hogy óvatosnak kell lennie, hogy nem szabad köztéren, a bolt, a cukrászda és a gyorsétkezde 5 méteres sugárkörzetében cigarettáznia, azt is, hogy a szlovák cukor veszélyezteti az egészségét, ám ugyanezt a hírekről nem tudja.

A tűző napon sorban álló magyar ember ezért ránéz a táblagépére, amin azt látja, ha rosszul húznak, adót kell majd fizetnie a szuvas fogaiért.

A magyar ember ezt követően nem szaggatja szét darabokra a táblagépét, nem dobja be a kukába, ne veri fejen vele a közelében lévőket, nem szúrja ki dühében az eladó szemét, inkább csendben, magába roskadtan számolni kezd, ujjaival beletúr a szájüregébe, nem érdekli, hogy közterületen van, ahol ily módon személyi jogokat sérthet, és méltóságokat, gyermekmittudoménmiket, csak az foglalkoztatja innenstől kezdve, hogy biztosra menjen, hogy pontosan nyilvántartásba vegye, hány lukas foga is van valójában.

A magyar ember azonban hiába piszkál bele többszörösen is tíz-húsz ujjal az arca mögötti sétatérbe, a saját pofájába, nem jön rá időben, hogy ennek a rendelkezésnek a tekintetben ő már megadózhatatlan. Egy nagy senki.

A magyar ember mindig és minden körülmények között közvetlen érintettnek, felelősnek és hibásnak érzi magát.