A csegődi csellengők (+ AR pixelkönnyei)

Csegődöt még a térképeken sem jegyzik. Minek is jegyeznék, hisz ilyen nevű falu nincsen Romániában. Csegőd csupán egy tönkretett Bihar megyei főúri birtok, rangjuktól és vagyonuktól megfosztott, földönfutóvá süllyesztett magyar grófok hajdani menedékhelye. Ha úgy tetszik, álomkastély, amelyhez még aszfaltos út sem vezet. Szanatórium (vagy inkább klinika?), amelybe súlyosan fogyatékos személyeket költöztettek, zsuppoltak, zártak be a pufajkások. Csöppet sem véletlenül.

Alighogy betettem a lábamat a mesébe illő, fenséges udvarba s kertbe, máris a nyakamban csüngött a kastély összes lakója. Hol a csomag? – kérdezte egyikük, amolyan tizenhat éves forma, s miután észrevette, hogy csupán egy szerencsétlen jegyzetfüzetet szorongatok a hónom alatt, sanyarúan levonta a végső következtetést: bizonyára megállították a vonatot, amelyen utaztam, és elkobozták tőlem az adományt. Sajnos nem sikerült kiderítenem, minek alapján jutott erre a felismerésre, mert lehorgasztott orral szépen eloldalgott, kopott, foltos rongyaiban azonban rettenetesen szomorúnak tűnt. Nem lehetett nem megsajnálni.


Csegőd-pusztát 1761. augusztus 9.-én a geszti uradalom részeként kapta meg borosjenői Tisza László. A mocsaras, nádas terület vadászatra kiválónak bizonyult, vadmacska, őz, nyúl és fácán egyaránt terítékre került a vidéken.
A birtok fejlesztését, kiépítését id. Tisza Kálmán miniszterelnök kezdte el: ménes- és szarvasmarha-istállót, illetve egyéb gazdasági épületeket emeltetett itt.
1894-ben az ifjabbik Tisza Kálmán gróf lett a tulajdonos; ő hozatta tető alá a villanyvilágítással és három fürdőszobával ellátott modern kastélyt.
Az 1920. évi trianoni diktátum Dél-Erdély részének minősítette Csegődöt, így az újonnan létrehozott Románia határai közé került.
1940-ben, amikor a második bécsi döntés alapján Nagyszalonta visszakerült Magyarországhoz, Csegőd továbbra is Románia része maradt. Ekkori kiterjedését 400 katasztrális holdra becsülték, 1947-ben azonban már csak 150 holdra.
Az 1949. év egyik hajnalán a tulajdonos Tisza György ügyvédet és családját a román politikai rendőrség (szekuritáté) Marosvásárhelyre száműzte.
A csegődi ághoz tartozó Tisza-fivérek, György és Kálmán több mint ötven évi „kényszerlakhely” és elnyomás után, 2001-ben kapta vissza jogerősen a Csegőd-pusztát.


A Tisza-grófok leszármazottai által visszaigényelt és visszakapott ingatlant a ’80-as években alakították át bolondokházává. A valamikori földbirtok magját ekkor a kastély és a vele szomszédos gazdasági épületek alkották, az elvtársaknak tehát még volt mit szétrombolniuk. Talán sokunk emlékezetében hagytak kitörülhetetlen nyomot azok a képsorok, amelyeket közvetlenül az 1989-es forradalom után külföldi újságírók készítettek a helyszínen. A forgatás időpontjában ugyanis a létesítmény akként festett, mint egy koncentrációs tábor: az intézet lakói csontsoványan fetrengtek a koszban, gügyögtek és ringatóztak a saját mocskukban. Egyszóval leírhatatlan körülmények uralkodtak Csegődön.

„Tudja, azokban az esztendőkben sehol sem biztosítottak jobb feltételeket a betegeknek” – mondta meglepetésemre az otthonban dolgozó szakácsasszonyok egyike. A hölgy tizenkét éve alkalmazottja a „rekuperációs centrumnak”, személyesen tehát nem élte át a borzalmakat: Erdőgyaraki lakós lévén csupán értesült afelől, mi megy végbe az arisztokraták szétvert hajlékában. Egyébként ő világosított fel elsőként arról, hogy Csegőd ismét a Tisza családé.
„Igen, a gróf Romániában él, néha meglátogat bennünket, most már a bért is közvetlenül neki fizetjük” – mutatott rá eléggé tartózkodóan az adminisztrációs ügyekben magát tájékozatlannak mutató Pavel Mária főnővér. Noha nem értettem, mitől retteg, szavaiban nem kételkedtem, sőt, a tőle szerzett infókra hagyatkozva sikerült találkoznom a tulajjal, Tisza György gróffal (ennek is már több éve), aki beszélgetésünkkor elegánsan közölte, idővel valószínűleg megszünteti a ráerőszakolt állapotot, vagyis eltanácsolja a gondozottakat. Láttam rajta, nincs szíve hozzá.

Első csegődi látogatásomkor mindenesetre száztizenkét hátrányos helyzetű, szellemileg és fizikailag egyaránt fogyatékos 17 és 32 év közötti felnőttet ápoltak az otthonban. Szinte mindenikük a Bihar megyei intézetben nőtt fel, bár akadnak köztük olyanok is, akikkel a szülők a mai napig tartják a kapcsolatot. Hogy Csegődről hová kerülnek majd az istápoltak, ki fogja egyengetni az útjukat, egyelőre tisztázatlan. A létesítményt ugyanis előbb-utóbb felszámolják, ami egyben azt is jelenti, hogy száznál is többen maradnak majd állás nélkül a vidéken.
Mindezek mellett felháborított a tény, hogy sem az orvos-igazgatóval, sem a direktor medikus kollégájával, sem a pszichológussal, sem pedig a gyógytornásszal nem volt szerencsém összefutni a kastélyban, amely mára holland, német és amerikai segítséggel túlnőtt egykori határain. EU-s szabványok szerint felépített, mosókonyhával, nappalival és konyhával ellátott villákban a külföldi befektetők kétágyas szobákat alakítottak ki, tehát aránylag nagy a kényelem, főként ha az egyetemi bentlakásokat vagy a szokványos állami kórtermeket vesszük alapul.
„Egyetlen percig sem hagyhatjuk magukra őket, hol egyikünk van itt, hol másikunk, éjjel is teljesítünk szolgálatot” – mondta a főnővér, miközben végigvezetett a példásan tiszta, de vizelet szagú házikókon. A „gyermekek” plüssmacik és egyéb játékok társaságában a nappalikban ücsörögtek, hangjukat hallani nem lehetett, csak ültek egymás mellett szép rendben és csendben, nem verekedtek, nem ugrabugráltak, nem civakodtak, holott felügyelőnek híre-hamva sem volt a környéken. Persze lehet, hogy épp akkor ment ki levegőzni, elvégre az udvaron is kókadozott néhány páciens. Utóbbiak tekintete az égbe nyúló fák egyikének felfüggesztett dohányzótálra szegeződött.
„Kezeltjeik tán csak nem cigarettáznak? – faggattam tovább Pavel Máriát. – Ó nem, a személyzet szokott rágyújtani. Valójában a tűzoltóság felszólítására intézkedtünk, különben megbüntettek volna” – magyarázta izgatottan a helyzetet. Szerinte a központ kilátásba helyezett felszámolásán kívül nincsenek gondjaik. A gyógyszereket megkapják, az étrend pedig elsőosztályú (a látottak alapján ebben picit kételkedtem, persze másban is). „Mi sem kábítószereket, sem nyugtatókat nem adunk a pácienseknek” – szögezte le aztán, azon felvetésemre reagálva, miszerint a csegődihez hasonló „szanatóriumokban” általában patikaszerekkel tartják féken a fogyatékosokat. Nem tagadta viszont, hogy sokszor kell szembesülniük hisztérikus dühkitörésekkel, ám még ezekben a krízishelyzetekben sem folyamodnak halucinogén anyagok beadagolásához. Megvárják, amíg a gyerkőcök megnyugszanak, magukhoz térnek. „Még a normális ember lelkiállapota is ingadozó, gyakran ideges, nehezen kordában tartható. Miért viselkednének másképp a szellemileg sérültek?” – méltatlankodott, várta, hogy bólogassak. Fapofával vettem tudomásul, hogy akár a katonai bázisokon, atomkísérleti telepeken, itt is tilos fényképezni: nem akartam áthágni a szabályokat.

A Tisza-birtok rejtélyes csendjét egyszer csak egy hatalmas porfelhőbe burkolózott, nyüszítő, zakatoló mikrobusz törte meg. A járműből hat barázdás arcú, gondterhelt fiatal pattant ki, s rohant eszeveszetten a gróf egykori otthona felé. Hátukon színes iskolatáska zötykölődött, belesikítva a park félelmetes némaságába. A különböző életkorú ifjak Erdőgyarakról érkeztek, oda járnak naponta írni-olvasni tanulni, jövőt formálni, országot építeni. Arcukról csakis azt olvashattam le, hogy már ők sem hisznek a csodákban.

FILM