Bejegyzések
Uram, Ön ma reggel azzal hárította el egy arra járó jó modorú hölgy bókjait, hogy jelenleg Magyarországon csak a fütyülős muzsikát és a népzenét értékelik. Nem akartam közbeszólni, nehogy közüggyé váljék az Ön magánügye, nem azt akartam elérni (pedig mennyire egyszerű lett volna!), hogy tömegverekedés, lövöldözés törjön ki az Ön személyes véleménye miatt, azt is el kívántam kerülni, hogy népszavazást, nemzeti konzultációt írjanak ki nyelvbotlása következtében, de nyilván felmerült bennem is a kérdés, hogy amennyiben Ön valóban így látja, s úgy gondolja, hogy a magyar ember csak az Ön által lefitymált műfajt, az ún. szart szereti, akkor miért Budapest egyik legforgalmasabb zónájában tölti drága idejét? Miért nem megy el muzsikálni - pl. - Bécsbe, ahol mindenki agyonművelt, apraja-nagyja akadémiát végez, Bachot, Mozartot hallgat szabadidejében.
Reggelente hallom játszani, s bevallom, nem egyszer megsajnáltam, sőt, felkészültem arra, hogy közalkalmazotti fizetésemből Önnek is juttatok minden héten egy keveset. A magához hasonló bolyongókat látva a hétköznapok harcosának ugyanis semmi egyéb nem juthat eszébe, csak az, hogy néhány klubtársuk nem oktalanul nótázik ott esőben, szélben, fagyban, kánikulában. Feltételezhetően: rászorulnak. A tegnapi erőteljes, határozott és fölöttébb ellenszenves, támadó előadása ellenben meggyőzött arról, hogy mint ízlésficamos, tudatlan magyarországi polgárnak nem (lenne) szabad Önnek semmiféle materiális, mentális, érzelmi támogatást folyósítanom.
Megkérdezném befejezésül, tisztelt Uram, Liszt, Bartók, Kodály megérintett-e már egyszer is azt a nagyon érzékeny lelkét, és olvasott-e arról, hogy ebben az országban tanodák, kórusok, együttesek, önkéntes alakulatok, intézményesített formációk százai őrzik, ápolják, továbbadják említett nagyjaink örökségét? Mert ha Ön épp annyira érdeklődő, mint kritikus, és még a nyelvünket is beszéli, értesült erről, és akkor minden további megjegyzés, vélemény értelmét veszíti. Leginkább az Ön részéről.
Alászolgálja!
Délibáb
