Bejegyzések
Tisztelt
egybegyűltek!
Örömteli
nap a mai, hisz a kortárs képzőművészet három emblematikus képviselője tisztelt
meg bennünket érkezésével. Kívánom, ez az út legyen az, amelyen a Kohán Képtár feltartozhatatlanul
haladni tud a jövőben. Tárja ki kapuit a kortárs művészek előtt, hogy megismerhessük
életpályájukat, munkásságukat, hisz a velük szembeni félelmek, az irányukba
tanúsított bizalmatlanság általában épp abból fakad, hogy téves képzetek élnek róluk
bennünk.
Örömre ad
alkalmat az is, hogy a három neves alkotó elfogadta Matula Péter műgyűjtő
felkérését, létrehozta vallásos tematikájú képsorozatát, majd kiállt velük a
nyilvánosság elé. Kívánom, legyenek a példaképeink, kövessük őket bátran.
Örömteli
nap a mai olyan tekintetben is, hogy a tárlat ötletgazdái és szervezői elsősorban
az iskolásokat célozták meg, a fiatalok nevelését helyezték középpontba. A
vállalkozás így hiányt is pótol, hisz mindannyian tudjuk, a művészettörténet-oktatásban
a legjobb esetben is csak a kubizmusig jutnak el a tanórákon, az utóbbi 10-20
esztendőre sajnos már nem jut idő, s ez közel 50 esztendeje így van. Rendkívül
óvatosan kell viszont eljárni, mert amennyiben a mai generációt nem a saját
nyelvén, nyelvezetén szólítjuk meg, a jó szándékú kísérlet a visszájára
fordulhat, ami azt jelenti, akár egy teljes életre elrettentjük őket a
múzeumoktól, a kiállításoktól, az egyházaktól és a vallástól.
Korunk
fontos kérdése: létezhet-e a 21. században termékeny egymásra találás a
szakralitás és a művészet között? Beszélhetünk-e manapság kortárs egyházi
művészetről? A válasz: ha körülményesen is, de igen. Vegyük csak számba a
liturgiát szolgáló tárgyak sokaságát: kétségtelen, ma is születnek ilyenek. Ugyanebbe
a körbe sorolandó a közösségi hiten alapuló vallásos alkotás is, a szenteket
ábrázoló térplasztika, festmény, épület, az egyéni hitfelfogáson, hitélményen
nyugvó absztrakt, szürrealista, nonfiguratív mű. Utóbbi képezi azt a kategóriát,
amelytől megmagyarázhatatlanul fél az egyház, nem biztosít számára helyet sem a
templomokban, sem az imaházakban. A hagyományos egyházi művészethez szokott
szem ugyanis blaszfémiának, istenkáromlásnak tartja. Ilyen körülmények között
nincs miért csodálkoznunk azon, hogy a giccs hódít teret. Persze erre is van
magyarázat: az egyház fejet hajt a jelenség előtt, elfogadja, mert a hívek, a hívők
igénylik az esztétikailag értékelhetetlent is: segíti őket az elmélyülésben. Pedig
ezen a téren is nagyobb körültekintés kellene, s nem csak hóbortból, úri mulatságból,
hanem annak ismeretében, hogy ezek a tárgyak, kegytárgyak évszázadokig a
helyükön maradhatnak, ily módon formálhatják, alakítgathatják az őket
körülvevők ízlésvilágát. El kellene fogadtatni, hogy a megszentelt tér nem
karácsonyfa, amelyre mindenki egyéni tetszése szerint ráaggathatja önállóan megfogalmazott
díszeit.
Nagy-Britanniai
felmérések szerint mindazok, akik napjainkban valós értéket szeretnének látni,
lelkileg meg szeretnének erősödni, az érzelmekre s az értelemre egyaránt ható, nívós
művészetet kínáló képtárakat keresik fel. Nincs is ezzel semmi gond, imádkozni,
áldani az Urat bárhol lehet, nekünk, galériásoknak, múzeumi embereknek pedig még
örülnünk is kellene a szakralizáció eme formájának, ugyanis számos előnyünk
származik belőle. Ám ha ettől eltekintünk, muszáj belátnunk, nem ez az egyetlen
megoldás. Míg korábban a szakrálisról csakis Európa és a katolicizmus kapcsán
beszéltünk, ma már sokkal nagyobb, merészebb távlatokban gondolkodunk. Azt valljuk,
hogy szakrális mű bárhol létrejöhet, a sivatagban éppúgy, mint az őserdőben,
amennyiben belső hitből, hitélményből falad. Hisz miért ne lehetnének az
anyaszentegyházon kívül élő vallásos közösségeknek, egyéneknek is szakrális
műalkotásaik? Miért ne húzódhatna meg az elvont forma mögött, a játékos-humoros
felszín alatt igaz hit, álszentség nélküli komolyság? Ez lenne tehát a
legfontosabb: nyíljunk meg a világ felé, legyünk befogadóbbak, tárjuk ki
templomaink kapuit.
A művészet
és az egyház folyamatosan távolodott egymástól az elmúlt évszázadokban. Ha
teszünk egy kis kitérőt a múltba, elborzadunk annak láttán, milyen változásokon
mentünk át, mennyi mindent elfelejtett és elfeledtetett velünk a nyugati
civilizáció, s mintegy ehhez kapcsolódóan: mivé vált a spirituális ember az
idők folyamán. A középkor művésze még tiszta lelkű, önzetlen teremtmény volt,
névtelenül alkotott, részévé vált az istentiszteletnek. Nagy hibát nem
véthetett, végezte a dolgát. Egyetlen olyan mű sem maradt ránk ebből az
időszakból, amelyre ráfoghatnánk, hogy nem szép. Így volt ez mindenik
kultúrában: a művész pap volt, a papnak egyik fajtája. A nagy változás a
középkorban következett be, amikor elkezdték piedesztálra emelni, isteníteni,
kiemelni a tömegből. A művész gőgősé vált, felfuvalkodott. Hatalmas
csarnoktemplomokat festett ki hatalmas festményekkel, amelyek közé a hétköznapi
ember már be sem merészkedett, ha egyáltalán beengedték az önálló életre kelt,
funkció nélküli dísszé avatott műremekek közé. Az egyház eme erődemonstrációját
sokan nemtetszéssel fogadták. Felháborodtak és fellázadtak ellene. A
felvilágosodás arra buzdította az alkotót, legyen irányítója a keresztény
kultúra lebontásának. A fejekben máig ez a kép él róla: csakis rombolhat. Az
avantgárdban ismét egy olyan csapatban kapott szerepet, amely elől jár,
sorvezetőként veri le, szét a régit, annak reményében, hogy lesz, adódik majd
valami jobb is. Az avantgárd valóban nem akart rosszat, önmagát, eszményeit is
megvalósította, de teljesen elkülönült attól a művészettől, amely az
egyházakat, az egyes felekezeteket, vallásokat képviselte. Párhuzamos utak
épültek. Egyházi utak és művészeti utak. A 20. században többnyire mindenki csak
ideológiai kényszer alatt működhetett. A kommunizmusban elhallgattattak,
elrejtettek, letiltottak, az ellenszegülőt bezárták, letiporták. Ám a
globalizmussal sem járt, jártunk jobban, hisz ez pontosan akkora kényszert
hozott, mint az ateista diktatúra. Kötelességet arra, hogy mindannyian
ugyanabba az irányba nézzünk, meneteljünk. Társadalmilag tehát nem lettünk szabadabbak,
és ez kételyeket ébresztett bennünk azt illetően, hogy a politikai szabadság
lenne-e az a mérce, amely hitelessé teszi a művészt. Jézus is tudta, meg fogják
verni, alázni, ölni, mégsem torpant meg, nem bújt el a reá váró feladat elől. Az
alkotónak sem a saját személyiségét kell kibontakoztatnia, hanem az örök
értékeket. Megbolondították, mert azt mondták neki már jóval korábban, legyen
egyéniség, legyen magányos, és ezzel épp a küldetésétől, a missziójától fosztották
meg, kitépték a közösségből. Holott láncszemnek lenni a legnagyobb dicsőség.
A 20.
században nem tudtak mit kezdeni a szépséggel, szégyellték, a rút került a
középpontba. Ma viszont mintha újra hiányolnánk a szépet, mintha ráuntunk volna
a rútra. Nem mondok újat azzal, hogy a sötétségben vágyik az ember igazán arra,
hogy lásson. De mit kezdenek ezzel a fajta hozzáállással az egyházak, és mit
kezdenek a művészethallgatók a szakralitással? Mintha hezitálnának, mintha úgy
éreznék, a világ még nem érett meg erre a nagy fordulatra, kitárulkozásra.
Pedig már a katolikusok is enyhülést mutatnak a jelen terméseivel szemben. II.
János Pál pápa dialógust kezdeményezett a jelenkor művészeivel, a Vatikán is
hajlandó békülni. Lazítsunk tehát. Értsük és értessük meg, nem minden elvetendő,
ami kortárs, nem minden kortárs művész célja a pusztítás. Amit a vásznakon
látunk, az önmagunk tükörképe, szűkebb-tágabb környezetünk leképezése,
kritikája. Kijelölése, besatírozása mindannak, amin változtatnunk kellene.
Jézus is ezt tette a maga korában: nyíltan fellázadt a képmutató korruptak
ellen, elővette mindazokat, akik letértek az egyetlen igaz útról. Csaltak, loptak,
hazudtak, megszegték a törvényeket.
A Kohán
Képtárban jelen lévő három művészt az ikonográfia köti leginkább össze. Ef
Zámbó István és Aknay János Szentendréről, a Vajda Lajos Stúdióból indult el
felfelé ívelő pályáján. Ebben a Duna menti rác tradíciójú városban, és ebben a
felforgató szándékú kísérleti műhelyben pedig egészen biztosan találkozhattak a
mindenkori újító szándékkal határozottan szembeszegülő bizánci egyházművészettel.
De mint képzőművészek is megérthették, az ikonfestészet nem illusztratív,
díszítő szerepet visz, hanem liturgikus tárgy, a teológia egyik nyelve. Míg a
nyugati keresztény egyház a korral együtt változik, az ortodoxia állandó és
merev. Feszült, feszes. És lám, minő furcsaság, a görögkeleti ikonográfia jellemvonásai
közül épp a jelek, jelképek folytonos ismétlése, reprodukálása az, amit a három
alkotó fondorlatosan és újszerűen beemelt 21 stációból álló sorozatába.
Aknay János
mutatott rá egyik interjújában: hiába aranyozzuk be a hátteret, ezzel még nem
készítünk ikont. Az arannyal is csínján kell bánni, hangsúlyozta, majd nagyon
jelképesen folytatta: nem aranyozhatunk be mindent. A mielőbbi érvényesülést
hajkurászó 21. századi művészek nem ismerik az előképeket, de nem is törekednek
arra, hogy ezen változtassanak. A piacot elárasztották a hibás, zavart keltő
populáris alkotások. Jómaga egy családi tragédia után kezdett elmélyedni a hit
dolgaiban, végül hármójuk közül ő lett a legvallásosabb. Festményein a
hétköznapi emberek és a megdicsőült, mélázó szentek egyaránt jelen vannak.
Munkássága így a kereszt jelének megfelelően mind horizontális, mind pedig vertikális
síkon megnyilvánul.
Ef Zámbó
István nem nyújt magyarázatot jelképkészletéhez, célja az, hogy többféle
értelmezési lehetőséget kínáljon. Tipikus művész, meggyőződéseiben szintúgy,
mint megnyilvánulásaiban. Rebellis karakterű alkotó, aki a Bizottság nevű együttes tagjaként is félelem nélkül adott hangot a
rendszer disszonanciáinak. Nem szégyellte. Lázadt és lázad a mai napig, a
publikum mégis szereti, hisz benne, odafigyel rá. Miért ne képviselhetné
hitelesen köreiben azt a világot, amelyet a Kohán Képtárba nekünk is elhozott?
Matula Péter megkeresésére 2001-ben úgy döntött, megalkotja Jézus életének képeit, majd kivonul
velük ország-világ elé. Nyilatkozataiban rendre kijelentette, számára a hit
ihletforrás.
tábori
csaba keresztje összefogja és összefoglalja a kiállítást, felvilágosít. Általa
nem csupán Jézus életét ismerjük meg, hanem a kereszténység lényegébe,
esszenciájába kapunk betekintést. Szó szerint is, hisz tablói ablakok Isten
felé, ám egyben önmagunk irányába is, mindenik eleme egy-egy fejezetét
tartalmazza életünknek. Ikonok is lehetnének, ám inkább szárnyasoltárok,
kapcsok a múlt és a jelen között, az időtlenség, az örökkévalóság lenyomatai.
tábori csaba impozáns installációjának megfejtése a kereszt misztériumában
rejlik, amely két, egymásra merőleges szárával egyfelől az embert Istennel,
másfelől az embert embertársaival köti össze. Örök szimbólumként üzeni, van
zuhanás, de van felemelkedési lehetőség is. Isten kitárt karokkal vár
mindenikünket.
Kívánom,
maga a kiállítás is legyen befogadó és felemelő, összekössön, ne pedig
szétválasszon.
Kohán Képtár
Gyula, 2016. május 13.
