„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2008. december 18., csütörtök

Déjà vu. A temesvári szalon vizuális bukása.

Sokak ünnepnapjait keserítette meg az a regionálissá duzzasztott temesvári képzőművészeti szalon, amit a sajtó egy része az év legfontosabb bánsági művelődési eseményeként tállalt, és amelynek rangján a szervezők keze alá dolgozó bértollnokok azzal igyekeztek emelni, hogy stílusosan vizuálisnak minősítették.

Távolról szemlélve a tárlat valóban polgárpukkasztó színfoltja a város jelenkori történetének, testközelből azonban könnyen déjà vu érzése támad az embernek. Ha ugyanis a szokásosnál picit többet időz a kiállítótérben egyre inkább érzi úgy, hogy ezt meg azt a színes foltot is látta már valahol. Aztán hirtelen megvilágosodik: tényleg, ez egy Kandinszkij, az meg egy Pollock. Messziről igen, ám sajnos nem az, csupán hasonlítani próbál rá. Valamire.
Az ország nyugati s dél-nyugati megyéiben élő avantgard alkotók idei felhozatala, mondhatnók, kritikán aluli. Néhány grafikát, fatárgyat és csendéletet leszámítva a szalon a kortárs művészeti kísérletezés paródiája. És hogy e megállapítás mennyire nem részrehajló, elfogult, mi sem bizonyítja jobban, mint a valóság. A pálmát, vagyis a fődíjat az egyik szervező közeli rokonának, és a rokon gyengécske munkájának ítélte oda a zsűri. Ennek alapján akár az is kijelenthető: valójában az előmunkálatokban való részvételét köszönték meg ilyenképpen az illetőnek a bírák. Az örök együttműködést. Valamit valamiért.
Amúgy meg az is tény, hogy a kiállítók egyfajta klikket alkotnak, amelybe nehéz betörnie az újnak. Tavaly meg tavalyelőtt is ugyanazon „nevek” uralták a teret, amelyek (akik) tíz éve s az idén ismét. Az sem titok, hogy miért. A rendszer merev, mert a nagy eseményt megelőző nagy válogatáskor bizonyos mércékre hivatkozva a bírák szégyenérzet nélkül küldik haza a számukra ismeretlen, „névtelen” ifjoncokat. Ezen oknál fogva jutottak el az elutasítottak képeikkel, szobraikkal és déjà vu érzéseikkel együtt Bukarest egyik galériájába, s kürtölték szét idehaza, hogy bizony a szalonban kizárólag a kapcsolati tőke számít, a sógorsági-komasági viszony, semmi egyéb. Ha leánya vagy a főgórénak, akkor szemlesütve befogadnak, tiéd a legelőnyösebb hely a helyiségben, meg a dicsőség – amiként a korrupt Balkánon a tisztség, elsőbbség.
Az átverés híre valószínűleg gyorsan fülébe jutott a nagyközönségnek, hisz a megnyitó napja óta a szalonnak nem igazán van látogatója. Márpedig az érdektelenségnél semmi sem jellemezhetné jobban az év legjelentősebb művészeti epizódjaként népszerűsített baráti fogadást.
A tárlatot övező csendet közvetetten persze az is kiválthatta, hogy néhány fáradt reklámíró a régi városháza épületébe irányította az olvasóit, holott ott a mezgőgazdasági igazgatóságtól az agrikultúrán át a felsőfokú tánciskoláig, azaz egyetemig szinte minden van, csak szépművészeti múzeum nincs. Utóbbi a hajdani vármegyeházában székel. Nem mindegy... A két ingatlan, hivatal közti különbség főként vizuális, nem úgy mint a kiállítás, amely ezúttal sajnos csak elméletileg az, aminek nevezik.

2 megjegyzés:

Gurzó K. Enikő írta...

A mellékelt kép természetesen illusztráció, nem a szalon munkái közzül való.

Vajk írta...

Ismerős...