„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2009. július 25., szombat

Ci­zel­lált tör­té­ne­lem (részlet)



A hu­mán­ér­tel­mi­ség­re ráerőszakolt kom­mu­niz­mus­be­li ret­te­gés, nyo­masz­tó tit­ko­ló­zás, vész­ter­hes hall­ga­tás olyan semmiségekből is fa­kad­ha­tott, hogy ma már tény­leg csak ne­vet­ni tu­dunk a sar­lós-ka­la­pá­csos re­zsim sok-sok agya­lá­gyult­sá­gán. Azo­kon az ap­pa­rá­tus­be­li ak­ti­vis­tá­kon, akik rossz szem­mel néz­ték, rend­szer­el­le­nes­ség­gel vá­dol­ták az öt­vös- és ko­vá­csolt­vas-mű­ves­sé­get, il­let­ve mind­azo­kat, akik e mű­vé­sze­te­ket gya­ko­rol­ták, tá­mo­gat­ták. De igaz ez for­dít­va is: e kéz­mű­ipart a pu­faj­ká­sok vé­gül azért le­he­tet­le­ní­tet­ték el, mert művelői, fenn­tar­tói azok a si­ke­res vál­lal­ko­zók, nagy becs­ben tar­tott intellektü­el­lek, ran­gos és va­gyo­nos arisz­tok­ra­ták vol­tak, aki­ket ko­holt vá­dak alap­ján fél­re kel­lett se­per­ni­ük ah­hoz, hogy ab­szo­lút ha­ta­lom­hoz jut­va meg­szed­jék ma­gu­kat.


Volt azon­ban egy erős gaz­da­sá­gi in­do­ka is a fém­kul­tú­ra fo­ko­za­tos át­ala­ku­lá­sá­nak. A 18-19. szá­zad­ban több­nyi­re ón asz­ta­li edé­nye­ket, kész­le­te­ket hasz­nál­tak a ház­tar­tá­sok­ban, a ne­héz­kes anyag azon­ban nem tu­dott meg­fe­lel­ni az új el­vá­rá­sok­nak. A haj­lé­kony, oly­kor sze­szé­lyes for­má­kat az öt­vö­sök va­ló­sí­tot­ták meg ezüstből. Ez már azu­tán volt, hogy a sta­bil, drá­ga­kö­vek­kel meg­ra­kott tá­lak, vá­zák, ku­pák ko­ra el­múlt, és a ven­dég meg­tisz­tel­ve érez­te ma­gát, ha uzson­ná­ra ezüst­tel te­rí­tet­tek.

A pol­gár­ság egy­re növekvő igé­nye azon­ban meg­vál­toz­tat­ta az öt­vö­sök mun­ká­ját: a biz­tos vevőkör tu­da­tá­ban a mes­te­rek mind­in­kább az ol­csó kész­áruk gyár­tá­sá­ra ren­dez­ked­tek be. A köz­em­ber fény­űzé­se ek­ként ösz­tö­nöz­te az öt­vös­mű­vé­szet fejlődését, já­rult hoz­zá az új for­mák és dí­szít­mé­nyek meg­szü­le­té­sé­hez. A sza­po­ra ter­me­lés azon­ban a minőség ro­vá­sá­ra ment, csor­bát ej­tett a ki­vi­te­le­zés szín­vo­na­lán. A so­ro­zat­gyár­tás vé­gül szok­vá­nyo­so­dás­hoz ve­ze­tett.

A legjelentősebb mes­te­rek mun­ká­já­nak ní­vó­ját per­sze nem ron­tot­ta ez a mó­di. Hír­név­hez, el­is­mert­ség­hez ők épp az­ál­tal ju­tot­tak, hogy a szé­ri­á­ban gyár­tott da­ra­bo­kat is igé­nye­sen, mű­vé­szi ké­pes­sé­gük, mű­sza­ki tu­dá­suk leg­ja­vát ad­va ké­szí­tet­ték el. ők nem­csak ki­elé­gí­tet­ték, ha­nem ké­pez­ték, fi­no­mí­tot­ták, ci­zel­lál­ták is a tö­me­gek íz­lé­sét. A pro­le­tár­ura­lom ide­jén azon­ban nem volt sza­bad egyénieskedni, sem egyén­nek len­ni, ki­mon­da­ni azt, hogy a vas mű­vé­szi meg­mun­ká­lá­sát kez­det­ben a ko­los­to­rok­ban vé­gez­ték. Hogy a kéz­mű­ipar mű­vé­szet­té ne­me­se­dé­se egy­há­zi te­vé­keny­ség­hez kötődött. Hit­hez, val­lás­hoz.

Er­re ti­los volt em­lé­kez­ni. Il­let­len volt ki­ej­te­ni Fe­ren­czy Kár­oly és David Klein ne­vét, pe­dig mind­ket­ten pá­rat­lan szép­sé­gű ko­vá­csolt vas­mun­ká­kat, gyer­tya­tar­tó­kat hagy­tak az utó­kor­ra.

Má­ra azon­ban va­la­me­lyest rendeződött, úgy­mond nor­ma­li­zá­ló­dott a hely­zet, ma már sza­bad ró­luk és a hoz­zá­juk ha­son­lók­ról, ve­lük egyenértékű­ekről sza­ba­don be­szél­ni, s ha sza­bad, ak­kor kell is mi­nél gyak­rab­ban. Nem áll­ha­tom meg te­hát, hogy le ne ír­jam: a ma­gyar mű­vé­szet tör­té­ne­té­ben épp az öt­vös­ség ren­del­ke­zik a leg­gaz­da­gabb ha­gyo­má­nyok­kal, hisz egé­szen az ál­lam­ala­pí­tás ko­rá­ig, a hon­fog­la­ló ma­gya­rok díszítőművészetéig vezethető vissza. A későbbi idők nagy fel­ta­lá­lá­sai kö­zül is kiemelendő né­hány, ek­ként a sod­rony­zo­mánc, amely ma­gyar jel­leg­ze­tes­ség­ként ala­kult ki, és már Szent Lász­ló ki­rály ara­nyo­zott ezüstlemezből vert erek­lye­tar­tó­ján meg­ta­lál­ha­tó. Büsz­kék le­he­tünk ar­ra is, hogy a 16–18. szá­zad­ban az er­dé­lyi zo­mán­cot nagy előszeretettel, lát­vá­nyos ered­mé­nye­ket fel­mu­tat­va al­kal­maz­ták a környező or­szá­gok­ban. A ma­gyar öt­vös­mű­vé­szet meg­be­csült he­lyét ter­mé­sze­te­sen az is bi­zo­nyít­ja, hogy ter­mé­kei – a dísz­fegy­ve­rek, ék­sze­rek, ru­ha­kap­csok, bog­lá­rok, nás­fák stb. – nél­kü­löz­he­tet­len kie­gé­szí­tői let­tek a ne­me­si-nem­ze­ti vi­se­let­nek, a dísz­ma­gyar­nak. Ez a hi­he­tet­le­nül tar­tal­mas örök­ség még­sem tu­dott ki­tel­je­sed­ni, a 17. szá­zad­ban vég­le­ge­sült tí­pu­sok (a klasszi­kus ido­mú tal­pas po­hár, a fe­de­les ser­leg, a sok­szö­gű dísz­tá­nyér, a fü­les ku­pa) a 18. szá­zad­ban fo­ko­za­to­san el­tűn­tek, a vi­lá­gi öt­vös­ség, fém­mű­ves­ség pe­dig el­ve­szí­tet­te szin­te összes ele­mi, ere­de­ti vo­ná­sát. A ko­ra új­kor tö­rök és né­met há­bo­rú­i­ban ugyan­is a vá­ro­sok el­sze­gé­nyed­tek, tönk­re­men­tek, új­já­szü­le­té­sük egy-egy főpapi vagy főúri me­cé­nás kegyétől füg­gött, olyan főrendiektől, akik fel­vi­lá­go­so­dott vi­lág­pol­gár­ként a nem­zet­kö­zi, aka­dé­mi­kus kul­tú­rát, il­let­ve az egy­há­zi kul­tusz­hoz köthető mű­velt­sé­get is­tá­pol­ták.

A bi­ro­da­lom épí­té­sé­nek meg­annyi gond­ját, ba­ját csak sú­lyos­bí­tot­ta, hogy a bé­csi kor­mány Ma­gya­ror­szá­got a 18. szá­zad kö­ze­pe óta az oszt­rák tar­to­má­nyok földművelő s állattenyésztő gyar­ma­tá­nak te­kin­tet­te, ma­gyar szak­em­ber­nek en­nél­fog­va csak mint a leg­kez­det­le­ge­sebb ipar­ágak művelőjének ju­tott sze­rep: míg mé­szá­ros, gu­bacs­apó, bog­nár, kö­tél­ve­rő, gombkötő bár­ki le­he­tett, az asz­ta­los, öt­vös, kőfaragó, sza­bó s min­den más, na­gyobb ügyes­sé­get és mű­vé­szi te­het­sé­get, ér­zé­keny­sé­get meg­kí­vá­nó mes­­ter­ség űzé­sé­nek tel­jes jo­gá­val ki­zá­ró­lag a né­met aj­kú tár­sa­sá­gok ren­del­kez­tek.

A múlt eme sze­le­te így szá­munk­ra nem egy ólom­ka­to­nás, tündérilonás de­rűs tör­té­net, de ra­gyo­gó­vá te­szi az in­du­lat­men­tes em­lé­ke­zés, az elődök előtti őszinte főhajtás, a va­ló­di ér­de­mek szívből jövő el­is­me­ré­se. (folytatás+részletek itt)

6 megjegyzés:

Spectator írta...

Küldött megjegyzésem elúszott az éterben?

Éva írta...

Mennyi háttértudás, és mennyi értékes információ !

Do-Mi írta...

Gratula !!!
csak ennyi !!!
és persze kzcsk!!!

Gurzó K. Enikő írta...

Kedves Béla úr, hozzám nem érkezett meg a megjegyzése. A többieknek köszönet.

Éva írta...

nagyon tetszenek ezek az Anjou-liliomok :)

Gurzó K. Enikő írta...

Nekem is.