Tekén tekeregtünk. Sorvadó közösségeink IV.

Nem sok flamand településsel rendelkezik manapság Erdélyország, Teke azonban ezen kevesek egyike. No nem a külsejét nézve, mert az arculata kiköpött olyan, mint a többi honi településé, kétségbeejtően ütött-kopott, hanem a belsejét szemlélve, a múltját boncolgatva, hisz ha belemélyülünk picit a kordokumentumok tanulmányozásába, látni fogjuk, honnan jöttek, kik voltak valójában a messziről ide vezényelt „szászok”. Igaz, a Flandriából érkezettek után (vagy előtt) magyarok is szép számmal letelepedtek a dombok övezte, patakok szabdalta vidéken, ám ők ahogyan jöttek, úgy el is mentek (mégha átvitt értelemben is), gyökeret nem igen eresztettek errefelé.

Hazudnék, ha állítanám, mindezt én eddig tudtam, és most csak úgy kirázogatom a kisujjamból. Bevallom, nem tudtam. Nem emlékszem arra, hogy korábban hallottam volna erről a koszfészeké zsugorított, megnyomorított hajdani városkáról, amely évszázadokkal ezelőtt díszesebb, mesebelibb volt számos nálánál azóta nagyobb karriert befutott vásárhelynél.

Ezért sajnos ismét sóhajtanom kell. Hisz miután a Beszterce-Naszód megyei Teke 14. századi lutheránus temploma teljes szépségében feltárult előttem, az állam is leesett. Hát miért nem használja ki ezen adottságokat az ágról szakadt helyi közösség, a fejét vakargató polgármester és az anyagi segítségért kiabáló választott önkormányzat? – fakadt ki belőlem, gondolom, jogosan a kérdés és a felháborodás. Ekkora kincset, értéket veszni hagyni – nyilvánvaló hülyeség, ostobaság.

A helyzet teljes megértéséhez elegendő, ha felvázolom: az istenházába félig-meddig illegálisan, az egyik ablakrésen át jutott be a magyar restaurátorok és múzeumőrök idei, tizedik konferenciájának hallgatósága, többek között jómagam, mert a műemlék kulcsát elég nehéz és időigényes volt előkeríteni – ami mondjuk nem is baj. Végül azonban hálás műtárgyként lopózott be a titkos kapu rejtélyes zárjába, ráadásul a hölgy, aki meghozta, németül is beszélt, és én csodálkoztam, hogy előfordul még ilyen Siebenbürgenben: feltűnése kellemes meglepetésként ért e kihalt, magára hagyott, kijátszott és átvert királyföldi régióban.

Az viszont már kevésbé volt tetszetős, amit a kővé dermedt társasággal a beázott mennyezet alatt megosztott. A szétvert templomban ugyanis sokáig kutatásnak álcázott kontárkodás folyt, így az erdélyi szabadkőművesek ezen örökségéből az is elveszett, tönkrement, ami szakszerű beavatkozással megmenthető lett volna. A Tekén végbement pusztításra senki sem talál magyarázatot, a kárvallottak – ha egyáltalán még élnek ilyenek – most már csak a sóhivatalba mehetnek panaszkodni. A restaurálásra felajánlott pénz természetesen odalett, amiként a felfogadott brigád is, hóna alatt a sok-sok kincscsel, talpán a hamuval.

A maradványokon fölöslegessé válik a szó, s néha maga az Ige is.

***

Tekéről, a templomról, a helyiek népviseletéről és szokásairól, a lakosság etnikai összetételének időbeli változásáról bővebben itt olvashattok.