Új emberek a régi utakon. Harminc évvel Kós Károly halála után

Az építész, grafikus, író, tanár, egyházi főgondnok, falusi földműves, könyvkiadó és politikus Kós Károly bölcseleteit, intéseit, meglátásait sikk mostanság idézni, szellemiségét felidézni, hagyatékának művészi, esztétikai értékét dicsérni, követendőnek tekinteni. Ám ér-e bármit is sokszínű munkásságának a méltatása, van-e hitele az ő kivételes egyéniségének szánt bóknak, az élő s holt alkotók fölé magasodó emléke előtti főhajtásnak, ha nem őszinte, hanem arra szolgál, hogy általa egyesek tájékozottságukról, az irodalomban való jártasságukról tegyenek bizonyságot? Az erdélyi magyarságért dolgozó Kós Károlyra való hivatkozás tehát ma már nem szolgál, hanem kiszolgál.

Ha beteg a föld…

Kós Károly temesvári származását ma már csak a helybeliek hozzák néha (például olyan kerek évfordulókon, mint az idei) szóba, az „illusztrisok” inkább elhallgatják, eltitkolják. Mert a társaságok már magukat sem veszik komolyan, nemhogy mást; nem akarják hallani önnön életproblémáikat, és a saját miliőjük iránt sem fogékonyak többé. Pedig ha tetszik, ha nem, ha transzszilvanista mozzanat volt, ha nem, a szászrégeni, strasbourgi és bécsi nagyszülők unokája, a Karl Koschból lett Kós Károly a minden oldalról marginalizált, a magyarság megmaradásának szempontjából súlytalannak minősített Bánság fővárosában jött a világra, annak Józsefváros nevű negyedében. Érdemes lenne kideríteni, van-e erről fogalmuk a klikkeskedő, ügyesen mozgó élő irodalmi fenoméneknek, és tudják-e, hol van, a város mely részén öklendezik a Józsefváros, és hol a Varjúvár stílusteremtő megálmodójának, kivitelezőjének a szülőháza. Barátaimmal egyetértésben szeretném, ha mindenkori géniuszaink legalább az utcát meg tudnák (és mi is meg tudnánk majd) mutatni a gyermekei(n)knek, unokái(n)knak, a nagyvilágnak és a hazai aprónépeknek, a jelentékteleneknek, akiknek az akarata, vágya, kérése soha sehol nem számít, csak (néha) az, hogy ép és makulátlan szívvel, lélekkel tömörülnek a tollforgatókat fenntartó s oltalmazó olvasói táborba. Nekik, a földhöz kötötteknek lenne üdvös tovább adni, azoknak, akik Sztánát csak grafikákon látták, élőben még soha, mert nem tellett rá, de bíznak abban, hogy a náluknál tehetősebb szerepvállalók őrködnek felette, vigyáznak rá. Tényleg, a sokadalom, a massza az ilyen, még mindig, sok-sok kudarc, csalódás után is jóhiszemű, tán picit hiszékeny. Jámborságukért a polgárok, a nép- és nemzetelemek a legtöbbször viszont nem azt kapják, amit megérdemelnek, ami alanyi jogon is kijárna szerény mivoltuknak.
Igen, a közöny az, ami a fontoskodókban irántuk megjelenítődik. Engemet meg épp a törődés kötelezettségével felruházott tisztséghalmozók eme arrogáns könnyelműsége dühít fel cudarul, a rengeteg felismeréstől összeomolva pedig tragédiaként észlelem, érzékelem a Kós-kultusz valódi arcát. Valósággal maga alá temet annak a temesvári, az Északi pályaudvarhoz közeli ütött-kopott, zsiványok tanyájává lett-tett jeltelen lakóháznak a sorsa, amelynek – ha jó idők járnának – elegáns szülőháznak, keresett zarándokhelynek kellene lennie, virágkoszorúval díszített múzeumnak. De valószínűleg nagyon rossz idők járnak errefelé…

…a fa is beteg gyümölcsöt terem

A Béga-parti nagyváros maroknyi magyarjának érdekképviselői persze tettek arról, hogy nemtörődömségük e kevésbé látható jelét elkendőzzék. Létrehozták a Kós Károly Közösségi Központot, amely mostanság már csak attól az, aminek címezik, hogy benne magyar politikusok és civil szervezeti elöljárók szoktak ülésezni, értekezni, választani, s az igazgatásban, irányításban részt nem vállaló nyugdíjasok, „sima” tagok – utóbbiak azonban igen kevesen és csak hébe-hóba – találkozgatni. No meg a magyar igazolványokat kibocsátó hivatalnokok is irodahelyiséghez jutottak a csinos épületben, ami, ugye, nem elhanyagolandó tényező.
Hát ezért akkora (síri) itt a csend, a nyugalom, mint a temetőben. Azért, mert a Kós Károly nevét viselő intézetben még meg sem melegedtek a magyar vonatkozású kiállítások, hangversenyek, irodalmi műsorok, vetítések, nívós közművelődési események, a Balogh Edgár-estek, Bartók-hétvégék iránti érdeklődők, de már ki is szorultak onnan. Pedig a székház létrejöttét, feltételezem, nemes szándék vezérelte, elvégre eredetileg szembehelyezkedett az üzleti s korrupt alapokon működő szövetségekkel. Érthetetlen tehát, miért nem őrződött meg az alapötlet eszmei tisztasága, és a központ miért nem alakult át művészek, filozófusok, fiatal tehetségek párbeszédének közkedvelt színhelyévé, darabbörzék, életszagú szakmai társalgások, végtelenített esti mulatságok temesvári magyar házává. Nem volt elegendő a tizennyolc év kiokoskodni, mi a fontos, illetve mi a lényegtelen?
De hát Istenem! Nem nyüzsöghet mindenki úgy, mint a Kós Károly által is magasztalt 20. századi kisiparosok, kereskedők, akik értelmes emberekként rendszeres szervezeti életre tartottak igényt. És kevesen lehetnek az 1924-ben indult Erdélyi Szépmíves Céh elveinek méltó követői is, amiként a Barabás Miklós Céhbe belépni vágyó, magasztos célokat felvállaló, polgári erényeket gyakorló s hagyományápoló képzőművészek köre is egyre fogyatkozik, az Erdélyi Helikon táglátókörű, önzetlen, a művelődési élet történéseit lelkiismeretesen nyomon követő szerkesztőinek jelenkori megfelelőiről már nem is beszélve.
Az igazság a következő: ha nem szükséglet, belső kényszer valaminek a megtétele, akkor a „csak azért is” természetellenes. Márpedig a természet hatalmával nehéz szembeszállni. Ilyen megközelítésben senkire sem lehet ujjal mutogatni. Az unalom azonban az ernyedtség, fásultság patikaszere: ha ugyanis elegünk lesz a semmittevésből, nekilendülünk és csináljuk.

Büszkeség és balítélet

A szánalmas, egyre fanyarúbb állapotokon természetesen az „entitás”, a „tömeg” is javíthatna, ő, a kisember azonban nem érzi feladatának a rendreutasítást, a gatyába rázást, lemond irányító s kritikusi szerepéről, ráadásul – tisztelet a kivételeknek – kellő mersze sincsen ahhoz, hogy kiharcolja magának azt, ami megilleti. Jóérzésű, s legtöbbször megelégszik azzal, amit elébe tesznek, produktivitási kedve csekély. Fáradt és elcsigázott. A korábbi vörös, sarlós-kalapácsos évtizedek reakciós kultúrpolitikája a parlagiasságot rehabilitálta az intellektussal, az analízissel szemben, és arra szoktatta rá az egyenzubbonyba bújtatott egzisztenciákat, hogy unják az értelmes szót, sőt, büszkék is legyenek erre. Az illetőket ekként megalkuvásra, némaságra, feltétel nélküli tekintélytiszteletre, olcsó izgalmakra nevelték. Ezért kellene elébük álljon e megtört, enervált korban valaki, aki halottaiból feltámasztaná bennük a tetterőt és kizökkentené őket a kontemplációból. Hisz a pusztító s teremtő energiák összjátékában az emberi képzelőerőnek ugyanolyan előkelő szerepe van, mint akármelyik természeti áramlásnak, rezgésnek, egyéni és társadalmi önfenntartó, fajfenntartó ösztönnek.
Vagy arról van csupán szó, hogy más-más módon, ám mindannyian Kós Károlynak engedelmeskedünk? Kós ugyanis azt tartotta, hogy bár a válságos pillanatokban megmaradásunk a gyorsaságon múlik, a rohanás nem lehet a lét állandó velejárója. Egyenletes ritmusra van szükség az élet összes területén. Ha tehát a város többi omladozó emlékművén, műemlékén sem segítünk, vagy csak tízévenként megforgatunk a tetején egy-egy cserepet meg egy ecsetet, akkor a jeles szülőházért sem tehetünk többet, nem menthetjük meg a megsemmisüléstől. Ez az a „lendület”, amely inkább romboló hatású, főként hosszú távon, mintsem építő jellegű, s amelynek felvétele, úgy tűnik, kötelező ebben az országban.
Azt hiszem, világos: ilyen tempóban, efféle „ütemtervvel” az országépítő, szépségteremtő Kós Károly nevének még a használatára sem vagyunk jogosultak.

Az utolsók

„Üzenetet írok mindazoknak, akik közülünk valók voltak és elindultak új világba, új emberek közé, mindazoknak, akik új utakat akarnak törni, és rombolni akarnak mindent, ami régi. Üzenek nektek, ti új emberek, én a régi ember. Valamikor nemrégen még többen jártuk ezeket a hegyeket. Sokan és fiatalok mind és magyarok mind, de megapadtunk. Többen más utakra fordultak, könnyebb utakra. Sima völgyi utakra tértek, mert nehéz hegyet járni. De én itt maradtam a hegyek között. Járom a tövises ösvényt, és hosszú esztendőkön által körülfújt fagyos szél és perzselt a nap, és nemsokára talán utolsó leszek az utolsók között.
De lesznek, akik utánam jönnek, az én maradékaim. Amikor én már elpihentem, erős ifjú lábakkal nyomomba lépnek ők. És nem szállnak le a hegyről, hogy láncos rabjai legyenek hírnek, dicsőségnek és idegen kultúrának. Mert erősek lesznek. Hatalmasok és magyarok. Az én lábam nyomát pedig eltemeti a hó, de síromon sohasem lesz korhadt a fejfa, de a felém boruló domb virágos lesz mindig, tudom. És emlegetni fognak engem is, apáimat is az én véreim. Az én munkámat folytatják ők és az én életem örökkévaló lesz bennük” – hitte Kós egykoron azt, amit viszont mi már nem, mert lépten-nyomon a mi igazságunkat találjuk bizonyítottnak, nem az övét. Az ifjúság, de még a negyvenesek, ötvenesek is erkölcsileg a béka alfele alatt vannak, ahonnan egyhamar nem fognak kimászni, ezen a vidéken biztosan nem.
És mivel – részben az előbbiekben felvázoltakból eredően – ebben a régióban kénytelen-kelletlen szűk korlátok közé szorult a gondolat (amelynek amúgy korlátozás nélkül kellene szárnyalnia), engemet kiátkoznak majd e sorokért, mert itt mindenki szent és sérthetetlen, Kós Károly szülőházában pedig – a legjobb esetben is – pizzériának álcázott kuplerájt fog nyitni az egyik megtollasodott lumpenproletár.
Pedig Kós Károly a családi házat tartotta a legfontosabbnak, az emberi lényeghez legközelebb állónak. Azt mondta, egyszerre jelenti a túlélést, a fennmaradást, a folytonosságot, a gyarapodást, az alkotást, a pihenést, a mindennapi küzdelem színterét. Belőle eredeztette még a középületek és templomok formavilágát is. A lakóházban, amit, zsigerből, ösztönszerűen emel fel a gazda – vélte az Új építőművészet című tanulmányában –, a népi szellem nyilatkozik meg, amely révén páratlanul erős, társadalmi változások, gazdasági, politikai átalakulások által ki nem irtható archaikus erő tör fel, és évszázadok tapasztalata, tanulsága, kipróbált mintája ötvöződik benne.
Ám az építész Kós nemcsak szép lakokat álmodott meg, hanem egy sajátosan erdélyi életformát is, alkotásaival a bölcsesség, a szépség és a takarékosság ötvözetét valósította meg. Számára a letisztult forma s a letisztult ideák jelentették az abszolút értéket, nem a már-már giccsbe hajló monumentális, a pazar. Mindenképp megjegyzendő, kiemelendő az is, hogy nem csak az erdélyi építészeti tradíciókat ismerte töviről hegyire, hisz behatóan tanulmányozta a 20. század eleji európai építészeti irányzatokat, kísérleteket is, s azoknak végül kiváló értője s értelmezője lett. Jóllehet merített nyugat-európai kortársainak munkáiból, szemléletéből, meggyőződéssel vallotta, hogy a jelen kori, modern építészet csak akkor tud megújulni, ha visszatér a gyökerekhez, és megőrizve lényegi jegyeit újradefiniálja önmagát.

Nix civil kurázsi

Noha Kós Károlynak az élet számtalan területén elért kitűnő eredményeit széles körben számon tartják, neve mégis csak vérbeli műépítészként ivódott be a köztudatba. Még azokban a pillanatokban is, amikor íróként nyilvánult meg, igaziból építőmesteri feladatokat ültetett át az irodalomba.
„…mit csináltam és mit csinálok: rázom az alvókat a hazug álomból a rideg valóságra, a hazugokat leleplezem az igazság szavával, a resteket munkára akarom kényszeríteni, az üresfejűeket nevetségessé tenni segítem, a gonoszokat meg akarom büntetni, a fösvényeket szégyeníteni, a hatalmaskodókat megalázni. (…) Az erdélyi magyar sors irányítása is csak építmény” – olvasható az 1925-ben kelt, Reményik Sándornak címzett levelében. Az episztola intimitásától eltekintve sokan tényleg megfontolhatnák, használhatják-e paravánként Kós Károly nevét, ázsióját, amikor restelkednek, holott tevékenykedniük kellene, és fösvénykednek, ha jótékonykodásról, segítségnyújtásról van szó.
A jelen fájó, kegyetlen valóságát a személyes érdekeknek alárendelt temesvári Kós Károly Közösségi Központ kihasználtsága (vagyis kihasználatlansága), rendeltetése (vagy inkább rendetlensége?) tükrözi leginkább. Az „intézmény” elintézése tudniillik arra int, hogy csakis lagymatagságunk, egykedvűségünk okán, a létfontosságú civil kurázsi hiányában válhattunk szórványmagyarokká a román–magyar határtól egy köpésre. Ezért nem találjuk a helyünket, ezért érezzük magunkat függő helyzetben, irracionális erők csintalankodásának kitéve, s ezért kapálózunk, vagdalkozunk a homályban. A terítéken lévő első számú kérdés: kik lesznek a többséget alkotó hatvan fölöttiek utódai? A folytatásra ugyanis nincsen biztosíték.

(Véleményemre nem muszáj mérget venni, a fentebb közöltek kizárólag a saját álláspontomat tükrözik.)