„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. április 2., péntek

Égi csatornák



Végre a nárciszok is kinyíltak, és végre színnel, értékkel telítődött az udvarom. Így amikor reggelente kinyitom az ablakot, már nem a semmitmondó, lelombozó szürkeséget látom magam előtt, hanem a természet képzelőerejét, alkotókészségének millió megnyilvánulását. És ha mindezt együtt tapasztalom meg, az ízelt lábút az apró leveleken, a zümmögő méhecskét a kaptárban, szabadnak és határtalannak érzem beskatulyázott világomat. Nem mintha eddig bármi is különösebben akadályozott volna abban, hogy önmagamat adjam és mutassam, kinyilatkoztassam smink nélküli énemet, ám amikor a szomszéd macska a kéményben kezdte keresni egyetlen túlélési lehetőségét, tévedése egyfajta egyetemes korlátoltságot jelentett számomra.

A végtelen megélését hozta tehát el mindennapjaimba az áprilisi tavaszi szellő, a butácska gyermekek és a feledékeny idősek iránti türelmemet állította helyre, s ennek nagyon, de nagyon örvendek. Mert amikor télen nyikorogni hallottam a görbe hátú antik vály0ogviskók rengeteg rozsdás kapuját, jött, hogy kiszaladjak a világból. A hótakaró megsemmisülésével előtérbe került a hulladékrengeteg, amely persze mostanság is kedvemet szegi, s mélyen gondolatokba ejt azt illetően, mennyire téves képzetekkel és elgondolásokkal kerülnek be egyesek ebbe a véges, ám meghosszabbítható földi létbe. Hogy mit szolgál, mit nyom a latban, főként az ő egyéni előmenetelüket nézve, a felelőtlenül szétdobált mindenféle, örök titok marad az én érzékeny eszmerendszeremben. Nem tudom, mivel lehetne rászoktatni az ilyeneket a testi-lelki tisztaságra, csupán sejtésem van, hogy csakis az ostor használhat, amiként a Habsburg Birodalomban annak idején. Az adott társadalmi körülmények azonban megváltoztak azóta, hisz a vasárnapi mise már nem jelent mércét a hallgatásra, csendre alkalmatlan halandó életében, az úrfelmutatásra szólító harangok megkondulásához ezért ma már nem igazítható a rendteremtés kötelessége. S az amúgy elhízott dobos sem vehető rá arra, hogy ezt-azt közhírré tegyen a főtéren, például a garázdálkodók, tyúktolvajok nevét, mert ott a kocsma, amely vonzóbb képes lenni bármilyen erkölcsrendészetnél, szereplési vágynál. No meg ki szentelne időt és figyelmet arra, hogy embertársa nem az előírásoknak megfelelően járt el, amelynek eredményeképpen húsz botütésre ítéltetett? Ha talán arról lenne szó, hogy kihágásainak következtében elkoboztatik tőle valamely vagyontárgya, enyhülne az ostoba közöny. De így? Mi az, hogy véresre verik a hátát?

Kapum előtt katolikus nevelésben részesülő nebulók virtuskodnak, majd a szülők kapnak hajba, mintegy meghosszabbítva gyerkőceik rosszalkodását, és ezzel végképp kérdőjelek sorát fogalmazzák meg bennem a maguk módján. Méghogy ők keresztények... Igaz, nekik csak a hátsó bejárat áll a rendelkezésükre. Ilyen tekintetben tényleg keresztények. Elfogadják, ahelyett, hogy tájékozódnának, és megkeresnék a jobbik portát, amelyen át amúgy csak az okultak járulhatnak a mindent tudó katedra mögé. Milyen emberré cseperedjen így a kisiskolás? Hisz ha belegondolunk: abból kifolyólag, hogy tudatában van, neki nyolc évesen is csak a cselédsors jár ki, eleve hátránnyal indul és egyből sérül. Vagy ahhoz szoktatják ezzel már egész zsenge korában, amikor még hajlítható, hogy egész életében alázatosan rója az utcákat, szemlesütve s fejlehajtva küzdjön a gonosz ellen, vagy egyáltalán ne küzdjön semmi és senki ellen, ne lásson, ne halljon, ne beszéljen. Pedig a Szentírásbeli Jézus nem ezt tette, inkább harcolt, ha kellett, visszavágott, és igenis megkövetelte magának a főbejáratot. Az alázatosság természetesen szép dolog, ám csak addig egészséges és humánus, amíg mértékkel gyakorolják, mint bármi mást, hisz amikor okozója révén áthágja a jóérzés összes gátját, csakis emberhez nem méltó tettekhez, erőszakos, bosszútól vezérelt viselkedéshez vezethet. Márpedig a legyen rossz neked is jellegű elhatározások kibontakozása, kifejlődése megszégyenítéssel nem előzhető meg.

Nárciszaim egyelőre jól elvannak a tuják alatti ibolykákkal, jóllehet sietős időbeosztásukkal megleptek, előbb érkeztek, minthogy felkészültem volna a fogadásukra. De jól van ez így is, itt vannak, velem vannak, és én velük, mert valójában én vagyok az ő vendégük, én vagyok a megajándékozott, a kiváltságos, aki szépségükből, hajlékonyságukból erőt meríthet. És a drágák mégcsak nem is engedik, hogy ez fordítva bonyolódjon.

Ezen a húsvéti ünnepen egyben biztos vagyok. Abban, hogy nem vagyok egyedül.

 
Olvasóimnak kellemes húsvéti ünnepet kívánok!

9 megjegyzés:

Éva írta...

nem vagy egyedül, Enikő, hiszen kérdéseket, kétségeket, érzelmeket a tavasz, a feltámadás, az újjászületés okán mindenki hordoz és feltesz magában, vagy akár másoknak szegezve...
...jó hogy mondod, jó hogy mindig kimondod...

Boldog feltámadást, új tavaszokat, kellemes napokat

Üdvözlettel
Éva

Laci írta...

Szépeket írsz.

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Köszönöm Éva, én is kívánok nektek egy nagyon szép tavaszt, ünnepet.

Karesz írta...

Kellemes Húsvéti Ünnepet kívánok Neked!

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Köszönöm szépen!

Melinda Matyas írta...

"...mert valójában én vagyok az ő vendégük, én vagyok a megajándékozott, a kiváltságos..." - ez amennyire szép, éppen annyira igaz...
...
Kivánok én is Kellemes Ünnepeket neked, és légy jó kislány...
...
Jah, majd elfelejtettem, holnap megyek régi szülővárosodba... ugyanis ott él az anyám...
...nah szevasz!

Vajk írta...

Vedd úgy, hogy most meglocsollak!

Hunfalvy Memazdigh:* írta...

Sajnos nem jutottam haza, pedig találkozhattunk volna.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Kedves László, hiányolom/-juk a blogodat!