„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. április 20., kedd

Hun a hunban/krampuszlány a csontvázon: vajon ők ketten mit művelnének egymással?



Hozzám fölöttébb kedves, egyébként pedig átlagon felüli képzelőerővel megáldott „alternatív” ismerősöm lepett meg ezzel a mókás blogháttérképpel, azt kívánva ellenben tőlem, hogy cseréljem le a jelenlegit, mert ha engedek óhajának, hatalmas sikerem lesz olvasóim körében. Szívességét (szívességedet) és javaslatát (javaslatodat) nagyon szépen köszönöm, az elmés montázson jót szórakoztam, bár azt hiszem, a legnagyobb népszerűségre akkor tennék szert, ha magam pózolnék a képernyőn egy feszes miniruciban és egy szexis tűsarkúban. :) Így legalább „magamat” adnám, és az illusztráció is hiteles lenne, többé-kevésbé engem tükrözne, ha már tartásosnak és illendőnek nem igazán lehetne nevezni egy efféle húzást. Egyfelől. Másfelől: akkorra már a rajongóim tábora, hogy álmodnom sem lehetne (s nem is merészeltem, merészelek, merészelnék) nagyobbat, kellemesebbet! :)

Maradjunk egyelőre annyiban, hogy lemondok a magamutogatásról, és leszek ismét a régi, a divatjamúlt, névtelen, toprongyos kritikus, akinek még az arcképe is csak egy fakó, archív maradvány, egy szemétkukába való fecni, s akit egy idő után a könnyed szórakozásra vágyók általában melegebb éghajlatra kívánnak (azért még bízom abban, hogy a valóság ennél derűsebb). Elhatárolódom attól is, hogy tragédiaként fogjam fel a drámai üzenetet, amelyet, jelentem, megértettem és elraktároztam. De bármennyire is kivirágozna körülöttem a tavasz, majd lángra lobbanna a nyár, az én hunmagyar blogger-koncepcióm nem tudna megbarátkozni a krampuszlánnyal. Épp annyira távolinak érezné magától, mint a görög mitológia a keresztény angyalsereget.

Hát még a politikai szajhasággal is megbélyegzett Egyazötbenország, amely kinyúlva, élettelenül fetreng a porban, szóval annyira maga alatt van, hogy a nőzés/a pasizás semmilyen formában nem fér bele sivár, küzdelemmel teli mindennapjaiba. S még ha rá is szánná magát egy-két kusza kalandra, félrelépésre, érzelmi elsősegélynyújtásra, kinek kéne egy pucéran kacérkodó, csupa csont régészeti lelet? Mert a pince porából kikapart, a végleges haláltól „megmentett”, és azóta gondosan elraktározott hun felmenő nem én vagyok (pontosítom ezt azok kedvéért, akik számára „naplómból” ez még nem vált nyilvánvalóvá), hanem az izgalmas, színes múltunk, amelyet szégyenszemre eltemettünk, és a szegényes, majmolásra alapozott jelenünk, amelynek (felelőtlenségünkben, nemtörődömségünkben) semmivel sem biztosítunk nagyobb esélyt, mint a már földbe döngölt históriánknak. Hisz milyen perspektívát kínál magának, szeretteinek és a reá bízott üdvhadseregnek az, aki még a legfőbb erkölcsi értékrendet sem állítja fel, csak a perc töredékének él, mások által gyártott hazug elméletek szerint lázong és választ, aki nem a saját cselekedeteinek helyességére s őszinteségére figyel, aki hol túlzásba viszi a magyarkodást, hol pedig szégyelli a hovatartozását, anyanyelvét, hol jobbra dülöngél, hol balra, ám sohasem keresi a középutat, aki önmaga hibáiért folyton másokat okol, mindenkiben ellenséget lát, főként a hozzá legközelebb állókban, azokban, akikkel már ezer éve egyazon fedél alatt él, akikkel egyazon tányérból eszik, és akikkel együtt kéne működnie önmaga s gyermekei érdekében. Az én alanyom az ártalmatlanokban látja a legnagyobb veszélyt, inkább palacsintasütéssel foglalkozik, ahelyett hogy az egész társadalomra nézve hasznos, értékes dolgokat művelne. Persze a palacsintasütés is fontos, életfenntartó cselekedet, ám az én emberemet egyéb ügyek, úgymond közügyek lebonyolítására kenték fel a szavazók, vagyis az állam aprónépei, a nemzettagok.

A meglévő körülményes feltételek mellett a vasvillának természetesen hasznát vehetném (lenne kit a végére hányjak), ám megteszi a seprűként alkalmazható informatizált toll is (jóllehet a hatás nem lesz ugyanaz az említett két esetben: míg az első gyógyítható, s lassacskán feledésbe merülő fizikai fájdalmat okoz, esetleg gyors halált, a második többnyire kibírhatatlan és holtig tartó lelki nyugtalanságot vált ki).

Hogy szubjektív a hangvételem? Hát persze, ez is felhozható érvként, én viszont erre a következőket mondanám: bejegyzéseim személyesek, ettől eltérő jellegűek nem is lehetnének, hisz a pörgő, mulandó események megörökítője végül is én vagyok. De ami ennél lényegesebb: nem ez a lényeg. Az eseményeket nem én szülöm, én csak az általuk kiváltott benyomásokat, tanulságokat fogalmazom meg, jegyzem le, ez a profilom. Ilyen értelemben picit olyan vagyok, mint Anonymus: ő is megszaporította a szót ott, ahol a mondat sántikált.

És miután órákon át kínlódva s verejtékezve nagy nehezen kifejtettem, miért nem illik rám a krampuszlány szerepe, s miért vagyok képtelen vele azonosulni, még egyszer leszögezem, a nekem szánt ajándékok, meglepetések közül az elmúlt időszakban számomra ez a legkedvesebb (és ez most nem a dörgölődzés, a kiengesztelés helye), néhány órára rendesen fel is dobta a hangulatomat, elviselhetőbbé tette azt a rengeteg hülyeséget, amit naponta le kell nyelnünk, és amelyekkel meg is kell birkóznunk. De(!) mindent egybevéve: sajnos az összeállítás(od) nem az én ötletem, ráadásul nem azokat a tartalmakat tolmácsolná, amelyeket közvetíteni szeretnék (igyekszem). Mert az ördög, bármennyire is sértők néha a szavaim, élesek a megállapításaim, nem én vagyok ebben a felállásban: én inkább egyfajta önzetlen és non-profit segélyszervezetként funkcionálok, ezen az oldalon is ennek az eszmének a képviseletére tettem fel „mindenemet” (annak tudatában merem ezt így ide leírni, hogy meg vagyok győződve róla, kijelentésem nagyképűsködésnek, avagy egyfajta devianciának tűnik). Tudom viszont, hogy Lucifer sosem alszik, sőt, jelenleg talán éberebb a közelemben, mint korábban volt. :)))

Dómo arigató gozaimasita!

8 megjegyzés:

Melinda Matyas írta...

Hello! A krampuszlany helyere oda allhatnal te, csak ne felejtsd el a kis piros szarvacskakat... S akkor mar tenyleg te lennel...
(vicc)
:)

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Jó, hogy vicc!
:)

Melinda Matyas írta...

Amugy amit kepvisel a blogod, ahhoz talan tenyleg nem talalna...
:)

Arca-Archa írta...

Szerintem legyél az aki vagy, mert így jó - Neked is és a rajongóknak is. Ez a blog nem a "krampuszlányokról" vagy mifenékről szól. "És a jó bornak nem kell..."

Hunfalvy Délibáb:* írta...
Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.
Hunfalvy Délibáb:* írta...

Köszönöm Arca-Archa, én is így gondolom. Sajnos igen nehéz kiszűrni, ki képmutató, s ki nem: előbbieknek ugyanis kimagaslóan nagy tehetségük van ahhoz, hogy elrejtsék előlünk igazi arcukat, és így megtévesszenek, romlásba taszítsanak (óóóóó!). Ezért sem árt óvatosnak lenni.

Csillagpor írta...

(ne haragudj, hogy én is belekotnyeleskedek) Igazad van, de ha nem próbálkozunk újra és újra bízni, szeretni, hatni, akkor az alkotásnak sincs értelme.

Hunfalvy Délibáb:* írta...

Nem haragszom, sőt, örülök az érkezésednek. A szeretettel nincs is baj, a bizalom viszont néha megrendül. De kérdem: hatni kire, mire s mivel? - mert ezt nem értettem. És meddig feszíthető a húr, hogy ne pattanjon szét a szeretet? Utóbbiba belefér-e minden, v. létezik egy határ? Kötelesek vagyunk-e minden rosszat elviselni?