„Hullacsarnok ez, ahol se meghalni, se föltámadni nem tudnak a hullák”
(Ady: Nagy lopások bűne)

A brigád, amely imád:

2010. április 16., péntek

Számadás


Azért láttam messzebbre, mert egy óriás vállán álltam” (Newton)

Kassai Lajos

Tetszhalott vagyok. Por és hamu most sorstársam. A számban homok, a szememben is homok, ki sem látok a buckák alól, rám nehezedik az emberiség minden nyűgje, s az is, ami rajtunk kívül maradt a teremtéskor. De az agyam egy pillanatra sem áll le, sőt, jobban pörög, mint egyébként, nyugalmi állapotomban. A múlt és a jelen sérelmein rágódom, rettegek a holnapi naptól, az ébresztőóra hangjától, a reggeli vajas kenyértől, a felelősségre vonásoktól, a bukásaimtól, a telefon-beszélgetésektől, vergődöm a földből gyúrt ágyamon, pedig már nincs is mit vetnem magamból szerteszét, mert mára nem maradt belőlem semmi, csak az a néhány tonna üveges szemcse fölöttem, amelyről bevezetőmben úgy szóltam, mint valami nagy-nagy őszinte valóságról. Talán az is: létem, egzisztenciám kulcsa.

Ma a tenyerembe került a város összes fontos irata, mázsás kőként nehezedtek a szívemre, s keménységükre még egy jókorát rá is vert a tulaj velőmig hatoló, villámokat szóró tengerkék szempárja. Eljött hát, ezt sem hittem volna. Megértettem, semmit sem tudok arról, ami igazán fontos. Elmémet idejétmúlt tradíciók terhelik, no meg a jelen feszültségei. Nem örvendek a pillanatnak, pedig számunkra egyelőre a perc az egyetlen realitás. Nagy felismerés volt.

Amiként az is, hogy ostobaságaim miatt számot kell most adnom minden eddig tevékenységemről: nem neked, nem nekik, hanem elsősorban saját magamnak. Ítélkeznem kell magam felett, és az ítéletet végre kell hajtanom.

Mostanáig mást sem tettem, csak azon agyaltam, hogy kitaláljak magamnak valamit, ami boldoggá tehet, de lassan-lassan rájöttem, hogy kitalálni csak hamis cselekedeteket lehet. A megoldás: szemlélővé kell válni, keresővé, befogadóvá, tanúvá s tanulóvá, mert az igazság – az egyetlen, amely jobbá tehet – öröktől fogva létezik.

Tisztáznom kell tehát, mit is akarok? Ha íróvá szeretnék fejlődni, akkor mindenekelőtt az írói élet lényegét kell megtalálnom, ahhoz pedig, hogy ezt elérjem, nem szabad elvesznem, eltévednem a részletekben. Hasonlattal élve: az elejtett magot kell meglelnem, a búzaszemet, amely az év bizonyos időszakában mindig kicsírázik, és fenntartó, megőrző táplálékká lesz: gyökerével a talajba kapaszkodva, termésével az ég felé törve. Eggyé kell válnom a karakterekkel, a szavakkal, a kézirattal, olyanképpen, mintha a betű s a szó a testem, a lényem része lenne. Az ösztönök, a nyers erő, a dinamika, az élet feltartózhatatlan energiája, s mindaz belőlem, amit azokból az időkből hordozok magammal, amikor még szerves alkotója voltam a világnak, egy és oszthatatlan az engem körülvevő természettel. Úgy kell megjelennem ebben az összefüggésben, mint az értelem, a józan ész, az útját kereső ember az üvöltő, tomboló földgolyón. Akkora harmóniába kell lépnem a tollal, hogy a lelketlen írószerkezetet mozgató elmém különváljék az anyagitól, a matéritától. Ceruzámat halálos biztonsággal kell a cél irányába lendítenem, majd kivárnom a megfelelő szekundumot. Pennám csak így válhat egy lehetséges úttá bensőm hihetetlen mélységei felé, s csupán ekként nyerhetek betekintést az engem körülvevő univerzumba. A holtpontról, ahová jutottam, kizárólag ezen az ösvényen haladva mozdulhatok ki, s juthatok tovább. Olyan út ez, amelyet én építek meg, ám amelynek nem én teremtem meg a törvényeit, ezért rajta járva nem valósíthatom meg összes elképzelésem, sőt, a korlátozott menetelésbe, ha nem vigyázok, akár bele is pusztulhatok.

A halállal vívott harcom még hátra van. Elmondhatom ezért, hogy minden, ami történt velem, fontos volt számomra, noha sosem az történt, amire számítottam, amit reméltem, amire vágytam. A legutóbbi megpróbáltatásom is, amelyre valójában már régóta készültem, úgy tört rám és temetett maga alá, mint egy magasról indult lavina. A rám nehezedő teher azóta egyre elviselhetetlenebb, és most úgy érzem, hogy az elmúlás szorításában recsegnek a csontjaim. Fájdalmamban ordítani tudnék, de már annyi levegőm se maradt, hogy a füledbe suttogjak. Érzem, ha ennek hamarosan nem lesz vége, az utolsó lehelet is kiszökik belőlem, amely után a testem fog megszűnni, s a testemmel együtt én. A gondolataim elszállnak majd ekkor, de az érzelmeim is. A tükrök játékának ilyen szinten már nem lehet, nincs szerepük.

(Kassai Lajos Lovasíjászata alapján)

2 megjegyzés:

Vajk írta...

A Kassai jó, hogy előkerült, de mi van ezekkel a viharfelhőkkel feletted?

Arca-Archa írta...

Nagyon jól írsz, az egyszer biztos!
Én is azt kérdezem, hogy mi van Veled, mi történt? Szomorúságot és elkeseredettséget olvasok! Ha valamiben segíthetek írd meg!
Üdv /AR