Veszprémi kiszállás

Hosszú időutazás után Veszprémben szálltunk ki, s máris Marian Cosma jött velünk szembe. Marian Cosma emléke pattogott a járókelők ajkán, Marian Cosmáról nevezték el azt az utcát, amelyen betevő falatot kerestünk, Marian Cosmát énekelte meg a koldussá lett sarki neoreneszánsz dalnok, és az a tér is neki tisztelgett haptákban, ahol barangolásaink lezárásaképpen mindez tudatosult bennem.

De holtak nevét hiábavalóan ne vedjük a szánkra. Holtakból ne faragjunk szenzációt, se vezéranyagot a napilapba, se bálványt. Ám lehet itt másféleképpen két lábon járni? Még egyszer kérdem, megszámolta-e valaha bárki is, hányan lesznek naponta csetepaték, leszámolások, zavaros élettársi kapcsolatok áldozatai? Hányakat folytanak vízbe, hányakat vernek véresre, lőnek lukasra csak azért, mert nem engedelmeskednek. Kinek is? Márpedig aki fejet hajt, annak baja nem eshetik.

Én viszont a másik Veszprémre voltam kíváncsi. A régire, Gizella királyné városára, a humanistára, a katolikusra. A Cosma-mentes Veszprémre, anélkül, hogy bárkit is szándékosan meg akartam volna ezzel bántani. Én eme szent percek alatt az örök élők iránt mutattam érdeklődést, velük akartam együtt lenni, kéz a kézben sétálgatni, flörtölni, nem pedig az örök holtak sírjaira leborulni. Hisz nemzetünk ünnepelte ekkor nagyjait, az övéit, a sajátjait, azokat, akikből építkezhet, és égre emelt tekintettel, duzzadó kebellel dicsérheti őket, mint fényességet adó vezércsillagokat.

Mire az óvárosba fölcaplattunk, a dóm mellett már megterítettek, énekeseket és közönséget vártak estére a „pestis-szobor” köré. Igen, szóltam erre a köz nyelvén, én ezt kívánom látni, a boldog Veszprémet. A tudatlan Veszprémet. Az őrültségeket felejtő, muzsikáló, táncoló Veszprémet. A metál ladyt, akinek korsójából friss nedűt ihatsz, ha megszomjazol. A várfalak alól dédelgető tenyérként kinyúló krisztusi mészkőpályát, ahonnan öngyilkosjelölteket segíthetsz át az életbe, ha éppen arra jársz. A galériát, ahol – ó ne legyek már ennyire komisz! – újból és újból hőssé magasztalt ismerősökbe, földikbe botlasz. Munkácsyba, például. És a barátot, akinek...

Egyértelmű, azt hiszem: a szépet Isten teremtette. S a csúnyát is – hogy felismerhessük és értékeljük a méltóságosat. Következésképp kijelenthetem, Veszprémben nem katedrálisokban, útvesztőkben, kalodákban és szegénynegyedekben kellett keresgélnem az én Istenemet. Az én magasságos Istenem ott volt, jelen volt minden lépésemben, az összes hallgatásomban, a megfogalmazott igenekben, és az átfogalmazott tagadásokban. Két emberben, egy városban. A királynék és a hercegek városában.

A velük töltött – és a vele töltött – huszonnégy órám úgy pörgött le, hogy még csak kételyek sem támadtak bennem. Kételyek afelől, hogy eljön majd végre az a pillanat, amikor értékelni fogjuk a nagy-nagy csöndeket, majd az a perc és az a létforma is, amelyben már nem azért lesz szükséges imádkoznunk, hogy Nagyváradon magyar emberről nevezzék el a sportcsarnokot, az évente megkoszorúzandó köztéri plasztikát, az utcát, amelyen a mindennapi betevőt keressük, a nóta hősét, kit a hajléktalan éhségében megénekel, és a teret, ahol mindez lecsapódik bennem, hanem ezeknél magasztosabb, emberibb célokért.

A gyémántlelkű Veszprémben tehát akár megoldásokat is találhatsz. Persze mást is, ha fogékony és figyelmes vagy. De csak akkor, ha fogékony és figyelmes vagy.

Meglelheted a barátot, akinek egy szép napon még szerelmet is vallhatsz. A barátot, akinek átadhatod magad, és akit magadévá tehetsz.

Szentségeink és a túloldal

Ilyen volt Ráckeve 2010. augusztus 20-án.

Ráckevéről jóformán semmit sem tudtam, de aztán pár óra leforgása alatt szinte mindent megtudtam róla. Teljes puritánságában tárult fel ugyanis előttem a hozzám hasonlókat összekötő s szétválasztó csinos hídja, majd az alföld őre, a szürke, dühöngő Duna, István királyunk törékeny főtéri szobra, a polgármesteri hivatal régi időket eszembe juttató mellékhelysége, a nemzeti ünneppel mit sem törődő horgászok hada, a frissen felavatott hajómalom, mellette a sörimádók látókörömbe bekérezkedő, bemerészkedő brigádja, s nem utolsó sorban földgolyónk boldog, vagy kevésbé boldog lakóinak színes forgataga. Rengeteg ünneplő nem volt, ám az is, aki tiszteletét tette a központi ceremónián e szent napon, csak jött-ment, nem is csodálom, hisz az államtitkár hosszan beszélt, átszellemülten ecsetelte a határon túliak nehéz helyzetét, no meg az anyaországiak irántuk táplált szeretetét. Következett a papság, mindenki a saját megszentelendő-megáldandó cipójával maga előtt. Csak a görögkeleti pópa hiányzott a tisztességes parádéról (talán neki nem jutott már a díszkötésű kenyérből), és én csodálkoztam, miként fordulhat elő ilyesmi egy rác városban. Na de mindegy, hisz a lanttal, kobozzal, gitárral és énekhanggal kísért irodalmi műsor helyére rakta bennem a dolgokat. Megmutatta, hogy ökumenizmus nélkül is képesek vagyunk jól érezni magunkat Isten színe előtt. És megmutatta azt is, mekkora kárpótlást jelenthet a régi barátokkal való találkozás, annak felismerése, hogy a chilei s a paraguay hagyományőrzőket az idén nem csak Jászberényben látták vendégül a mieink. Ó mily csodás volt újralátni élénk, vidám kavalkádjukat! De még ennél is csodálatosabb volt felfedezni Magyarországnak egy újabb szigetét, és ott ismeretlen családtagok körében elénekelni a himnuszt, életemben először rágurulni a kompra, derékszögbe törni néhány hömpölygő nagyhatalmú hullámot, és kilesni, hogy azért Ráckevén sincs kolbászból a kerítés. Hát nem furcsa? Ma már annak is örvendünk, ha más is lejtőre kerül, nem csak mi, a mi szűkebb közösségünk, ha más sem látja már a fától az erdőt, nem egyébért, hanem mert hirtelen hozott döntések alapján a fát meg az erdőt is kizárták az életteréből. Összegzésként mégis azt kell mondanom, hogy kellemes élményt jelentett jelen lennem ezen az elfeledett helyszínen, amely eufória a felszolgáló lánynak is köszönhető volt, hisz úgy tett, mintha semmit sem hallana a beszélgetésünkből, noha arcizmainak rengése, szemöldökének tánca egészen másról árulkodott. Le sem tagadhatta, milyen érzelmeket kavartunk fel benne, hisz velünk ült a pultnál, csak nem a mi oldalunkon.

MA NŐ VER

Mottó:

Ma nő a menő manő,

de holnap bizonytalan,

hogy ki lesz az átvernő.

Gyenes Gitta (1888-1960): A harc

Szuronytestű katonák jönnek,

szuronytestű katonák mennek,

dalomból várat építenek.

Omlik az erőd,

leszakad a szám,

kiméljetek meg,

puritán a világ.



Szomszédok kopogtattak rám,

vérszomjasan a falat kibonták,

a téglát hozzám vágták.

A konzerv savanylik,

a bicska kinyílik,

felhasad egy arc,

kibuggyan a harc.



Túróspite kerül asztalomra,

fekete keszkenő nyakamba,

szeret a nyavalja.

A papocskám prédikál,

A népecském elherdál,

adjatok egy gyertyát,

mannámra a hennát

(s Hennára a mannát).



Rímosztagok kardoznak böcsületért,

angyalok vetkőznek szűzességömért,

felértékelődik az elmém.

A tegnap elbukott,

a ma lebukott,

nevem egy táblán,

a tábla a máglyán.



Ugye nem engem felejtesz el,

tisztességemet megénekleled,

rintangóznék veled.

Tekinteted kegyetlen,

a bor egri érintetlen,

szemed máson siklik,

zsebkendőd elárulkodik.



A tányért nem mosom el,

az üveget nem dobod el,

testem tőled megy csak el,

testeddel másért verekszel.

Eszel és iszol és elfekszel,

csipegetsz és feszengetsz,

cseszegetsz és lepengetsz.



Mert:


Pucér a nő, melles a nő,

műanyagnő, árcsökkenő,

menő manő.

Árcsökkentett menő mai nő,

kire ránő a vevő, s ránő a vő,

de rávere ma a vőre az nővő,

egy vérmezőn a manőverező.



Ki nem én vagynék.

De te sem vagynál.

A vagynokok régen elszálltak.

Állásinterjú

(A valósággal való bárminemű egyezés csupán a véletlen műve)

– Jó napot kívánok! Petrás Károly vagyok, az álláshirdetésre jelentkeztem. Telefonon beszéltünk, és arra kértek, fáradjak be ma Önökhöz.

– Jó napot kívánok. Foglaljon helyet. Ne, ne ide üljön, hanem oda, ez a szék jelenleg nem áll az ügyfeleink rendelkezésére.

– Köszönöm.

– Mondja, kérem, rendelkezik jogosítvánnyal?

– Nem, kérem, nem rendelkezem.

– Miért nem, Petrás úr? Petrás, ugye, jól értettem?

– Igen, Petrás Károlynak hívnak. Azért nem, tisztelt uram, mert nem volt alkalmam rá, hogy megszerezzem.

– Vagyis Ön egy rendkívül elfoglalt ember, ha jól értelmezem a szavait. Akkor mégis mikor lesz ideje dolgozni? Tudja, a mi cégünknél a fegyelem és a pontosság a két legfőbb követelmény. Minden egyes alkalmazottunktól elvárjuk, hogy erejét és tudását maximálisan kihasználja vállalatunk egyre gazdaságosabb működése érdekében. Tehát?

– Kérem, nekem már jó ideje nincsen munkahelyem, emiatt nem volt lehetőségem megszerezni a jogosítványt.

– Petrás úr, ne próbáljon bennünket félrevezetni, hisz a harmadik legfőbb elvárásunk a jelentkezőkkel szemben az őszinteség. Maga az előbb még azt állította, hogy nem volt alkalma rá. Vagy inkább nem volt alkalmas rá? Mégis mivel tölti a szabadidejét? Tán munkakerülő?

– Nem, kérem, nem vagyok munkakerülő, egyszerűen csak nem volt rá pénzem. Kérem, én egy állás és kereset nélkül maradt humánértelmiségi vagyok. Soha életemben nem vezettem autót.

– De hát akkor melyik pozíciót pályázná meg?

– Az irodavezetőit, lévén, hogy van némi tapasztalatom a titkárság terén.

– Némi tapasztalata… Hm, igen. Na de hogy képzeli?! Csak nem fog villamossal vagy busszal közlekedni? Egy olyan jelentős cég, mint a miénk, ezt nem engedheti meg az alkalmazottainak. Nem járathatjuk le magunkat a világ előtt egy gyalogjáró irodavezető miatt.

– Kérem, ez kisváros, jelentéktelenek a távolságok, se perc alatt körbejárja az ember. Amúgy is a szomszédban lakom, kétszáz méterre innen. Számomra nem megterhelő a jövés-menés, ahová elküldenek, oda elmegyek, mindent elintézek, amivel megbíznak, megígérem. Nagyon gyors leszek.

– Számunkra meg nem érdekes, hol lakik. Bárhol is lakik, autóval kell majd hazamennie! Ha száz méterre, akkor is! A konkurenciánknál ez is követelmény, következésképp: nálunk is az!

– Rendben.

– Hogyhogy rendben? Máris pimaszkodik, felesel? Hogy akar majd autóval hazamenni, ha nincsen jogosítványa? Csak nem azt óhajtja elérni, hogy mi iskoláztassuk? Na persze, mivel nincsen még könyve, tanfolyamra is be kell iratkoznia, de a maga pénzén, nem a miénken! Arra ne is gondoljon, hogy gyalogolni fog odáig, meg vissza, s ráadásul a mi színeinkben és a mi kárunkra! Mekkora leégés lenne ez számunkra! Oh, borzalmas, még belegondolni is rossz.

– Jó, rendben, lemondok a tanfolyamról, lemondok a hazamenésről, és elvállalom az éjjeliőrséget is. Éjszakai teendőim elvégzéséhez pedig, remélem, nem szükséges autóvezetői jogosítvány.

– Mi fene, még pretenciói is vannak? Csak nem hiszi, hogy azért fizetünk majd egy irodavezetőt, hogy huszonnégy órából huszonnégyet bent üljön a négy fal között, és senki ne értesüljön arról, kik vagyunk mi! Felháborító! Ön máris félreértette a szándékainkat és a céljainkat. Vagyis alkalmatlan a feladatok becsületes teljesítésére. Interjúnknak vége, távozhat. Kérem, távozzon!

– Csak nem képzelik, hogy gyalog fogok elmenni innen?! Az Önök cége rengeteget veszítene így a presztizséből.

– Ebben igaza van. Tényleg. Örvendek, hogy felhívta a figyelmemet erre az apróságra. Géza, azonnal szóljon a sofőrnek. Maga meg álljon csak meg. Mit is mondott, mi a foglalkozása?

A Béla

Lugosi Béla még nem tudta, hogy a szerelem is az ördög, azaz Drakula műve!

Ezt így lehetetlen – és gazemberség lenne -– folytatni. Hisz nem is akárhol, hanem a Nemzet Televíziójában láttam azt az ismeretterjesztő filmet, amely Lugosi Bélát járatta le a világ előtt mára bevált módszerek alkalmazásával. A közel egyórás bemutatót román és amerikai szakik karöltve dobták piacra, s most nem is túloztam, hisz tényleg: csak úgy odahajították (avagy idehajították hozzánk), mint a rossz gazdi éhes kutyájának a lerágott csontot.

Hát ezért vagyok ismét felháborodva. Fel vagyok, mert először is: Lugosi Béláról azt állítani, hogy egy kis elmaradott erdélyi faluban született, nem egyéb, mint kreténség. Ha mást nem is vár el manapság az ember egy dokumentaristától, azt viszont igen, hogy legalább a Wikipédiába dugja bele az orrát. Másodszor: hamar kapcsoltam, a cél nem egyéb volt, mint hazugságokkal alátámasztani Blaskó Béla román származását. A készítők szerint ugyanis, aki a bánsági Lugason született (és ehhez még egy korabeli magyar feliratú térképet is felcsillantottak a nézők előtt), az valójában román, azaz románul gondolkodik, ortodoxul hisz a babonákban, a vérszívó szörnyetegekben, a hókuszpókuszokban, a seprűlovaglásban és fokhagyma-táncoltatásban. Ami szintén kreténség, hisz akinek már az ősei is itt éltek, az tisztában van vele: a 19. és 20. század fordulóján a Temes-parti bánsági város lakóinak fogalmuk sem volt arról, hogy tőlük jóval délebbre, Olténiában holtak szívére vadásznak a szellemjárásban hívő parasztok. Lugas akkori polgársága most nagyot nevetne azon, hogy ilyesmit feltételeznek róluk. Pedig hát, ha belegondolunk, nem is annyira nevetséges, mennyire tájékozatlanok az egykori monarchia területének mai lakói. A hajdani nagy magyar királyság életterének jelenkori használója egyébként legalább annyit tudhatna, hogy Dolj megye sosem volt (hál’ Istennek) Transsylvania része, s hogy amit ott hisznek, azt nem hiszik sem Erdélyben, sem a Bánságban, kivéve a bevándorlókat. Márpedig a készítők filmjükkel épp azt sugalják, hogy a Béla, aki még iskolába sem járt, aztán bányászkodott és kiadta magát színésznek, román pajtásaitól tanulta el a drakulaság minden fortélyát. Érdekes megközelítés ez, mert azt viszont nem taglalják, miért vált morfiumfüggővé. Talán gyermekkori román cimboráinak hatására? Egyszerűen csak kijelentik: Lugosi egy beskatulyázott, majd erejét vesztett bukott vámpír, krónikus szoknyapecér és drogos kommunista színész volt (ilyenné, azaz szélső baloldalivá természetesen mint magyar állampolgár, budapesti művész süllyedt, szerintük, és feltételezhetően még a kémkedésig is eljutott az ifjú földrészen, bár az amerikai angolt sosem sajátította el tökéletesen – a már említett alternatív véleményüknek megfelelően).

Pedig hát szegény Bélának meg sem forult a fejében, hogy Lugojeanunak nevezze el magát, amiként az sem, hogy csinos szülővárosát falunak nézik majd abban a Romániában, amely államalakulatról úgyszintén keveset hallhatott akkoriban, és talán nem is hallott. A maga „faragatlan” humorával és csapnivaló nyelvérzékével jó viccnek találta volna.

A hírös stábnak ezek után már csak azt kell kitalálnia, ki legyen a következő áldozat? Weissmüller talán? Vagy Bartók (őt már úgyis lerománozták egy párszor; Kinizsi Pálról és Hunyadi Jánosról nem is beszélve…), Teller Ede, esetleg Herta Müller? Irigylésre méltók amúgy ezek a filmtekercselők, hisz van kikből válogatniuk…

Jó buli

Ha már csángó, akkor legyen török, ’s ha már latin, akkor legyen indián!

Szimpátiáim, a török srácok a csángó-jászkun forgatagban

El sem hiszem, a második jól sikerült berényi bulimon is túl vagyok. Ha ezt valaki két hónappal korábban megjósolja nekem, azt mondtam volna neki: drága, te félrebeszélsz. Pedig lezajlott. Az első, mint említettem a lovakhoz és a díjugratókhoz kapcsolódott, utóbbi pedig a csángókhoz, a magyarokhoz, a jászkunokhoz, a törökökhöz, a grúzokhoz és néhány dél-amerikai latinó-indián nemzethez, szám szerint kettőhöz. Tehát inkább úgy kellett volna fogalmaznom: kiválóan ráztuk együtt a rongyot. Az együtt persze csak közvetetten értendő, mert ők a színpadon ropták, én pedig a nézőseregben, mikor kinek a lábbelijén.

És most jöjjön a feketeleves, hisz nem én volnék, ha egyetlen hibát sem rónék fel a szervezőknek (vagy kinek is?). Röviden leírom ezért, hogy a rengeteg programból és fenoménből hozzám mi nem jött át (hogy szakszavakkal is éljek).

Hát kérem alássan, a csörömpölő körhinták és az életveszélyes csilli-villi hullámvasutak nálam rendesen kiverték a biztosítékot. Az Érparton ez az idén egyszer már megtörtént velem, ám akkor – tekintettel a rendezvény „összművészeti” jellegére – elnézőbbnek álcáztam bele nem törődő fejemet. Egy felnőtt kort megért nemzetközi táncháztalálkozó kellős közepén azonban ezt a jellembeli hajlékonyságot nem engedhettem meg magamnak, de másnak sem. Efféle s ekkora merényletet nem szabad elkövetni a népzenét és -táncot kedvelő rendes világ ellen. Tudom, ilyen téren hiába osztom az eszet, mert jövőre is hatalmas mennyiségben és beszámíthatatlan minőségűvé mossák majd át az agyát a rossz iránt több tehetséget, érdeklődést mutató emberiségnek.

A hinta-palinták felhozatala tehát nekem sok volt, amiként a korábban elcsángált (a küzdelem elől elszökött), majd eloláhosodott és elüzletiesedett moldvai székelyek sztárallűrjeit is annak éreztem egy adott pillanatban, kevésnek viszont az autentikus kalotaszegiek jelenlétét, idősnek és szomorúnak pedig a mezőségi párocskákat, akik miatt zsebkendőbe kellett temetkeznem, mert őket látván egyszerűen elkapott a sírógörcs, így muszáj volt lelépnem egy időre az ünnepségről. Nem, most nem lett volna szabad bennünket arra emlékeztetni, hogy bizony a Mezőségen szinte már csak nyolcvan és kilencven esztendős nénikék és bácsikák képviselik, éltetik a magyar kultúrát. Szóval ez a fogás összes szépsége ellenére engemet rendkívül legyengített és letört, még most is a hatása alatt állok, azaz rosszul vagyok, betegeskedek, rémálmok gyötörnek.

Ilyen állapotban, a keserű valóság emésztgetése közben várták el tőlem, hogy kurjongassak a Küküllő mentéről érkezett román táncosoknak. Hát ehhez nekem már nem volt sem lelkierőm, sem kedvem. Nem akartam nekik tapsolni, nem tudtam nekik örvendeni, s a legszívesebben hátat fordítottam volna a kotrincás csoportjuknak (hogy csúnyábbat ne mondjak). Pedig hát ezúttal tényleg nem tettek nekünk semmi rosszat, nem bántottak, nem sértegettek. A tudat viszont, hogy a nemzetük a nemzetemnek, az országuk az országomnak igenis tett, nem is egyszer, nem is olyan régen, és talán (minden bizonnyal) most is tesz, keresztbe főként, visszatartott az éljenzésüktől.

 Viva Paraguay (mert a hárfás legényük sem volt megvetendő)!

Ettől függetlenül, rengeteg színes egyéniséget, érdekes partiarcot köszönthettem a közelemben, és ez annyira újszerűen, frissítő erővel hatott rám ebben a csendes, kissé begubózott városkában, hogy szinte belenyugodtam a sorsomba, a sorsába.

S még elárulok valamit: a török fiúk nagyon, de nagyon bejöttek nekem, úgyhogy remélem, jövőre is lesz tombolás, ők pedig ismét eljönnek – fellépni (s feldobni a hangulatomat).

Malmoz(z)unk?

A Malom Film-Színház és díszes előtere (2010. augusztus)

Jászberénynek hajdanán volt egy malma, ma viszont van egy Malom Film-Színháza. Mekkora változás! Ettől függetlenül dicséretes, hogy sikerült életre kelteni egy temetetlen halottat a zöldségpiac közelében, a politikai potentátok véres összecsapását is túlélt híres fahíd és a fodros Zagyva patak szomszédságában. A Malom Film-Színház megnyitása s üzemeltetése attól nagyobb öröm és teljesítmény, hogy teátrum is, meg kinematográf is, koncertek és konferenciák helyszíne, vagy színhelye, ha úgy tetszik.

Eddig, ugye, nincs ebben a történetben semmi rossz. Sőt! Hisz melyik magyarországi kisváros (és nagyváros) tud jelenleg előrukkolni egy ehhez hasonló megvalósítással? Nem éppen egyik sem, de kevés azon települések száma, amelyek igen. Ebből kifolyólag sejtjük, hogy a fölényes sikerhez elsősorban egy elszánt, tehetséges ember kellett, több talán nem is. Illetve de: egy pénzes csapat statisztaként, amely lehetőséget látott az illetőben és az ötletében. Ám hogy mégis miért, mi célból karolták fel végül a cselekvésre elszánt magányos harcost és az ő akaratát? Azt nem tudom, csupán feltételezem: önnön jó hírük pallérozására, fényesítgetésére. No de még ez sem lenne baj, csakhogy a kezdeti lendület idő előtt lelassult, az intézményhez fűződő érdekek pedig szertefoszlottak, átalakultak.

Már említettem, a létesítményt a zöldségpiachoz köti egy híd, amely Jászberény viharos jelenkori történelme során szimbolikus értelmet kapott. A jószágok és termények adásvételének nemes tevékenysége s környezeti körülményei ugyanis becsületesen kihatottak a kultúrerőd helyzetére. Mostani felmérésemnek tulajdonképpen ez a tárgya. Nevezetesen a művelődési objektum előtti pálya (grund), hisz másnak sem tudnám minősíteni azt a valamit, ami ott van. Télen sáros, nyáron poros (vagy szintén sáros, ha pl. esik az eső), ám a köztes évszakokban sem a közösségi élet, a nagy találkozások és beismerések, életre szóló szerelmek születésének legmegfelelőbb tere. Nem tudom, mit szólna a budapesti megasztár, ha ezen a grundon kellene átgyalogolnia, hogy mint Az Est meghívottja beárnyékolja a színpadot, amelyen a zsűri, a szervező bizottság és a támogató díjat készül neki átadni? Tetszene ez őkegyelmének? Jól érezné itt magát kisestélyijében, amelyet kimondottan erre az alkalomra vásárolt a főváros legmenőbb divatszalonjában, és csakis azért, hogy megadja a módját? Nem tetszene neki, nem érezné jól magát. Ő sem, más sem. Nincs is ezen mit osztani, szorozni, hisz nyilvánvaló.

Élőben tényleg rondább

Az áldatlan állapotért valószínűleg nem a teátrum vezetője tehető felelőssé, hanem a város, az egész Zagyva-parti közösség, beleértve a bátortalan lakókat és az alföldi élettér huncut egyengetőit, mert egyikük sem érzi igazán át: a színház egy szent hely, az előadóművészet pedig egy fölöttébb megbecsülendő érték, következésképp: a nagyérdeműnek nem egy tyúkudvaron kellene átugrándoznia ahhoz, hogy áldozatot mutasson be a kultúra dicső oltárán.

Isten malmai lassan őrölnek – figyelmeztethetnénk a tévelygőket, a szerepálmukról lemaradtakat, ha bizonyosak lennénk afelől, hogy rohanó világunkban van még jelentősége e mondásnak. De ha már egyáltalán nincs, egy pár virágágyás, lekövezett járófelület akkor is elkelne a teátrum eme kápolnájának fedetlen előcsarnokában. Kövezzenek meg, ha nem így van!

(Bevallom, a Nagy Arcok Vagyunk Társulat Németh László-estjén azért mégsem kopott kezeslábasban és gumicsizmában szeretnék megjelenni. Hogy nézne az ki? S mit szólnának hozzá a berényiek, a szomszédok és a polgármester?)

Sirok

Végvárak világa: Sirok, erődrom (2010. július)

Alapvetően megnyugtató hírnek tartom, hogy 2011-ben megnyílhat a Végvárak világa elnevezésű barlangvár és turisztikai központ Sirokon. A fejlesztési tervet a védmű vagyonkezelője, a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága dolgozta ki, majd 320 millió forint támogatást nyert az Új Magyarország Fejlesztési Terv Észak-Magyarországi Operatív Programjának pályázatán.

Már csak azért is örvendek ennek a bejelentésnek, mert hazánk legszebb fekvésű erődjével kár volt eddig nem foglalkozni, nem törődni, megóvására pénzt és önfeláldozást nem keresni, nem szentelni (tisztelet a kivételnek, Kovács Béla régésznek, aki sok-sok évvel ezelőtt még azt is előhívta a föld alól, aminek az előbányászása teljesen reménytelennek látszott).

Jó, mondjam ki végre: a siroki turistacsalogató objektum ma csupán egy elhanyagolt, de gyönyörű antik rom- és sziklafolyosó-komplexum. Félelmetes is, hisz ha nem ügyelsz, egy-kettő lepottyansz a meredek dombról, amely 300 méteres magassága ellenére szinte már hegy, hisz annak mutatja magát, korlátlan párkányairól pedig kedvező időjárás esetén egészen a Tátráig ellátsz. Hasonlóan kellemes, csodás kilátással eddig még nem találkoztam, bár bejártam már jó néhány épített történelmi örökséget határon innen és túl. A község fölé emelkedő hadi szállást amúgy a 13. században az Aba nembeli Borh-Bodonok emelték, ám Eger 1596. évi eleste után a védők elmenekültek innen, így a várba tánclépésben költözhettek be a törökök. Kivonulásuk után a hajlék lakatlan maradt, főként megközelíthetetlensége miatt.

Barlangvárnak szánják

Ma autóparkoló fogadja a falu felől érkező csúcsra törőket, eléggé sikertelenül, hisz akadnak, akik még azt a pár száz métert sem képesek gyalog megtenni, amely aszfaltozott, könnyen járható erdei utat jelent, inkább dühösen, becsapottan visszafordulnak. Tény, hogy a gondatlan természetjáró vizet csak akkor lát odafent, ha megnyitja a tűzoltócsapot, vagy megerednek az égi csatornák. Először is meg kéne ezért értetni a népekkel, hogy ez a középkori sötétség a siroki útvonal vadromantikájához tartózik (adjunk hát inkább hálát érte, ameddig van), éppúgy, mint az az életveszélyes fa- s kőlépcsőzuhatag, amelyen közlekedned kell a vár emeletei között, ha látni is akarsz valamit a múlt eme hagyatékából. Másodsorban nem lenne hasztalan a lelkükre kötni: ne legyenek annyira nyafkák, húzzák ki magukat, feszítsék meg a vénáikat, és akkor majd élvezni is fogják a várfalmaradványra kitűzött nemzeti lobogó mellől a helyi mongol dalnok déli énekét, vagy a szintén helybéli indián törzsfőnök reklámsátrát, no meg a hozzá kapcsolódó napi történeteket – és mindezt élőben.

Sirok tehát szinte minden tekintetben megfelel a kevés pénzből nyaralni szándékozóknak, a mászkálós kultúrbuziknak, hisz maga a község is elég gondozott, van néhány étterme, sörözője, lova s vendégszobája… Kell ennél több a rövid távú boldogsághoz?

Nem kell.

Otthon

„...ki szemetet vet, gazt arat...” (Wass Albert)

Ez meg mi a csuda lenne? Tér, autóparkoló, blokkudvar, a leendő európai kulturális főváros egy szelete? Romániai szépség...

Amikor fél éve innen elmentem, úgy éreztem, a balkán egy szeletét hagyom magam mögött. Nagy kő esett le a szívemről. Most, hogy visszatértem, az a benyomásom, Brazília egyik szegénynegyedében járok, ahol a foci az egyetlen úri mesterség. Ahol kő hull apadó kútba...

Sokan megélték már, milyen átlépni Romániából Magyarországra: a határon túl még a fű is zöldebb, a levegő is tisztább, az ég is kékebb, mint idehaza, s ez nem csupán képzelődés, a hazaszeretet jóindulatú megnyilvánulása, hanem valóság. A fű tényleg zöldebb odaát, és a levegő is tisztább az általunk megszokottnál. Hát persze, hogy az, hisz milyen az a hely, ahol mindent elnyel a szemét, ahol a háztulajdonosok még nem ismerkedtek meg a sarlóval, a kaszával, a fűnyíróval, a munkával, és hiába tartasz tükröt elébük, mert az évezredes mondás is alátámasztja: a vak nem igazán tud vele mit kezdeni.

Brutális. A hat hónap alatt, amíg innen hiányoztam, és egy, a romániainál pedánsabb világban tapasztalódtam, hatvan évet öregedett az én félmilliós városkám. A települést maga alá temető hulladék, mint jeleztem, mintha az égből pottyanna alá, hisz még az a pár matuzsálemi fa is, amit még nem bántottak, tele van elhasznált papírokkal, rongyokkal, bugyikkal, televíziókkal, hűtőgépmaradványokkal. Egyes utcákon a bozót, a parlagfű szó szerint a hasamig ér, ám ez rajtam kívül, úgy tűnik, senkit sem zavar, főként azokat a fiatalokat nem, akik félpucéran, de műkörmökkel és műhajjal felvértezetten, bódító parfümfelhőben támasztják napokig a falakat, köpködik szanaszét a tökmaghéjat, a chipset, a gumit, miegyebet, hasztalanul.

A köpködés meg a káromkodás amúgy is az ide vetődött szúrtos képű s repedt sarkú népség egyik kedvenc foglalatossága, a becsületes, dolgos polgár valósággal megijed tőlük, amikor nyilvánosan bemutatják magukkal hozott istentagadó tudományukat.

Sokat gondolkodom ezért azon, miért pont nekünk, örök veszteseknek, kisemmízetteknek, megalázottaknak kell elszenvednünk azt a rengeteg csalót, gyilkost, pogányt, akiket összecsapott a sors? Kinek a nevében muszáj szemet hunynunk afölött, hogy ők képtelenek alkalmazkodni, kimászni abból a mocsokból, amit mit tudom én, honnan hoztak magukkal, aztán ránk zúdítottak? Minek okán alacsonyítanak le bennünket a saját nívójukra, ha egyáltalán van nekik ilyenjük? A temérdek ijesztő pofa láttán ugyanis ebben erősen kételkedem. A bűn, a butaság szinte árad belőlük, arcul csap, amikor odaköszönsz nekik, nosztalgiázol, emlékezel a régi szép időkre, igyekszel viselkedni. Márpedig a butaság szörnyen veszélyes. Öl és nyomorba dönt, pusztít és embertelenségbe kerget. Ehhez szolgáltat zenei aláfestést a mindenütt csörömpölő ördögi rétegzene, amitől már nem halljuk egymást, lelkiismeretünk csengő szavát.

Mi a csuda megy itt végbe? Ki engedte be ide ezeket a lehetetleneket? Hol vagy ilyenkor magasságos Isten? Miért nem lépünk e pokolbeliség ellen? Miért engedtük, hogy ez bekövetkezzen? Miért velünk, miért így? Miért kelett aláírni azt a szerződést? Miért kellett hadba vonulni, hibázni, megszületni? És hallom: Temesvár még a civilizáció bölcsőjének számít errefelé, az EU jövőbeli kulturális fővárosának. Milyen akkor a többi?

Miután visszazavartam magamat mostohazámba, nagy kő esett le a szívemről. De a történések lényegét, célját továbbra sem értem. A legfőbb jó, az abszolutum ne kísérletezzen velünk, ne tegye próbára türelmünket, ne teszteljen, bízzon meg bennünk, győzze le a rosszat, és szeressen. Feltételek nélkül szeressen. Hogy ne hulljon többé kő az apadó kútba.