Az ország tetején

Szóval emiatt oly elviselhetetlen itt a tolongás (fotó: nem az enyém).

Kékestetőre csak az látogasson el, akinek nincs hová mennie. Az semmiképp, aki nem képes legalább 60 kilométeres óránkénti sebességgel közlekedni hegyi úton. Mert ha ennél lassabban száguldozik, előfordulhat, hogy mire felér a csúcsra, minden bezár. Bezárnak a fizető vendégszobák, bezárnak a motelek, az éttermek, és bezár az összes többi vendéglátóipari alegység, még az istenadta kék ég is. Csupán a borozónak nevezett bódét találja nyitva, a Tátrával esélytelenül incselkedő panorámát, no meg a tévétornyot, amely egyébként egy igen érdekes jelenség, hisz bár csupán néhány lépésre magasodik a sípályától, nedves időjárás esetén életveszélyes a 200 méteres körzetében tartózkodni. Mi van tehát, ha történetesen havazik, és az illető minden áron síelni akar? A figyelmeztető tábla szerint nem tehet egyebet, mint vár. Megvárja a tavaszt, esetleg megvárja, amíg elolvad a hó, s csak akkor indul útnak, ha már holt biztos, hogy nem lesz több csapadék. Bizonyára ezért nem űzik ma Magyarországon a téli sportokat, hisz hó nélkül elképzelhetetlen a síelés. Vagy csupán én vagyok ennyire maradi? No sebaj. Szállást amúgy sem kap, főként ha hét közben jön rá a mozoghatnék. Hétfőn, kedden, szerdán stb. sem tehet egyebet tehát, mint kivárja, amíg kinyit valamelyik faházikó, s akkor bekérezkedik az egyikbe. Addig aluszik a fűben, valamelyik fa alatt, hogy biztonságban és otthonosan érezze magát. Az idegességtől fázni úgy sem fog. Kizárt. Mi tehát a probléma?

A probléma az, hogy ősz van, és nekem most szottyant kedvem a tetőzéshez. Azt hittem, ilyenkor gyönyörű az erdő, s bónuszként üdítő a vendéghiány. Mátraházán viszont már világossá vált, hogy bizony valami nagyon nem stimmel. Jóllehet a buszmegállót látásból már ismertem, leszálláskor inkább kihagytam a vele való puszipajtáskodást. Miközben hódolva szenvedélyemnek a lepusztult állapotokon szörnyülködtem, hozzám szegődött két szótlan és kiéhezett osztrák. Gulyást akartak, de a helyi manók még kenyérrel és sóval sem várják a költekezni szándékozó idegent, nemhogy ungarische menüvel, ezért ők is szörnyülködtek velem egy kicsit, majd dühösen bevágták maguk mögött Volkswagenjük ajtaját, és duzzogva elhúzták a csíkot. Még jó, hogy, hisz egyáltalán nem hiányzott a társaságuk. Nem a kékvérű sógorokat mentem én oda nézegetni, hanem a természetet. Elindultam. Düledező pagoda, láncra vert hegyi kecskék s szellemkastélynak tűnő olcsó edzőtábor-maradványok nyikorogtak a lépteim alatt, ám ezen már nem is csodálkoztam. Azon viszont igen, hogy egy magányos dolgozó füvet irtott egy rozsdás kerítés mellett, az autós forgalom pedig hirtelen megélénkült, és a Kékestető felé vezető műút forgalmasabb lett, mint Brassó központja, jóllehet, mindkét helyen a bútoriparban érdekeltek garázdálkodnak. Ilyen ez, ha kirándulásai előtt az ember nem vesz magánórákat turisztikából, nem visz magával térképet, iránytűt, tapasztalt alpinistát, vagy mit tudom én, mit. Ha nem veszi figyelembe, hogy manapság Horvátországba jár mindenki pihenni, s nem a Mátrába, mint a Kádár-korszakban. Aki ellenben mégis, csak azért is a Mátrába megy, az vessen magára. Például ne szedegessen gombát a rengetegben, mert megmérgeződik tőle, s ne higgye azt, hogy ami szép és nagy, az jó is. Sajnálom azokat, akik a sűrű lombok félhomályában mindhiába bolondítgattak a vizuális ízlésük szerint összegyűjtögetett őzlábaikkal, de dicsérem magamat, mert nem engedtem a csábításnak. Inkább elmajszolgattam az uzsonnámat.

Örültem viszont, hogy tényleg nem járt maci a nyomomba, s a farkastól, a birkákat terelő állatfenntartó menedzsertől és az ő harcias juhászkutyáitól sem kellett rettegnem. Közel egy órát sétálgattam a dombon, szívtam magamba a szénmonoxid-illatot, aztán szinte átmenetek nélkül célba értem. A klinikát elkerültem, és megcsodáltam az ország kihalt tetejét, a legesleget, amelyet középosztálybeli ezen állam határain belül még életében elérhet, a balesetben elhalálozott motorosok emlékművét, a sok-sok zászlócskát, koszorút. Az áldozatokét is megnéztem volna, de nem volt. Így hát kifeküdtem a fűbe, a szeretett virágaim és pillangóim közé egy műanyagpohár fröccsel a kezemben, mert egyéb nem volt kapható abban az órában, azon a napon a kék fényben úszó Kékesen. Kellemes volt, bár túl sokat nem láttam abból, amit remélni mertem. Lehet, hogy tényleg vissza kéne vennem a képzelőerőmből, és a felhők közül visszatérnem a valóságba, oda, ahol a felvonó elfogy a sípálya felénél. Igaz is, vajon hogyan caplat fel idáig, aki végigsiklik a pályán, és lecsúszik a völgybe? Hát persze, nincs is ennél egyértelműbb: autóval.

Quem Matou Anabela?

Ki ölte meg Annabelát?

Anabela, a belíssima bailarina, é assassinada, e seu corpo encontrado à beira de uma represa em São Paulo. O comissário Ramos é encarregado do caso e interroga as testemunhas, pessoas que moravam com ela numa pensão. De cada uma delas, obtém uma confissão do assassinato e uma descrição completamente diferente da personalidade da vítima. O mistério cresce, até o final surpreendente.

Icsey Rudolf (como se chamava em sua terra natal) veio da Hungria junto com Hamza D. Ákos, a convite de Mário Audrá, para compor os quadros da Maristela. Ao contrário de Hamza, Icsey se radicou no Brasil e desenvolveu uma vasta carreira, tendo destaque sua parceria com Walter Hugo Khouri (que declarou que Icsey trabalhava sua luz de forma expressionista, como se fosse pintura) e Amácio Mazzaropi.

A bela e misteriosa Anabela (Ana Esmeralda) é encontrada morta, afogada numa represa. Reunidos na pensão onde a vítima morava, o comissário Ramos (Procópio Ferreira) irá interrogar cada um dos suspeitos até descobrir o verdadeiro assassino.

Realizado nos estúdios da produtora paulista Maristela em 1956, trata-se de jóia rara do cinema brasileiro: uma deliciosa mistura de Agatha Christie e chanchada! Enquanto se seguem flashbacks que mostram as diversas versões para o crime, vai se contando uma história de mistério com pitadas de humor negro.

Único filme dirigido no Brasil pelo húngaro Hamza Dezső Ákos, o grande destaque é o fenomenal elenco, que conta com Carlos Zara, Nydia Licia e Ruth de Souza em início de carreira. Trata-se também do único encontro cinematográfico de duas lendas do teatro brasileiro: Procópio Ferreira, roubando todas as cenas, e Jaime Costa, numa pequena participação.

Uma última observação: a estrela do filme, a dançarina espanhola Ana Esmeralda, namorava o produtor e dono da Maristela Mário Audrá Júnior, e se casaram pouco tempo depois da realização de Quem Matou Anabela?

Quem Matou Anabela? (policial, 93 min., 1956, Columbia Pictures do Brasil): direção de Hamza D. Ákos, fotografia de Icsey Rudolf.

Melhor Fotógrafo (Rudolph Icsey), Prêmio „Associação Brasileira de Cronistas Cinematográficos”, RJ, 1956.

Melhor Fotógrafo (Rudolph Icsey), Prêmio „Governador do Estado de São Paulo”, SP, 1956.

***

Az 1903-ban Hódmezővásárhelyen született Hamza D. Ákos a modern hazai film egyik előfutára lehetett volna, ha megvalósul a magyarországi ellenállási mozgalom tapasztalataira épülő filmötlete, amelyet Jean Paul Sartre-ral öntött formába Piszkos kezek címmel. Az elkészült szinopszisból kiderül, hogy négy évvel Kuroszava A vihar kapujában című opuszának megszületése előtt a tervezett Hamza-Sartre-műben különböző személyek eltérően beszéltek volna ugyanarról a történetről. Az illető korszakban rendhagyónak számító elképzelést Hamza 1955-ben Ki ölte meg Annabelát? című brazíliai filmjében valósította meg. Ebben az alkotásban négy szereplő ír körül a saját szemszögéből egy bűntényt a gyilkossági esetet tárgyaló bíróság előtt.

Hamza D. Ákos a második világháború után politikai okok miatt hagyta el Magyarországot. Előbb Olaszországban, majd Brazíliában telepedett le. Gazdag és színes életművét többek között Balogh Gyöngyi értékelte, elemezte. „Hamzát képzőművészeti kultúrája, művészeti ambíciója a kor magyar filmrendezőinek átlaga fölé emeli. Személyes indíttatású, szerzői filmet nem rendezett, de mint a kor gyártási rendszerébe beilleszkedő kivitelező-rendező, »metteur en scéne«, az európai élvonalba tartozott. Nemzetközileg is elismerték, több országban igényt tartottak színvonalas munkájára. Párizsban kialakult művészeti elképzelései, melyek a magyar filmgyártás közegében nem bontakozhattak ki, később festői pályájának absztrakt korszakában váltak valóra” – írta róla a történész.

Ki ölte meg Annabelát? (brazil rendőrfilm, 93 perc, 1956, Columbia Pictures) – rendező: Hamza D. Ákos, operatőr: Icsey Rudolf. Magyarországon remény sincs rá, hogy a nagyérdemű megtekinthesse.

Bicikliút: az új galaxis

Itt fű, fa, virág volt, most ez van

Mint mindennek, a bicikliútnak is meglesz a maga története. Úgy mint a selyemútnak, a vasúti hálózatnak, a villamos-közlekedésnek, a hidaknak és a 4-es metró nyomvonalának. Még kimondani is nehéz, hát még elviselni. Valaki tollat ragad majd, hogy nevét beírja a históriába, s a tudalékos olvasók hasra essenek előtte.

A bicikliút tehát egy jó ürügy – elsősorban. Hogy mire is? Sok mindenre: a fent említett babérkoszorú-fonogatás mellett például a korteskedésre. Ám hasznosítható a felek közti konfliktusok elmélyítésére, a nemzet megosztására, s nem utolsó sorban a jószomszédi viszonyok aláásására is. Piroska néni ugyanis, ha reggel megébred és kinéz az ablakon, igen meg fog lepődni a láttottakon. És a tőle karnyújtásnyira került Mariskán, aki épp a tyúkkal bibelődik a konyhájában, és akinek napban fénylő örömarca ekként szinte hozzásimul az övéhez. Pfujj, állapítja majd meg erre Piroska, s eltorzult fejjel hátat fordít az eseménynek.

Merthogy Piroska néni háza elöl a közterület-fenntartók eltűntették az évszázados körtefát, amely alatt – a legenda szerint – Vágó Pál festegetett ittjártakor. És mindezt a bicikliút megépítéséért tették a napfényben is arctalanok, Mariska legnagyobb boldogságára egyébként: az ő téglalakja előtt ugyanis sem Vágó-fák, sem egyéb gyümölcsfa nem nőtt, csupán kővirág, az is csak itt-ott, eső után. A jószomszédi kapcsolatok ápolásának zsigeri akarása ezért rávette arra, hogy aláírja az urbanizátorok kezdeményezését. Mariska mindent átgondolt és kitervelt: a tyúkot is előre megfontolt szándékkal helyezte kellemetlen állapotba, s pont Piroska látószögébe, akiben egyelőre nem tudatosult, nemcsak árnyék és díszlet nélkül maradt, hanem ezentúl az ő élete is egy nyitott könyv, és így titkok nélkül lesz szükséges leélnie hátralevő napjait. Ám miután mindezt a saját bőrén fogja megtapasztalni, nem hajtogajtja majd többé meggyőződéssel, igazuk van azoknak, akik azt tanítják, erőnket és hatókörünket meghaladó áldozatot kötelességünk hozni a jobb közbiztonságért, testi épségünkért. Az indoklás ugyanis, amelynek alapján merényletet követtek el a városka faállománya ellen, ekként szólt: növényzetet az ifjúságért, fogat fogért. Mert ha tíz év alatt egyetlen kerékpárost megmenekítünk a gázolástól, már megérte a beruházás. Ezt nem én, és nem Mariska állítja, hanem a hatalomért ismét ringbe szálló jogmester, aki azt már nem vette figyelembe, hányan fognak e befektetés következtében tüdőrákban elhalálozni, vagy agyvérzést elszenvedni az alászurkozott nyári forróságban. És azt sem vette fontolóra, hogy talán többet segített volna az emberiségen, minimum a választóin, ha az autós forgalmat korlátozza, szorítja vissza, vagy tereli át a településen kívüli lakatlan területekre. De nem, ez meg sem fordult a fejében, mert ő menedzser, nemcsak plakátfigura s befolyásolható kirakatmanó, az üzlet pedig nem játék, hanem erőszakos elnyomás, amiként a pénz sem szagtalan, hanem pacsuli illatú anyagi jólét, messziről bűzlő állandó félelem. Ameddig egyesek hamarabb meggazdagodnak az aszfaltozás kínálta szélhámosságokból, az elsivatagosításból, mint a fásításból (hogy tárgyunknál maradjunk), addig nincs, és nem is lesz miről beszélni.

Berényke tehát ismét elveszített néhány szimpatikus utcácskát, és épített magának újabb fojtogató kohókat.

Mekkora elmék! Mekkora elmék bolondoznak, nagyzolnak és hibáznak manapság errefelé!

Tintoretto

Tintoretto: Muzsikáló hölgykoszorú (Drezda)

Délelőtt megnéztem a Tintoretto-kiállítást a Pesaro-palotában. Megnéztem, micsoda könnyű szó! A látogató átmegy a termeken, megáll a képek előtt, visszatér az ismerősebb jelenetek elé, megbámul egy arcot, s aztán zavarban, szemdörzsölve megy el a palotából, nemcsak képeket látott, hanem egy világot, egy korszakot. Az arcok, ablakok és csoportok ez áttekinthetetlen bőségéből húsos-elevenen, tapinthatóan elevenedik meg az olasz tizenhatodik század; a kissé homályos termekben, ahol a drapériák között e napokban a konok velencei májusi eső függönye is eltakarja a színeket, győz a rajz, „győz Firenze”, mint a reneszánsz idejében hirdették: képeket látunk, s mintha mesét hallgattunk és történetet olvastunk volna. Ezen a történeten gondolkozom, amíg a gőzös a San Marco felé visz. A déli órában, a szemergő esőben megtelik a gőzös velencei néppel, mely munkahelyéről ebédelni siet, a fedélzeten, az esernyők alatt különösen ismerős arcok fordulnak felém, arcok, melyeket az imént láttam Tintoretto képein, arcok, amelyek csodálatos változatossággal élnek tovább e titokzatos, évezrede az egész világ felé nyitott, s mégis oly rejtélyesen bezárt városban, a képeken, a szobrokon, s az élet csaknem változatlan formáiban. Ez az öreg úr, esőköpenyben, amint elmerülten olvassa a füstölgő hajókémény alatt a Gazettinát, mintha a dózsepalota valamelyik mennyezetképéről szállott volna le, az időből és Tintoretto világából; ez a fiatal velencei nő, aki festői mozdulattal, nagy műgonddal rajzolta kiszállás előtt ajkának rúzsvonalát; ezek a szemek, ez az arc, fejtartás az előbb a „Depozicione”, vagy a „Presentazione” egyik mellékalakjaként fordult felém. A velencei arcokon van valami változatlan; az utcán néha Marco Polo sugárzó kalandorszemei villanak feléd, s egy pékműhelyben megpillantod az „Arianná”-t. Mintha a művészet túlélt volna minden halandót, mulandót és emberit e városban: túlélt nagyságot és bukást, időt és politikát, mintha a város, titkos formáiban őrizne egy arckifejezést, ami változatlanul „velencei” ma is, mint a dózsék idejében, mint Tintoretto és Tizian idejében lehetett. A kép, a szobor már csak következmény, gondolom. Mindazt, ami itt él, épületben, mozaikban, kőben és emberben, az egységes, velencei lélek alkotta, melynek a legnagyobbak csak szerencsés tolmácsai voltak. Firenzében, a korszerűben, már nem érzem annyira a „köztársasági”, toscanai lelket, mint Velencében a sajátost, az elevent, a történelemfölöttit, ez a lélek olasz városokban rögzítve él, rögzítve múzeumokban, és a templomok, közterek remeikeiben. De Velencében még az utcán is él, a suszterboltban, a csapszéken, a kikötő rongyosai között. Halhatatlan lélek. S leülök, kimerülten, a Florián elé.

Ez a bőség. Tintoretto bősége talán csak egyszer volt a művészetben; hetvenhat évet élt, több mint hatvan éven át festett, ezzel a könnyűséggel, ezzel az áradó készséggel, ezzel a pazarlással – festett dózséknak és iskoláknak, hercegeknek és királyoknak, templomoknak és magánosoknak, festett, ahogy más ember lélegzik, óriási képeket, egész falakat, mennyezeteket és arcképeket, alkalmi arcokat, szenátorokat, cselédeket, mindent, amit az élet megvillantott előtte. Festett, mert nem tudott másként élni, mert Tintoretto volt. De festett, mert a kor, amelyben élt, csodálatos igénnyel követelte a művészetet; mindennapi kenyere mellett igénye volt a szín és a rajz, a kőben és vásznon örökített arány. Erről van szó, gondolom, s szörpölgetem az ürmöst. A tér, ez a „szalon”, mint Napóleon nevezte, üres e déli órában, a márványpadló síkos az esőtől, valahol zenélnek, távolabb kürtölnek a hajók, a galambok facéran és falánkan őgyelegnek a templomkapu előtt, a mennyezet a tér fölött szürke kárpit, az árkádok oszlopán esőtől nedves, elrongyolt plakátok ragadnak, melyek az abesszíniai győzelem évfordulója alkalmából a királyt és császárt éltetik. Különösen üres és nyugalmas most a tér, soha nem láttam még ilyennek. A történelem egyik nagy színpada ez a tér, s változó korok prominenseinek örök, nem is titkos becsvágya volt, fellépni e „szalon”-ban, s fogadni az idő és a tömeg hódolatát... Az a politikai nagyság, amit Velence jelentett, eltűnt, felolvadt a nemzeti történelemben; de az a különös becsvágy és igény, mely megépítette e palotákat, templomokat, megtöltötte a termeket műremekekkel, amely csak úgy, Isten dicsőségére, vagy a maga gyönyörűségére, falidíszt rendelt egy Tiziantól, portrét egy Tintorettótól, ez az igény halvány derengéssel él még a városban. Ritka tünemény, gondolom. Szerények lettünk. Tehetségeink vannak ma is, e civilizáción belül, szerte a világon... De igényünk, áhitatunk nincs már hozzá. Az a velencei koldus, aki Tintoretto korábban éppen ilyen koldusan, gyapjasan és toprongyosan kuporgott a templom kapujában, mint ahogy kuporog e kései és veszedelmes pillanatban ez a velencei koldus, négyszáz év előtt undorral szemlélte volna a köznapi és ünnepi élet valamely népszerű használati tárgyát, jelmezét, amely számunkra ma oly természetes, talán tetszető is. Tintoretto mindig csak egy van egy évezredben, de a hozzávaló igény is csak egyszer nyilatkozik meg egy nép életében. S most már tudom – a tér közben teljesen elnéptelenedett, s az esőn át, a szemközti kávéházból oly kétségbeesetten szól a zene, mintha egy hajó süllyedne valahol –, mi hát a kérdés, melyet az elébb, mikor Tintoretto képeit néztem, szórakozottan és nyugtalanul szerettem volna megfogalmazni. Ez a „kiállítás”, ez a csodálatos megszólalás figyelmeztet valamire, ami, mióta gondolkozom, nyugtalanít: oly korban élek, amely nem tudja többé minden következménnyel megszólaltatni zsenijeit, mert nincs kérdése hozzájuk. És a zseni csak akkor szól, ha kérdik.

Ez a művész festett, mert Tintoretto volt, természetesen; s festett, mert kora szívós és lármás, makacs igénnyel követelte, hogy megszólaljon. Hiszek a zseni ellenálló, világos újrakezdő erejében, de ez erőnek van mértéke és határa. Nem hiszem, hogy egy Tintoretto úgy és ennyire megfestette volna koromban mindazt, amit megfestett, mint ahogy elköltötte s kifejezte magát a tizenhatodik században. Nem tudok arról, hogy királyok és főurak, új gazdagok és régi előkelőségek oly heves igénnyel követelnék ma a művésztől a kifejezést, mint követelték a reneszánsz idejében, mikor név, rang, vagyon még csakugyan „kötelezett”; a ma sznobja szemtelenül közönyös... De ez a hiány a mecénás, a díszítkező és pompázni vágyó, a művészetet híre, rangja szolgálatába állító sznob hiánya csak másodrendű tünemény; ami elsőrendűen hiányzik, az a névtelen igény, amely egy korszak embereinek lelkéből szól a művészhez. Tintoretto festett, mert kortársainak vádja szerint „mértéktelenül becsvágyó” volt, mert túl akarta festeni Tiziánt és Michelangelót, festett, mert egy-egy iskolába kellett egy falkép, mert egy szenátor arcképet akart hetvenedik születésnapjára – festett, nemcsak mert mecénások akarták, hanem mert az egész kor akarta, mert a reneszánsz embere nem tudott betelni szépséggel, mert politika és emberi nyomorúság fölött csodálatos sugárzással világított egy emberi égbolt, mely tele volt fénnyel és csillagokkal. A művész csak abból a bőségből s csak annyira tud adni művészetet, amit korában megtalál, s amennyire követelik; lehet, hogy él ma is Tintoretto, lehet, hogy akad mecénása is, de nem lehet, hogy e süketségben és igénytelenségben, mely egy ipari civilizáció szélességi és hosszúsági körein belül ízlést diktál, teljesen kifejezze magát. Kimondjuk ezt a szót: „reneszánsz”, s csillagos égboltot látunk. Ez égbolt alatt, e csillagok alatt áhítatos embertömegek térdelnek nyomorban és pompában, s megtelve igézettel. Ki tudja magyarázni?... Népek életében néha csodálatos csillagjárás kezdődik. Szociális okok, politikai okok, eszmék és hitek, micsoda rejtélyes folyamat, mely a görög fazekast arra késztette, hogy tanagrát csináljon, a Tintoretto korabeli nyergest, ötvöst, kelmeszövőt, hogy az élet köznapi kellékeit is remekműnek alkossák meg. A zseni csak akkor festhet ilyen bőséggel remekműveket, mikor a korabeli szobafestő is művész kissé. Nincs külön Tintoretto, s külön egyidejű olajnyomat-művészet, nincs külön Dante, ha ugyanakkor a korabeli analfabéta lelkében nem él a költészet varázsa, nincs külön művészet, irodalom, mely a felhőkben jár, s külön egyidejű publikum, mely beéri valami olcsóbbal, valami csillogó vacakkal, ami illúzióit tükrözheti. Nem, Tintoretto csak a tizenhatodik században festhetett. Ezzel a pazarlással, ezzel az életpusztító tékozlással csak akkor felel egy művész, ha torkát szorongatják a válaszért. Egy korszakban éle, melynek már csak díszítménye a művészet. De a kor, amelyben Tintoretto festett egyszerűen nem tudott élni a művészet magasabb rendű öntudata nélkül.

Erre gondolok Velencében, délben egykor, s elindulok ebédelni, mert éhes vagyok, s mert a jó konyhában is tovább él kissé Tintoretto, s minden, ami kultúra és hagyomány. Szent Márkus temploma előtt megyek el, s megnézem még egyszer azt az esőtől csillogó kőkockát, melyre előző este barátom figyelmeztetett, s amely a tér márványpadlózatának egyik hasadékába illesztve feliratával ennyit mond csak: „Bomba Austrica, 1916”. Itt esett le a bomba, három méterrel a székesegyház kapuja előtt. Bombák között, melyek már leestek, s bombák között, melyek még nem estek le, élek és megyek ebédelni: s arra gondolok, hogy ki kell használni minden pillanatot, amikor sértődötten és egyre mélyebb honvággyal megállhatok még a megsértett és halhatatlan Művészet előtt.

Márai Sándor,

Ellenzék, 1937. május 23.

Budavár, Pécel, Fáj, Lovasberény

A Kulturális Örökség Napjai és a Műemlékek Nemzeti Gondnokságának épületei

A lovasberényi Cziráky-kastély főhomlokzata felújítás előtt

Budavári de la Motte, Beer Palota – a Nemzeti Gondnokság székháza

Budavár ékszerdoboza: a barokk családi palota belső tereit csak a kulturális örökség napjain tekintheti meg a nagyközönség, mivel az épületben intézményünk irodái találhatók. A szobák elbűvölő díszítőfestései mellett a látogatót beavatjuk a barokk-kori mindennapok rejtelmeibe, s a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága által végzett munka kulisszatitkaiba.

A program helyszíne ezúttal új látogatható térrel bővül.

Időpont: A palotát CSAK VASÁRNAP, 2010. szeptember 19-én nyitjuk meg! Az érdeklődőket 10.00-18.00 óra között várjuk, tárlatvezetés minden egész órában kezdődik, az utolsó csoport 17.00 órakor indul.

Cím: 1014 Budapest, Dísz tér 15.


Pécel, Ráday-kastély

A Mayerhoffer András és János tervei alapján felhúzott barokk kastélyt I. Ráday Pál és fia, I. Ráday Gedeon építette. Ráday Pál Rákóczi Ferenc titkos kancelláriájának volt a vezetője, fia, Ráday Gedeon pedig a nemzeti művelődésnek áldozta életét, a kastélyban például híres könyvtárat hozott létre. Az épület belső tereiben ő festette a görög és római mitológia jeleneteit idéző, páratlan látványt nyújtó falképeket. A kastély a 18. század tudósainak és jeles íróinak volt a találkozóhelye.

Az utóbbi évek művészeti rendezvényei a „péceli Parnasszus” fénykorát igyekeznek felidézni, így az idén nyíló új kiállítás-sorozat is, amelynek második megnyitóját a Kulturális Örökség Napjaira időzítettük

A könyvtártól a konyháig – képek a Ráday-család mindennapjaiból II.: irodalmi hölgyszalon és udvari képes szoba

címmel.

A májusban megújult barokk konyha, téka és dolgozószoba megtekintése mellett a látogatók most bepillantást nyerhetnek a Ráday-család hölgytagjainak mindennapjaiba, és megismerkedhetnek a 18. század művelt asszonyainak szalonjaiban zajló népművelő tevékenységgel.

A szombati nap részletes programja:

11.00-13.00: barokk történeti játszóház a Nemzeti Múzeum munkatársainak közreműködésével.

15.00-16.00: kiállításmegnyitó.

16.00-20.30: jelmezes tárlatvezetések félóránként, az utolsó csoport 20 órakor indul.

A programok ingyenesek! Tárlatvezetést félóránként tartunk, az utolsó csoport 20 órakor indul.!

Cím: 2119 Pécel, Kálvin tér 1.


Fáj, Fáy-kastély

A Fáy család kastélya az 1750-es években épült barokk stílusban. Az ingatlan egy közel 2 hektáros lejtős területen fekszik. 1840 körül átépítették, Marco Casagrande ekkor készítette a díszterem híres domborműveit. A felújított homlokzatú klasszicista lelkű remekmű korhűen berendezett, falfestményekkel díszített termeivel várja a vendégeket.

Időpont: MINDKÉT NAPON, azaz szeptember 18-án és 19-én is megtekinthető. Tárlatvezetést 10.00-18.00 óra között tartunk.

Cím: 3865 Fáj, Bolt u. 1.


Lovasberény, Cziráky-kastély

A magyarországi klasszicista kastélyépítészet egyik legelegánsabb épülete volt, amelyet országos hírű kastélypark vett körül. A műemlékegyüttes ékszerdoboza a ma is álló kis kápolna, amelynek konzervált barokk freskóit valószínűleg Dorffmeister István festette.

Az ingatlanegyüttes felújítás előtti állapotában is képes felidézni a főúri otthon hajdani eleganciáját, és így számos visszatérő vendég kedvence. Műemlék-ismereti szempontból az sem elhanyagolható, hogy a kastély jelenlegi formája lehetőséget ad a történeti épületszerkezetek, építési technikák vizuális bemutatására.

Megtekinthető az épület földszintje és a kápolna.

Időpont: 2010. szeptember 18-án 11.00-17.00 óra között.

Tárlatvezetést 11.00 órától félóránként tartunk, az utolsó csoportot 16.30-kor indítjuk.

Az Örökmozgó-Mozi-Múzeum keretében a Kulturális Örökség Napjainak lovasberényi rendezvénye egy belépődíjas beltéri alternatív programmal is kiegészül: régi magyar filmek vetítésével a kastély egykori pompáját, a korabeli főúri életmódot igyekszünk felidézni. Az eseményen történő részvétel előzetes bejelentkezéssel lehetséges.

Időpont: 14.00-18.00 óra között.

Cím: 8093 Lovasberény, Vörösmarty utca


(a Műemlékek Nemzeti Gondnoksága közleménye alapján)

Szexadó

Ki a hibás (ha kilóg a gumiláb)?

Most aztán igazán nagyon szégyellem magamat, valódi hazaáruló lettem. Mondjuk, személy szerint én nem érzem magamat annak, és ez az egészben a legszebb, a legrondább pedig az, hogy írásos dokumentummal nem tudom igazolni ártatlanságomat. Az állam bizonyos számításai szerint ugyanis a továbbiakban nagy hasznára válnék az emberiségnek, a nemzetnek és az egyetemes történelemnek (ezek szerint ezidáig csak a kárára voltam), ha gyermektelenségi adót kezdenék fizetni. Először is köszönöm, hogy ennyire törődnek velem és a jövendőbeli családommal. Másodszor is nagyon köszönöm, hogy ennyire ösztönözni kívánnak a nagyon jóra, a még jobbra, a legjobbra, amire az ember képes, de kérem, világosítson már fel valaki afelől, mennyire enyhíteném a demográfiai katasztrófa okozta szívfájdalmakat, ha meghajolnék a kukkorékoló atyaúristenek kéjvágya előtt, és kinyitnám a bukszámat? A helyes választ senki sem tudja, csak én. Mert én tudom, hogy ilyen tekintetben is felsülnék, bebizonyítanám életképtelenségemet, haszontalanságomat az evolucionizmus gyöngyöző láncszemében. És ez borzasztó, gondoljanak csak bele. Borzasztó! Sajnálom is, hogy ez az adó, pénzbírság, vagy mi, leperkálása fölülmúlná minden képességemet. Másfelől, ha szabad érdeklődnöm, miként is működne ez a fajta népességrobbantás? Valahogy úgy, hogy aki egy gyermeket múlasztott el világra hozni, az egyet fizetne, aki kettőt, az kettőt, aki hármat, az hármat, és így tovább? Minél több utódot nem szültél meg, azaz minél öregebb vagy, annál többet fizetnél? A kinek is? Hát ez az. Tán csak nem annak az apácskának, aki nem volt hajlandó nászéjszakát rendezni neked, amikor friss diplomásként munkáért loholtál napestig. És most sem, amikor arról panaszkodsz neki őszintén, hogy nem azért tanultál el négy, vagy akár kilenc, tíz évet is az életedből, hogy még a családalapításra se teljen az éhbéredből. Abból a galambszarból, amellyel az ország építésére ösztönöznek azok az öszvérek, akik most ugyan egyéb címen, de vissza is kívánják venni tőled könyöradományukat. Szóval bocsánat, nem értem: kössek kényszerházasságot? Boruljak az első jött-ment ölébe, hogy újraélesszem tetszhalott állapotából az államháztartást? Oké, beleborulok, de mi lesz tovább? Jöjjön a következő, vagy tartsam el aztán az előzőt is (nem csupán az eltévelyedett szamárkamarát)? Vagy szüljem meg közösülésünk gyümölcsét, majd váljak el, és ravasz asszony módjára fejjem meg havonta gyermektartással, juttassam az adósok börtönébe a kiszemeltet? Fosszam meg e szent országot egy potenciális vásárlóerőtől? Egy férfitól! Egy leendő utcai harcostól, gázszámlafizetőtől, benzinfogyasztótól? Plázafalótól, kebabzabáló robottól? Hát miféle legény válna ekként abból a csöppségből, akinek apa nélkül lesz muszáj felnőnie? Bele sem merek gondolni. De hogy ne csupán magamról beszéljek, és ne csupán a tehetetlenekről. Beszélek inkább a cölibátust fogadott római katolikus papokról, az apácákról és a szerzetesekről, akik saját maguk és – főként – az eklézsia alatt vágnák el a fát, ha gyermeket vállalnának. Márpedig ha az egyház leszegényedik, abból semmi jó nem fog kisülni, főleg nem az állam hasznára. Abból sem, ha a kétségbeesettek helyzetét vesszük fontolóra. Azokét, akik már az összes kórháznak és klinikának lefeküdtek, mégsem jön nekik össze, hiába próbálkoznak össze-vissza, kínlódnak megkövült fizimiskával éjt nappá téve, ültetnek be magukba fűt-fát. Vagy épp az orvostársadalom megmentésére lett kieszelve ez a pufajkás időkre emlékeztető adózási mézesmadzag? Hisz, ugye, semmi sem könnyebb, mint néhány tízezresért beszerezni egy papírt arról, hogy steril vagy, fogamzásképtelen és impotens, és, és , és, és mint ilyen, leszázalékolt, fenékbe billentett betegnyugdíjas, mentesülsz a kötelességek alól. Ha viszont ennek ellenére rád köszön a gólyahím, a Mikulás, a Télapó, vagy nevezzük, ahogy akarjuk, megnézheted magadat: addig pengethetsz majd szélhámosságért, amíg bele nem zöldülsz. Olcsó mulatsága lesz ez megint az apeh-nek, kétségtelen, amiként az is, hogy eme kemény mérkőzés elől sehová sem menekülhetsz, választási lehetőséged nincs. Ám legyen ez a jövő zenéje, nézzük a jelent, amely annyira illatozik a cipősz cirkétől, hogy cak na. Persze szemlélhetjük más szemszögből is. Vegyük például azt, hogy ezentúl aztán már senki sem szólhat rád, ha a parkban érnek tetten (in flagrante delicto). Egyszerűen annyit kell majd csak mondanod: bocs, épp a fajfenntartáson dolgozunk. Ugyanezzel a szöveggel az út szélére is nyugodtan ki lehet majd állni riszálni, fogat mosni, ledönteni a kamionsofőröket. A varázsszó tehát, amely előtt minden kiskapu ki fog nyílni, a fajfenntartás lesz. A kétes szándékú kezdeményezést így akár a szex liberalizációjának is nevezthetnénk, amely a legnagyobb megdöbbenésemre egy olyan elöljáróság fejéből pattant ki, akiről sosem feltételeztem volna, hogy jó dolgában ilyesmiken (mármint a fajtalankodás határtalanságain) töri az agyát, és a hajléktalanná válás lehetőségeit mélyíti, babusgatja. Ezért ha még nem tudná, jelezném feléje: a keresztény tanítás értemében csak az vállaljon gyermeket, aki tisztességesen fel is tudja nevelni. Mi mást jelenthetne ez a 21. században, mint a következőt: tessék különbséget tenni a felelős felnőtt és a sok pici casanova között. Én a méltóságteljes babanevelésért szálnék síkra: legalább a gyártója ne gyötörje szegényt.

Legyen világörökség a ripa Pannonica!

FELHÍVÁS

Kézzelfogható közelségbe került Magyarország számára, hogy a Római Birodalom egykori tartományának, Pannoniának a Duna mentén húzódó határa, a limes, vagy másik nevén a ripa Pannonica is az UNESCO világörökség része lehessen. A magyarországi limes szakasz világörökséggé nyilvánítását célzó pályázatnak legkésőbb 2012 januárjára el kell készülnie, mely eredményessége nagyban függ az önkormányzatokon, múzeumokon, civil szervezeteken, magánszemélyeken, akiket érinthet a védelemmel járó előny és kötelezettség. Önmagában a római limes, mint örökségi helyszín nem magyar adottság, hiszen a Római Birodalom egykori határvonala a mai Nagy Britanniától egészen a Fekete-tengerig, majd a Közel-Keleten át Afrika északi országait érintve egyetlen hatalmas helyszínként kerülhet a világörökségi listára. Ennek lehet része – immáron negyedik nevezőként – Magyarország is.

Tisztelettel felkérjük a Felhívást olvasó önkormányzatokat, szervezeteket, magánszemélyeket, vállalkozásokat, hogy vegyenek részt a Magyar Limes Szövetség munkájában!

A szervezet céljai:

– Kulturális útvonal kiépítése és működtetése

– A világörökségi helyszín folyamatosságának biztosítása

– Segítségnyújtás a világörökségi pályázat elkészítésében

– Ismeretterjesztés

– Közös pályázatok és fejlesztési tervek kidolgozása

Dr. Visy Zsolt sk.,

a Magyar Limes Szövetség elnöke

Lásd még:
http://www.ripapannonica.hu/magyar/infok.php?id=7

Rippl-Rónai Szolnokon

Rippl-Rónai József: Nő fehérpettyes ruhában (1890 körül, MNG)

Anyám feketében, apám feketében, révetegen néznek utánam, amint fehérpettyes ruhámban elindulok. Mintha végleg elveszítenének, mintha végleg eltávolodnék tőlük. Ijedelmüket nem értem, de fáj a szívem otthagynom őket kitapintható halálfélelmükben. Elővenném a zsebkendőmet, ám retikülömben kutakodván azt kell konstatálnom, hogy nincs nálam zsebkendő. Könnycseppek folytogatnak, a szemem kipirul, ajkam karéjában karikák mennek ölre egymással. A táj, amelyen átsuhanok, az okker tónusaiban fénylik, közben ruhát is cserélek, szürkébe öltözöm, hogy a vidék jobban befogadjon, a magáénak érezzen. Csupán éhező munkások színes és szorgos hada teszi elviselhetőbbé itt az életet, és a tudat, hogy a barátném már vár reám. Avítt illatú szobájába invitál, nyikorgó csíkós székre ültet, amelynek tartósságában szentül hiszek, akár a Bibliában. A szüleitől örökölte, rossz nem lehet, összes stílbútorát egyéni rajzolatok alapján készítették családjának jól képzett vidéki asztalosok, a minőséggel nála gond nem adódhat. A hajlott hátú öreg polcokon sorakozó könyvek úgyszintén a hagyatékából valók, és anno azért hozattak ide, hogy az értékállóságot képviseljék a múló jelenben, persze ez tévedés volt, mert azóta is régen elfeledett klasszikusoknak állítanak örök emléket a provinciális szekrényen. A címeket sorozatban rendelték meg a kiadótól, így a hajlék persze otthonos, akár egy madárfészek, rendezettnek tűnik az egymás mellé helyezett azonos kötésű s méretű példányoktól, de nem csak. Nem is szemlélődöm tovább, hisz itt semmi sem idegen már tőlem, még a meghitt karácsonyi szertartásnak is mintha ősidők óta szereplője lettem volna a magam visszafogottságában, vénlányos szürkeségemben.
Kérsz egy teát, kérdi, s megtöri a némaságot, majd máris a porcelánokért nyúl, hisz polgári házban nem szeghetsz illemszabályt, nem ihatsz napszámos módjára üvegpohárból, mosdatlanul. Igen, kérek, köszönöm, bólógatok feléje az arcomra fagyott kínvonalaim közül, látszólag mosolyogva, s ő mindeközben, megjátszva, hogy semmit sem vesz észre borzalmaimból, gondosan elmosogatja a csészéket. A felkínált tea finom, vendéglátóm történetei a koros úriemberről, ki lábáról őt minduntalan levenni igyekezett, kevésbé azok, valójában hihetetlenül untatnak, de nem akarom megbántani. Tudod, naponta felkeresett, virágot hozott, és bonbont, mindenből a legfinomabbat és a legelőkelőbbet, a tőzsdeügyleteken és a politikán kívül azonban semmi érdemlegesről nem beszélt, vagyis nem hozzám beszélt, és én belefáradtam már, ecsetelte helyzetét, nem törődve azzal, érdekelnek-e egyáltalán intimszférájának eme labirintusai. A teát viszont így is, úgy is, ha mesél, ha nem, elfogyasztottuk volna, s az együttlétünket megkoronázó finom szundikálás is be volt tervezve összejövetelünkbe. Nyugodtan mondhatom tehát, csakis a szokásos napirend érvényesült. Nem tagadom, belebóbiskoltunk a nagy tereferébe, amelyben én amúgy is inkább csak nagy-nagy hallgatásommal és együttérzésemmel vettem részt, így fel sem tűnt, hogy hosszú szőrű macskája uzsonnázó asztalunkon helyezte magát kényelembe. Mire felfogtuk, az utcáról már egy temetési menet hangfoszlányai hallatszottak be, mi erre egymásra néztünk, de nem tettünk semmi különöset. Nem egyenesedtünk ki, nem lestünk ki az ablakon. A beszűrődött zokogásba ellenben beleremegtem, és mintha egy pillanatra az ő szeme is bepárásodott volna, ám nem vagyok benne egészen biztos, ő egyébként is mindig nagyon ügyesen leplezte érzelmi kitöréseit. Úri házból való jól nevelt leány volt, aki még a legnagyobb megrázkodtatásra is megőrzi hidegvérűségét, nem vetkőzik ki önmagából. Csodáltam is emiatt, meg nem is, hisz sosem tudtam, hányadán állok vele. Néha úgy tűnt, gyűlöl, gondolkodtam is azon, vajon mit követtem el ellene, de hiába, mert ilyen téren semmire sem jutottam. Nem is tudom, miért jártam el hozzá ennyire sűrűn, szinte naponta. Talán csak tiszteletből. Igen, azt hiszem, ez motivált: az iránta való tiszteletem. Én akartam jóvátenni a vele szemben mások által elkövetett bűnöket. A közömbösséget, amit sokan irányába mutattak. Én akartam kárpótolni őt az összes sérelemért, ami érte, mint egy kis földre szállt Jézuska. És nem tudom, miért tettem ezt. Azt sem, örült-e ennek, vagy sem. Mint már megjegyeztem, tényleg semmit sem tudtam róla az öregúr látogatásain kívül, mégis szerettem. A legjobban szerettem, úgy, ahogyan ember szeretni képes. Hogy szerelem volt-e ez, azt sem tudom, csak azt, hogy távozásom után mindig nagyon hiányzott. Most is. Ha anyám és apám nem úgy néznek reám, ahogyan, nem azzal a mindenről lemondó tekintettel, talán sosem hagyom el az én drága barátnémat, kinek kartotékolt könyvei a rend őselméletének alapos ismeretéről tanúskodnak, a teája pedig oly csodálatos, hogy valahányszor megkóstolom, az édenkertben érzem magamat, hol zsenge ifjúk mérkőznek kegyeimért.

Az időközben besötétedett rideg folyóparton tértem haza, képzeletemhez a szél lengette csónakok ütemesen nekicsapódtak. Sehol egy csillag, a Holdnak hűlt helye, s a felhőket sem látom, csupán az éjt magam körül. Nemcsak hallom, de érzem is a csendjét, sajátbejáratú világom nyugalmát ebben a pillanatban gyermeksírás sem törhetné darabokra. Magányomat semmi sem zavarná, le nem vetném, és fel sem adnám.

Szétzilált lelkem árnyékfoltokban caplatott ekkor utánam.

A Magyar Nemzeti Galéria és a Damjanich János Múzeum Rippl-Rónai-tárlata a Szolnoki Galériában (Szolnok, Templom u. 2.) tekinthető meg 2010. november 7-ig. A kiállítás kurátora Plesznivy Edit művészettörténész-főmuzeológus.

Czirjék-kúria: elpusztult, vagy nem pusztult el?

Ezúttal a Szakmai Egyesület Műemlékeinkért kéri a segítségüket. Ime a felhívásuk, levelük:

Lovas történelem...

2008-ban, a Balsorsú Műemlékeinkért bálon a zoltáni Czirjék-kúria kapuzata nyerte a bevételt. Úgy hirdették, hogy maga a kúria elpusztult.

A Szakmai Egyesület Műemlékeinkért is támogatta a felújítást, és feltettük honlapunkra a korteshadjárat szórólapjának szövegét, mely szó szerint ez volt:

Háromszék az udvarházak földje. Az 1711-ben épült zoltáni Czirjék-kúria jellegzetesen háromszéki kisnemesi barokk kapuzatán egykor duplasoros galambbúg hirdette a szabad lófői világ büszkeségét, a kiskapu felett pedig a népmeséket idéző háromkaréjos oromzat köszöntötte a belépőt.

A kúria mára elpusztult, de a kapu még dacol az idővel, hogy a régi hadviselő székelyek szívósságával hirdesse a múltat.

Ám jött egy értesítés:

seres8xx@yahoo.com (seres balint, 2010. 07. 29. 15:02):

Tévedés! A Czirjék-kúria nem pusztult el! Amit lebontottak, az zsellérház volt. A kúria ma is megvan. Lásd:

http://www.3szek.ro/load/cikk/31026/%C3%81ll%20m%C3%A9g%20a%20Czirj%C3%A9k-udvarh%C3%A1z%20%28M%C5%B1eml%C3%A9keink%29.

Bizony gyakran előfordul az emberrel, hogy nem látja a fától az erdőt, vagy a kaputól a kúriát.

Zoltán falu nevezetessége a Czirjék-udvarház barokk kapuja. Sokáig volt pusztuló udvarházaink jelképe a romos állapotában is impozáns szerkezet, míg végre, mondhatni az utolsó pillanatban, sort kerítettek a helyreállítására.

Itt az a vicces helyzet állt elő, hogy a Czirjék/Czerjék-udvarházról a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal honlapján azt olvashatjuk, hogy 1711-ben épült, majd az 1950-es évek elején lebontották, kapuzata viszont mostani állapotában is Háromszék egyik legszebb barokk kapuépítménye.

A minap, amikor a faluban egy régi házat nézegettem, arra járt az árkosi származású tanító néni, és megemlítette, hogy van egy másik régi ingatlan, amelynek gerendáján felirat látható.

Miután megtekintettük az 1832-ben épült Benkő-Zágoni-udvarházat, elvitt egy 88 éves asszonyhoz, akinek otthonába belépve nem hittem a szememnek... A mennyezeten gyönyörűen faragott rozettás gerendák, az egyiken az építtetők neve (Czerjék Ferencz és Jankó Ilonna), s az építés dátuma: 1711...

Hogy ki és mikor terjesztette el a rémhírt, hogy lebontották a Czerjék-udvarházat, nem tudom. Tény viszont, hogy ha kissé átalakítva is, de még áll. A kaputól távolabbra eső ház tetőszerkezetét az 1950-es években kicserélték, a korábbi zsúpfedelet cserépre váltották. Ekkor alakíthatták át a tornácát is. Különösen aktuális lenne műemléki nyilvántartásba venni az ingatlant, mivel nemsokára kapuavató ünnepség lesz.

Seres Bálint

Ki tudja, kihez kell fordulni, hogy nézzen utána, mi az igazság? Mert ha ez így igaz, akkor ez egy nagyon jó hír, nemde? Vagy az egész csupán tévedés? Így vagy úgy, de a SzEM fel szeretné tüntetni a honlapján, mi igaz a hírből, és mi nem!

Üdvözlettel: Özvegy Györgyi (gyozvegy@gmail.com)

SzEM link:

http://www.szem.eoldal.hu/cikkek/az-egyesulet-altal-eddig-tamogatott-muemlekek-rovid-bemutatasa/czirjekkuria

Iskola, iskola állomás

Nem emlékszem, hogy valaha is fütyörészve mentem volna suliba. Igen, ettől egészen eltérő archív képek kezdenek gyötörni, ha az utcán véletlenül belebotlok egy iskolának nevezett zárkába. Önmagam szellemi egészsége érdekében ezért általában úgy tervezem meg az útvonalamat, hogy messze elkerüljem azt az intézményt, amely számomra mindig is inkább volt intézet, mint bármi más, például szórakozóhely, második otthon, személyiség-fejlesztő műhely. Nem döbbenek meg tehát azon, hogy a felfelé ívelő testi-lelki erősödésében megzavart diákság néhanapján tömegmészárlás helyszínéül választja a diplomás oktatók és egyéb emberfajták által terrorizált zughivatalt.

És higgyék el, most semmivel sem jobb nekem, mint gyermekkoromban, amikor rám erőltették a csúf komcsi egyenzubbonyt, amelyhez csak póráz nem tartózott, és spanyolcsizma. A rémképek, amelyekről beszéltem, naponta szembe jönnek velem. Élőben, nem csupán emlékfoszlányként. Mert jó dolgomban egy belvárosi családi házban lakom, ablakomból pedig egyenesen rálátok az „általános” bejáratára, amelyet már az első napon ki kellett támasztani, nehogy maga alá temessen bárkit is. Noha nem zárom ki, hogy ez hamarosan be fog következni. S ha eme rossz érzésem beigazolódik, és az el nem követett óvintézkedések ellenére megtörténik a tragédia, ne csodálkozzon senki, ne jöjjön hozzám nyilatkozatért, mert nem fogok vele szóba állni. Sőt.

A bejárat ekként fest (pedig még csak negyedike, tehát jóformán még ki-beszaladgálni, focizni sem kezdtek el a lurkók):

És ez még semmi. Mert az intézetnek van egy elülső portája is, amelynek azon kívül, hogy ülőhelyet és tetőt garantál az őrnek, semmi egyéb funkciója nincs. Vagy tévedek? Előfordulhat, hogy a biztonságos kapu a tanári karnak biztosít csak biztonságos behatolást. A tanuló vessen magára, a tanuló maradjon analfabéta, s majd legyen munkanélküli, állami kitartott, illetve nyomorék, ha kifogásai vannak, ha túléli a terrorcselekményt… Ám ha ez így igaz, haragom még nagyobb lesz, hisz a nyári vakáció hosszú volt, a bumfordi tanácsnokok pedig körmondatokban vitáztak arról, mennyire fel fogják újítani a turistákat a városuktól elrettentő ingatlant, a koronás Nagytemplommal szembenit, amely nevezetesen az apácáké s az anyaszentegyházé volt a régi szép időkben. De csak volt, éppen úgy, ahogyan a világegyetem értékbányája Krisztus urunk születésekor. A végetlen szünidők és a határtalan semmittevés közepette ugyanis a jók (fogalmak, tárgyak, viselkedési formák és illetők) mind megszöktek a földgolyóbisról.

Minap egy előléptetett mindentudó tanár hölgy magyarázta a pedagógusok bizonyítványát a televízióban, amelyet egyre jobban megvetek. A hazugságvizsgáló műsoroknál kevésbé csak a szószátyár nőket kedvelem, akik felőlem anyák is lehetnek, idősek is, betegek is, de ne legyenek gyermek- és ifjúságellenesek, mert akkor csak átnézni tudok rajtuk, megbocsátani nekik soha. A nézők bosszantására szerepeltetett szépasszony logikusan és rafináltan felépített mellébeszéléséből egyébként kivettem, hogy őméltósága valószínűleg csak szemellenzővel, füldugóval és autóval közlekedik, és kizárólag Budapesten, bár nem budapesti, az biztos, csupán kormánypárti, de még ez sem mérvadó. A mérvadó az ő esetében az, amit mondott. Azt mondta ugyanis, hogy a diákokat egész nap bent kéne tartani az oskolában. Ennél többet talán nem is közölt, hiába dumált egyhuzamban. Szóval ő „úgy gondolta”, ez lenne az egyetlen megoldás a tanügyi problémákra, s a hivatásos nevelők kudarcaira. Hát ha elnézem a jászberényi katolikus suli primitív bejáratát, igazat kell adnom neki. Hisz még mindig kellemesebb néhány minidiktátor karmai közt kínlódni tizenkét, esetleg huszonnégy órán át, mintsem balesetet szenvedni hazamenetelkor.

És ez még mindig semmi ahhoz képest, mi zajlik valójában, feketén-fehéren a fegyelmezőkben. Fenntartom ezt amellett, hogy nem veszem az összes katedratulajt, professzort és kandidátus kádert egy kalap alá, csupán a közszolga tömeg javát, mondjuk a vezéregyéniségeket és a hangadókat, mert belőlük van a legtöbb mindenütt.

A nyugalmamnak tehát befellegzett. A vaskaput szerintem ötször berúgja maga után minden egyes hallgató és iskolai dolgozó, ám náluk a szakácsnőik sem jobbak, akik a házam mögé bújnak el, ott mérgezik köpnivaló füstfelhőikkel a környezetemet, hol szűkebb baráti körükben, hol kalákában, hol pedig a nagyobbacska lányokkal, fiúcskákkal karöltve, egymást támogatva és biztatgatva, temérdek csikket hagyva maguk után, és összetaposva a már amúgy is szétzilált tenyérnyi zöldövezetemet. Mintha legalábbis az igazgató, aki feltételezhetően úgyszintén titokban cigarettázik, hátulról nem közelíthetné meg őket. Bár lehet, hogy ők tudnak valamit. Csak nem a majdnem ép főbejárat dukál a nagymenőknek?

Egy műemlék jellegű templom felújításának tortúrája

Tóth István abaújvári lelkipásztor segélykiáltása

Abaújvári freskótöredék

"Feleségemmel 2000. augusztus 22-én kerültünk pályakezdő lelkészként Abaújvárra. A gyülekezetbe érkezve azzal kellett szembesülnünk, hogy 14. századi temploma darabokra van szedve. Talán így lehet a legjobban szemléltetni: úgy néz ki, mint ahová bedobtak egy kibiztosított kézigránátot.

A padok egy közeli tanyán, aljzat felszedve, az ember a csupasz földön közlekedhet a templomban, egyszóval istentiszteleti helynek alkalmatlan. Az igazi megdöbbenést mégsem ez okozta, hanem a tényadatok: 1912-től tudják, hogy a templomban gótikus freskó van, 1974-ben az is kiderült, hogy az addig ismertnél nagyobb kiterjedésű a maradvány, az 1997-es szondázáskor pedig megállapították, hogy a templomban közel 520 négyzetméter gótikus falfestmény található. Nemcsak hazánkban, de egész Közép-Európában egyedülálló építmény, mint később kiderült, az egyik legértékesebb, mely felbecsülhetetlen értéket hordoz magában. Jelentőségét tovább növelte, amikor a 2008. évi régészeti feltárás közben megtalálták a templom építtetőjének, Perényi Péternek közel 600 éves sírkövét.

Idejövetelünkkor úgy gondoltuk, ha ilyen értékes templomról van szó, akkor 2-3 éven belül bizonnyal átadhatjuk a nagyközönségnek. Az élet azonban másképp akarta, a magyar bürokrácia, a MŰEMLÉKES előírások sokkal inkább tortúrát szültek, mintsem felújítást.

A 2001. évben kaptunk egy, akkor jelentősnek számító összeget a templomra a Milleneumi Vallási Alapból. Úgy gondoltuk,  az összegből sokra vihetjük. Nem így lett! Közölték velünk, ahhoz, hogy a tervek megvalósításának nekiláthassunk, el kell készíteni egy szakvéleményt, aztán egy amolyat, majd egy másikat is. Megtettük. Volt köztük talajvédelmi, statikai, faanyagvédelmi, művészettörténeti, falkép-restaurátori szakvélemény stb., persze egyik sem két forintba került. A legjobb az volt az egészben, hogy el kellett készíteni a tetőzet faanyagvédelmi szakvéleményét is, holott a tervező úgy képzelte, egy méterrel megmagasítja a homlokzatot, illetve az akkorinál jóval csúcsosabb zsindelyfedésű tetőszerkezettel látja el a hajlékot, tehát a szakvéleménynek semmi értelme nem lett. Ezek után elkészült a templom komplett terve, beleértve a kiviteli tervet, a kertépítészeti tervet, illetve a villamoshálózat tervét. Minden készen állt, hogy elkezdhessük a felújítást. Csakhogy az összeg, amit időközben kaptunk, már arra sem lett elegendő, hogy a tetőszerkezet faanyagát megvásároljuk.

Az elkövetkező két évben sikerült a tetőszerkezet cseréjére pénzt kerítenünk, illetve elvégezhettük templomunk falátvágásos szigetelését, mely nélkül elképzelhetetlen a freskók restaurálása.

Az ezt követő öt év csupa egyhelyben toporgást jelentett számunkra. Műemlék jellegű templom felújítására vagy nem volt kiírva pályázat, vagy felbontatlanul visszadobták pályázatunkat, vagy nem nyert.

A 2008-as esztendő újabb lendületet hozott templomunk életében. A Tiszáninneni Református Egyházkerülettől kaptunk anyagi támogatást, és elkezdődhetett a templom régészeti feltárásának folytatása. A régészeti feltárás azonban nem úgy történt, ahogyan azt mi elgondoltuk! Megkerestük a Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálatot, mondják meg, mi kell ahhoz, hogy a templom régészeti feltárása befejeződjék, és elkezdődhessen az építkezés. Közölték, közel 1 millió forintért nyolc nap alatt két archeológussal elvégeztetik a feltárást a templom belsejében és a templomkertben. Ehhez néhány szerszámot és napi öt embert kértek. Elgondolkoztunk! A szerszám még csak-csak előkerül, de közel 1 milliót fizessünk nyolc napi munkáért, és még öt dolgos kezű embert is előállítsunk... Ingyen senki nem akar dolgozni, feketén az embereket nem lehet alkalmazni, ha vállalkozót keresünk, akitől alkalmazottakat bérlünk, akkor napi 10000 forintot kell lepengetnünk egy személyért, ez nyolc nap alatt 400000 forintot jelent. Mit tegyünk? Végső megoldásként az önkormányzathoz fordultunk, amely biztosította számunkra az emberi segítséget. Elkezdődhetett a munka. Két régész helyett végül egy érkezett, a külső-belső teljes feltárás helyett csak a belső történt meg, az utólagos jelentésben pedig ezt olvashattuk: szükséges a templom további régészeti kutatása!

Könyörgöm! Nem azt mondtuk a KÖSZ-nek, hogy megvan a nyolc napra való pénzünk, hanem azt kérdeztük, mennyi kell, hogy befejeződjék a régészeti feltárás. Ha azt mondták volna, 3 millió, és egy hónap alatt megvan, már befejeződött volna a feltárás, és el lehetne kezdeni a felújítást. Valamilyen oknál fogva ez nem így történt, hogy miért, arra a választ máshol kell keresni, de abban bizonyára benne van számos műemlék jellegű épület szomorú sorsának miértje!

A régészeti feltárás utolsó napján előkerült Perényi Péter országbíró sírköve, ő volt a templom építtetője, s itt, a templomban helyezték örök nyugalomra. Az évszázad lelete! – közölték akkor velünk. És az évszázad lelete azóta is el van felejtve. Senki nem érkezett ide, hogy megvizsgálja, mit tegyünk vele, hova forduljunk. Semmi! Vagyis valami azért mégis csak történt. Néhanapján hozzáértő szakemberek érkeznek hozzánk, akik a környéken nyaralnak, ezért meglátogatják a templomot, hogy ámuldozva megcsodálják az évszázad leletét!

Az igazi tortúra azonban akkor kezdődött, amikor azt hittük, ez az év a miénk lesz. A templom teljes felújítása közel 300 millió forintot venne igénybe, mégis nagyon megörültünk annak a 40 millió forintnak, amit egy pályázaton nyertünk. Ehhez adódott még 4 millió forint, amit a freskókra kaptunk, valamint a Balsorsú Műemlékek Bálján mi lettünk a nyertesek, így elhozhattuk a bál bevételét.

Úgy gondoltuk, itt a felemelkedés, indul a felújítás! Nem így történt! Azzal kezdődött, hogy a KÖH (Kulturális Örökségvédelmi Hivatal) közölte velünk, lejárt az építési engedélyünk. Szerintünk nem. Értelmezési kérdés. Az engedélyen ugyanis a következő olvasható: „az engedély a határozat jogerőre emelkedésének napjától számított 2 év elteltével érvényét veszíti, kivéve, ha az építési tevékenységet ez alatt az idő alatt megkezdték, és az építés megkezdésétől számított öt éven belül az építmény használatba vételi engedély megadására alkalmassá válik.”

Mi az építés megkezdésétől számított 5 év lejárta előtt néhány héttel beküldünk egy tértivevényes levelet a KÖH-nek, amelyben kértük az engedély meghosszabbítását. Négy hónapnyi hiábavaló várakozás után, hosszas telefonálásnak köszönhetően sikerült kiderítenünk, hogy szerintük a kérelmünk nem helytálló, mert időközben lejárt. Adjuk be újra a terveket, és akkor majd kapunk új engedélyt. Megtettük! Igen ám, de az új engedélyben a kiviteli terveket újra kell terveztetni. Könyörgöm! Miért?! Miből?! Újabb pénzösszeg, ami nem építkezésre, hanem papírra megy el, a felújítás pedig mindeközben vár!!!

A tortúra azonban folytatódik! A freskók megmentésére – hisz a 4 millió forintot mentésre kaptuk – is be kellett nyújtanunk egy kérelmet. Megtettük! Meg is kaptuk az engedélyt. De milyen feltételekkel! Az engedélynek a következő feltételei vannak:

- A munka megkezdését megelőzően elő kell készíteni egy átfogó épületfizikai szakvéleményt a károsító körülmények tisztázására, ill. az az azok elhárítására vonatkozó javaslatokkal.

- A leletmentésként elvégzendő falképkonzerválás megtervezéséhez feltétlenül szükséges vizsgálatokat el kell végezni.

- Kártérképen rögzíteni szükséges a különböző károsodások megjelenési formáit. Az egyes károsodási típusokat kategorizálni kell.

- Az épületfizikai szakvéleményen alapuló felhasználandó anyagokkal pontosított restaurálási tervet ki kell dolgozni, majd szakmai zsűri elé bocsátani.

- A munka csak állandó mikroklímában végezhető.

- A munka megkezdését követően a restaurátornak készítenie kell egy konzerválási próbát, melyet a Hivatalnak helyszíni konzultáció keretében kell mutatnia.

Elgondolkodtató! Ismerve a mérnöki óradíjakat, a munkanemek költségeit, mire mindezt elkészítjük, az elnyert összeg nagy része el fog fogyni, és még egy ecsetvonásnyi beavatkozás sem történt a freskókon. Mire a restauráláshoz érünk, felállványozzuk a képeket, elúszik az összeg. Mire újra pénzt nyerünk, a szükséges dokumentációk érvényüket vesztik, újból előröl kezdődik majd minden. Mi fog történni a templommal?!

Nem tudjuk! Az biztos, a falfestmények a huszonnegyedik órában vannak! 2012-ben, két év múlva száz éve lesz annak, hogy tudjuk, értékes freskók vannak a templomban. És mi történt száz év alatt?! A parókia irattárában annyi okmány halmozódott fel a templommal és építésével kapcsolatban, hogy akár kívül, belül kitapétázhatnánk vele az ingatlant!!! A helyzet azonban szörnyűbb, mint száz évvel ezelőtt! Tudna valaki segíteni?! Ha igen, akkor a 30/265-48-95-ös telefonszámon szívesen fogadjuk hívását."

Szarvas Móna sramlija

Figyelem: 18 éves korhatár!

(Az apró betűs részeket tessék elolvasni. Köszönjük.)

Duray Tibor: Éva (1935)

Ki cukorkának nézi a mézesmadzagot, tudjon rá. Szarvas Móna habcsóknak nézte, s fakanáljával kiporolta a dísztököt. Ez a történet szülte az alábbi nótát:

kipp-kopp

ki kopog

manó veri

az abrakom

nyelvem nedves

májam heves

magas a küszöb

leszek tücsök

manó szeppen

szemem rebben

szájcsarnoka

tejfellel lesz

– tele

mi az, manó

mi a manó

danolgató

s olvadozó

ragad a gumi

pattan a cumi

rummos buli

fakanálrumli

jajj, a farkan

jajj, a hajjam

felsül Hassan

és a Móna

– ő bizony porba hullik

Mert aki nem vigyáz, megbotlik. Utána már hiába cumizna, mert a manó önfejű, s kikívánkozik a bőréből.

- Vége -