Hideghónaljúak

Ez is egy megoldás

Lehullott az első hó, s nem lehetett tudni, mi következik még. Mi lesz, ha holnap, holnapután is havazni fog? Mi lesz, ha elhidegül tőlünk a tél, megmakacsolja magát, és sok-sok hóbuckával nehezebbé válik a szokásosnál. Minden megfogalmazott kérdés közül azonban a biciklisávval kapcsolatos tűnt a legmegválaszolhatatlanabbnak, mert kiderült, a bringaút takaríthatatlan.

Az újdonsült létesítmény ugyanis mindenben kivételezettnek számított az idén. Amennyiben népszavazásra került volna sor az ügyben, előfordulhat, hogy vesztesként kerül ki a kampányból, ám azáltal, hogy megvalósítását ráerőszakolták az alattvalókra, semmi esélye nem maradt a vesztésre. Győztes lett, nyertese a politikai csatározásoknak.

Csupán a lakó állt tehetetlenül a helyzet előtt. Mert a hó feltartózhatatlanul be akarta takarni a járdákat, befagyasztani a forgalmat, kitolni a szürke hétköznapokkal. Nem volt mit tenni.

Szó szerint sem volt, mert a szomszédot ágyúval sem lehetett kikergetni havat lapátolni. Az út a közé, nem az övé, nem az ő személyes tulajdona, felszabadításáért nem érez felelősséget. Nem erre nevelték, hajtogatta a tévéhíradót figyelve.

De hát ezek után a csuda még tudja, mire nevelték. És hol.

S amíg mindenki a jelen problémáin morfondírozott meleg szobájában, a hó csak hullt, egyre nagyobb pelyhekben járta boszorkánytáncát, és egyre nagyobb felületen terpeszkedett szét a jeges betonpiskótákon.

Ám egyszer csak a nép fagyos pillantásával körülpásztázta a tőle elfoglalt hátborzongató birodalmat. Majd forró tenyerét összedörzsölve megállapította: egye-fene, felhúzza teherbíró bőrcsizmáját és átgázol a hóhegyeken, elmegy dolgozni, nehogy elbocsássák.

A megdermett városatyák is ugyanezt tették. Testközelből érezték ugyanis, hogy szűkös időket élünk, a pénz mindenkinek kell, a kínos önkéntes munka senkinek. Nincs rá idő, s nincs rá elszántság. Nagy nehezen ők is bevonszolták magukat a hivatalba.

Csupán a polgármester, ki még új volt a házban, kívánt bizonyítani. Elég a tétlenkedésből, szólította fel alattvalóit egy napon, miután elege lett a felek torzsalkodásából, mert látta, lassan a hótorlaszokból sincs már kiút. Gépet vagy lapátot?, folytatta aztán az ülésen, mire a bóbiskoló jelenlévőknek felcsillant a szemük. Gépet?, kérdezték egyöntetűen, hisz valamennyiük már maga előtt látta magánvállalkozásának kivirágzását. Nem sejtették, hogy bizony elmúltak a régi idők, amikor a tanácsosok suba alatt intézhették el az efféléket, nyilván önnön javukra. Ezúttal azonban lelkesedésük hamar lelankadt, mert a település első hűvös embere közölte velük, hogy az önkormányzat már beszerezte a kotrókat, csupán a jóváhagyásukra van szükség ahhoz, hogy a válsághelyzet megoldódjon. Erre pattant ki egyikük eszéből a lapát fogalma, mint a bevethető olcsó munkaeszköz szinonímája, amely viszont még fegyverként is használható a szociális segélyen élőkkel szemben. Kész nyereség, csettintett nagyot nyelvével a pulóveres ötletgazda, miután előadta javaslatát a plénum előtt. Képzeljék csak el, folytatta hevesen, mekkora elégedettség lesz majd úrrá at választókon, amikor ezt meghallják. Minden otthon ülő roma kapni fog egy lapátot, így mire reggel felébredünk, már híre-hamva sem lesz a torlaszoknak, akadálytalanul közlekedhetnek majd a kerékpárosok – és a gyalogosok is. Márpedig nekünk a választópolgárokat kell szolgálnunk, állapította meg, és mint aki jól végezte dolgát, elégedetten visszaült a helyére. Felvetését hatalmas ovációval fogadták társai, senkiben sem merült fel, hogy néha az otthon ülő roma is le szokta adni voksát az őt menedzselő jelöltre. Ez most nem számított, valójában semmi és senki óhaja nem számított, hisz az állapot sokrétűbb volt, mint amilyennek látszott.

A legfőbb bajt az építkezés módja okozta, amely ugyan kielégítette a bringásokat és a befektetőket, azzal viszont nem számolt, hogy a nyarat ősz, az őszt pedig tél követi, azaz hó is lesz, ha nem is sok, ám azt a keveset is el kell majd tüntetni az utakról. Az egyik gond tehát abból adódott, hogy a lakók megtagadták a mikroközösség számlájára csúsztatott területek karbantartását, a másik pedig abból, hogy a „korszerűsítési” igyekezetben azt a tenyérnyi zöldövezetet is felszámolták, ahol elfért volna az útvonalakról lesepert hótömeg. A vita így semmi mást nem szolgált, mint a hibák magánudvarokba seprését, hisz a ripp-ropp nyélbe ütött befektetés egyeseknek hatalmas karácsonyfát varázsolt a családi tűzhely mellé.

Ezért alakult ki Hideghónaljban, hogy még a tél közepén sem lehetett sejteni, mivel menekítik majd ki a behavazottakat: lapáttal vagy kotrógéppel?

Magyarok a brazil filmvilágban

Korda Sándor neve kétségbevonhatatlanul összefonódott az angol film egyik legfényesebb korszakával. A sikeres hollywoodiak között Kertész Mihálytól Zsigmond Vilmosig számos producer, rendező, operatőr, filmíró nevét lehetne s kellene felsorolni. Németországban Bolváry, Ciffra, majd Radványi Géza vívott ki vezető szerepet; Spanyolországban a korán elhunyt Vajda László, Olaszországban Pogány Gábor. Mindez közismert. Az már kevésbé, hogy a brazil filmgyártásban is jelentős szerep jutott a magyar szakembereknek. Márpedig az első brazil stúdiót Rex Rudolf, Kemény Albert és Grósz Dezső alapította. A Rex Film nemcsak a legjelentősebb és legnagyobb volt mindközül, hanem valósággal fogalommá vált a dél-amerikai államban.

A második világháború után az ötvenes években kapcsolódtak be nagyobb számban magyarok a brazil filmgyártásba. Akkoriban tüntették ki különdíjjal Cannes-ban a Cangaceiro című brazil filmet, és ugyanezekben az esztendőkben építették fel a Vera Cruz Filmgyárat, amelynek laboratóriumaiban sűrű egymásutánban készültek a játékfilmek.

Márkus Jenő a negyvenes évek végén érkezett Brazíliába. Magyarországon huszonöt filmben működött közre mint asszisztens és segédrendező. A filmtrükkök nagymestere volt, egyben kiváló rajzoló s karikaturista. Sao Paolóban a Rex Filmnél helyezkedett el, és néhány esztendő alatt harminchat kisfilmet készített, többek között egy igen szép alkotást José de Anchieta páterről, Brazília 16. századi „apostoláról”. 1953-ban újabb színes játékfilmet tervezett a klasszikus brazil író, Monteiro Lobato egyik népszerű ifjúsági regényéből. Elgondolása szerint a szereplők – mind a főszereplő, mind pedig a statiszták – sajátkészítésű bábuk lettek volna. Kívánsága azonban sosem valósult meg; Márkus 1954-ben váratlanul elhunyt.

Az akkoriban Olaszországban élt Fekete Ferencet a nagyra becsült rendező, Cavalcanti 1952-ben hívta meg a Simão o coalho forgatására, aminek tulajdoníthatóan az egyébként is kitűnő operatőr neve egyből ismeretté vált Brazíliában. Ezek után Fekete egymás után hozta létre munkáit (Carnaval de Caxias, Toda vida em 15 minutos stb.), a herendi porcelánt bemutató ismertetőjével pedig 1939-ben nemzetközi díjat is nyert. Összesen harminc magyar játékfilmet forgatott (Tóparti látomás, Isten rabjai stb.), köztük az első nagy nemzetközi elismerést szerzett Emberek a havason címűt 1941-ben.

A háború után a Kisgazda Híradót szerkesztette, majd Magyarországról elkerülve Olaszországban dolgozott. Brazíliában három magyarral társulva 1955-ben megalapította a Cinebraz vállalatot. Első filmjük a Pensão da Dona Stella a Maristela-val készült koprodukcióban. Tulajdonképpen ez volt az első olyan rendezése, amelynek operatőri teendőit Icsey Rudolf végezte, az egyik főszerepet pedig a legelismertebb brazil színészek egyike, Jaime Costa játszotta. A Cinebraz következő produkciója, a Doutora e muito viva valójában igen magyarosra sikeredett. Magyarok voltak a gyártói – Kálmán András, Szily Károly és Szűcs Tibor –, a laboratóriumi munkát a Rex Film jegyezte, a szüzsét pedig Hamza Ákos, aki egyben művészeti tanácsadóként is tevékenykedett; a rendezői feladatok Fekete Ferencre hárultak, operatőrként Icsey Rudolf teljesített, a női szereplők kalapjait pedig Frank Irma és Karády Katalin szalonja szállította, s az alkotás egyik jelenetében Vörös (Encsy) Éva hegedűszólója csendült fel… A filmet évekig vetítették a mozikban.

A Cinebraz legsikeresebb terméke a romantikus, történelmi hátterű Na Garganta do Diabo (Az ördög torkában) lett. Ezzel az opusszal tűnt ki Walter Khoury, a későbbi neves brazil rendező. A külső felvételek a Niagaránál nagyobb Iguaçu vízesésnél készültek, így Icsey Rudolfnak kiváló alkalma nyílt a bizonyításhoz. Az alkotást több nemzetközi díjjal is kitüntették, sőt, megkapta a brazil Oscar-t, a Saci-díjat is. Közben Fekete kivált a Cinebraz-ból, és rövidfilmeket gyártott magánvállalkozásában.

Icsey rövid idő alatt a latin-amerikai filmvilág egyik legkiemelkedőbb alakjává vált. Csaknem két évtizedes brazíliai pályafutása során harmincöt játékfilm fűződött nevéhez, tizenhét brazil – ebből három Saci-díjat – és több nemzetközi kitüntetést nyert.

Tehetsége nem meglepő, hisz régi fényképész családból származott. A fotózás alapjait is édesapjától, Icsey Józseftől tanulta el, de már nagyapja, Icsey Márton is fotográfusként működött Poprádfelkán. 1924-ben a Pedagógiai Filmgyárban az első filmoperatőr, Zitovszky Béla mellett inaskodott, majd átkerült a Magyar Film Irodához. 1928-ban A magyar falu művészete című rövidfilmjével elnyerte Párizsban a Grand Prix-t. Első játékfilmjét 1936-ban forgatta, majd a legjelentősebb magyar rendezőkkel együttműködve további hatvannégy munkát tett le az asztalra. A második világháború után újjászülető magyar filmgyártás első dokumentumfilmjét Budapest újra él címmel Hamza D. Ákossal véglegesítette, majd Ráthonyi Ákossal az első játékfilmjét, az Aranyórát is filmszalagra rögzítette. Ezután nevezték ki a Filmakadémia tanárának. 1949-ben egy olasz-amerikai koprodukcióra Olaszországba utazott, ahol hat évig dolgozott, Rómában és Milánóban, míg 1955-ben a Maristela Brazíliába hívta. Icsey tanítványai közé tartozik Fekete Ferenc, Illés György, Hegyi Barnabás és Olaszországban a Fellini-filmek tragikus körülmények között elhunyt operatőrje, Gianni di Venanzo.

Icseyvel együtt szerződtette a Maristela Hamza D. Ákost, aki a két világháború között tizenkét játékfilmet és hat rövidfilmet rendezett. Hamza jelentős szerepet játszott az ellenállási mozgalomban, ami miatt 1948 után el kellett hagynia Magyarországot. Brazíliai kivándorlásáig Olaszországban és Franciaországban élt és működött a helyi stúdiókban. És bár dél-amerikai karrierje reményteljesen indult (a Quem matou Anabella? című brazil filmjének főszerepét pl. a népszerű Procopio alakította), a Maristela nem bizonyult időtálló vállalkozásnak. A későbbiekben Hamza több brazil produkciónak volt művészeti tanácsadója, majd visszavonult, és a festészetnek szentelte idejét.

Jónás György – Icsey szavai szerint – mint rövidnadrágos gyermek kezdte pályafutását a Hunniában. A háborút követően először Argentínában filmezett, majd átkerült Brazíliába, s Sao Paolóban filmvállalatot alapított. Félszáznál több rövidfilmet jegyzett, és számos brazil, illetve nemzetközi elismeréssel jutalmazták eredményeit. Az 1970-ben forgatott A Compadecida című játékfilmjének operatőri munkáit Icsey Rudolf irányította.

Fekete Ferenc 1977-ben hunyt el, Icsey Rudolf pedig 1986-ban Sao Paolóban.

Építészet a középkori Dél-Magyarországon

Kollár Tibor könyvbemutatója

Híres festők Szegeden: Leonardo

Szabó András: Kód nélkül

Újból Megafrász

Én meg csak ismételni tudom önmagamat: Kökény Attila képtelen levetkőzni bisztróénekesi mivoltát. Pedig igencsak megpróbáltak átverni azzal, hogy mellé állították a világ egyik legelismertebb operadíváját, a családapa ezúttal is megbukott. Hisz hiába fényezték ki, s adtak a szájába egy valóban népszerű, szó szerint fülbemászó, s ezáltal kotta nélkül is könnyen begyakorolható mediterrán melódiát, ő ismét szégyent vallott. Láttam az arcán és teljes mivoltán, mekkora erőfeszítést jelent számára a nóta interpretálása. Márpedig aki ennyire kínlódik dalolás közben, mégsem találja el a hangokat, az nem színpadra való. Legalábbis nem nagyszínpadokra.

Ilyen tekintetben Reni sem okozott csalódást, újból hozta régi formáját: izgő-mozgó-rezgő popójával egy hétre jóllakatta az éhes férfitekinteteket, ám produkciója ennyiben ki is merült. Ja: ezúttal elfogadható frizurát varázsoltak a fejére, s örülhettünk, hogy azért pozitív változásokra is képesek a só (show) arculattervezői.

Ezek után jöttek csak a többiek... András, aki érezhetően rosszallta, hogy kitoltak vele, s Madonna helyett csupán egy „mindentudó” ex-megasztárt, Gáspár Lacit rendeltek mellé. Yvette-t megint kiöltöztették, illetve leöltöztették a pódiumról, Melindát pedig Feke Pali segedelmével beimplantálták a nép testéből fondorlatosan kiemelt előadó-művésznővel együtt érző, azonosuló háziasszonyi szívekbe. Mégis - a műsorkészítők csúsztatásaitól eltekintve - azt kell mondanom, hogy Meli végtelenül okos és öntörvényű, de jó hangja van, szárnyal, mint egy angyal. Giorgio persze ezúttal is a sor végére került, egyszerűen azért, mert tehetséges (ide vonatkozó költői kérdés: vajon ki lesz a következő kieső?).

Végezetül a zsűrit sem hagyhatom szó nélkül: őket, azt hiszem – lefizették.

Múlt századi rejtélyek

Az Ördöglovas

Sándor Móricz gróf

A Sándor grófok nevét a budai vár egyik legszebb épülete őrizte meg: a Sándor-palota a polgári korban miniszterelnöki hivatalként szolgált. Az ingatlan utolsó gazdáját, akivel a család neve sírba szállt, már életében legendák övezték. Sándor Móric „Ördöglovas” néven vált az 1820-as és 1830-as évek Pest-Budájának egyik nevezetességévé. De ki volt ő valójában: kitűnő sportember, főúri cirkuszművész, unatkozó különc vagy őrült?

Sándor Móric gróf 1805. május 23-án született a Komárom és Esztergom megyében uradalmat birtokló család utolsó férfi sarjaként. Felmenői körében a különcség, sőt a súlyosabb deviancia egyáltalán nem volt ismeretlen. Budai palotájukat édesapja fedett híddal kötötte össze a szomszédos Várszínházzal, hogy ne kelljen az utcára kilépnie színházba menet. Nagybátyját II. József hosszú évekre Kufsteinbe záratta a jobbágyaival szembeni, még a feudalizmus jogrendje szerint is megengedhetetlen kegyetlenkedései miatt.

Lóval ment be, s lóval jött ki

A kimondottan gyenge testalkatú, vézna legényt, a családfa egyedüli hajtását apja mindentől óvta. Sándor Móric elbeszélése szerint apja haláláig a lovaknak még a közelébe sem mehetett. Állítólag 17 évesen ült először nyeregben, amikor önmaga s vagyona ura lett. Lovásza óvása ellenére rögtön egy angol telivért fogatott be, amelyet azonnal úgy ült meg, mintha hozzánőtt volna. Még ebben az évben bemutatta a pesti Nagyhíd (ma Deák Ferenc) utcában első „mutatványát”: két kocsi közül szorult helyzetéből úgy szabadult, hogy megsarkantyúzva paripáját átugratott három egymás mellé kötött parasztkancát.

Az 1825. évi pozsonyi országgyűlés megnyitására érkezett királyi pár tiszteletére is nyaktörő, viharos vágtákat rendezett a várdombon. Meghökkentő ötleteivel nagyon hamar a főúri társaságok népszerű alakjává vált, sőt, egész Pest-Buda megismerte, bár a jámbor polgárok egyáltalán nem lelkesedtek, amikor szekereket, lovakat, ökröket vezényelt át a nyílt utcán. Kedvenc lovaglóhelyének számított például a budai Várba vezető lépcső: közeledtére a békés járókelők ijedten lapultak a falhoz. Előszeretettel lovagolt be mások házába is: beteg, öreg kertészének a szobájába éppúgy lovastul állított be, mint a pesti arisztokrácia pompás termeibe, vagy a bécsi Fehér Hattyú fogadó második emeleti szobájába.

Aztán Tell Vilmosnak képzelte magát

Személyzete is megszenvedte excentrikus egyéniségét. Szakácsát és komornyikját lovon megvívandó mogyorópálca-párbajra kényszerítette, hogy egymás sértegetéséért elégtételt vegyenek. Egyszer Tell Vilmosnak képzelte magát, s orvosának fejéről lelőtt egy almát, máskor kapusa ijedős feleségét fogatta le lovászaival, azzal rémisztve meg a hölgyet, hogy őt ugratja át akadályként. Háznépét arra is rávette, hogy lepedőben dobálgassák a palotában, noha ez már akkoriban is egy férfitól szokatlan játéknak számított. Az sem volt bevett szokás a reformkor főrangú társaságában, hogy az urak törpét, afféle udvari bolondot tartsanak, amint Sándor gróf tette.

Bravúrjaival külföldön is hírnevet szerzett: a bécsiek jól ismerték a Práterben végrehajtott attrakcióit. Egyszer például szorosan egymás mellé állított három fiákert, majd a középső kihajtott közülük. Az így keletkezett kocsinyi résen hajtott át vágtában hatos fogatával anélkül, hogy érintette volna a kapuként szolgáló bérkocsikat.

Ördöglovasunk kétszer is hosszabb időt töltött a lótenyésztés és lovassport európai központjában, Angliában. A lovaglótudás felsőfokú vizsgájának akkoriban az angliai rókavadászatot tartották: hajtóvadászat közben sövényeken, kerítéseken, kőfalakon és vizesárkokon kellett átugratni (fél évszázaddal később Erzsébet királyné ugyanitt tette próbára lovaglótudását). Sándor gróf Angliában is sikerrel mutatkozott be, még egy metszetsorozat is készült kiemelkedő megvalósításairól.

Majd nekihajtott a kőfalnak

A lovak szinte teljesen lekötötték érdeklődését, tudomást is alig vett azokról az eszmékről és mozgalmakról, amelyek kortársait foglalkoztatták. Széchenyi naplóbejegyzése szerint 1827-ben a 22 éves fiatalember azzal kérkedett, hogy az Akadémiára nem adna egy fillért sem, ellenben egy hídra a fél vagyonát feláldozná. A hídépítés volt az egyetlen közügy, amely megindította. Széchenyi igyekezett is felhasználni a gróf befolyását arra, hogy a budai tanácsot megnyerje a Lánchíd ügyének.

Bravúrjainak egy része modern értelemben is sportteljesítményként, a lótenyésztés és az idomítás eredményeként értékelhető. Ilyenek voltak távolsági kocsikázásai: Pozsonyból Bécsbe 2 óra 40 perc alatt, Bécsből Budára 31 óra alatt hajtott ugyanazokkal a lovakkal (a postai gyorskocsinak is ennyi időre volt szüksége ehhez, de 15 kilométerenként váltott lovakkal). Városi mutatványait (szekerek, vásárosok átugratása) inkább a feltűnési viszketegség motiválta. Ő maga „accident”-nek, azaz balesetnek nevezte azokat a különlegesen izgalmas, általában kisebb-nagyobb testi sérüléssel is járt kalandjait, amelyek nagy valószínűséggel felborulással, bukással vagy vízbe eséssel végződtek (például amikor a Duna jégtorlaszain lovagolt át, vagy a magas folyóparton vágtató paripái közé dobta a gyeplőt). Voltak őrült tettei is persze: többször szándékosan kőfalnak hajtott. Hogy hányszor törött el a kulcscsontja, bordája, ficamodott ki a térde, vagy szenvedett agyrázkódást, maga sem tudta. Kalandjait meg is örökítette: „udvari festője”, Johann Gottlieb Prestel készített róla illusztrációkat, képei három albumot töltenek meg.

1848 eseményei is csak abból a szempontból érintették meg, hogy a „felfordulás” akadályozta időtöltéseiben, jóllehet a forradalom közelről érintette családját: a márciusban megbuktatott Metternich herceg államkancellár apósa volt. 1850 végén épp a bécsi kaszinóban tartózkodott, amikor elméje elborult. A dühöngő őrültet megkötözték, majd egy prágai elmegyógyintézetbe vitték. Állapota lassan javult, néhány év múlva haza is térhetett. Betegségének okai közül nem zárható ki az örökölt hajlam, de a számos fejsérülés, agyrázkódás is hozzájárulhatott a zavar kialakulásához.

Az ötvenes években idejét a vadászat és ménesének gondozgatása töltötte ki. Lovasemlékeivel vette körül magát, albumait rendezgette, a bajnai kastély kertjében pedig nagy ugrások tárgyi emlékeit állította fel.

Sándor gróf 1878. február 23-án halt meg.

(Fónagy Zoltán kutatásai nyomán)

Táncosait gyászolja Jászberény

Isten nyugosztalja békében az elhunyt fiatalokat.

Bikicsunáj

A nagy átverés

Nem szeretem a Megasztárt, hisz csupán a pénzszórást, no meg a néphülyítést művelik magas fokon benne, vagy általa, mégis örülnék, ha Renáta vinné el a trófeát. Ha ő lépne fel a dobogó legmagasabb szintjére, úgy érezném, vele együtt mi, nagyváradiak és partiumiak győztesként kerülnénk ki a játékból, és végre elnyernénk méltó helyünket a magyar históriában. Győznénk a magyar-magyar küzdelemben, a történelmi régiók harcában.

Sokan éreznek ugyanígy, ám lássuk be, nem egyéb ez, mint sebeink önsajnáló nyalogatása, ami miatt jobban tennénk, ha kelléktárunkból azonnal mellőznénk eme földhöz ragadt beidegződésünket a nemesebb célok elérése érdekében.

Annyira tehát nem fontos számomra ez a siker, amit most már Tolvai-sztárságnak is nevezhetnék, hogy szemet hunyjak a sorozatos becsapások felett. Mert amikor az állítólagos élő adásban egyazon időpontban látom Renit a nézőtéren és a kulisszák mögött, kérdések tucatja merül fel bennem: melyik Reni az igazi? Az, aki a nagyérdemű melengető ölében vár a sorára, vagy pedig az, aki a színpad felé röpül medencecsontig felhasított maskarájában? És egyáltalán: énekel-e ez a lány valójában? Vagy kettő van belőle is: a kirakatember és a háttérelőadó?

Régen rossz, ha ilyesmiken morfondírozunk, főként annak fényében, hogy állítólag közjegyzők hitelesítik a verseny tisztaságát. Egészen pontosan azonban nem tudom, mijét. Én csupán azt tudom, amit a műsorvezetőktől hallok, amit az orrunkra kötnek. Mert amit látok... Amit látok, az egészen másról szól, amiként korábban már jeleztem.

Persze Reniből már akkor kiábrándultam, amikor úgy próbált betörni a piacra, hogy azt mondta: azért nem beszél jól magyarul, mert Romániában, Nagyváradon nőtt fel. Aki képben van, rögtön leszűrte, hogy ez hazugság (hisz a magyar nyelv elsajátításának a Pece partján egyelőre nincs akadálya, sőt még az egyetemen is megtanulhatja, ki odahaza nem akarta). Másodszor akkor ábrándultam ki belőle, amikor hagyta, engedte, hogy Marilyn Monroe-t csináljanak belőle. Illetve hát csak megpróbálták szexbombává kenceficélni (vajon miért is?), de belebuktak saját törekvésükbe, mert ez nem ment, így most előttünk áll egy kiszőkített, megbolondított és félrevezetett fiatal hölgy, aki legalább harmincnak néz ki, de sokszor többnek, és ocsmányabbnak, mint az életben.

Sorjáztak persze a további csalódások, amelyek hol a bulvár szagú pasizásaihoz kötődtek, hol pedig a nyilvános önmutogatásaihoz. Hisz szinte már másról sem szólnak a fellépései, mint a balkáni beütésű rongyrázásról. És nem értem, tényleg a tömegbutításért vesznek fel havonta milliókat az öltöztetők, a fodrászok és kollégáik? Hát kérem szépen őket, kérem a feletteseiket, és mindenkit, aki benne van ebben a nagy átverésben, hogy mihamarabb adják át a helyüket másoknak, akik nem rontó tényezőként vesznek részt a televíziós produkcióban, hanem építő jelleggel.

Építőként a mi életünk alakulására nézve is.

El sem merem képzelni, mennyibe kerül egy-egy ilyen csilli-villi megmérettetés megvalósítása. A kínálat alapján csakis azt feltételezhetem, hogy megoldódott a gazdasági világválság és hirtelen rengeteg pénze lett a szórakoztatóiparnak (is), csupán én maradtam tájékozatlan. Megerősítésemre kiszámoltam, hány szerencsétlen ember fizetését húzzák le hétről-hétre tehetséggondozás ürügyén a vécén. Számolják ki Önök is. Meg fognak döbbenni, de nem baj, mert legalább sajnálni fogják, hogy Kökény Attila haknijaira s hosszú orrú cipőire, Yvette bohócszerkóira egy egész vagyont költ el a magánvállalkozás. A folytatásban belátják majd azt is, hogy nem elég a jó hang, a művészethez több kell. Kell például kiváló ízlés, stílus, bensőségesség és kozmikus térlátás, ami a jól viselkedő, némelykor megdöbbentően szerény „fővárosi” családapa esetében fel sem merül, és nem is fog, hisz már túl rutinos a bisztrózenélésben ahhoz, hogy megváltozzon, felnőjön a Queen-nóták hiteles közvetítéséhez. Ezért amellett kardoskodom, hogy inkább a pályakezdő ifjakat kéne istápolni s elindítani, de nem a tizenegy éves gyerkőcöket, és nem a rosszaság, a bűnözés útján.

És mivel a felsoroltak miatt megcsömörültem a mosolyogva hazudozó színpompás tehetségkutatóktól, inkább lemondok Renáta érvényesüléséről, lemondok piciny kis örömeinkről, le a dicséretek, elismerések befogadásának jóleső érzéséről, és szavazok a mértékletességre, a retró ízű s rajzolatú Ki mit tud?-ra.

De még ennél is inkább a sötét képernyőkre.

Japán virágkultúra

Az Ikebana, más néven Kado, mára már az egész világon ismert. Az a tisztelet, tekintély és spirituális légkör viszont, amely Japánban övezi, nehezen érthető az európai ember számára. Az alábbiakban a távol-keleti virágrendezés történelmi, vallási hátterébe nyújtok betekintést.

Gyökerek

Japán éghajlata, őshonos növényzete mind az európaitól, mind az ázsiaitól különbözik. A szigetországban fenyőerdők és lombhullató fák keverednek bambusz ligetekkel és szubtrópusi örökzöldekkel (fényes levelű fákkal, cserjékkel). A vulkanikus szigetek földrajzi adottságai, a jól elkülönülő évszakok és a bőséges csapadék sokszínű tájat hoztak létre.

A hónapról hónapra folyamatosan változó természet iránti csodálat sokféleképpen jelenik meg a japán kultúrában. Az első ismert versgyűjtemény, a Mannyoshu (Kr. u. 759) például természeti képek segítségével fejez ki emberi érzéseket.

Az említett különleges adottságok mellett az Ikebana gyökerei Japán két ősi vallásában keresendők. Az őshonos animisztikus politeizmus, a shinto, a természet egyes elemeit isteni tulajdonságokkal ruházta fel. Ennek megfelelően szent helynek – Yorishirónak – tekintették a hatalmas, öreg fákat, hegycsúcsokat, mivel úgy vélték, bennük/rajtuk laknak a felsőbbrendű lények. Bizonyos rítusokban növényeket is felruháztak ilyen tulajdonsággal.

A 6. században szertartásaival és művészetével párhuzamosan a buddhizmus is meghonosodott Japánban. Ezzel egyidőben jutottak szerephez a virágok a ceremóniákban. A hagyományokhoz alkalmazkodva kezdetben lótuszvirágot helyeztek magas bronz vázákban az oltár elé, a „dekorációt” később jelképes értékű növényekkel egészítették ki. Ez a Tatebana (álló virágok), a mai Ikebana őse, amelynek szigorú szabályok szerint felépített kompozíciója a szentnek tekintett Meru-hegy hét aspektusát jeleníti meg.

A kertművészet és a virágrendezés a 10. században jött divatba a császári udvarban. A fennmaradt korabeli irodalomból, a Párnakönyvből, illetve a Gendzsi Regényéből tudjuk, hogy az Ikebana elegáns művészeti vetélkedők része volt. Aztán egy 13. századi beltéri építészeti innováció végleges otthont teremtett a virágoknak. A mai japán faépítészet alapja, a Shoin-zukuri stílus ugyanis létrehozta a tokonomát, amit alkóvnak szoktak fordítani, noha a szó nem fejezi ki a találmány lényegét. A tokonoma egy olyan, megközelítőleg 1,8 x 0.9 méteres emelt szintű fapadlójú beugrás, amelynek hátsó falán képtekercs lóg, előtte pedig értékes tárgyak sorakoznak. A virágkompozíciót általában a padlóra vagy az oldaloszlopra helyezik, azért, mert a japánok a földön, párnákon szoktak ülni vagy térdelni. A tokonoma tehát egy szent mikrokozmosz a szobában.

A japán barokk

Azt követően, hogy a Tatebana és a Rikka-kompozíciók egyre díszesebbek lettek, de ugyanakkor túlszabályozottakká, merevvé, s technikailag nehezen megvalósíthatókká váltak, kialakult a virágkötő mesterek csoportja. Közülük Ikenobo Senko (1573-1600), a kiotói Rokkakudo templom főpapja alapította az első Ikenobo virágrendező iskolát. Stílusát a szimmetria és a trianguláris szerkesztés jellemezte. Kompozícióinak központjában az ég vonala található, amit ő Shinnek nevezett. Az embert szimbolizáló Soe-vonal ettől kissé balra helyezkedik el, és a Shin magasságának kétharmadáig ér. A legalacsonyabb a föld vonala, a Hikae, amely előre dől. Ikebono színpompás, tartós kerti ágakat, virágokat alkalmazott – krizantémot, kaméliát, fenyőt, azáleát.

Ellentmondásnak tűnik, hogy épp ebben a barokkos korszakban született meg a korábbitól merőben eltérő, minimalista Sukiya stílus is, amely összefonódott a teázás ceremóniájával, illetve a zen-buddhizmus egyszerű, igénytelen szellemével. Ennek az irányzatnak a kiotói Katsura Rikyu palota a legismertebb építészeti emléke.

A Sukiya típusú teaház esztétikája egyébként máig átszövi a japán kultúrát – a monokróm túsfestményeket éppúgy, mint a színkoordinációt és a kerttervezést. A belőle kifejlődő új virágrendezési stílus, a Nagaire, könnyed, informális, kötetlen, és a Tatehana stílusnál egyszerűbb technikai tudást igényel. Apró növényeket, gyorsan hervadó füveket, vadvirágokat használ természetesnek ható gondtalansággal. A virágrendező iskolák mindenike ennek a két, egymást kiegészítő stílusnak az ötvözetéből alakult ki.

 

Nyugatosodás?

A Meidzsi dinasztia 1868. évi reformja az ország két évszázados bezárkózásának a végét jelentette, s a nyugati kultúra gyors elterjedésével járt együtt. Új esztétikai elvek, kifejezési formák, virágok, vázák jelentek meg. Mivel ezeket a kísérleteket a puristák (tradicionalisták) nem tekintik valódi Ikebanának, a kötetlen stílust Zen'ei Ikebanának, azaz avant-garde virágnak nevezték el.

Teshigahara Sofu, a Párizst és Amerikát megjárt művész 25 éves korában, 1927-ben alapította a Sogetsu iskolát. Tanítása szerint csak formai változások következhetnek be, az útmutató elvek ugyanis állandóak, így bárki, bárhol, bármilyen növényanyagból rendezhet Ikebanát.

A nagy nyitás ellenére a japán virágkompozíciók már első pillantásra különböznek a nyugatiaktól. Ez érthető is, hisz az Ikebana művelői ecsetvonásszerű vonalakkal, üres terekkel és dinamikusan kiegyensúlyozott asszimetriával dolgoznak. Színeik visszafogottak, a növényeket óriási fantáziával kezelik és kevés anyaggal érnek el erős hatást. Az alkotásnak szerves egységet kell alkotnia a vázával, illetve a környező térrel. Bimbót, rügyező ágat, száraz levelet gyakrabban használnak, mint egy szépsége teljében pompázó, teljesen kinyílt virágot, ezzel utalva a növények, a létezés múlékonyságára.

Hasznos tananyag

A korabeli művészeti mozgalmak hatása tagadhatatlan a háború utáni Ikebanára. A nagyméretű szabadtéri alkotások és az élettelen anyagok egyre erősödő használata sokszor elmosta a határvonalat az Ikebana és a plasztikus művészetek között. Ma a Sogetsu mellett az Ikenobo, a Koryu, az Enshuryu és az Ohara a legrangosabb iskola, az intézetek igazgatói pedig jól ismert, befolyásos szereplői a kulturális életnek. Tárlatokat rendeznek, színpadi és televíziós demonstrációkat vállalnak, művészekkel, építészekkel közös akciókat, előadásokat bonyolítanak le.

A modern Ikebana természetesen hatalmas üzlet is. A 18. sz. közepe óta a virágkötészet szabályainak elsajátítása elengedhetetlen része a magára valamit is adó családokból származó leányok nevelésének. Háziasszonyok tízezrei költenek hatalmas összeget tanulásra, kiállításokon való részvételre, oklevelek megszerzésére. Ráadásul az iskolák szigorú hierarchiája oda vezetett, hogy a virágrendészetben való jártasságot igazoló diploma kibocsátása a tanodák számára presztizskérdéssé vált. Ez a gyakorlat az oktatás színvonalának a romlásához vezetett. Tény viszont, hogy az Ikebana továbbra is meghatározó módon alakítja a japánok ízlését, fejleszti kreativitásukat.

Az ördög cimborái

Skizofrének, autisták, mániákusok

A 17-18. századig az idegbetegség megítélésével nem az orvostudomány, hanem a teológia és a filozófia foglalkozott. Az ókorban az elmezavart szent kórnak tartották, a középkorban pedig ördögtől való megszállottságnak, vagyis boszorkányságnak, ezért a szerencsétleneket kiközösítették, majd máglyára vetették. Az elmebaj szervezett gondozása végül államérdek lett, éppúgy mint később az ép elméjűek bolondnak nyilvánítása.

Mindazokat, akik a megszokottól eltérően viselkedtek, így a melankolikusokat, a búskomorságban és az epilepsziában szenvedőket már a természeti népek és az ókori társadalmak megkülönböztetett figyelemmel gondozták. Állapotukban az isteni akarat rejtélyes megnyilvánulását vélték felfedezni. Különösképp a hallucináló személyeket tisztelték, zavaros beszédüket mennyei üzenetként értelmezték. Az epilepsziás rohamról azt tartották, hogy általa a hirtelen eszméletét vesztett személy a másvilágon tesz egy kis kitérőt.

Nebukadnazar ökörnek képzelte magát

Már a görög-római medicina megkülönböztette az idegbajt az elmebetegségtől, bár ezek tényleges okát nem tudta megnevezni. Bármelyik ókori kultúrát nézzük, mindenikben misztikum vette körül a hallucinációt, az epilepsziát, azokat a tünetcsoportokat, amelyeket századunk pszichiátriája skizofréniaként különít el a többi idegbetegségtől.

Az egyiptomiaknál meglehetősen gyakori volt az elmebetegség, aminek magyarázatául szolgálhat az elég sűrű rokoni, testvéri házasság. Az elmebajt – mint általában a keleti népek – démoni betegségnek tartották, és a mai értelemben vett skizofréneket a Serapisnak szentelt templomokban helyezték el. Látomásaikat akként értelmezték, hogy belőlük kiolvashassák az istenek üzenetét. Ettől függetlenül a dühöngőket és az idiótákat hipnózissal gyógyították, ami csak tüneti kezelés lehetett. Ennek egyik fő része a beteg érdeklődésének felkeltése volt – általában különböző szövegek többszöri elismétlésével; a hipnózis ezek visszamondása után következett be. A démonok erejét általában a hajnali szürkületben törték meg. Rövidebb-hosszabb ideig az álom ugyanis hatásos volt, hisz megfékezte az indulatokat.

Az epilepsziás rohamokat szintén transzcendens módon közelítették meg: az e bajban szenvedők hirtelen veszítették el az eszméletüket, rángatózni kezdtek, de 10-15 perc elteltével újból normálisan viselkedtek. Úgy vélték, hogy ilyenkor másvilági lényekkel találkoztak, tehát a földi halandók által még nem ismert titkok birtokába kerültek.

Mezopotámiában a zavarodottságot a Rossz Szellem befolyásának hitték, ezért a démonokat misztikus szertartásokkal űzték ki az emberi testből. Előirányzott csapásnak tartották például Nebukadnazar nyavalyáját, mert ő halucinációiban ökörnek képzelte magát, és meg volt győződve arról, hogy vadszamarakkal legel együtt, miközben haja sastollá, körmei pedig madárkarmokká változnak. Egy évig hipnózissal kezelték, aminek köszönhetően állapota jelentősen javult. Fia, Belsazar örökölte apja elmebaját, ám alattvalói vele már kevésbé voltak türelmesek: visszaélve gyengességével – megölték.

A zsidók is ismerték a mezopotámiaiak által leírt kóros tüneteket. Az elmebetegeket általában nem különítették el, velük szemben elnéző és türelmes magatartást tanúsítottak, mi több, csillapítani igyekeztek szenvedéseiket. A tényleges idiótákkal kapcsolatban az volt a véleményük, hogy a szülők vagy a közvetlen rokonuk bűnét veri el rajtuk a fennvaló. Ebből kifolyólag az egész család számára kötelezővé tették a bomlott elméjű családtag istápolását. A skizoidok kezelésében a muzsikát is alkamazták: a melankolikus Sault a későbbi király, Dávid hárfazenével nyugtatta.

Az elragadtatott állapot vagy hallucináció egyébként visszatérő motívum a Bibliában. A szent emberek látomásaiból, jóslásaiból tanításokkal felérő fontos következtetéseket vontak le. Noha ezek az egyének teljesen normális gondolkodással rendelkeztek, mégis különcül viselkedtek, különálló világot teremtettek önmaguk számára. A modern pszichiátria és pszichológia őket egyenesen autistáknak nevezné.

Gyújtogatók és gyűjtögetők

A hasadásos elmezavar (skizofrénia) tünettanát elsőként a 20. század elején Eugen Beugler (1857-1939) svájci orvos és pszichiáter írta le pontosan. A skizofrénia a lelki megbetegedések azon fajtája, amikor a gondolkodás, az érzelmi élet és a magatartás között változó időtartalmú és kombinációjú szakadás következik be. Ez a hasadás nem feltétlenül látványos: nem zárja ki ugyanis az ép elmeteljesítményt, sem a logikus ítéletalkotást, de ezeknek a fordítottját sem. A hóbortos viselkedés (bizarr öltözködés, nagyzási-feltűnési mánia) vagy a magatartási negatívumok (a valóságtól elszakadt univerzumban való élés kellemes érzete) még nem jelenti azt, hogy az illető valamilyen téren zseniális ember képzetét keltheti környezetében. Ide sorolandó amúgy a káros vagy ártatlan szenvedélyesek köre (az alkoholisták, a kábítószeresek, illetve a gyűjtőgetők) is.

A látszólag teljesen normális ember szenvedélyessége azonban beláthatatlan hatással lehet társaira, ha szuggesztív tulajdonságokkal társul. Sokszor értetlenül állunk Néró és Kaligula cselekedetei előtt, bár a korabeli orvostudomány – Hippokrátesz óta – már eléggé elfogadhatóan diagnosztizálta a tényleges elmebajt, a lelkibetegségek bizonyos csoportjait.

Mind Néró, mind Kaligula tipikus skizoid alkat volt. Normális gondolkodással és logikával rendelkeztek, amit deviáns viselkedési formák kísértek. Ez utóbbiak semmivel sem különböztették meg őket több, hatalommal rendelkező kortársuktól, csakhogy mániákusságuk idővel eluralkodott, elfajult rajtuk. Néró gyönyörét lelte a felgyújtott Rómában, halhatatlan költő s fogathajtó akart lenni, míg a másik császár, Kaligula kedvenc lovát konzuli jelvényekkel díszítette fel.

A történelem számtalan kiemelkedő alakja szenvedett skizofréniában, sőt nem egy kitünő festmény, vers, irodalmi mű abból a korszakból maradt ránk, amikor az alkotón elhatalmasodott a betegség. Itt kell megemlítenünk a híres udvari bolondokat, akiknek sokszor több eszük volt gazdáiknál: ők azonban inkább deviáns viselkedésű autisták voltak, mintsem idióták.

Talán megbotránkoztató, de a tömegpszichózissal sikert aratott szektaalapítók között is szép számmal akadnak skizoidok; követőik főként a hozzájuk hasonló egyének köréből kerülnek ki.

Ugató apácák

Mondhatnók: a hisztériás jellegű tömegpszihózis divatos jelenség volt a középkorban. A 11-12. században például egész falvakat és városokat ragadt magával a táncőrület. Ez azt jelentette, hogy egy-egy táncoló csoportot követve emberek százai, ezrei lepték el az utcákat, tereket, az egész vidéket. Főként a nőket ragadták el, akik ruhájukat letépve egyéb esztelen dolgokat is műveltek, kiváltképp Németországban. Erre utal az olasz tarantella, amit olyan szenvedéllyel járt a nép, mintha az azonos nevű pók csípte volna meg őket.

A 17. században francia földön az ugató járvány örvendett nagy népszerűségnek. Egész helyiségek – falvak és városok – a végkimerülésig csaholtak. Még egyes apácakolostorok is megbolondultak.

A botrányok hivatalos vizsgálatokat indítottak el, ezek során megállapították, hogy a hisztériás rohamot gonosz varázslat váltotta ki, a bűnbak pedig máglyán végezte. Az elmebajt vagy annak bármilyen formáját az ördög műveként könyvelték el, a sátán tevékenységét pedig a lehető legszigorúbb intézkedésekkel akarták visszaszorítani. Az önsanyargató élet, a túlzott aszkézis, a szerzetes rendek szigora hisztériás roham formájában hozta elő a skizofrénia tüneteit. Az egyház teológiai érveket hozott fel, és kemény ítéletekkel igyekezett megfékezni a számára rendkívül kínos jelenséget. Nem az orvosi, hanem a vallási megítélés került előtérbe. A zavart magatartásúak a társadalom kivetettjei lettek, börtönbe kerültek, láncra verve tengették hátralevő életüket. A vak indulatok prédái voltak a farkaskoldusok (lykanthropok) is: az otthonról elűzött bolondok csapatokba verődve kószáltak a mezőkön, rájuk mindenki szabadon vadászhatott a célból, nehogy a megrontást, az ördög szellemét terjesszék a falvakban, városokban.

Szeretkeztek az ördöggel

Álozatokká váltak az ördöngősök, a boszorkányok és a varázslók is, hisz a tehenek megrontásától a szárazság okozásáig minden rosszat rájuk fogtak. Többségüket azonban azzal vádolták, hogy az ördöggel szeretkeztek. Akire ezt elviselhetetlen kínzások közepette rábizonyították, azt megégették. A bírák többsége mániákus, fanatikus, skizoid alkat volt, így például a híres francia Boden mester, aki tizenhat év alatt 800 ezer boszorkányt vetett tűzbe. Tömeggyilkos volt a német Balthazar Voss is: ő „csupán” hétezer lelket küldött halálba. Feltételezések szerint a boszorkányok és a tanúk zöme sem volt normális. Az elítéltek nagy része még a kínzások előtt emberfeletti erejével dicsekedett, jobbító, varázsló tudását fitogtatta, feltűnösködött, hazudozással nagyította fel képességeit.

Az orvoshiány miatt akkoriban nagy volt a csodatevő gyógyítók tekintélye. A boszorkánynak azonban csak egyetlen hibát kellett elkövetnie, máris valamelyik inkvizíciós bíróság fogságába esett.

Akadtak olyan boszorkák is, akik kolostorok, börtönök pincéjében kötöttek ki, ott, ahol az elmebetegeket tartották fogva. Némely helyeken nemcsak hogy láncra verték, hanem ketrecbe zárták, ágyra, székre kötözték őket. Az is, aki nem volt őrült, idővel azzá lett.

Nyugtatás gyanánt a beteget vagy leöntötték egy vödör hideg vizzel, vagy rákötötték egy hatalmas kerékre, s addig forgatták, amíg elveszítették az eszméletüket. A legszomorúbb az volt, hogy az orvosok is helyesnek tartották a verést, az éheztetést és a láncraverést.

Leverték róluk a bilincseket

A kóros személyek kezelését ellátó intézmények siralmas állapotán nehezen lehetett változtatni. A tényleges betegeket bűnözőkkel zárták össze, ennélfogva helyzetük még súlyosabbá vált. Elsősorban Philippe Piwel francia orvos érdeme az, hogy a bánásmód idővel humánusabb lett. Piwel 1798. március 24-én a párizsi Bicétre negyvenkilenc őrültjéről egyszerűen leverte a bilincseket. Néhány év múlva tettét Salpetriére-ben is megismételte. Amúgy megtiltotta a bántalmazást, lelkileg és munkaterápiával kezelte az idiótákat. A baseli Felix Plattner már a boncasztalnál végzett megfigyelések alapján osztályozta a betegségeket: anatómiai elváltozásokat, daganatokat és szerzett szifilisz által előidézett elmebajokat állapított meg. Később már az öröklött bajokat is figyelembe vették, aminek következtében meghatározták a paralizis progressiva (a vérbaj utolsó fázisában fellépő szellemi-testi hanyatlás) kórképét.

A pszichiátriát, vagyis a nem örökletes és nem szervi elváltozásos idegbajok gyógytanát Jean Marin Charcot a 19. század utolsó harmadában alapozta meg. Felismerte, hogy egyes elme- és idegbetegségek kezeléssel javíthatók, vagy megfelelő szinten tarthatók.

Előbb Nyugat-, majd Közép-Európában is állami érdek lett az elmebetegek szervezett gondozása. Schwartzer Ferenc magánintézete 1851-ben létesült: a klinikára mindenekelőtt arisztokratákat utaltak be. Ott kezelték például az emigrációból elborult elmével hazatért Szemere Betalant is. A szegény, kis pénzű bolondok csakis állami intézetbe kerülhettek. A lényeg azonban az, hogy a sérült, kóros személyeket továbbra is nehezen fogadta be a városi közösség. Más volt a helyzet vidéken: a nem közveszélyes idiótákat nem vetette ki magából a falu. Mindenütt használatban volt a „falu bolondja” kifejezés, ami sokszor a feltünő mássággal, valamilyen fogyatékossággal rendelkező egyént jelölte.

Hogy ’s mint Ho Si Minh?

illusztráció helyett

Hogy ki volt Ho Si Minh, a felvilágosult, eredeti nevén Nguyễn Sinh Cung? Pontosan én sem tudnám megmondani, ha nem néztem volna utána. Most viszont örömmel tájékoztathatom Önöket is, hogy ő volt a vietnami nemzeti mozgalom vezéralakja, 1954-től 1969-ig Észak-Vietnam, a Vietnami Demokratikus Köztársaság elnöke s miniszterelnöke. Ez tényleg szép teljesítmény – lenne, ha a kijelentésnek minden betűje a valóságot tükrözné.

Ám igazából ő Nguyen Tat Thanh volt (talán így már ismerősebb), és egy szegény tanító fiaként látta meg a napvilágot 1890-ben. Ifjúkorát nagy ínségben és szegénységben élte le, konfuciánus nevelést kapott, és elvégzett egy franciák által fenntartott gimnáziumot. De amint tudott, elmenekült hazájából. Három évig egy frank gőzösön tengerészkedett, 1915-től pedig két évig Londonban, majd Franciaországban élt. Dolgozott kertészként, pincérként, fotósként és kazánfűtőként. Párizsban kommunistákkal került kapcsolatba, utána Moszkvába került. 1925-ben az ő irányításával alakult meg Kínában a Vietnami Forradalmi Ifjúsági Liga, majd 1930-ban a Vietnami Kommunista Párt, amelynek nevét később Indokínai Kommunista Pártra változtatták. Vietnamban halálra ítélték, letartóztatták – előbb a britek, aztán a kínaiak –, de megmenekült. 1941-től odahaza harcolt a japánok ellen. 1945. szeptember 2-án Hanoiban hatalmas tömeg előtt jelentette be a független Vietnami Demokratikus Köztársaság megalakulását. Ezt követően tört ki az Indokínai háború, amelyet Vietnam megnyert, ezért az ország kikiálthatta függetlenségét. Ho apó pedig, mint a tündérmesékben, végül üvegkoporsóba került, és mauzóleumba. Ma is ott van, ha hihetünk az írásoknak.

Ho Si Minh élettörténetének csodálatos íve azonban teljesen jelentéktelen ahhoz képest, hogy főiskolát neveztek el róla. S hol másutt? Hát Egerben! Hisz egy katolikus magyarországi városban szent életű egyházi emberről elvégre nem lehetett, és továbbra sem tanácsos tanodát elnevezni. Így jött be a képbe az alacsony rendű s rangú, de sokoldalú vietnami lázadó, aki kertész, pincér, fotós és kazánfűtő volt egy személyben, ennélfogva az ifjúság, mégpedig a pedagógusnak szánt totalitárius fiatalság példaképévé emelkedett. Gazdag és sokszínű munkásságára összpontosítva el tudom képzelni, mikre tanították a Heves megyei képzőbe felvett, politikailag és származástanilag megfelelőnek talált ifjoncokat. Gondolom kertészkedésre, pincérkedésre, fotózásra s kazánfűtésre, de mindezen nemes tudományok mellett betekintést nyerhettek a vietnami harcművészetekbe is – a kommunista filozófia s ideológia mellett – és mintegy kiegészítéseként.

Imigyen lett Magyarországnak sok pici hosiminhje (mintegy megelőlegezve a koreai s a kínai bevonulást).

Uram bocsá’!, mert nem szeretném, ha bárki is sértve érezné magát azok közül, akik eme keletiesen diktatórikus intézmény falai között okultak akkoriban. Nem kizárt ugyanis, hogy összes vacka s nyavalyája ellenére tartósabb fejtágítást biztosított, mint napjaink néhány keresztény egyeteme, DE… Ám pont az ártatlanságával szembeni fenntartásokra alapozva gondolom a következőket: az érintettek, ha nem muszáj, ne aggassanak magunkra olyanféle hangzatos címeket és titulusokat, amiket a múltból vonszolnak magukkal, és főleg, ne kérkedjenek velük, ne seperjenek el útjukból mindenkit, aki nem a múltból való, sőt, könyörögve kérem, ne bántsák azokat, akiknek Ho Si Minh tanításaira nem futotta (ebből-abból), s azokat sem, akik csak később kerültek képbe, mert mindettől (és tőle, nevezetesen Ho elvtárstól) abszolút független, kinek mekkora hosszúra nő meg idővel a nyelve.

Vagy mégsem, tévednék talán?

(Ó, én bárgyú alak, ami vagyok, hogy már megint majdnem elszóltam magamat.)

Tüntetés a Bécsi utcai bontások ellen

Kedves Barátunk!

Szeretettel meghívjuk Önt és családját a Bécsi utcába tervezett

 – műemlékrombolással járó –

léghajó nevű üvegpalota megépítése elleni demonstrációnkra.

A LÉGHAJÓ-akció egyik ellensége: Bécsi utca 8., építette Kallina Mór 1884-ben (fotó: hg.hu)

Tüntetésünket azért szerveztük,
mert a múlt héten az V. kerületi önkormányzat
– a szakma és a civilek tiltakozását figyelmen kívül hagyva –
megkötötte a megállapodást a befektetővel,
annak ellenére,
hogy ez a beruházás csak törvényt sértve valósulhatna meg.

Ha megépítik az irodaházat,
a pláza-szerű létesítményt,
a luxushotelt
és az autók tömegeit a Belvárosba vonzó mélygarázst
magába foglaló
LÉGHAJÓT,

fővárosunk elveszítheti világörökségi rangját.
Négy műemléki értéket bontanának el.

Tiltakozzunk közösen!

Jöjjön el Ön is 2010. november 7-én, vasárnap 16 órakor a Kristóf térre!

A demonstráción beszédet mond: Melocco Miklós Kossuth-díjas szobrászművész

Részletek itt: www.varaljaszovetseg.hu/h095.html

Találkozzunk délután 4 órakor!

Minket az értékek védelme kötelez!

Váralja Szövetség

Egy álomkutató valóra vált álma

Kántor Sándor útja Nagyváradtól a Harvardig

Kántor Sándor néhány jótanácsa a rosszul alvóknak:

Léteznek bizonyos szabályok, amelyeket be kell tartanunk ahhoz, hogy könnyen el tudjunk aludni. Lefekvés előtt például sem bőséges vacsorát, sem alkoholt vagy koffeint tartalmazó italokat nem szabadfogyasztani. Ragaszkodjunk továbbá ahhoz, hogy alakítsunk ki magunknak egy esti rituálét. Ez állhat fogmosásból és egy pohár tej elfogyasztásából. Figyeljünk arra, hogy miután kiöblítettük a szánkat és megittuk a tejet, ne tévézzünk, ne bulizzunk. Ha ezt betartjuk, egy idő után már a fogmosástól álmosak leszünk. Az ágy az a hely kell hogy legyen, amelyben az ember csak akkor tartózkodik, amikor aludni akar. Az ágyban sem enni, sem tévézni, sem olvasni nem javallott, mert az ágy nem arra való.

Narkolepszia: sokak számára sosem hallott fogalom. Van azonban egy magyar fiatalember, akinek az említett „ismeretlen” megfejtésére tett kísérletek meghatározóak életében. Kántor Sándor Nagyváradról indult el, majd a Babeş-Bolyai Tudományegyetem pszichológia karának elvégzése után a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen szerzett doktori címet. Jelenleg a bostoni Harvard Egyetem orvostani kutatóintézetében dolgozik álomkutatóként.

Egyenes út, avagy tudás, kitartás és szerencse együttes megléte vezet a Harvardra?

– Milyen a hangulat az intézetben? Miként fogadták, és hogyan tudott beilleszkedni a bostoni tudományos közegbe?

– Új vagyok a csapatban, a kollegáim zöme már több éve dolgozik ott. Kezdetben mindnyájan nagyon kedvesek voltak hozzám, ám később kiderült, jóindulatú közvetlenségük nem őszinte, csupán felszíni máz. Talán azért, mert rendkívül erős a versenyszellem, mindenki mindenkinek a riválisa. Ha az ember túl sok segítséget kér tőlük, egy idő után visszautasítják.

– Magyarokkal találkozott?

– Találkoztam magyarokkal is. Összefutottam például egy fiatalemberrel, aki a miénkkel szomszédos laboratóriumban végez kutatásokat, persze az enyémtől eltérő témakörben. Ő is a tavaly nyáron kezdte el bostoni pályafutását, ám csupán egy évre utazott ki az Amerikai Egyesült Államokba. Megismerkedtem viszont egy olyan magyar anatómussal, aki már tizenvalahány, vagy még annál is több esztendeje alkalmazottja a Harvard kutatóintézetének. Amúgy a vezető beosztásokat többnyire amerikaiak töltik be, a kutatás nehezét pedig a külföldiek hordozzák a vállukon. Ők azok, akik szó szerint is dolgoznak, méréseket végeznek. A magyarok egyébként elég szépen képviseltetik magukat a külföldi tudományos életben, legalábbis a mai Magyarország nagyságához képest.

– Mivel nem mindennapi teljesítmény az öné, meg kell kérdeznem: hogyan került a Harvardra?

– Hát ennek eléggé hosszú a története, ezért picit ugrándozni fogok az időben. 1993-ban felvételiztem a kolozsvári tudományegyetem pszichológia karára, ahol 1997-ben államvizsgáztam, majd a Semmelweis Orvostudományi Egyetem doktorandusa lettem, később ösztöndíjasa egy egyéves kiegészítő képzésnek. Disszertációmat 2002-ben védtem meg. Időközben a Károli Gáspár Református Egyetemen tanítottam, laboratóriumi vizsgálatokat végeztem és figyelemmel követtem a külföldi munkalehetőségeket. Mindenképp az Amerikai Egyesült Államokba szerettem volna kijutni. Kíváncsi voltam, miként folynak a világhírű kutatások, amelyekbe bele kívántam kóstolni. Lényegében ugyanazt tettem, mint bárki más, aki állást keres, és felapozza az újságokat, azzal a különbséggel, hogy én bizonyos szaklapok weboldalait böngésztem. Így az amerikai alvástársaság havilapját. Ennek a periodikának az egyik számában találtam rá az első, számomra érdekes hirdetésre. Erre válaszoltam, de a munkatársat kereső labor vezetőjével való közel másfél éven át tartó levelezésem hiábavalónak bizonyult. A bostoni állásra, mondhatnám, véletlenül bukkantam rá.

Az érthetőség kedvéért megjegyezném: míg Európában a kutatások vagy az egyetemeken, vagy pedig az államilag finanszírozott intézetekben zajlanak, addig Amerikában az történik, hogy a jelentősebb felsőoktatási intézmények kutatóintézeteket építenek fel, majd a megfelelő felszereléssel, illetve berendezéssel együtt bérbe adják azokat, pontosan úgy, mint Romániában az irodahelyiségeket. Ami még fontos: a tudósok, kutatók béreiket pályázati pénzekből fedezik. Ezt tette, teszi az én főnököm is.

Egerek és emberek a törvények állati világában

– Mi az ön feladata az intézetben?

– A narkolepsziát tanulmányozom. Az alváskutatás azonban már egyetemistaként foglalkoztatott, ebből az érdeklődésből született meg végül a doktori disszertációm. Tulajdonképpen az idehaza megszerzett tudásomat kívántam kamatoztatni, továbbfejleszteni Amerikában. Kolozsváron ugyanis eléggé kezdetleges eszközök álltak a rendelkezésemre, Budapesten a romániaiaknál már jobb módszerekhez folyamodhattam, a Harvardon viszont a legkorszerűbb úton közelíthetem meg elemzésem tárgyát.

Amint már utaltam rá, jelenleg a narkolepsziára fókuszálok. Ez egy viszonylag ritkán előforduló, a lakosságnak csupán a 0,1 százalékát érintő, kellemetlen tüneteket produkáló alvászavar. Abban nyilvánul meg, hogy a beteg egyszer csak összeesik és mély álomba merül. Előfordulhat ez előadás vagy autóvezetés közben, bármikor. Korábban sem az okait, sem a gyógymódját nem ismerték.

– De ma már igen?

– Induljunk ki abból, hogy az életünk egyharmadát kitevő alvás szabályozását illetően még ma sem létezik elfogadható elmélet. Akkor is felébredünk, ha nem kel fel a nap, vagy nem csörög az óra. Felébredünk, mert felébreszt bennünket szervezetünk ébresztő-mechanizmusa, amely akkor is működik, amikor el vagyunk szigetelve a külvilágtól, és gőzünk sincs róla, mikor van nappal, mikor éjszaka. Ha ennek megtaláljuk a magyarázatát, arra is fény derül, miért következik be bizonyos személyeknél a hirtelen elalvás. Kezdetben a mára droggá minősített amfetaminnal kezelték a kórt, ám később rájöttek: a jelenséget idegsejtpusztulás okozza.

Mivel az embereken végzendő vizsgálatokat számos etikai s módszertani előírás akadályozta, állatokon kísérleteztek. Így tötént ez a narkolexia esetében is. Megfigyelték, hogy egyes dobbermanok etetés előtt hirtelen elalszanak, és ugyanolyan stádiumba kerülnek, mint a narkolexiában szenvedő emberek.

A genetikai kutatásban négy éve következett be jelentős fordulat. Kimutatták: a beteg ebeknél hibás formában jelenik meg az idegi jelátvitelben, azaz az idegsejtek közti kommunikációban jelentős szerepet játszó fehérjék egyike. Ebből arra következtettek, hogy ezen állatoknál örökletes zavarról van szó.

Mi kísérleti egereken végezzük el a szükséges vizsgálatokat. Van egy állatházunk, amelyben nagyon jó körülmények között tartjuk, tenyésztjük a kiválasztott törzset.

– Emberekkel tehát egyáltalán nem foglalkozik?

– Csupán a főnököm, aki amúgy neurológus szakorvos. Ő egy klinikán is szolgálatos, ahol néha van narkolepsziás betege. Pszichológusként én csak azokban az alapkutatásokban veszek részt, amelyeknek vannak klinikai vonatkozásai. Egyebek mellett azt kutatjuk, hogy az alvás hibás szabályozása miként vezet narkolepsziához. Afféle gyógymódnak igyekszünk letenni az alapjait, amely emberek esetében is hatékony, a terápiát azonban nem mi fogjuk tesztelni. A mi munkánk csupán egy hosszú folyamatnak a része, eredményei pedig remélhetően bekerülnek majd a köztudatba. A kutatások manapság a sejtek szintjén kezdődnek és a szövetkultúrákban folytatódnak. Ezt követik a kisállat-kísérletek, és ha indokolt, akkor a fejlettebb, hozzánk már közelebb álló állatokra koncentráló megfigyelések. Ha ezek sikeresek lesznek, az emberek kis csoportján is kipróbálható a kezelés, ám csak a vonatkozó szabályok szigorú betartásával.

– Az állatvédők mit szólnak az önök tevékenységéhez?

– A kutatóknak kötelességük betartani az állatvédelmi törvényeket, amelyek állatvédők, állatorvosok bevonásával készülnek. Ezek a jogszabályok határozzák meg, mikor és miként ejthetjük meg a beavatkozást. A hangsúly azon van, hogy a lehető legkevesebb fájdalmat okozzuk az állatnak. Ha ezt áthágjuk, elveszíthetjük az állásunkat. Például mindenik tudományos kimutatásba bele kell írnunk, mely törvények szerint zajlottak a kísérletek. Ha ezt nem vállaljuk, nincs olyan szakmai lap, amely leközölné, bemutatná a dolgozatunkat. Ha hazudok, és kiderül, fittyet hánytam a jogszabályokra, elveszítem a hitelemet, sehol sem fognak megbízni bennem, és kutatóként sehol sem fogok tudni elhelyezkedni. Az állatházunkat egy állatorvos vezeti, aki kimondottan azért felel, hogy a dolgozók betartsák az előírásokat, a hatóságok ellenőrzésére pedig hetente legkevesebb egyszer számíthatunk. Sokszor azt érzem: a temérdek rendelkezés lényegesen megnehezíti tevékenységünket.

Álom és valóság

– Ön jó alvó?

– Imádok aludni. Sajnos nem vagyok egy pacsirta típus. Reggelente óriási gondot okoz a felkelés, igazán tevékennyé csak délután válok, legeredményesebben pedig este dolgozom. Éjfél előtt nem szoktam lefeküdni, ám ezzel együtt kijelenthetem: nincsenek problémáim. Egyébiránt ma már ezt normálisnak tartják, hisz világossá vált, genetikailag meghatározott, ki mit preferál. Az emberek egy csoportja arra hajlamos, hogy korán keljen fel és korán feküdjön le, másik része pedig hozzám hasonlóan éjjeli bagolyként viselkedik.

– Mennyiben függ össze az alvás a fáradsággal?

– Erre a kérdésre akként kerestek választ a pszichológusok, hogy néhány személyt elzártak a külvilágtól. Az illetőknek egyetlen olyan tevékenységet sem volt szabad folytatniuk, amitől elfáradhattak volna. Ennek ellenére a napszaki ritmusuk csupán hajszálnyit tért el azokétól, akik normális életmódot folytattak. A nap egy bizonyos szakában elálmosodtak, elaludtak, aztán felébredtek. Attól függetlenül ugyanis, hogy mit csináltak, vagy mit nem, a belső órájuk ketyegett és utasításokat küldött a szervezetüknek. A változások, időbeli csúszások azonban csak hosszú távon voltak észlelhetők. Tehát: ha a fáradság lenne az egyetlen szabályozó tényező, akkor a szabadságunk ideje alatt szinte egyáltalán nem kéne aludnunk. Ezt viszont nem tehetjük meg, mert a szervezetünk igényli a pihenést.

– Milyen érzés hazajönni a lehetőségek országából?

– Mindig nagyon jó ide visszatérni. Azt hiszem azért, mert itt még léteznek mély emberi érzelmek, az egyének közvetlenebbek, többet adnak és mutatnak meg magukból. Amerikában senkit nem érdekel, mit takar a mosoly, miféle karakter, személyiség húzódik meg az arc mögött. Az emberek falakat emelnek maguk köré, s nem engedik, hogy azokat bárki áttörje vagy ledöntse.

(részben archív)

Séta Budapest megújult belvárosi főutcáján

MEGHÍVÓ

A KINCSES BELVÁROS EGYESÜLET

SÉTA TÉRBEN ÉS IDŐBEN A BELVÁROS ÚJ FŐUTCÁJÁN

c. ismételten megrendezendő városnéző túrájára.

Az új főutca látképe az őszi félhomályban: nem-e sokkoló a sok "beton"?!

Indulás: 2010. november 14-én, vasárnap 10 órakor a Korona Szálló főbejárata elől.

Útvonal: a Kálvin tértől a Szabadság térig.

Időtartam: közel 2 óra.

A sétát vezeti: Kacskovics Fruzsina építészmérnök, a Kincses Belváros Egyesület elnöke.

A szervezők elsődleges célja, hogy felhívják a figyelmet a megújult belvárosi főutca épített értékeire, az új megoldásokra s a tervezők szándékaira, illetve néhány olyan rejtett kincsre, amelyek csak akkor láthatók, ha bepillantunk a porták mögé.

Az eseményen a Kincses Belváros Kalendárium 2011 is előjegyezhető lesz.

A részvétel ingyenes, előzetes jelentkezés nem szükséges.