A Grand Hotel

nagy titkokat rejt, de nem nagyobbakat, mint a helyszín, ahol a varrónő hihetetlenül lassú, a barátok szeszélyesek, a bekecs meleget is tart, meg nem is, a gyógyfürdő a hideg ellenére is tárt kapukkal várja a vendégeket, a lakók kisvárosiak, mégis szó szerint értelmezett arisztokrata szokások szerint tengetik napjaikat, a bőröndbe a világ összes kacatja belefér, csak a legfontosabb kellékek nem

A régóta várt nagy nyári üdülési szezon beköszöntével a család összepakolt és elutazott a közeli Buziásfürdőre. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy ahogy tetszik őt nevezni, önmagától is megkérdezte már több ízben, miért nem máshová vonulnak el pihenni, hisz az efféle kivételes alkalmakkor főként kényeztetésből szokott neki kevés kijutni, választ azonban nem kapott. Néha ugyan Herkulesfürdő lett a végső célpontjuk, a Dunánál és a hegyeknél messzebbre azonban sosem merészkedtek. Főhősnőnk gyanítani kezdte, hogy férje nem bírja a megterhelő hegyi levegőt, talán megzavarja elméjének logikai futamait, ám elképzelését a későbbiekben korrigálnia kellett, hisz egyszer Svájcba is ellátogattak, ahol József remekül érezte magát, sőt, úgy viselkedett, mintha kicserélték volna. Ekkor gondolta azt felesége, hogy ezentúl minden évben a 2000 méternél is magasabban fekvő svájci falucskában kellene eltölteniük szabadságukat, távol ismerőseiktől és a hivatali közegtől. Ebből persze nem lett soha többé semmi, mert a döntő órában hitvesének mindig közbe jött némi halaszthatatlan elintéznivalója, amely miatt tényleg csak pár nap erejéig volt képes elhagyni városát.

Márpedig Buziásfürdő megengedte neki, hogy sebesen visszatérjen, ha hívták. Barátaik amúgy is tárt karokkal és fejedelmi lakomákkal várták őket, főként a legidősebb, aki még nem nősült meg, és hajszálnyi remény sem mutatkozott arra, hogy ezt a későbbiekben megtegye, magányos unalmának fájdalmait pedig József és felesége által próbálta csillapítani. Ő volt azon legények egyike, akik borzasztó rövid idő alatt rettenetesen kifárasztották hősnőnket. A két férfi ugyanis, ha egymás közelébe került, igen csak az üveg fenekére nézett, ami azt eredményezte, hogy fölöttébb megeredt a nyelvük, éjszakába nyúló beszélgetéseik pedig még a csillagászatra is kiterjedtek, amelyhez egyébként egyikük sem értett.

Az ifjú pár tehát egy időre Buziásfürdőn rendezkedett be, a Grand Hotel legelőkelőbb szobájában, mert József úgy vélte, ott a helyük, jóllehet cimboráik teljes ellátással kecsegtették a szabadságukat töltőket. József azonban, aki erősen finnyás volt, és betegesen ragaszkodott ahhoz, hogy úri életmódot viseljen, hallani sem akart erről a lehetőségről. Kijelentette, Géza nem önzetlenül tesz ilyeneket, biztosan elvárná, hogy cserében rendben tartsuk az udvarát. Ágoston sem jobb, állította, mert jegyzői mivoltából kifolyólag ő is haszonleső, bár kevésbé, mint Géza – ismerte el megemelve kalapját és letörölve homlokáról az út porát –, hosszú távon viszont, ami legfeljebb egy-két napot jelenthet, rá sem lehet számítani. Sőt, neki még tehenei, kecskéi is vannak, ezért reggelente biztosan fejni kellene reggeli tornagyakorlat gyanánt. Ezt követően hitvese felé fordult: „Maga szívesen menne ki a marhák közé ébredés után, amikor inkább a napfelkeltét figyelné a hotel erkélyéről kedvenc citromteáját szürcsölgetve?”. A fiatalasszonynak nem volt, mit szólnia ehhez, szemeit lesütötte, s újabb hurkot kötött cipőfűzőire.

Nyaralásuk fürdőzéssel folytatódott a gyöngyöző buziási gyógyvízben, amely jótékony hatásairól József semmiképp sem kívánt lemondani, noha zuhogott az eső, s a szél is őszi hideget hozott a déli havasok felől. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, ennek egyáltalán nem örült, hisz vastag ruhát egyáltalán nem pakolt be, sem magának, sem férjének, következésképp vendégszerető pajtásaikhoz kellett folyamodniuk segítségért. Csakhogy Géza nejének váratlanul haza kellett utaznia, Ágostontól pedig illetlenség lett volna női ruhát kölcsön kérni. Ágoston amúgy sem nyúlt volna be felesége szekrényébe, a bejárónőt pedig elküldte, mégpedig pont amiatt, hogy ne zavarja a barátaival való társalgást és a meghittnek tervezett borozgatós együttlétet. Az egyetlen, akihez fordulhattak, az oláh főjuhász volt, akit nagy nehezen, de megleltek a domboldalon, messze Buziástól, hatalmas kutyák társaságában. Végül vásároltak tőle egy subát és egy bekecset, amelyet a kocsiban magára terített a házaspár, és amely az udvari beszélgetésekkor is használhatónak bizonyult, az utcán viszont nem lehetett benne végigsétálni, s a cukrászdában is nagyot néztek volna a fizetővendégek, ha a parasztok viseletében tér be közéjük férjének oldalán. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, egyéb megoldáshoz kellett folyamodnia. Előbb úgy döntött, két ruhát ölt majd magára, egy világosabbat alulra, s egy sötétebbet felülre. Később jött csak rá, hogy elgondolását gyakorlatba nem ültetheti, mivel a sötétebbiket szűkebbre szabták a nyárias világosabbiknál, annyira keskenyre, hogy gyorsan még átalakítani sem lehetett, addig pedig nem várhatott, amíg a szállodai varrónő megváltoztatja az arányokat. Bár Hortenziának éppen nem volt munkája, a felkérést sürgősségi eljárásban is csak négy nap alatt tudta volna teljesíteni, ennyi idő alatt pedig akár Temesvárról is hozathatott volna maga után melegebb felöltőket.

A főszereplő ekkor kezdett el keresgélni a bőröndjeiben, abban bízva, hogy mégis csak talál valami használható darabot. És miközben a holmijai közé temetkezve kutakodott, eszébe jutott a naplója, amelynek írását akár folytathatná is ebben a hidegben, és akkor legalább lenne mentsége arra vonatkozóan, miért nem tart Józseffel a fürdőbe. Mélyen beletúrt a csomagjába, de hiába mert a naplója nem került elő. Már minden szétdobálva hevert körülötte a földön, amikor rányitott József, akiről felötlött benne, hogy féltve őrzött füzetecskéje legutóbb a városházán járt a kezében, akkor, amikor magánnyomozásának hevében betért a polgármester fogadóirodájába, s ott összetalálkozott urával, aki szintén az elöljárót kereste. A primáriusz azonban nem jelent meg, hiába vártak rá annál az íróasztalnál, ahová naplóírónk jegyzettömbje is felkerült a már ott lévő lomok, fecnik, határozatok, hirdetmények, törvénytervezetek, rendeletek és közlemények közé. A rendetlenség feltételezhetően írónőnket is megfertőzte, hisz miután alaposan megerőltette eszét, akkor is pusztán arra emlékezett, hogy rengeteg papír és dosszié borította az asztallapot, amelyről József is elemelt egy paksamétát, mielőtt kijöttek. Ez kétségkívül megtörtént, mivel József az ajtóból fordult vissza, mondván, bent felejtett valamit. Mária, Virág, Boglárka, Margaréta, vagy nevezzük az ifjú hölgyet, ahogyan jól esik, utánanézett, ám nem előre megfontolt szándékkal, nem azért, mert gyanúsnak talált bármit is, hanem egyszerűen csak megszokásból, illendőségből. Hogy a naplóját visszatette-e a retiküljébe, avagy sem, nem tudja, de nem hiszi, hogy magával hozta volna Buziásfürdőre.

Midőn ezen sorokat olvassa...

...már nem vagyok pénzügyőr – olvasható egy fakó üdvözlőlapon, amely néhány órával korábban még szűzen álmodozott egy ónémet szekreter mélyén, ott várakozott birtokosára, hogy legalább ő szenteljen neki némi figyelmet, legalább ő üzenjen általa a földgolyóbis lakóinak, az utókornak és szűkebb baráti körének, mélyenszántó gondolatoknak adjon felületén helyet, kürtölje szét, mekkora drámák forrják ki magukat és játszódnak le tőle csupán néhány méternyire, pillanatok alatt

Mostanában roppantul keveset pihentem. A piaristáknál szundikáltam ugyan, de javarészt nyugtalanul és röviden, hisz folyton attól tartottam, hogy valamelyik magasabb beosztásban lévő agilis paptanár bekopogtat az én szelíd lelkű unokabátyámhoz, meghívja egy esti teára, sakkpartira, eszmecserére, s akkor vége mindkettőnknek. Vége az ő felfelé szárnyaló karrierjének, és vége nekem is. Gondolhatják, ekkora aggodalmak közepette miként hajtottam álomra ólomsúlyú fejemet. Igaz, sokat is dolgoztam, bíbelődtem a nem éppen szórakoztató hírlapokkal, amely munkálat csupán arra volt elegendő, hogy megtudjam, a csütörtöki lapszám kizárólag a polgármester intim életteréé. Az ezt követő napokban pedig azon törtem fáradt elmémet, hogy a Böge-parti villában általam megkeresett Margit miért pont a csütörtöki lapszámot ajánlotta kitüntetett figyelmembe. Arra jutottam, hogy az ügyem bizonyára kapcsolatba hozható a város elöljárójával. És mivel erre jutottam, ébredésem után nyomban ráncba szedtem magamat, és elindultam a városházára leellenőrizni, van-e alapja feltételezésemnek.

Mire odaértem, már mindenki a folyosókon szaladgált. Illetve lehet, hogy nem mindenki, csak az alkalmazottak, mindenesetre elég sokan. A rohangálók paksamétákkal a kezükben futottak egyik irodából a másikba, ahová belépve hatalmas ováció fogadta őket. Nem hiszem, hogy az öröm megnyilvánulása lett volna ez, inkább az elmarasztalásé, a dühé. A látottak alapján csakis azt hihettem, hogy a tisztviselők elhanyagolták teendőiket, és most, egyetlen nap alatt, pár órán belül igyekeznek behozni elmaradásaikat. Néhányuknak csak a haját láttam meglobbanni a huzatban, annyira siettek. Hosszú ideig egyensúlyoztam közöttük, mert vártam azt a pillanatot, amely megfelelő alkalmat teremt arra, hogy egyiküket elkapjam és szóra bírjam. A hölgy, akit végül sikerült karon ragadnom, először is rettenetesen csúnyán nézett végig rajtam. Majdhogynem senkinek éreztem erre magam mellette, csak a belső hangom intett további folyamatos büszke tartásra. Az asszonyság azonban a következő percben sem mutatott érzelmi enyhülést irányomba, sőt, egyenesen arra kért, vegyem le róla a mancsaimat. Csupán a harmadszori próbálkozásomra kérdezte meg (miután sugalltam neki, hogy megkérdezze), persze gorombán, mit óhajtok. Felsóhajtottam, és így szóltam:

-         Kedves asszonyom, a polgármester urat keresem.

-         A polgármester urat? Maga? – és megvető tekintetével ismét végigmért. – Miért is keresné maga a polgármester urat? Hah, még ilyet! Maga csak ne keressen itt senkit, főleg ne a polgármester urat! – figyelmeztetett, és fennhéjázón hátracsapta fejét.

-         A polgármester úrnak ma fogadóórája van. – fogtam rövidre mondókámat, és az ajtóra kiszögezett órarendre mutattam.

-         Ó, szóval olvasni is tud! És higgyem ezt el magának? – mondta megvetően, és nevetett. – Nem hiszem el magának. És tudja, miért nem? Mert a polgármester úr nincs is itt. A hétnek ezen a napján sosincs itt, az évnek egyetlen napján sincs itt. – magyarázta ingerlően vékony hangján, de kit érdekelt, hisz mindeközben fontos események zajlottak le a háta mögött, ahol egy alakot láttam besuhanni azon az ajtón, amelyen a fogadóórák órarendjét fedeztem fel, és bár csak egy szempillantásnyit érzékeltem a figurából, úgy tűnt, mintha Józsefem lett volna. Élére vasalt sötét zöld nadrágja és barna zakója ugyanis senkiével össze nem téveszthető.

-         Álljon, kérem, félre az utamból, hisz a polgármester urat épp az imént láttam bemenni. – vágtam vissza neki határozottan.

-         Bemenni? Hová látta bemenni? Ne viccelődjön itt velem, mert nagyon sok dolgom van! Még egyszer figyelmeztetem, tűnjön el innen! Nem szeretném, ha erőszakkal kellene kitoloncoltatnom! – és még egyszer végignézett rajtam.

-         Én sem szerettem volna kellemetlen perceket okozni magának, de tudomására kell hoznom, tisztelt hölgyem, hogy ön mától nem dolgozik itt. El van bocsátva! Mert ha hiszi, ha nem, szerény személyemben a polgármesternét tisztelheti! Igen, ne vessen reám ennyire megvető pillantásokat, hisz most már önmagától kell majd megkérdeznie naponta, kicsoda is valójában, felsőbb rangú s módú-e, mint mások. Isten önnel! – búcsúztam el tőle hirtelen, és tágra nyílt tekintetének kíséretében benyitottam a polgármester fogadótermébe.

A koronázás

egy úri lakás erkélyére kényszeríti szerény kettősünket, ahol bor gyöngyözik a poharakban, a vendéglátó és a vendég cimborának érzi magát, az utcákon hömpölygő tömeg emberként viselkedik, mert úgy érzi, ez az ő napja is: ingyen fánkot kap, és ingyen sört, nem rója meg senki, amiért felkapaszkodik az elit emeleteire, onnan tekint le testvéreire, akik az ünnepség mámorában élve észre sem veszik a közéjük beékelődött szintkülönbséget

Bár ne akarná megtudni tőlem senki, sem ma, sem a későbbiekben, hányadika van. Pedig bizonyára sokan kérdezősködnek majd, mindenki érdeklődni fog, hogy milyen volt, sütött-e a nap, vagy esett-e az eső, sokan voltak-e, s kik. Egyértelmű, azt hiszem, hogy a leginkább azt akarják majd megtudni, hogy kik, nem pedig azt, hogy az illetők az úr hányadik esztendejének hányadik napján vágták magukat tetőtől talpig díszbe.

Emlékezetes nap tehát a mai, ébredés után elegendő, ha legalább ennyi is eszembe jut. Az viszont biztos, hogy fontos is, olyanféle, amelyre örökké emlékeznünk kell majd. És fogunk is, mert Józsefem hosszú levelet gépelt be elmenésünk előtt, de nem mutatta meg nekem, hanem szépen becsúsztatta fiókjának mélyére. Mondhatnám, elfektette. Én a folyóson ácsorogtam ismét, már fel voltam öltözve, lábfejem belepréselve a szűk cipellőbe, amelyet még bérmálásom alkalmával kaptam jutalmul drága szüleimtől. Így, hatalmas kínok közepette vártam, hogy végre a drága férjem is előbukkanjon dolgozószobájából és elinduljunk a fővárosba. Ezúttal viszont nem vártam hiába, mert nem sokkal azután, hogy ezek a gondolatok megfogalmazódtak bennem, elő is tűnt, ám csak pár pillanatra, mert utána bevonult a fürdőbe borotválkozni. Tapasztalataimra hagyatkozva kikalkuláltam, hogy fél óráig még biztosan nem fogom látni, egészséges kíváncsiságom pedig arra ösztönzött, hogy benyissak a dolgozóba, mélyen benyúljak a fiókba, s előszedjem a levelet. Csakhogy a levél nem kívánt elsőre a kezembe kerülni, előbb kicselezett, huncutkodott velem egy kicsit, végül a legalsó fiókban, kissé gyűrött állapotban megadta magát. Áttanulmányozni nem volt már időm, ezért finom mozdulatokkal becsúsztattam a retikülömbe. Ezt követően már csak arra kellett vigyáznom, nehogy a legváratlanabb pillanatban valamilyen ürüggyel kipottyanjon kézi poggyászomból. Például amikor előveszem zsebkendőmet, vagy Józsefem kér tőlem egy-két apróságot, amely általában az én csomagomban kap helyet, ő ugyanis üres kézzel utazik, ki nem állja, ha bőröndök zavarják szabad óráit. A bőröndökkel törődni kell, uram pedig semmire sem akart különösebben figyelni, ha kimozdultunk a házból. Sejtettem, hogy most is csak a sétapálcáját hozza magával, noha két napra röpültünk ki fészkünkből, és automobillal tettük meg az utat. Lett volna, hová betenni a kellékeit, de nem tette meg. Borotvapengéjét a levél fölé raktam a fentebb már említett okok miatt.

Sofőrünk ekkor már az utcán toporgott, éreztette is velünk, hogy késésben vagyunk, ezért alighogy behuppantunk mellé a Mercédeszbe, neki is lendült. Szempillantás alatt elhagytunk a várost, sőt, a következőt is, röpültünk, mint a madarak. Én fölöttébb élveztem, Józsefem azonban besötétítette az ablakot, és elbóbiskolt. Egy-egy élesebb kanyarban reám dőlt, ám aztán visszaomlott a helyére. Rozoga hidakon, erdei ösvényeken robogtunk át ilyenkor, folyóvizek mosta országutakon, néha őzek és vaddisznók szaladtak át előttünk.

A legveszedelmesebb szakaszt Pesten jártuk be, hisz már milliónyian nyüzsögtek a tereken, utcákon, mindenki kiöltözve, vidáman vonult ugyanabba az irányba. Csupán a rikkancsok bontották meg a sorokat, de ők is vidámabb fizimiskával osztogatták lapjaikat, mint egyébként. A Duna-parton teljesen megbénítottak, úgyhogy az automobilt és a sofőrt a hídfőnél hagytuk, a maradék utat a templomig gyalog tettük meg. Séta volt ez a javából, haladni ugyanis nem lehetett, muszáj volt felvenni a hullámzó tömeg ritmusát. Előzni már tényleg csak a templom közelében tudtunk, hisz a ceremónia helyszínéhez közeledve mindenki megpróbálta megkeresni a legelőnyösebb látószöget. A merészebbek az első emeleti erkélyekre kúsztak fel, a legmerészebbek pedig még ennél is magasabbra kapaszkodtak. Nekünk szerencsénk volt férjem egyik barátjával, aki épp a székesegyházzal szemben lakott, és már várt is bennünket. Nem volt könnyű bejutnunk úri lakásába, de valahogy mégis csak átverekedtük magunkat a sokaságon. Felesége kávéval és dobostortával kínált meg, és nagyokat csodálkozott, hogy feketét öltöttem, holott nem is gyászolok. Szemei elárulták, mennyire vágyott egy kis különleges fecsegésre, olyanfélére, mint amilyeneket szeretteink elvesztése követel. Többször is megkérdezte, biztos, hogy nem a gyász öltette fel velem komor hangulatú ruháimat? Miután ismételten tagadtam, némaságba burkolózott, majd kimenekült a konyhába, ott is maradt (én már csak másnap láttam viszont). Ennek pedig határozottan örültem, hisz a külvilágban zajló eseményre a zajok fokozódása miatt egyre kíváncsibb lettem. Elvégre nem lát az ember naponta koronázási szertartást, ez pedig az volt a javából!

Kiléptem az erkélyre, ahol a két férfit a bor már rendesen összemelegítette. Kettőjük társaságában vettem szemügyre a virágba borult országot. A nép énekelt és táncolt. A nép egyszerre énekelt és egyszerre táncolt. A nép ugyanazt az éneket dúdolta és ugyanazt a táncot járta hatalmas üdvrivalgással.

A Délvidéki Kaszinó

menedékül szolgál gazdagnak, asszonynak, férfiúnak, elöljárónak és főméltóságnak, de a menekültnek is, akit elmebetegek kergetnek meg a sötét éccakában, miután a piaristák szárnyaikat visszavonják felőle, mert tán a magasságos szent lelkétől támogatottan megérzik, hogy igazságtalanság történt velük, makulátlanságukon csorba ejtetett

Kijutásom fölöttébb bonyodalmasnak bizonyult. Sosem gondoltam volna, mekkora szigor keseríti az egyházi iskolákban kupálódó legények életét. Most viszont már ezt is tudom. Ferenc unokabátyám ugyan minden megtett annak érdekében, hogy a gimnáziumból való kijutásom zökkenőmentes legyék, az előre nem látható fordulatokkal azonban ő sem számolt. Nem vette figyelembe például azt, hogy a mellékbejáratot jóval tíz óra előtt kulcsra zárják, és így ott sosem fogok kijutni az intézményből. Hacsak nem kopogtatunk be a szolgálatos atyához kitalált ürüggyel. Ferencem azonban állta a megpróbáltatást, és leleményesen, apró kis füllentéssel kinyitatta nekem a kaput. Azt mondta, fáj a foga, ezért feltétlenül ki kell ugrania gyógyszerért. Tulajdonképpen nem hazudott, csak egy minit, hisz valóban fájt foga. Hogy utólag meggyónja-e majd, mit tett, az már csakis az ő dolga. Nem is mondott nekem erről semmit, én pedig különösebben nem faggatóztam, nem akartam lelkiismeret-furdalást magamnak éjjelre.

A további utam sem volt bajmentes a hétvégi szürkületben. A nagyvárosokat, amint azt legutóbbi bejegyzésemben érzékeltettem, nem kerülik el a zsiványok, sőt, a jelek egyértelműen arra utalnak, hogy egyre inkább a mozgásterületükké válik. Tehát: amint araszoltam haza a sötétben, arra lettem figyelmes, hogy nem egyedül haladok folyamatosan ugyanabba az irányba. Higgyétek el, nem képzelődtem, valóban követtek. Kevésbé jól öltözött fiatalemberek csoportja settenkedett mögöttem. Nem szóltak hozzám, csak kacarásztak, de egyre közelebbről ütközött fülembe hangjuk, vagyis egyre erőteljesebben is. Már-már a sarkamban jártak, amikor hirtelen feléjük fordultam. És tényleg ott voltak, közvetlenül a hátam mögött kullogtak, hadonásztak és nevetgéltek. Aztán kikerültek, és látva riadalmamat, még meg is kérdezték, nincs-e szükségem segítségre. Mivel azt válaszoltam, hogy nincs, szépen lekezitcsókolomoztak, és tovább álltak; hajbókolva haladtak el mellettem. Később az utca túloldaláról csapták meg füleimet némi hangfoszlányok, de ezekkel annyira nem törődtem, biztonságérzetemet a közénk ékelődött villamossínek fokozták. Pedig a veszély most tényleg reám leselkedett. A Mária-szoborral egyazon vonalba érve ugyanis az alak hirtelen mellém szegődött, megragadta a kezemet és a combjai közé szorította. Hirtelen nem tudtam, mitévő legyek, aztán átvillant az agyamon, mit kell ilyenkor tenni. Hatalmasat rúgtam belé, s beszaladtam a kaszinóba, amelynek ajtaját épp előttem nyitották ki. Akit csak elértem, a kétes figurára zavartam. A szórakozóhely ablakából aztán nyomon követhettem, miként náspángolják el a szerencsétlent. Jóízűt nevettem a körém sereglett szépasszonyokkal, akik nem hagyták ennyiben a dolgot, hanem beinvitáltak a nagyterembe, ahol épp operett-előadásra készülődtek, azaz díszítették a székeket, a falakat, a pódiumot, mindent amit lehetett. Nekem piros rózsákat nyomtak a kezembe, ezekből kellett koszorúkat fonnom az ablakkilincsekre. Nem volt ez kellemes elfoglaltság, illetve állapot, hisz a teremben szorgoskodók mindenikének tekintete reám irányult, mindenki engem figyelt, velem törődött. Olyan érzésem támadt ettől, hogy a fellépőkről teljesen megfeledkeztek, hisz amikor rákérdeztem, kik adják elő a darabot, senki sem tudott felvilágosítani. A legtöbben azzal magyarázkodtak, hogy már reggel óta dolgoznak, és ezt be is bizonyították. Mivel látták értetlenségemet, bevezettek a publikumnak fenntartott étkezőbe, amit roskadásig telt asztalok fogtak közre. Volt ott minden, mi szem-szájnak ingere. Halételek, rántott és sült húsok, tojásépítmények, tésztakülönlegességek és habos torták, de mint magyarázták, ez még semmi ahhoz képest, ami még várat magára: a legnagyobb szállítmány, amely főételeket, töltött káposztát, krumplipaprikást, babgulyást, tőtikét, túrós csuszát, vadast és hasonlókat tartalmazott, még nem érkezett meg. Ezután az italkészletet is bemutatták, a borok, konyakok és pálinkák valamennyi honi fajtáját. Azt követően, hogy ezzel is végeztünk, a gyermekeknek berendezett szobában vezettek körbe, ahol úgyszintén a bőség zavarával küszködtek.

A virágkötészet utolsó fázisának így csöppnyi késéssel lendültünk neki, de végül időben befejeztük, mert a vendégek csak eztán kezdtek érkezni, fontossági sorrendben, azaz, először a kevésbé fontosak jöttek meg, és csak legutoljára a legfontosabbak. Erről jutott eszembe a polgármester, akinek titkos életéről a csütörtöki lapszámokban olvashattam behatóan. Meg is kérdeztem, ő jön-e. Nem tudták megmondani. Illetve mégis: egyikük úgy hallotta, hogy őméltóságának el kellett utaznia, ezért nem lesz jelen. Az illető azonban arról is értesült, hogy őfelsége nem hagyta egészen cserben a szervezőket, küldött ugyanis egy levelet, amelyet fel fognak olvasni az ünnepség előtt. Aztán megmutatták a helyemet a nézőtéren. A második sorban foglalhattam helyet, középen, hogy átláthassam a színpadot és hiánytalan rálátásom legyen a színészekre. Tetszett, hogy ezt tették velem, ám én egy pillanatig sem akartam a második sorból követni a produkciót. Megköszöntem a jóságukat, többször is, hogy meg ne sértődjenek, majd elindultam hazafelé. Egy úriember felajánlotta, hogy a rendelkezésemre bocsátja a fiákerét, amit örömmel el is fogadtam.

Szóval én lettem az est fénypontja, persze csak mint menekült, de legalább épségben hazaértem. Annácska már mélyen aludt.